[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Erőre kapott a bennem fészkelődő féreg, s ez annak köszönhető, hogy nem tudtam ellenállni egy lány csábításának, és nem álltam ki a habvár mellett. Ez az undorító teremtmény pedig, szinte érzem, ahogy a fejemben mozog, s ha érzésekkel is rendelkezik, s belelát a gondolataimba, akkor most kárörvendően szemléli, amint egyre az jár a fejemben, hogy elbuktam. Ilyesmiket mond nekem a féreg:
– Véged van. Nincs tovább. Jobban teszed, ha eltűnsz.
– Fejezd be, hagyj békén. Bezzeg mostanáig nem voltál ilyen erős.
– De itt voltam mindvégig. Te is tudod, hogy itt voltam. Először láthatatlan voltam a számodra, mert én így akartam. Mikor aztán elérkezett az idő, megjelentem, s egyre élénkebben lüktetek itt, a fejedben.
– Gyenge vagy.
– Én? Hiszen te gondolod ezt saját magadról. Nem tudtál ellenállni neki, behálózott, és megszerzett magának. Hol volt akkor a habvárad? Sehol! Cserbenhagyott!
– Nem! Én hagytam cserben őt, amikor hagytam, hogy közel kerüljön hozzám…
– á, szóval hagytad magad, így mindjárt más. Én pedig azt hittem, hogy valójában te magad is kívántad, ezt az egész habváras marhasággal csak feltüzelted, de közben csak arra vártál, hogy beléhatolj. Így van?
– Mit beszélsz? Te aljas, rohadt féreg! Őszintén hiszek a habvárban.
– Erre jó példa volt az elmúlt éjszaka.
– Most is csak a habvárra gondolok, remélem, megbocsát nekem! Még jobban ügyelek az önmegtartóztatásra, és a törvényekre.
– Mindig csak erre gondolsz, valóban? Áruld el nekem, habvári Szent Tamás, hogy mikor ezt a nőt megdugtad, többször egymás után, hányszor jutott eszedbe a habvár? Halljam! Hányszor?
– Hát…
– Hányszor?
– Egyszer sem – feleltem. Szíven ütött ez a vallomás, de ez volt az igazság. Újabb sebet ütöttem a habvár szent testén.
– Nocsak, mit hallok… Nem is olyan fontos akkor ez az egész, nem? Menj szépen vissza, ahonnan jöttél, a kurváid közé, térj vissza a szánalmas életedhez. Elhiheted, hogy ennél még az is jobb. Mostantól rajtad tartják ám a nagyfőnökök a szemüket. Nem lesz több éjszakai kaland, örülj, ha megúszod egyáltalán…
– Bármi is a büntetés, megérdemlem.
– Mikor lett belőled ilyen nagy aszkéta? Szerzetesnek kellett volna menned. Igaz, ott sem néznék jó szemmel, ha egyik gyönge pillanatodban, mikor nem tudsz kellőképpen elmerülni a hitedben összeszűröd a levet a szomszéd falu egyik nőcskéjével, vagy talán egy erényes, szűz hajadonnal.
– Fejezd be! Tudom, hogy onnan jössz, ahonnan én, és mindazt a mocskot magadban hordod, amit, sajnos, nem tudtam egyszerűen odakinn hagyni. Átlátok rajtad. Tudom ki küldött.
– Vajon ki? Úgy gondolod, valaki megfigyeltet? Kémkedek valakinek? Ez nevetséges, de ha megengeded, hogy elmondjam a véleményemet, szerintem mindig is egy idióta voltál, éppen ezért a feltételezéseid is egytől–egyig baromság.
– Apám. Ő küldött. Még most sem hagy békén, mert nem tudja elviselni, hogy legyőztem.
– Hát persze! Éppen a válaszodon gondolkodtam. Igen, ez a legkézenfekvőbb. De tévedsz, én önálló lény vagyok, semmi közöm ahhoz a másik idiótához, akit az apádnak nevezel.
– Engem nem tévesztesz meg!
– Rendben, higgy, amit akarsz. Ez nekem csak előnyömre válik, mert tudom, hogy a drága öregúr sem díjazza ezt a habvárat, ezért egy véleményen vagyunk. Akkor mostmár ketten győzködünk, hogy hagyd itt ezt a kócerájt, és otthon nyalogasd a sebeidet. Ott nem fognak elítélni, mert hancúroztál valakivel.
– Takarodj innen! Ha nem tudnád, haver, nekem ez a valódi otthonom. Mit tudsz te, vagy mit tud akár apám? Semmit! Csak a pofátokat jártatjátok, de ahhoz túlságosan primitívek vagytok, hogy felmérjétek, mekkora jelentősége van a habvárnak, és mekkora erővel rendelkezik.
– Azt hiszem, azt sikerült felmérnem, mikor nemrég egy nővel fetrengtél. Vagy tévednék?
Nagyot sóhajtottam, mert be kellett látnom, hogy a féregnek igaza van.
– Nem, nem tévedsz. De megpróbálom elfelejteni, ami történt…
– Bizony, mit szólnak majd a mesterek, ha ezt megtudják? Oda a bizalom! Neked itt többé semmilyen fontos szerep nem jut! Hallgass rám: menj vissza, ahonnan jöttél.
– Te hallgass! Ide jöttem, mert így akartam, és itt is maradok. A habvár megvédelmez.
– Megszegted a törvényt, ezért nincs többé sem védelem, sem segítség. Befellegzett, barátocskám. Takarodj haza! Takarodj, takarodj…
Úgy érzem, most valamelyest kitisztult a fejem, és ismét világosan tudok gondolkodni. Sajnos, a féreggel történt találkozásom kimerített és meggyötört; nem is tudom, a beszélgetés valóságos volt–e vagy csak álmodtam. Előfordul, hogy képzelgéseim, melyek mind a féreg irányítása alatt állnak, átveszi az uralmat felettem, s ilyenkor tehetetlen fogolyként merülök alá abba az örvénybe, melynek nem én parancsolok, milyenségét pedig nem ismerem. Megpróbálok küzdeni ellene, mint az előbb is, de nem mindig érzem úgy, hogy nagyobb az erőm, s a rám szakadó bűnös gondolatokat le tudom győzni. Most azt kellene kideríteni, vajon ez az ördögi lény, amely bennem munkálkodik és apám, a Példamutatás, milyen kapcsolatban állnak egymással. amíg ezt nem tudom, addig nem tudok előrelépni, nem tudok keresni ellenfelem páncélján egy rést, melyen áttörve beengedhetem a habvár fényét agyam rejtett, sötét zugaiba. Nemrég még azt hittem, hogy ilyen kamrák már nem léteznek, de meglehet, hogy alábecsültem a külvilág erejét, s egy–két foszlánya még most is ott tenyészik bennem. Amíg azonban nem tudom végképp kiirtani magamból, addig féken kell tartanom. Ez pedig nehéz feladat. Dórával történt találkozásom is annak a következménye, hogy nem ügyeltem eléggé arra, hogy a külvilágot börtönében tartsam, s engedtem a csábításnak. Mégis, a féreggel történt párbeszédből kiderült, hogy egyelőre nem sejtik, hogy a habvár milyen hatalmas ellenfél számukra. Amíg ezt nem tudják, addig én könnyebben fel tudok készülni, mert én tisztában vagyok e szent intézmény hatalmával. Úgy vélem, hogy támadásra készülnek ellenem, ahogyan a lázadók a habvár ellen. De aki a habvárat támadja, az engem támad meg, s fordítva. Érzem, hogy nagyon erős a szövetség még mindig, s hogy számíthatunk egymásra. Hű katonája vagyok a habvárnak és az is maradok. Az ellenséget le fogjuk győzni mindkét fronton: a habvár folyosóin s a fejemben, legyen akárhány lázadó, akárhány förtelmes gondolat, és legyen akár a tábornokuk apám: a pusztulásba menetelnek, mert minket nem győzhet le senki.
Most ismét elcsüggedtem. A Dórával való találkozást követő valamelyik éjszakán Köpcös barátom látogatott meg. Nem kertelt, rögtön kijelentette: tudja, mi történt.
– Fel sem foghatom, hogyan történhetett meg ez éppen veled. Benned bíztunk a legjobban minden ember között, benned, erre tessék, elárultad, hátba szúrtad a habvárat. Hogy tehetted? – kérdezte indulatosan, s bár a sötétben nem láttam, de éreztem, hogy a tekintete villámokat szór.
– Hidd, el, hogy nem volt szándékos. Próbáltam ellenállni, de hát tudod, haver, a bezártság, az állandó csend, egyhangúság…
– Mit beszélsz? Egyhangúság? Unalom? Éppen ez az, amit tiszteletben kellene tartanod, nem pedig az undorító éjszakai találkáidat magyarázni velük! Talán a habvárat okolod?
– Nem, dehogy! Lajos, hidd el, hogy…
– Ki nem mondd a nevemet! – rivallt rám barátom, méghozzá olyan haraggal, hogy hátrahőköltem. – Nem tudod, hogy ez tilos? Ezt is elfelejtetted? Van még olyan szabály egyáltalán, amit nem szegtél meg?
– Hogy mondhatsz ilyet! Mindig is próbáltam mindent betartani, engedelmeskedni a tanítók akaratának, és követni a habvárat.
– Igen, így volt. De úgy tűnik, ez már a múlté. Talán megváltoztál. De hogy te? Senki másban nem bíztak meg ennyire a vezetők, mint benned! És most csalódottak.
– Kérd meg őket a nevemben, hogy bocsássanak meg – feleltem kétségbeesetten, mert igazán nem tudtam, mi lesz szörnyű tettem következménye.
– Nem hiszem, hogy megbocsátanak. Én nem tenném.
– Azért próbáld meg! Én mindig a habvár oldalán álltam! Egy szerencsétlen pillanatban elvesztettem a fejem, és megkívántam azt a nőt, de azóta is pocsékul érzem magam, és bár meg nem történtté tudnám tenni az egészet. Próbáljátok, vagy legalább te próbáld ezt megérteni.
– Megértem, de nem tudom elfogadni. És a mesterek sem fogják. Azt hiszem, mostmár elmondhatom, hogy nagyon régóta itt vagyok a habvárban, jóval korábban érkeztem ide, mint te. A habvér megváltoztatta az életem. Megfogadtam, hogy megvédem ezt a helyet a rossz szándéktól és a pusztulástól. Azóta minden új embert megfigyelek, s ha valami nem tetszik, vagy gyanút kelt, azt jelente. Ellenben ha olyasvalakivel találkozom, aki a többieknél sokkal erősebben kötődik a habvárhoz, tehát méltó arra, hogy akár felügyelőként, akár hozzám hasonlóan titkos megfigyelőként éljen a habvárban és végezze a munkáját, akkor erre a személyre is felhívom a vezetők figyelmét. Így történt a te esetedben is. Azt gondoltuk, hogy te majd megfelelően el tudod látni a habvár a védelmét, és alkalmas leszel arra, hogy kiszűrd azokat, akik el akarnak innen szökni, hogy aztán a habvár rossz hírét keltsék. De tévedtünk. Hogyan bízhatnánk meg téged ilyen feladattal, mikor magadat sem tudod megvédeni? Nőkkel fetrengesz, és közben tudod, hogy megtiltották. Azt is tudod, hogy észreveszik, itt semmi sem maradhat titokban. Persze lehet, hogy még élvezted is azt, hogy itt, a habvárban saját mestereidet köpted szembe.
– Ne túlozz, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmit tegyek! – vetettem közbe indulatosan. Nem tetszett, hogy olyasmit állít, ami nem igaz.
– Rendben, de akkor is megtetted, amit nem szabad: közel engedtél magadhoz egy nőt, mikor tudtad, hogy a nemiség minden formája csak károdra válik. Éppen te magad védted ezt a törvényt legjobban, és most tessék: te is elbuktál. Úgy tűnik, hogy nagy még fölötted a civilizáció hatalma.
– Hazugság!
– Nem hiszem el. De az nem számít, hogy én mit gondolok. Sajnálom, de a mesterek sem hiszik el, és többé nem tudnak benned megbízni. Mégis remélik, hogy egyszer majd megváltozol, és teljesen a habvár oldalára állhatsz.
– Mit jelentsen ez?
– Nem tudsz meg több részletet a lázadók elleni tervből, és nem segíthetsz az elfogásukban sem. Én sem jövök ide többé.
Haragom helyébe most kétségbeesés férkőzött. Hogyan? Teljesen meg akarnak fosztani attól, hogy a habvárat szolgáljam? Rendben, igazuk van, vétettem ellenük, de ennek ellenére ugyanúgy tudom, hogy számomra csak egy út létezik, amely a habvár felé vezet. Minden más a romlásba taszít, ezért kell egyre jobban elfeledkeznem arról a világról, ahol emberek élnek, s mindent, ami ott belém ivódott, könyörtelenül kitörölnek. Most kiderült, hogy ez nem sikerült kellőképpen, és ezért büntetést érdemlek, de megrendített, hogy a mesterek el akarnak taszítani maguktól, meg akarják tiltani, hogy továbbra is tőlem telhetően szolgáljam a habvárat, amit mindennél jobban szeretek. Ezt igazságtalannak éreztem, s nem tudtam tenni ellene semmit. Megpróbáltam még egyszer Köpcöst megkérni arra, járjon közbe az érdekemben.
– Kérlek, győzd meg őket arról, hogy az elszántságom és a hitem nem csökkent. Ha nem is vehetek részt a lázadók elleni harcban annyira, amennyire szeretnék, legalább engedjék meg, hogy másképp segíthessek nekik és a habvárnak. Te talán rá tudod venni őket; éppen most mondtad, hogy régóta vagy itt, a te szavadra mindenki másénál jobban hallgatnak.
Köpcös hallgatott néhány pillanatig, majd így szólt:
– Én is egyetértek a tanítók véleményével, ezért nem tehetem meg, amit kérsz.
– Miért mondod ezt? A barátom vagy! Mostmár az egyetlen – tettem hozzá, mert hirtelen eszembe jutott Csikk elfogása.
Hallottam, ahogy Köpcös feláll. Mint az előbb, mist is várt egy darabig, miközben már tudtam, mi következik, ezért szinte már elviselhetetlennek éreztem az állapotomat.
– Elárultad a habvárat, a mestereket és engem is. Nem vagyok többé a barátod. Viszlát! – Ezeket a szavakat úgy vetette oda elém, mint kutyák elé a koncot. Ezután elment. Egyszerűen itthagyott.
Úgy éreztem, magamra maradtam, véglegesen. Kire számíthattam? Dórára biztosan nem, mert csak még nagyobb bajba keveredtem volna, ha továbbra is vele találkozgatom, s ő csak eltávolított volna a habvártól; Csikkel már régóta nem beszéltem, s mióta kifakadt az egész hallgatóság előtt, s a szent intézményt becsmérelte, nem is akartam, hogy egy szót is váltsak vele; úgy tűnik, csak drága jó apám maradt, aki viszont túlságosan is sokat tartózkodott a társaságomban, jobb lett volna, ha egyáltalán nem jut eszembe. Köpcös barátom, ha nevezhetem még így egyáltalán, elhagyott. De nem ez fájt a legjobban, nem ez sodort a kétségbeesés szélére: mestereim számomra és mindenki más számára is a habvára jelentették, s hogy ők sem bíztak meg bennem meg többé, ez számomra felért azzal, hogy a habvár is elfordult tőlem. Igen, egyetlenegyszer bűnt követtem el, vétettem a törvény ellen, s most emiatt teljesen magamra maradok? Hiszen megvagyok én, éppen úgy mint eddig, egyedül; s tudom, hogy a habvár eszméi is ezt parancsolják, mégis, ezelőtt tudtam, hogy a habvár mellettem van. Nemcsak tudtam, egész testemmel, lelkemmel éreztem az állandó, soha nem szűnő jelenlétét. S most mintha arra készülne, hogy eltávozzon belőlem, szörnyű büntetést mérve ezzel rám. Halványul már a fénye, egyre tompul, s minél gyengébb ez a ragyogás, annál erősebb a homály, majd a sötétség. Éppen most, mikor a legnagyobb szükségem lenne a habvár segítségére, hogy a bennem megmaradt, és támadásra készülő förtelmet legyőzzem, akkor akar elhagyni. Nem teheti ezt! Ó, de ki is vagyok én, csak egy semmirekellő féreg, nem különb, mint amellyel – immár – kénytelen leszek néha elbeszélgetni, hogy ne maradjak teljesen egyedül, igen, egy pondró vagyok, ha felelősségre merem vonni, ha meg merem kérdőjelezni a habvárat! Neki mindig igaza van, én fel sem érhetek hozzá, nekem nincs annyi eszem, nem vagyok olyan bölcs, nem is leszek soha. Hiszen, ha így lenne, most nem feküdtem volna le egy nővel, és nem árultam volna el ezt a helyet. Nem is tudom már, mit gondoljak… Valóban árulás volt? Eddig szilárdan kitartottam, csak nem veszíthetek el mindent, ami nekem a világon maradt, egy megingás miatt! Úgy érzem, még mindig a habvár útján haladok tovább, de ha ő nincs mellettem, a támaszom, akkor egyedül leszek kénytelen szembeszállni a rám törő sötét erőkkel, édesapám vezetésével, s akkor nem biztos, hogy nem döntenek le a lábamról, s belezuhanva egy bűzös mocsárba, nem ragadok ott, hogy fulladozva belemerüljek a posványba, ahonnan többé nincs kiút. Mihez kezdjek most? Megpróbáljak tovább küzdeni? Hiszen még azt sem tudom, a habvár mellettem van–e még, vagy pedig már most is magamban hadonászok kétségbeesetten, hogy eltereljem magamtól a kínzó gondolatokat. Mintha a pokolban lennék, olyan helyen, ahonnan látom a kijáratot, s egyszerűen el is jutok oda, már arcomon érzem a fény ragyogását, aztán visszacsúszok az utolsó lépésnél, százszor, ezerszer, végtelenszer. Ha a habvár elhagy, nem leszek képes visszatérni többé a fény birodalmába. El fog homályosulni minden, s egyedül barangolok tovább, többé nem fogok látni a célt, hogy merre tovább. Nem jutok majd el oda, ahová szeretnék, csupán körbe–körbe bolyongok majd, ha csak egyszer meg nem unom a harcot, s mindazt amit eddig kiirtottam magamból kénytelen leszek ismét beereszteni, de ezúttal nem akaratlanul, gyerekként, magamba szívva a társadalom minden szennyét, hanem tudatosan, mert elfogyott az erőm. Akkor majd győznek az ostromlók, és talán megláthatom még utoljára a habvárat, amint ott emelkedik dicsőségesen a messzeségben, de a tekintete már nem felém fordul, hanem már mást fürkész, talán olyasvalakit, aki méltóbb a habvárhoz, mint én. Akkor a keserűség eloltja bennem a remény utolsó szikráját is, s búcsúzóul némán intek majd a habvárnak, jelezve, hogy nem teljesült az egyetlen álmom, ami egészen betöltött, s most üresen hagyott, mintha üresen kongó csigaház lennék. Meglehet, hogy az is leszek, s kemény mészkőhéjjá változom, s ha valaki felemel, s meghallgatja a búgást, mely bentről, a mélyből árad szüntelen, talán meghallhatja az életem dalát, illetve ami abból maradt: egy tengeri csiga egyhangú, de titokzatos, szomorú énekét. Az egész életem lesz megírva abban a dalban.