[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
A hatodik szint
Milyen izgatottan vártam régebben, amikor az egyes szintek után kisebb vizsgálatoknak vetettek alá minket, hogy megbizonyosodjanak afelől, valóban befogadtuk a tanításokat, és továbbléphetünk. Most, ennél a vizsgálatnál, kábán, félig öntudatlanul, felelgettem a kérdésekre, talán nem is nagyon értettem a kérdéseket, de a végén valahogy mégis megfelelőnek nyilvánítottak, s beléphettem társaimmal együtt a hatodik szintre. Nem értettem, mit keresek itt, miért nem vittek el a felügyelők engem is valahová, miért nem különítettek el a többiektől, mint valami leprást, aki képtelen a tanítások szerint élni, és bűnt követ el. Hogyan lehetek még itt? Ismét saját szobám van, saját ágyam, a falra ugyanúgy ki vannak ragasztva az eddig előadások anyagai, és természetesen, én is járok a hatodik szint nagytermébe, újabb szónoklatokat hallgatni, újabb tanokat megismerni, mint akárki más. Valami elkezdett növekedni bennem, először nem tudtam mi, csak homályosan sejtettem, de csakhamar rájöttem, hogy ismét reménykedni kezdek.
Igen, valami jó is történt velem végre, mikor éreztem, hogy ugyanúgy járhatom tovább az utat, mint a többiek, nem vitt el senki, élhetem nyugodtan az életemet. Ez pedig azt jelenti, hogy a habvár számára nem vagyok teljesen elveszve, még meg lehet menteni! Amennyire két hete, még az előző szinten el voltam keseredve, most annyira boldog voltam, hogy folytathatom a habvári életet, s talán ez a hely sem fordult el tőlem. De tény, hogy Köpcössel nem találkoztam, és nem jutottam hozzá új információkhoz a lázadók ügyében. Ha belegondolok, ennek is megvolt a jó oldala: ismét magammal foglalkozhattam egészen, mint a kezdeti időkben, mikor fogalmam sem volt arról, hogy olyanok is élnek itt, akik a habvár vesztét kívánják. Egy vászonrétegen keresztül szemléltem a világot, igen, a világot, mert azt jelentette számomra a habvár még mindig, bármi is történt. Dórát sem láttam többé, ami, bevallom, megkönnyebbüléssel töltött el, bár most talán százszor erősebb ellenállással kellett volna szembenéznie a lánynak; ugyanis nem fecséreltem el tétlenül napjaimat, hanem acéloztam a lelkem, s főleg a testem, hogy a múltkori eset ne ismétlődhessen meg. De Dóra nem jött, s ezt örömmel nyugtáztam. Így még jobban tudtam összpontosítani a habvárra.
Aztán szemtanúja voltam néhány megdöbbentő eseménynek. Előfordult, hogy néhányan, Csikkhez hasonlóan, letépték magukról maszkjukat, és dühösen szidalmazták a habvárat, máskor saját szememmel láttam, hogy négyen–öten – először nem is lehetett eldönteni, hányan –, vegyesen férfiak és nők, összeakaszkodva, összeölelkezve, anyaszült meztelenül fetrengenek a földön, és élvezik a test örömeit. Ilyenkor elrohantam onnan, amilyen gyorsan csak tudtam, s magamat ócsároltam, amiért én is ebbe a bűnbe estem. Úgy tűnik a hatodik szinten az elégedetlenkedők, lázadók idegei felmondták a szolgálatot, s nem bírták tovább, ezért ki–ki a maga módján fejezte ki a habvár iránti megvetését vagy undorát. Rendszerint hamarosan megjelent néhány felügyelő, s elhurcolták onnan az embereket, akik nemegyszer foggal–körömmel ragaszkodtak ahhoz a helyhez, ahol az imént ültek, álltak, vagy szeretkeztek, feltéve, ha azt az orgiát annak lehet nevezni. Nem is láttam többé őket, s elégedett voltam, hogy egyre több lázadó adja fel magát, s így a tanítók dolgát megkönnyítik, s csorbítják a várható támadás élét.
Csak azt kívántam, bár én is részt vehetnék az elfogásukban, vagy valamilyen más módon segíthetnék Köpcösnek és társainak, a felügyelőknek, a mestereknek s végül, de nem utolsósorban a habvárnak abban, hogy az összes nemkívánatos személy kézre kerüljön, s ne szennyezzék tovább ezt a szüntelen ragyogást, amelyre nem méltók.
Itt már valóban komolyra fordult a helyzet, mert megtudtuk, hogy ez az utolsó szint, ezért itt kell a legalaposabban megfigyelni mindent és mindenkit, s kideríteni, ki az, aki nem mond igazat, vagy nem ért teljesen egyet a habvár tanításaival. Az ilyenek gyanússá válnak, mert elképzelhető, hogy a lázadók csoportjához tartoznak. Felkutatásuk szükségszerű, mert a hatodik szintet tényleg csak a legelhivatottabbak és hitükben a legerősebbek teljesíthetik. Vizsgálatok kezdődtek, mindenkit alaposan kikérdeztek, kifaggattak személy szerint, saját szobájában, rendszerint éjszaka. Én sem maradtam ki; ez természetesen annak a következménye volt, hogy már nem bíztak meg bennem többé, de lehet, hogy ellenkező esetben is ugyanúgy kihallgattak volna, a látszat kedvéért.
Éppen aludtam, de amennyire vissza tudok emlékezni, nem álmodtam semmit, mikor arra ébredtem, hogy valaki erősen rázza a vállam, és világosság van. Mikor kinyitottam a szemem, s rájöttem arra, hogy ébren vagyok, két embert láttam az ágyam mellett. Az ő arcukat is vászonzsák fedte, az egyiknél kis csomag volt, a tartalmát nem láttam.
– Helyes – mondta az egyikük. – Ez viseli a maszkot. Arra kérem, húzza az asztalt az ágy elé, és csukja be az ajtót.
Nem tudom, miért kellett az ajtót becsukni, illetve, hogy ezt miért nem tették meg ők maguk; talán arra voltak kíváncsiak, hogy felhasználom–e a kedvező alkalmat, és elmenekülök–e. De ha ez volt a csapda, csalódniuk kellett, mert semmi okom nem volt, hogy meglépjek, ráadásul, ha a lázadók tagja lennék, sem tettem volna ezt, mert – ebben biztos voltam – egykettőre elkaptak volna. Teljesen értelmetlen lett volna bármiféle esztelen szökési kísérlet. De elnézést, ismét elkanyarodtam a lényegtől.
Mikor az asztal már az ággyal szemben állt, mögötte pedig a szék, megkértek, hogy üljek le, bár úgy éreztem – és kétségtelenül ez volt a céljuk –, mintha parancsokat kapnék.
– Most fel fogunk tenni néhány kérdést. Bizonyára tudja, hogy a napokban mindenkit kihallgatunk, elővigyázatossági okokból, s szigorúan a habvár érdekében – mondta a felügyelő, s végig csak ő beszélt; a másik hallgatott, de éreztem, hogy a szövet alul egyfolytában engem fürkész a tekintete.
– Állok rendelkezésükre. Miben segíthetek?
– Először is: tisztában van–e a habvár törvényeivel?
– Igen. A tanításokra gondol? – Nem szándékosan tompítottam a törvény szó hatását azzal, hogy másra cseréltem, bár sosem volt szó itt semmiféle törvényről. Ennek ellenére jómagam mégis így kezeltem mestereink tanításait, ezért fel sem tűnt ez a, mondjuk így: nyelvbotlás. A felügyelő figyelmét azonban nem kerülte el.
– Tanítás? Á, értem. Jólvan, nevezzük így. Tehát, ismeri–e ezeket, s tudja–e, mire kötelezik önt?
– Teljes mértékben.
– Rendben. Van–e olyan, mellyel esetleg nem egészen ért egyet?
Nem csodálnám, ha ilyen hülye kérdésekkel még eddig egyetlen emberre sem tudták volna rábizonyítani, hogy a habvár ellensége.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem. – Én, mint a habvár feltétlen tisztelője, mindennel egyetértek…
– Ön csak a kérdéseinkre válaszoljon, ha megkérhetem.
– Hát jó. Már válaszoltam, de akkor elmondom még egyszer: maradéktalanul elfogadom a törvényeket.
– Megfordult–e már a fejében, hogy itthagyná a habvárat?
– Nem, még soha. – Bár, a féreg már a fejemben volt, s ő éppen ezt akarja. De vele még meg kell küzdenem.
– Ismer–e olyasvalakit, aki ön előtt tagadta a habvár valamelyik rendelkezését, vagy elégedetlenségét fejezte ki, netán arra utalt, hogy vissza akar térni a külvilágba?
– Nem ismerek.
A kihallgató lehajtotta a fejét, majd ismét felnézett.
– Információink szerint ön kapcsolatban áll egy személlyel, itt, a habvárban. Rendszeresen Csikknek nevezi. Ki találta ki ezt a nevet?
– Én. De hadd tegyem még hozzá, hogy már régóta nem állok vele semmiféle kapcsolatban.
– És mi ennek az oka?
– Nem egyezett a véleményünk a habvárt illetően. Eleinte ő is tisztelte ezt a helyet, igen, de később megváltozott, s kritizálni kezdte a habvárat. Később teljesen elfordult tőle.
– Igen, mi is így tudjuk. De akkor miért mondta az előbb, hogy nem ismer ilyen személyt?
– Mert mostmár, ebben az állapotában, tényleg nem tudom, ki ő, s nem is beszélek vele egyáltalán.
– Kérem, hogy őszintén feleljen a kérdésekre, mi majd eldöntjük, ha a válasza kielégítő. Következő: mi a véleménye a habvár tanítóiról?
– Nagyszerű emberek, őszintén tisztelem őket, és feltétlenül megbízom bennük. – Ez a válaszom volt eddig a legigazabb.
– Helyes. Tudja–e, hogy a habvárban tilos egymással beszélgetni?
– Igen.
– Természetesen különleges alkalmak, mint egy beszéd, vagy egy kihallgatás, felmentést nyernek.
– Értem.
– Tudja–e, hogy tilos a névhasználat?
– Igen, tudom.
– Tudja–e, hogy az arcot nem szabad megmutatni, hanem állandóan, éjjel–nappal egy vászonzsákkal kell elfedni?
– Tökéletesen világos. Amennyire tudom, ez most is a fejemen van, de nem győződtem meg róla teljesen. – Jegyeztem meg, hogy magamban jót röhögjek, s hogy kissé kifigurázzam ennek a két embernek a fontoskodását. De mindjárt rájöttem, hogy jobb lesz, ha az ilyen poénokat mellőzőm, mert bajba keveredhetek. Ha azt hiszik rólam, nem adom meg nekik a kellő tiszteletet, ki tudja, milyen következményeket vonnak le ebből.
Hogy ők nem értékelték kellőképpen a viccemet, azonnal kiderült.
– Ne próbáljon meg nevetségessé tenni, mert maga húzza a rövidebbet. Megértette?
– Igen, uram.
– Hagyjuk az uramot – mondta szigorúan, én mégis éreztem a hangján, hogy hízeleg neki a megszólítás.
– Értettem.
– Folytassuk. Ön szerint, mióta a habvárban van, betartotta az összes rendelkezést és szabályt? Nem vétett a habvári rend ellen?
Hirtelen úgy éreztem, megfájdul a fejem; talán az erős fény volt, mely hirtelen ért a sötétség után, vagy pedig más, nem tudom, de éreztem, hogy pillanatról pillanatra jobban lüktetnek az erek a koponyámban, s a zúgás, tompaság és nyomás érzése egyre erősödik. Mintha egy abroncsot szorítanának egyre erősebben a homlokom s a tarkóm köré. Még sosem fordult elő velem ilyen. Majd a következő pillanatban hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe, meginogtam a széken; ezt a felügyelő is észrevette.
– Jól van?
– Igen, csak fejem hirtelen hasogatni kezdett.
– Kér egy pohár vizet?
– Igen, köszönöm.
A férfi intett a másiknak, mire az töltött egy pohár vizet. Végtére is felesleges volt az egész, tudtam, hogy ettől semmivel sem lesz jobb. Mégis, mohón kiittam a pohár tartalmát, s azt mondtam magamnak, hogy valamivel jobban érzem magam.
– Tud még felelni néhány kérdésre? – kérdezte újfent a kihallgató. – Nem lenne jó, ha most megszakítanánk a… khm… beszélgetést.
Nyugodtan mondhatod, hogy kihallgatást, vallatást, nekem mindegy, hiszen tudom, miről van szó, gondoltam magamban.
– Megpróbálok válaszolni.
– Akkor arra kérem, próbáljon meg koncentrálni még egy kis ideig. Tehát: betartotta–e a törvényeket?
– Ezt talán maguk tudják a legjobban megítélni.
– Válaszoljon!
– Igen, betartottam.
A felügyelő a fejét csóválta; pontosan tudtam, miért teszi. Akár igazat is mondhattam volna, mert nincs értelme tagadni bármit is, hiszen mindent tudnak. Csak gondoltam, még elszórakozom velük egy kis ideig.
– Hm, hát mi másképp gondoljuk – tette hozzá kis szünet után a kihallgató.
– Nem értem teljesen, amit mond; megmagyarázná?
– Pontosan tudja, miről beszélek. Gondolom, van fogalma arról, hogy tilos a szexuális kapcsolat a habvárban. Ennek ellenére maga egy nővel közösült. Tagadja?
– Nem. Így történt.
– Akkor miért hazudik? Ezzel csak árt magának.
– Á, értem, szóval így gyanúba keveredek.
– Mondhatjuk. Azt akarja, hogy gyanússá váljon? Nem szeretne inkább nyugodtan tovább élni, mint eddig?
Nem mondtam semmit, csak hallgattam; így tett a másik kettő is, és közben le nem vették rólam a szemüket. Persze, az minden vágyam, hogy a habvárat megtisztítsák az árulóktól, hogy ne legyen többé nyugtalanság, kihallgatások, vádaskodások. Azt akartam, hogy mindennek vége legyen, és végre megküzdjek az utolsó szinttel is, hogy aztán teljesen befogadjam a habvárat. Mégsem mondhattam mindezt el, mert ki tudja, ez a határtalan lelkesedés is nem tenne éppúgy gyanússá, mint az, hogy egy nővel lefeküdtem. Jó lett volna, ha véget ér a kihallgatás, lehetőleg úgy, hogy ne tartsanak a lázadók közül valónak. Bár sokáig éppen az ellenük való kutatásban segítettem, azóta kiderült, hogy nem bízna bennem, ezért minden esélyem megvolt arra, hogyha valami rosszat mondok, vagy teszek, akaratlanul lázadó leszek magam is. Nem tudtam, akkor mi fog velem történni, s féltem az ismeretlentől, mert most nem éreztem, hogy a habvár teljesen mellettem állna.
– Nos – kérdezte a felügyelő, a hangján észrevettem, hogy türelmetlen. – Van még valami, amit el akar mondani nekünk?
– Nincs. – És valóban, nem volt semmi, ami őket érdekelhette, ha mégis, akkor úgyis tudják, mi az.
– Ha megenged egy megjegyzést: furcsa ember maga. Tudom, hogy lelkes híve a habvárnak, mégis engedett a kísértésnek, pedig tudta, hogy ezzel megszegi a szabályt.
– Nincs mentség a bűnömre. Megbántam, amit tettem. Gyenge pillanatomban történt.
– Gyenge pillanatában? – A férfi elnevette magát, majd a másikhoz fordult: – Hallod ezt, gyenge pillanatában! – Szerintem itt minden pillanat gyenge. Ha maga elég erős, akkor túléli ezeket a pillanatokat. Egyébként vége.
– Vége? – kérdeztem, félelemmel a hangomban. – Hogy érti azt, hogy vége?
– Sehogy, a maga esetében. Felejtse el. Nos, ami a továbbiakat illeti: a vezetők majd megtekintik a beszélgetést, hiszen, mint tudja, mindent rögzítenek a kamerák. Szerencsére. Az én véleményem az, hogy bár nem mindig tartotta be a habvár törvényeit, mégsem tartozik a lázadókhoz.
– Persze hogy nem! – fakadtam ki.
– De azt kell, hogy mondjam, még nem végeztünk. Hogy ki a lázadó és ki nem, azt nem mi, felügyelők döntjük el, csak véleményt alkotunk. A mi hatáskörünk más természetű. Világosan fogalmazok: ön megszegett néhány fontos szabályt, s ezért büntetés jár, mivel fenn kell tartani a rendet, és a habvár iránti tiszteletet, ugye megérti? Ez az ön érdekét is szolgálja.
– Az enyémet?
– Pontosan. Figyeljük magát, és mindenki mást is. Én tudom, hogy ha a habvár büntetést szab ki önre, akkor nem fog tiltakozni, hanem becsülettel vállalja azt, hogy tovább léphessen, és megtisztulva folytathassa itt az életét.
– Igen! – vágtam rá hirtelen, a büntetés tényéről elfeledkezve, mert valóban ezt szerettem volna: folytatni itt a habvárban, s úgy élni, mint régen.
– Ezért, most kötelességünk végrehajtani a büntetést. Kérem, hogy térdeljen le, háttal az asztalnak.
Megnyugodtam, hogy talán most, ha megbűnhődöm, akkor egészen megbocsát a habvár, s megszűnik a kétségbeesésem. Ennek ellenére mégis féltem, mert egyáltalán nem tudtam, mire készülnek ezek ketten. De teljesítettem, amit mondtak.
– Most pedig menjen előrébb. Úgy. Jó. Hajoljon le fejével és mellkasával a földre. Rendben van. Ön pedig vegye elő, kérem – szólt a másiknak.
Gondoltam, most kap főszerepet ebben a bizarr filmben az a kis csomag, amit a szótlan felügyelő hozott magával. Hátranéztem, de nem láttam jól, mi az, amit kivesz.
– Előre nézzen! Most pedig vegye le a pólóját, és tegye maga elé a földre.
Rövid szünet következett. A másik átvehette azt a dolgot, amit a zsákban rejtegettek, mert hallottam, ahogy suhint vele néhányszor, próbaképpen.
– Arra kérem, hogy kezdje el felsorolni a habvár törvényeit!
Nem szóltam semmit, mert még mindig azon gondolkodtam, mi lehet az, amivel – megérdemelt – büntetésemet végrehajtják. Eközben a félelmem is egyre nőtt, mert egy ismeretlennel álltam szemközt, s itt nem is főként a végrehajtó eszközre, hanem magára a végrehajtóra gondolok. Bár bizonyára sokkal régebb óta itt él, mint én, így elvileg ő mindegyik szinten átjutott, mégsem tudhattam, hogy ennek ellenére, nem maradhatott–e benne valami, ami a külvilágra emlékeztet, s aminek már nem kellene, hogy benne legyen. Miután mostanában egyre több lázadót sikerült leleplezni, egyre kevésbé bíztam a társaimban, és a felügyelőkben. Nem tudhattam, nincs–e bennük valami rossz, gonosz és kegyetlen. Ha valaki akarja, nagyon jól el tudja rejteni magában a sötétséget, erre én magam vagyok az élő példa. De nincs mit tenni, bűnt követtem el, s ezért büntetés jár. Itt ülve, meztelen háttal, úgy éreztem magam, mint egy vezeklő, aki vétett a vallása ellen, s most megbünteti magát.
Merengésemből a kihallgató ingerült hangja rázott fel:
– Gyerünk, kezdje már el! Csak szépen, sorjában!
– Rendben. Először is: a pénz, a hatalom, a tulajdon elítélendő, mert ebből fakad a kegyetlenség, vérontás és gyilkosság.
– Helyes, helyes.
A csattanást egy pillanattal előbb hallottam, mint ahogy a fájdalmat megéreztem. Mintha egy dühödt vadállat szaggatta volna fel a bőrömet, miközben a húsomba mar. Felordítottam a fájdalomtól, és a könnyem is kicsordult.
– Folytassa!
Nem volt erőm folytatni, de mégis meg kellett próbálnom. Minél előbb túl akartam esni ezen. Azonban tudtam, hogy a java még hátravan, s ettől kezdett remegni a hangom, nem a hasogató fájdalomtól.
– A… csak a munka fogadható el, mint aktív tevékenység, ezen kívül az időt a habvár tanításain való elmélkedéssel kell tölteni. Minden más káros, és megfertőz minket.
– Nagyon jó!
A következő csapás erősebb volt, mint az előző, vagy csak én éreztem annak, nem tudom. Mindenesetre még jobban akartam, már könyörögtem magamban a habvárnak, hogy legyen vége. Pedig ez még csak a második volt.
– Tovább!
– Tilos… a nemiség és a szexualitás megjelenésének bármilyen formája…, a testi kapcsolat, bizalmas beszélgetés, és mindenfajta közeledési mód…, mellyel… mellyel a másik nem iránti vonzalmunkat fejezzük ki.
– Bizony, ezt nagyon szépen megtanulta, szóról szóra! És maga ezt akkor is tudta, mikor szexuális kapcsolatot létesített azzal a nővel! Pedig tudta, hogy tilos! Ezért büntetés jár!
Újabb csattanás a hátamon, aztán újabb, és újabb… Nem is tudom, mennyi volt. A fájdalomra azonban sokáig emlékezni fogok. Nem is tudnám egykönnyen elfelejteni, mert csakúgy záporoztak rám az ütések, egymás után, ahogy szépen elmondtam, a többi szabályt is: tilos a beszéd, a nevek használata, vagy az arc felfedése. Időközben behunytam a szemem, mert azt képzeltem, hogy így majd könnyebb lesz, de egyáltalán nem volt az, mert akár láttam valamit, akár nem, sosem tudtam, mikor ér a következő ütés, és ez a bizonytalanság volt a legrosszabb. Ha lett volna erőm hozzá, felállhattam volna, és megpróbálhattam volna megvédeni magam, de akkor biztosan lázadónak nyilvánították volna, másrészt akkor megtagadtam volna a habvár által rám kiszabott büntetést, amihez pedig joga volt, nekem pedig kötelességem volt az ütlegeket elviselni. Mégis, úgy éreztem, hogy nemcsak a hátamba szántottak bele, hanem a lelkembe is: kegyetlenül megtorolták a bűnömet. Mikor abbahagyták, a padló fehér köve merő vér volt, s mikor megfordultam, láttam, hogy egy hosszú, vastag bőrszíjjal hasogatták fel a bőrömet. A szíj végébe több kis szöget varrtak bele. Ezek minden egyes csapásnál úgy fúródtak a húsomba, mint a kígyó méregfogai.
Ha őszinte akarok lenni, ezt egy jó darabig nem fogom tudni kiheverni, de valamiféle elégedettséggel tölt el, hogy megbűnhődtem, és ez erőt ad ahhoz, hogy többé ne térjek le a helyes útról, s mindenben engedelmeskedni tudjak a habvár akaratának és parancsának.