[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Bizony, a kábítószerrel kapcsolatban nekem sem voltak jó emlékeim – mint kívülállónak. Így aztán pontosan értettem, hogy újdonsült barátom miről beszél. Nem is részletezném ezt most erkölcsileg, és egyéb szempontból, mert ez már a könyökükön jön ki az embereknek, s szerintem én is ugyanazt gondolom minderről, mint a többség. Ha valaki nem akar leszokni, vagy nem bírja ki, hogy rá ne szokjon, mert hajtja a kíváncsiság, az az ő baja. A tájékoztatók meg az előadások, ahová aztán tényleg a legiszonyúbb képeket képesek összeválogatni, természetesen mindig éles nemtetszést váltanak ki, aztán hosszabb távon nem történik semmi. Aki ki akarja próbálni, egy ilyen figyelmeztetés aligha tántorítja el. Aki meg irtózik a függőségnek még csak a gondolatától is, az megvan ezek nélkül a képek nélkül is. Ez az én véleményem. Persze, azért nem baj, ha szerveznek néha egy–két tájékoztatót. Jó, ha a világot néha emlékeztetik arra, hogy milyen.
– Szerinted milyen volt a beszéd?
– Az öregé? – Csikk megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mire jó ez a nagy szónoklat. Egyszerűbben is előadhatta volna a mondókáját… De azt megértettem, hogy mostantól szinte mindent megvonnak tőlünk, amihez odakinn hozzászoktunk. Például a nők… Van belőlük itt jónéhány, de biztos vagyok benne, hogy nem engednek minket hozzányúlni. Pedig nem bánnám. Lesznek még itt problémák, én azt mondom: nehezen fogjuk elviselni. De majd csak kibírjuk valahogy.
– Meglehet, hogy sokan lázadoznak majd, hogy engedjék őket vissza, ahonnan jöttek – jegyeztem meg, bár tudtam, hogy barátom mit fog erre felelni.
Közelebb húzódott, s hangját is halkabbra fogta:
– Figyelj… új környezetbe kerültünk, fura ez az egész hely, ezek a falak, hogy is mondjam… mintha kiszívnák az embert, nem tudom, érted–e?… – Bár ezt eddig még nem fogalmaztam meg magamban, pontosan értettem, mire gondol, s örültem, hogy valaki végre kontúrt húzott saját homályos érzéseim köré. – Mintha eltompítanának minket. Meg ez az egy hét abban a simára meszelt lyukban… Voltam én már cellában, haver, de az nem ilyen. Teljesen más. Még ott is jobban éreztem magam. Szerintem mindenki be van rezelve. Különös hatása van ennek a helynek, nem mondom, hogy a legjobb éppen. De azt mondom, barátocskám, hogy mindenki tudja, miért jött ide, ráadásul önként és dalolva. Akármi is lesz itt, lefogadom, hogy az itteni helyzet még mindig sokkal jobb lesz, mint az a csáva, ami miránk várna, ha visszakéredzkednénk. Szerintem te is piszok nagy mázlistának érzed magad, hogy most itt vagy. – Pár pillanatig elgondolkodtam ezen, majd komolyan bólintottam. Végülis igaza volt. Hátrahagyott éveimnél, tetteimnél, viselkedésemnél – hogy azt ne mondjam, személyiségemnél – bármi más csak jobb lehet. – Szóval – folytatta –, jól gondoltam. Hát így vagyunk mi mind ezzel. Kimondom kereken: mindannyian szennyes életű, tetves bűnözők vagyunk, a társadalom söpredékei. Bizony, egy züllött alak nem akármilyen úton jut el idáig, hogy ezt kimondja, és komolyan is gondolja. Mert ez itt a lényeg. Az igazságot a legnehezebb komolyan venni, haver, én mondom. Én eljutottam idáig, s az egész ott kezdődött, hogy egy napon elkezdtem gondolkodni, hogy az életem hajítófát sem ér. Amiket műveltem… egy idő után összegyűlt a sok szemét, amit magam után hagytam. És egy idő után már én is megéreztem a szagát.
Hevesen bólogattam.
– Tudom, mire gondolsz. Én is csak ezt tudom mondani. Előbb–utóbb mindenkit utolér a saját élete. Egy idő után már nem lehet továbblépni.
– Hát ez az. És nem éppen kellemes a felismerés. Éppenséggel várhatna addig, míg elpatkolok, mert akkor már kit érdekel az egész. De nem várt. És nemcsak mi ketten vagyunk így, hanem itt mindenki. És milyen menekülési formát találtunk? Ezt. Ezt az egyet. Miért? Megmondom én. Senki nem olyan jótét lélek, hogy holmi gyógyulásra adja a fejét, hogy majd megváltozik, aztán egy szép nap virágokat szed a mezőn. Bár biztosan ilyenek is vannak köztünk, ezek már nagyon messzire jutottak az önsajnálatban. De a banda java része…
– Csak menekülni akar.
– Pontosan! Csak meneküljön, ez a lényeg. Kinn mégis hová menekül? Mindenhol szembetalálkozik az úgynevezett rendes emberekkel, a jófej emberekkel, a segítőkész, barátságos emberekkel. Hát persze. Akik pedig már nem tudnak nyugodtan élni úgy, ahogy eddig, azoknak már sehogy sem jó. A többieknél látják azokat a dolgokat, amik saját magukból hiányoznak; vagy ha meg is voltak, hát már rég elvesztek. Másrészt, félünk attól, hogyha netán elkezdünk normális életnek nevezhető dolgot művelni, visszaesünk, s kezdődik a pokoljárás elölről, pedig még ki se kecmeregtünk belőle teljesen. Hát erről van itt szó. Semmi sem megoldás – ha kinn maradsz. De ha olyan emberek közé kerülsz, akik mind olyanok, mint te, akkor nem kell elviselned a szemrehányó tekinteteket és a megvetést, amit még a legmegértőbb mintapolgár szemében is észrevenni, hidd el nekem. Itt aztán mindenki egy csónakban evez, érted, haver. Ezért mondom én, hogy akármi lesz is itt, senki sem akar majd visszamenni.
Megértettem, mit mond. Megértettem, mert mintha rólam beszélt volna, miközben magáról is beszélt, s mindenki másról itt, a habvárban. Jól látta, mi a helyzet, s beszélgetésünk végére oly tisztán láttam ezt magam is, mint kevés dolgot valaha is az életemben.
Ekkor felfigyeltem arra, hogy a halk moraj ismét elapad, s az emberek elcsendesednek. Önkéntelenül mi is így tettünk. A terembe belépett egy újabb méltóság, szigorú arccal és perzselő tekintettel. Ő is bizonyára egy szónok lehet, mint az előző, gondoltam. Ugyanazt a fehér ruhát viselte, s a dereka táján szintén egy aranyszínű, ujjnyi vastag csík futott körbe (mint kiderült, ez a tanítói fokozat jelképe). Fejét szintén kopaszra borotválták, bár arcán jól látszott, hogy elődjénél fiatalabb legalább tíz évvel. Sokunknál mindenesetre jóval idősebb volt, de voltak köztünk is öregebb férfiak és nők.
Az új tanító tekintetébe jóval több szigorúságot és keménységet sugárzott, mint a másiké, bár én azt hittem, hogy azt már nem lehet felülmúlni. Bár ez a szempár nem keltett bennem akkora feszültséget, mert aznap egyszer már láttam ezt a mélyreható tekintetet, így valamelyest hozzászoktam. A csend mindenesetre most is uralta a termet. A mellettem üldögélő Csikk is mélyen hallgatott; arcán úgy láttam, már egyáltalán nem gondol beszélgetésünkre, csupán az öregemberre figyel. Így tettem hát én is. Eltelt mintegy tíz perc. Nem értettem, mi lehet a célja ennek a hosszú, néma várakozásnak, talán a megfelelő tiszteletkeltés, vagy a tekintély ily módon történő elültetése a hallgatókban? Meglehet. Felvetődött bennem az ötlet, hogy tanítóink, akik legalább ketten vannak, bizonyára alapos tanulmányokat folytattak a pszichológia terén. Elvégre mi más lehetne itt a legfőbb tudomány, ahol emberek átformálása a cél?
Egy pillanatra megrémültem saját magamtól, s mindannyiunktól. Hiszen mi mind azért vagyunk itt, hogy megváltozzunk, hogy megváltoztassanak, mert saját magunktól erre nem vagyunk képesek. De vajon az itt ülők közül hányan gondoltak bele abba, hogy voltaképpen nem másról van itt szó, mint egyéniségünk kigyomlálásáról, hogy aztán – akár egy kertész, hogy ezt a találó hasonlatot használjam – új személyiséget ültessen a helyére. Nem tudtam eldönteni, vajon emlékeink is végérvényesen eltűnnek–e? Vagy marad valami morzsa régi életünkből? Nem mondom, hogy ennek éppenséggel örültem volna, ugyanakkor nehezen tudtam elképzelni, hogy mivé válok, illetve mivé válunk majd. Vajon mi lehet az az emberfelettiség, melyet az idősebb tanító említett? Biztos voltam benne, ha más nem is, ez a tiszteletreméltó úr biztosan ebben az állapotban él, s jól ismeri ennek jellemzőit, s hogy milyen nehéz lehet az út odáig. Egyelőre még túl sok volt a kérdés, válasz pedig egy sem, hiszen képzésem legelején jártam. Felmerült bennem egy pillanatra, hogyha kiirtanak belőlünk minden, az emberre jellemző tulajdonságot, vajon nem az ürességet kapjuk–e? Tanítóm ugyanakkor egyáltalán nem tűnt ilyennek, bár nem állt rendelkezésemre sem megfelelő mennyiségű ismeret, sem tapasztalat, hogy mindezt kellően mérlegelni tudjam. Ugyanakkor nem felejtettem el a tanító kijelentését sem, miszerint a külvilági fogalmak teljesen más jelentést kapnak itt, a habvárban. Így nem tehettem mást, mint hogy félretettem gondolataimat, s kíváncsian a szónokra függesztettem tekintetemet. Kis idő múlva aztán szertartásosan széttárta karjait, s lendületesen elkezdett beszélni.
– Tanítványaim! Új életetek küszöbén álltok. Igen, új élet; mit új, maga az élet az, ami most rátok vár, az a torz létezés, amiben odakinn vergődtetek, semmiképp sem nevezhető annak. Képzésetek elkezdődik, itt a habvár első szintjén. Én pedig az első szint tanítója és mestere vagyok. A szint itt fizikai tartalmat is jelöl, de ami fontosabb, lelki és fejlődésbeli lépcsőfokot tartogat számotokra. Ha ezt a lépcsőt meg kívánjátok mászni, ehhez saját kitartásotok és küzdeni akarásotok szükséges. Most a legalsó szinten vagytok. Bizonyos ideig az én tanításaimat fogjátok hallgatni, aztán találkoztok a második szint tanítójával, és így tovább. Később aztán új oldaláról ismeritek meg azokat a sekélyes tulajdonságokat, melyekkel az emberek odakinn rendelkeznek. De ti már a legnagyobb veszéllyel – a külvilággal – szemben védelmet élveztek, s a habvárban vagytok, egy új, egyedülálló és csodálatos közösségben, mely semmi máshoz nem hasonlítható. Ezért arra kérlek titeket, hogy az odakinn élőkre ne használjátok többé azt a kifejezést, hogy társ. Ne feledjétek: ők többé nem a társaitok. Ti egymás társai vagytok immár, leginkább azonban saját magatokéi, s ez így is marad.
Rövid szünetet tartott, miközben elmosolyodott, talán bátorításból, mert bizonyára észrevette a mindenfelől áradó furcsa pillantásokat.
– Higgyétek el nekem, hogy gyógyulásotokat úgy könnyíthetitek meg mindjárt az elején, ha kizárjátok magatokból azt, amit hátrahagytatok. Ez már a múlt; igyekezzetek úgy tekinteni rá, mintha nem is létezett volna. Tudom, ez nem könnyű, de mi minden segítséget megadunk majd ehhez. Emlékeitek olyanok, mint a káros férgek a szervezetben. Mi ezeket előbb–utóbb eltávolítjuk, megöljük.
– Hát, én hiába próbáltam eltakarítani őket a hűtőből, egy–kettő mindig maradt – mondta Csikk vigyorogva, de én csak röviden bólintottam, nem mertem nevetni. Úgy éreztem, hogy a tanító egyszerre mindenkit lát; nehogy tiszteletlenségnek vegye a viccelődésünket.
– Eltávolítjuk, s fokozatosan átadjuk a helyet az új eszméknek és tanításoknak – folytatta a mester. – Csupán régi világotokat kell kiűzni magatokból, ennek legegyszerűbb módja éppen az, hogy gondolataitokat szüntelen másfelé terelitek, s egyre csak a habvár tanításaira koncentráltok. Ahányszor megkörnyékeznek titeket múltatok sötét emlékei, s tudom, számtalanszor meg fog ez még történni, jusson eszetekbe a szenvedés is, és a feneketlen kétely, mely mindezekből fejlődött. S meglátjátok, nem lesz nehéz meggyőzni magatokat, hogy a kínzó gondolatok helyett elméteket a tisztaság és új remény felé fordítsátok.
– De vizsgáljuk meg először, hogy mi is az, ami titeket a régi világhoz köthet? Nos, számtalan ilyen fogalom és tárgy létezik, de mi most az első szintnek megfelelően csak néhánnyal foglalkozunk. Jól ismerjük – ti talán különösen jól – a vagyon fogalmát. Vannak most köztetek jónéhányan, akik pénzért bármit megtettek, és egész eddigi életük egyvalamit szolgált: a kapzsiságot. Odakinn… igen, odakinn ezt legtöbbször eltűrik, hiszen a hatalmasságok sokszor megfeledkeznek az úgynevezett közérdekről, és sajátjukat e fölé rendelik. De hiszen ezt ti is jól tudjátok. S most ostorozni fogom–e ezért az embert? Nem. Miért is rójam fel neki mindezt? Hiszen akkor akár a vadállatokat is becsmérelhetném, mert más állatokat felfal. Ez meddő szócséplés lenne. Ilyen az ember. De belőletek másvalami lesz, olyan, mely nem ismeri ezeket a fogalmakat, illetve egészen más jelentést tulajdonít számukra. Mindnyájan jól tudjuk, hogy a tulajdon birtoklása, vagy ennek elérése milyen indulatokat képes gerjeszteni. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a környezet hatalmát: a környezet az ösztönök ura. S a kinti világ merőben más környezet, mint ahol most mi vagyunk. Odakinn bármilyen elhatározásra is jutunk, a világ megkívánná tőlünk, hogy akaratlanul is a vagyonszerzésnek éljünk. Itt azonban ilyenről szó sincs. Nézzetek végig magatokon s társaitokon: láttok–e egyebet ennél a semmitmondó, teljesen egyszerű fehér öltözéknél? Nos, mindössze ez a ti tulajdonotok. Ragadjátok meg a pillanatot, s ne feledjétek: a habvárban már a legelején megvalósult az, ami odakinn sosem fog: nincsen vagyonotok, annyi sem, mint egy kavics. S mi az, ami éppen ezért nem fog titeket gyötörni nap, mint nap? A vágy más tulajdonára, az irigység, fösvénység. Ettől most végérvényesen megszabadultatok, úgy vélem. Akiben maradt még valami mindeme gyarlóságból, ő is hamarosan belátja majd, érzései mennyire értelmetlenek.
– Pedig nektek nagyon fontos volt a vagyon, hiszen jóformán ezért éltetek. Ezért követtetek el megannyi bűnt. Pénz, pénz, pénz. És hatalom. Egyik szüli a másikat. Többségetek életének mindkettő szerves része volt, de most ezt egyszerűen elvettük tőletek. S most jól látjátok, hogy enélkül is van élet, s biztosíthatom, hogy rövid időn belül eltűnik belőletek a sóvárgás és vágy ezek iránt. Nézzetek végig társaitokon: nekik éppúgy nincs semmijük, mint nektek. Így ez a legkiválóbb atmoszféra számotokra, hogy kiölje belőletek az irigységet és birtoklási vágyat. Magatokban ti is szorgalmazzátok ezt. – Kis szünet után még hozzátette: – Tanításotok mára véget ért.
A tanító meghajolt, majd határozott léptekkel elhagyta a termet.