Kutus bence: A habvár – 30. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Bár tudnám, mit akarhat ismét a féreg; most még erősebben érzem a jelenlétét, mint eddig. Azt akarja, hogy menjek el innen. Csakhogy nem sejti még, hogy legutóbbi beszélgetésünk óta új erőre kaptam, mert most újra érzem, hogy a habvár az én oldalamon áll, és támogat a bennem lakozó sötétség elleni harcban. Ha kézzelfogható bizonyítékát akarja látni, megnézheti a hátamat. Én sajnos nem láthatom, milyen lett, mert nincs az egész habvárban sehol sincs egy tükör, viszont mikor a kezemmel végigtapogattam, éreztem, hogy az egész szinte egy hatalmas sebhely. Másnap elkezdett gennyesedni, amitől éjszaka átázott a pólóm, ezért reggel orrfacsaró bűzre ébredtem. Ezután felkerestem egy felügyelőt, aki tiszta ruhát adott, majd utána rendszeresen eljött hozzám, hogy ellássa a sebeket. Beletelt két hétbe, mire több–kevésbé helyrejött a hátam. Azt sejtettem, hogy örökre látszódni fognak az ütések nyomai, de mivel úgysem láthattam, ezért nem zavart különösen. A fő az, hogy megkaptam a büntetést, mert vétkeztem, s most újult erővel folytathatom saját, személyes küldetésemet itt, a habvárban. Ezt meg is mondtam a féregnek, de az csak röhögött rajtam. Néha olyan hangja volt, mint apámnak. Máskor meg apám arca változott át egy hatalmas lárvává a képzeletemben. Olykor–olykor Szilvia, a legszebb lány, akit valaha ismertem, is felbukkant, de csak néhány pillanatra. Azt mondta, hogy itt megsebesítenek, és tönkretesznek, nem jó nekem itt. Mindent egybevetve csodálattal adózóm apám kreativitásának, amiért a síron túl is képes engem győzködni a maga igazáról, s ehhez még társakat is szerez a múltamból, illetve a jelenből, ha a féregre gondolok; bár ő tagadja, hogy ismeri apámat. Ez egy nyomasztó kérdés, hogy vajon ismerik–e egymást, s nekem hazudnak, vagy pedig igazat beszélnek. Mert Példamutatást sem ismeri, legalábbis ezt mondta. Ezt ki kell derítenem, mintha ezt már említettem volna, ha igen, elnézést, amiért ismétlem magam. Rossz szokás, de egyre többször zavarodok össze, s keverednek össze a gondolataim, s alkotnak alaktalan masszát a fejemben, melyből ha valamit sikerül kihámoznom, nem tudom, hogy az megtörtént eseményről szól–e vagy csupán az én képzeletemben létezik. Nehéz eldönteni, egyre nehezebb. Sokszor zúg a fejem, mintha szét akarna pattanni. Sok a felesleges emlék, kép, személy, elmúlt életem kisebb–nagyobb szakaszai, és az a rengeteg nemkívánatos személy, akik gyerekkoromban vettek körül, s legjobb lenne őket végre elfelejteni, de nem megy egykönnyen. Szerintem apám nem engedi ezt, bizonyára a szövetségesei lehetnek, és ellenem használja őket, mert így kisajátítanak egy részt a fejemből, s így kevesebb jut a habvárnak. De előbb–utóbb elfoglalom az ellenség területét, elnézést a kifejezésért, de ezt kell mondanom, mert ezek mind, mind, akik a fejemben fészkelnek, az ellenséghez tartoznak. Csakhogy nekik nincs olyan erős szövetségesük, mint nekem, s éppen ebben bízom, hogy az én erőm a habváréval összevonva elsöprő túlerőt képvisel. Már látom a főbb frontvonalakat: apám és otthoni lakóházam emléke, a gyár, a város, Szilvia, és a kísértő vágyak, melyeket itt egytől–egyig meg kell tagadni, sőt, ki kell irtani, hogy ne fertőzzék meg tovább a lelkemet és az elmémet. Valahogyan apámat, aki kétségtelenül az ellenséges haderő főparancsnoka, kellene meggyőznöm arról, hogy amit gondol, az hibás, nem jó, de ezt képtelen voltam életében bebizonyítani, ezért ez a lehetőség most sem kecsegtet sok sikerrel; esetleg más módon kellene megtörni és rábírni, hogy adja meg magát. Hogy mivel próbáljam meg ezt, azt sajnos nem tudom. A legnagyobb gond az, hogy nehezen tudok rajta fogást találni. S közben még a féreg is gyengít, aki, úgy érzem, egy kissé megerősödött. Persze ő fittyet hány a habvárra, de csak tegye, annál nagyobb lesz majd a csapás, amit rámér a habvár.

S el kell még viselnem Szilvia emlékét is. Olykor eszembe jut, de nem úgy, hogy sétálunk és beszélgetünk; arra gondolok ilyenkor, ami sosem történt meg: az, hogy szeretkezünk. Előfordul, hogy a legapróbb részletekig elképzelem, milyen lett volna, és azt kívánom, hogy bárcsak megtörtént volna, a lehető legtöbbször. Sokszor Dóra képe is felbukkan az emlékezet tengerében, s ilyenkor a két nő összemosódik, vagy egyszerre vagyok mindkettővel… Bűnös gondolatok, de szerencsére elegendő megtapintani a hátamat, s visszaemlékezni a verés részleteire, s így, a habvár segítségével sikerül hosszú időre megszabadulnom ezektől a förtelmes fantáziálgatásoktól.

 

Többnyire összemosódnak bennem a napok, mert szinte mindennap ugyanaz történik, s éppen ezért nehéz megkülönböztetni őket egymástól. A ma azonban világosan elkülönül a többitől, mert egész álló nap körbe–körbe járkáltam a szobában, s a habvár törvényeit mondogattam magamban, bár így is kívülről tudtam őket. Néha megálltam, s elolvastam egy–egy beszéd tartalmát, mely most is a falon volt kifüggesztve. Amikor ezt befejeztem, folytattam a körözést. Kívülről úgy tűnhet, mint megőrültem volna, de nem érzem magam annak. Egyszerűen szükség van arra, hogy egyre jobban magamba véssem ezeket a szabályokat, úgy mintha ezekkel születtem volna, meg kell próbálnom az ösztönök szintjére emelni ezeket, csakhogy a többivel ellentétben, ezeket nem kell kiirtani, hanem folyton csak erősíteni, hogy egyre mélyebb árkokat szántsanak bennem, és soha ne feledkezzem meg róluk. Megerősödött hitem segítségével keményebben tudom felvenni a küzdelmet a fejemben élősködők ellen. Igen, valóságos paraziták, ma különösen buja képeket ráncigáltak a szemeim elé, egymás után, s egyre erősebb hatással voltak rám, de szerencsére sikerült leküzdenem őket, s ezért köszönet illeti a habvárt, mert egyedül már régen elbuktam volna ismét.

Éjszaka, az egész napos kimerültségtől beestem az ágyba, és azonnal elaludtam. Különös álmom volt. Én egy ajtóban álltam, előttem fehér folyosó; s a féreg, egészen kicsi, megjelent a távolban. Egy darabig néztük egymást, majd a lárva megindult felém. Lassan közeledett, majd egy idő után egyre gyorsabb tempóban tört felém. Én eközben tudtam, hogy a habvárban, a szobámban vagyok, s ha becsukom az ajtót, a féreg menten szétpattan. Nekifeszültem hát, de nem akart becsukódni, alig mozdult. Ekkor segítségért kiáltottam, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogásra futotta. Ekkor vettem észre, hogy a féreg, amint közelebb ér, egyre nagyobb és nagyobb lesz, mikor aztán odaért az ajtó elé, sikerült becsapnom, úgy, hogy hatalmas, hájas testével belecsapódott, szétrobbant, és eltűnt. Megkönnyebbülten nyitottam ki az ajtót, de nyugalmam kérészéletűnek bizonyult: ismét egy férget pillantottam meg, majd utána gyorsa egymásutánban egyre többet és többet, s mind ugyanúgy nézett ki. Képtelen voltam megfékezni őket, mert az ajtó teljesen beragadt, a pondrók pedig villámgyorsan száguldottak felém. Éppen odaértek elém, amikor kitátották undorító pofájukat, mely belül koromfekete volt – ekkor felébredtem.

Kivert a víz, de nem is csodálom, ilyen furcsa álom után. Arra a sajnálatos következtetésre jutottam, hogy jól teszem, ha komolyan veszem a férget, mert már képes az álmaimba is behatolni, s ott is gyöngíteni a habvár befolyását. Ha beszélgethetnék a többiekkel, megkérdezném tőlük, vajon nekik is vannak–e hasonló parazitáik és rémképeik. De ezt nem tehetem meg, így teljesen magamra kell hagyatkoznom.

Lassan úgy érzem magam, mint egy színdarabban, ahol én vagyok az egyik szereplő. A cselekmény természetesen az én történetem, a konfliktus azonban a hosszú, boldogságot sugárzó rész után meglehetősen későn derül ki: vannak, akiknek nem tetszik, hogy itt, a habvárban kívánok élni, ezért minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy eltávolítsanak innen, s visszavigyenek abba a pokolba, ahonnan jöttem. Így képzelek el egy jelenetet:

 

Tamás a szobájában, egy ágyon ül. Fejét a kezébe hajtja, és úgy tűnik, mintha magában beszélne. Később feláll, és körbe–körbe járkál, miközben folyamatosan beszél a fejében lévő hangok tulajdonosaival. Először az apja bukkan fel

 

TAMÁS     Hagyjatok! Bármivel is próbálkoztok, nem tudtok megtörni.

APA     Ugyan már, mi nem ezt akarjuk, hanem meggyőzni, hogy itt tönkretesznek.

TAMÁS     Kik azok, ha szabad kérdeznem?

APA     A habvár, természetesen.

TAMÁS     Na ne röhögtess. Éppen te vagy az egyik oka, hogy itt vagyok. Aki tönkretett, az te vagy.

APA     Én mindig próbáltalak a helyes útra terelni. Hogy becsületes, tisztességes ember váljon belőled.

TAMÁS     Persze, nem voltam az.

APA     Nem. Léhűtő voltál. De ezt te is tudod.

TAMÁS     Hogyne tudnám… Mindennap ezerszer elmondtad, úgyhogy ezt örökre megjegyeztem. Tűnj el, nem érdekel, amit mondani akarsz.

APA     Hallgass végig. Én csak a javadat akartam, hogy vidd valamire, és ne legyél züllött alak, aki egy napon a saját hányadékába fullad bele.

TAMÁS     Milyen szépen fejezted ki magad! Talán alkoholista lett volna belőlem?

APA     Nem tudom. Lehet. De undorodtál volna magadtól, ha…

TAMÁS     Ha te nem vagy. Ismerem a folytatást, meg téged is. Elárulom, hogy valóban undorodtam, csakhogy attól az élettől, amit melletted éltem.

APA     Nem volt könnyű, elismerem. De később elégedett lettél volna.

TAMÁS     Mi vagy te, jövendőmondó?

APA     Egyáltalán nem. Csak azt próbálom megmagyarázni, hogy biztos életed lett volna. Ház, munka… Dolgozhattál volna a gyárban.

TAMÁS     Hogy itt rohadja meg, abban a bűzben, ahol te.

APA     Elegem van belőled! Semmirekellő parazita vagy, és még a jótanácsot sem hallgatod meg.

TAMÁS     Vártam, mikor mondod ki, amit akarsz. Nem kell takargatni semmit. Csak rajta! De elmondtad, amit akarsz, és még mindig hiába. A habvár erőt ad.

APA     A habvár ugyanolyan értéktelen szar, mint ami te is vagy. Nem érdemled meg, hogy tovább is győzködjelek.

 

Apa el. Szilvia jön

 

SZILVIA     Tamás! Kérlek, gyere vissza.

TAMÁS     Nem tehetem. Hiszen tudod: nekem itt kell maradnom, örökké.

SZILVIA     Látom, túl nagy rajtad a habvár hatalma. De segítek legyőzni.

TAMÁS     Nem kell legyőzni… Én itt akarok maradni.

SZILVIA     Tudom, hogy nem akarsz. A habvár kényszerít rá…

TAMÁS     Semmi sem kényszerít rá! Ez az én döntésem, így akarom!

SZILVIA     De miért? Miért mondod ezt? Azt hittem, szeretsz, és hogy vissza akarsz jönni hozzám.

TAMÁS     Hogy szeretlek? Nem tudnám megmondani, azóta nagyon hosszú idő eltelt. De abban biztos lehetsz, hogy nagyon szép emlék vagy.

SZILVIA     Egy emlék? Ennyi maradt belőlem? Hogy mondhatsz ilyet?

TAMÁS     Sajnálom, de én már ide tartozom.

SZILVIA     Együtt élhetnénk, boldogan.

TAMÁS     Nem hiszem, hogy én bárkivel is boldogan együtt tudnék élni. Nem tudod, mert nem tudtad soha… Nem mertem megmondani. Szörnyen bántam a nőkkel.

SZILVIA     Ezt nem tudom elhinni. Velem mindig kedves és figyelmes voltál.

TAMÁS     Tudom. Téged nem akartalak bántani. De lehet, hogy ha arra kerül a sor, nem bírtam volna uralkodni magamon. Soha sem tudtam. Téged is megerőszakoltalak volna, mint a többit. Ez várt volna rád…

SZILVIA     Mindenki megváltozhat.

TAMÁS     Valóban. Nemrég nagy hibát követtem el: nem tudtam ellenállni, és lefeküdtem egy nővel. Sajnálom, hogy ezt meg kellett tudnod. De vele nem voltam kegyetlen, nem tört elő belőlem a szörnyeteg… Sose hittem volna, hogy ezt képes vagyok legyőzni, de mégis sikerült. És ezt a habvárnak köszönhetem.

SZILVIA     Tévedsz. Ezt saját magadnak köszönheted!

TAMÁS     Nem. Te sem érted meg a habvárat. De én igen, és nem, tehetem meg, hogy itt hagyom; máskülönben amit fölépítettem, össze is omlik. Nem élhetünk már együtt, sajnálom. És most menj el, kérlek, hagyj magamra.

 

Szilvia el. A féreg jön, alattomos, fürkésző tekintettel, látszólag elégedetten szemléli Tamást

 

FÉREG     Üdvözöllek, barátom.

TAMÁS     Téged már el is felejtettelek… Bárcsak sikerült volna… Ja, és még valami: nem vagyok a barátod.

FÉREG     Nem? Hát jó. Gondoltam, udvarias próbálok lenni, hogy könnyebben menjen a beszélgetés.

TAMÁS     Semmilyen beszélgetésre nem vagyok kíváncsi, rád pedig végképp nem.

FÉREG     Nocsak, nocsak. Nem kell rögtön elutasítani. Ha jól tudom, akkor nem nekem köszönheted azokat a hatalmas, vörös és gennyedző csíkokat a hátadon.

TAMÁS     Az jogos büntetés volt.

FÉREG     Értem. Meglepően sok joga van a habvárnak. És meglepően sok a szabály, nem gondolod?

TAMÁS     A habvár az én uram. Nem az a dolgom, hogy kérdéseket tegyek fel, hanem hogy úgy éljek, ahogyan előírja.

FÉREG     Azért jöttél ide, mert régebben az apád is előírta, hogy mit tegyél és mit ne tegyél. Akkor itt most mivel jobb? Ugyanúgy szabályok között kell élned, és szerintem ezek súlyosabbak, mint amik odakinn várnak rád. Vagy tévednék?

TAMÁS     Tévedsz. Ezek a törvények a fejlődésemet szolgálják.

FÉREG     Fejlődés? Én csak visszafejlődést látok.

TAMÁS     Nem tudsz megfertőzni. Küzdeni fogok ellened minden erőmmel. Érzem, hogy…

FÉREG     Hogy gyengülök? Ó, nem, tudod, hogy ez nem igaz. De egyvalamit nagyon rosszul látsz: azt hiszed, hogy ártani akarok neked, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nem tudod megérteni? Azt akarom, hogy ne pusztulj el végleg. Ugyanis ez vár rád, ha nem hallgatsz rám, és itt maradsz.

TAMÁS     Takarodj innen, féreg! Minden rosszat, ami bennem volt, csak itt sikerült kivetnem magamból. Ha nem jövök ide, már régen végeztem volna magammal.

FÉREG     Jó, legyen; tegyük fel, hogy érdemes volt idejönnöd. De ha alaposan végiggondolnád a dolgot, amit szerintem eddig még egyszer sem tettél meg, rájönnél, hogy most már csak károdra van a habvár. Nem veszed észre, de a habvár már az ellenkező irányba vezet, mint amerre te akarod.

TAMÁS     A habvár akarata pontosan ugyanaz, mint az enyém! Nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről. És tudom, hogy apám áll az egész mögött; te is az egyik talpnyalója vagy.

FÉREG     Apád? Igen, ismerem… De engem nem érdekel, hogy mire viszed az életben. Én csak figyelmeztetni akarlak: ha itt maradsz, véged.

TAMÁS     Elég! Elég! Nem tudsz semmit. Ha a helyemben lennél…

FÉREG     Ha úgy vesszük, ott vagyok. Illetve a fejedben. Látom minden gondolatodat, minden vágyadat, ábrándodat, a céljaid… És főleg azt, hogy milyen torz mind; mert mindegyik csak a habvár felé mutat, nem pedig feléd. Ha világosan tudnál gondolkodni, rájönnél, hogy itt már nem rólad van szó. Ha itt maradsz, hamarosan megszűnsz létezni, feloldódsz ebben az egyhangú pocsolyában, az úgynevezett habvári tanítások pedig beléd ivódnak teljesen, és úgy marnak szét belülről, mintha tömény savat innál. De ez erősebb vegyszer: hogy a tested végülis elpusztul, elrohad–e, az egyáltalán nem fontos, hanem minden más, ami benned van és ami miatt te az vagy, aki, az fog elillanni. Megszűnsz ember lenni!

TAMÁS     A habvárban pontosan elmondták, hogy éppen arra törekedjünk, hogy megszüntessük emberi mivoltunkat, mert így lehetünk valóban különbözőek az emberektől, és így tisztíthatjuk meg magunkat a civilizáció minden mocskától. Szerintem ez az egyetlen értelmes dolog, amihez hozzákezdtem életemben.

FÉREG     Hogy ne legyél ember? Ilyet kívánsz? Mintha a növények azt akarnák, hogy visszafelé fejlődjenek egészen addig, míg el nem süllyednek a földben, ahonnan sok évezred munkája nyomán bukkantak ki, és törtek a fény felé.

TAMÁS     Én is a fény felé török.

FÉREG     Akkor a látásoddal is baj van. Én itt semmilyen fényt nem látok, csak sötétséget. És ürességet.

TAMÁS     A sötétség te vagy, és itt ütöttél tanyát a fejemben. Ha nem halnék bele, lyukat ütnék a koponyámba, és a saját kezemmel vájnálak ki onnan, aztán rád taposnék, te förmedvény!

FÉREG     Tedd azt. Azzal is többre jutsz, minthogy aláveted magad a habvárnak, aminek nincs semmilyen tartalma, hacsak az nem, hogy később valamilyen módon hasznodat veszik. Azokat, akiknek nincsenek saját gondolataik, sem saját akaratuk, nem nehéz szolgaságba dönteni.

TAMÁS     Miről beszélsz? Ha ez a feladatom, akkor ezt teszem, inkább döglök meg itt rabszolgaként, minthogy visszamenjek oda… Hogy újra magamba szívjam a kínt és a gyötrődést… Itt legalább teljessé válok.

FÉREG     Megijedtél, mi? Mert ott nem volt minden szép és jó, hanem szembe kellett nézned saját magaddal és a környezeteddel is. Talán, ha nem jöttél volna ide, továbbra is nehéz lett volna az életed, de akkor megvolt benned a fény és az árnyék is… Tudtad, hogy milyen a világ, és milyen vagy te magad. Tudtad, mire vagy képes, és mik a korlátaid. Azt is tudtad, hogyha ezeket átléped, mire számíthatsz, és mi fog történni. Képes voltál arra, hogy alakítsd a jövődet, még ha úgy érezted is, erre képtelen vagy. Szerintem ez a teljes élet, nem pedig az, hogy egy lélektelen, gondolattalan, torz lény lebeg a semmiben, zsákkal a fején.

TAMÁS     Hogy…

 

Ekkor nagy fényesség támad, amely a habvárat jelképezi. A ragyogás egyre erősödik, a szereplők alig láthatók. Kis idő múlva teljesen eltűnnek, majd a ragyogás halványodik kissé, és lehet látni, amint a féreg elporladt, de Tamás életben maradt. Ekkor térdre borulva imádja a habvárat

 

     Hát igen, valahogyan így végződne a számomra ideális színdarab, ahol végleg le tudnék számolni az ellenfeleimmel. Remélem, sikerülni is fog. Bár, ahogy most elolvasom ezt a rögtönzött kis jelenetet, furcsállom a féreg szavait. Nagyon különös, amit mond. Természetesen nem értek vele egyet, de valamiért rettegek ezektől a mondatoktól, mert most nem tudom biztosan, ezt csupán én írtam–e, miközben a féreg gondolataiba próbáltam belelátni, vagy valami más történt…