Kutus Bence: A habvár – 27. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Különös az a kettősség, melyet nap, mint nap átélek itt. Nappal látom a többieket, ahogy hozzám hasonlóan, fehér zsákokban, arctalanul élik életüket, és hozzám hasonlóan várják a kiteljesedést; míg éjszaka Köpcös barátommal folytatok titkos megbeszéléseket, s ez kissé belerondít a habvár fényébe, mert mindennap újra és újra elcsodálkozom mérhetetlen bölcsességén, s nem értem, hogy lehet olyasvalaki, aki ezzel nem ért egyet, megveti a tanainkat, sőt még lázadást is szít a többiek közt, terjesztve ezzel a ragályt, melyet kintről hozott magával, s gyenge volt ahhoz, hogy itt, ahol pedig minden segítséget megkapott, kiirtsa magából. Szörnyű volt ezzel a tudattal élnem, s bíztam benne, hogy bölcs tanítóink segítségével mihamarabb megoldódik az ügy, nehogy később visszafordíthatatlan károkat okozzon ez a néhány ember, aki magával akarná rántani a habvárat a mélybe, ahonnan ők nem tudtak kikászálódni. Köpcös – aki szintén elfedte az arcát, a szabálynak megfelelően – megnyugtatott, hogy a habvár vezetői tudják, mi a dolguk, s nem először állnak szemben ezzel  problémával. Bízzam bennük, s a habvárban, és nem lesz gond. De ehhez segítenem is kell, ami már számtalanszor megígértem, de ő újra csak azt mondta, hogy szilárdan akarnom kell azt, hogy a lázadók és szervezkedők, bujtogatók megbűnhődjenek, mert ha majd igazán szükség lesz a segítségemre, hogy megvédjem a habvárat, akkor, abban a pillanatban nem tétovázhatok majd. S ez az idő, a leleplezés, már nincs messze, hamarosan szükség is lesz rám. Addig is legjobb, ha még éberebben figyelem a többieket, s akinél valami gyanúsat észlelek, jelentem neki. Nem értettem, vajon Köpcös – elnézést, de a valódi nevét, mivel a habvárban él, a szabály miatt, nem használhatom, és nem is írhatom le (ezt ő maga, aki tud arról, hogy jegyzeteket készítek a habvárról, maga mondta nekem, ugyanakkor biztatott arra, hogy folytassam ezt a tevékenységet, mert ez hasznára válhat a vezetőknek, belőle könnyebben megismerhetik a habvár lakóit) –, tehát Köpcös hogyan tett szert akkora befolyásra, hogy mestereink bizalmasa legyen, s vajon pontosan milyen szerepet is játszik a habvár életében. Mikor kíváncsiságból erre rátértem, azt felelte, hogy ezt nem árulhatja el nekem egyelőre, de elégedjem meg azzal a kitüntetéssel, hogy kapcsolatba került velem, ami szintén a mesterek bizalmának kifejezésre juttatása

 

Ma megrendítő esemény történt szeretett habvárunkban, s bennem is felbukkant sok régi, fájdalmas emlék. Ismét a nagyteremben tartózkodtunk, ahol tanítónk tovább vezetett minket a beteljesülés útján, s én ismét megteltem a habvár iránt érzett szeretettel és nagyrabecsüléssel. Ám kis idő múlva néhai barátom, Csikk felállt, s megdöbbenésemre szidalmazni kezdte a habvárat, mesterünket, az egész rendszert, s vele együtt minket is, akik nem látjuk, mi folyik itt. Nem értettem, mire gondolt, amikor dühödt kifakadása közben ehhez a részhez ért, azaz, hogy mi történik a színfalak mögött. Rabszolgáknak nevezett minket. Úgy vélem, mélyen megbántotta a habvár lakóit, engem biztosan megsértett. Hogy lehet, hogy nem érti azt, ami itt történik? Nem lát semmit ez az ember? És emellett szolgának nevezett engem, aki nemrég még a barátja voltam, és tiszteltem őt. Szörnyű feltételezés! Tudtam, hogy valami nincs rendben vele kapcsolatban, s ő is töpreng, őrlődik hozzám hasonlóan, csakhogy akkor már sejtettem, hogy a rossz úton jár. Megsajnáltam ezért, mert úgy tűnik teljesen eltévelyedett, elvétette a célt, amit pedig egyre jobban meg kellett volna közelítenie, ahogyan én próbálom. Ám hogy mindezt sikerült mégis magában tartania, nagy erőfeszítésébe kerülhetett. De nem bírta tovább, s előadta – bár ne tette volna –, amit gondol. Az egész intézményt nevetségesnek tartja, melynek csupán az a célja, hogy miután „átmosta az agyunkat”, dolgoztasson minket, elhitetve velünk, hogy ezt valami szent cél érdekében végezzük. Akinek még valamennyire ép maradt az elméje, s nem fertőzte meg ez a sok hazugság, annak látnia kell, hogy itt élőhalottakat nevelnek. Ekkor letépte arcáról a zsákot, s azt ordította, hogy ha nem bánják, akkor ember maradna továbbra is, persze ezt a lehető legocsmányabb szavakkal fejezte ki. Egy percre síri csend támadt, majd a mester megpróbálta visszavezetni őt a habvár útjára, józan rábeszéléssel, mire Csikk idióta baromnak nevezte, a többiekkel együtt, akik tanítóink, és értünk fáradoznak. Majd hozzátette, hogy térjünk észhez, s hagyjuk el ezt az undorító helyet, amíg még nem késő… Ezután néhány felügyelő a mester intésére kivezette őt, s azóta sem láttam. Jómagam meg sem tudtam szólalni, miközben harag és szánalom viaskodott bennem. Dühös voltam, amiért becsmérelte a habvárat, mely – még ha nem is hajlandó figyelembe venni – többet adott neki, mint bármi más az életében. Bizonyára annyira megtelepedett benne elmúlt élete és a tovatűnt események oly mélyen gyökereztek benne, hogy képtelen volt megbirkózni velük; a fény helyett a sötétség felé fordult. Be kell látnom, hogy ő már menthetetlen, s kimondhatatlanul sajnáltam ezért, de aggodalmam is nőtt, hogy vajon hányan lehetnek még rajta kívül, akik, bár nem álltak fel és mondták el a véleményüket ilyen visszataszító módon, csendben ülve ugyanezt gondolják. S vajon vannak–e még gyenge akaratúak, akiknek eddig épphogy sikerült a habvár oldalán maradniuk, de most, e kifakadás az ellenkező oldalra csábította őket?

Világossá vált számomra, hogy a lázadás, amiről Köpcös barátom beszélt, többé nem rejtett, „földalatti” mozgalom, hanem nagyon is valóságos, és megrettentem attól, hányan lehetnek, akik el akarnak innen menni. Tudtam, hogy cselekedni kell, méghozzá minél gyorsabban. Nincs más megoldás, ezekkel az emberekkel, akik saját rothadt életükben kívánnak továbbra is fetrengeni, könyörtelenül el kell bánni, hogy ne tegyenek több kárt a habvárban. Gyorsan fel kell kutatni őket. Csodáltam a mesterek előrelátását, akik már előre számítottak ilyesmire, s jóval többet tudnak a dologról, mint én. Bizonyára pontosan tisztában vannak azzal, hogy mennyi tagja van ennek a „förtelmes” szervezetnek, mennyien akarják azt, hogy a habvár elpusztuljon, s ezzel megszűnjön az egyetlen hasznos intézmény, mely reményt nyújthat az emberek számára. Most apám fejével tudtam gondolkozni, tudtam, éreztem, hogy ezek a lázadók valóban semmirekellők, ártalmasak, s le akarják rombolni azt, ami nekem az egyetlen kiutat jelenti. Egyszerűen kártevők, amiket ki kell irtani, ahogyan otthon a patkányokat szokás. Végezni kell velük, hogy ne tudjanak kijutni innen, s rossz hírét kelteni ennek a szent helynek, s befeketíteni mindazt, ami itt folyik. Pontosan tudtam, mit kell tenni: meg kell őket ölni, amilyen gyorsan csak lehet. Emiatt türelmetlenül várta Köpcös barátom újabb, éjszakai látogatását, de egyelőre nem jött, én pedig személyesen nem léphettem kapcsolatba vele.

 

Egészen másvalaki látogatott meg egyik éjjel, miközben szobámban az egyik beszédet tanulmányoztam, s próbáltam jobban a szavak mélyére látni, hogy a habvári tanítást még szervesebben magamba olvaszthassam. Erről az eseményről nehezen írok, mert közben furdal a lelkiismeret, és azóta, hogy múltamat a habváron kívül hagytam, nem voltam ennyire kétségbeesett. Most teret engedtem a bennem rejtőző féregnek, amit éppen ellenkezőleg, ki kellett volna irtanom, de most táplálékot adtam neki, melyen növekedhet, beárnyékolva a habvár ragyogását. Szörnyen érzem magam, kusza gondolatok ostromolnak, s nem tudok kitérni előlük…

Elnézést, de megint elkalandoztam kissé a lényegtől, úgy tűnik, ez állandó szokásom marad. Tehát éppen az egyik falragaszt olvastam, miközben kinyílt az ajtó. Először nem ismertem fel, hogy kit látok, majd hamarosan derengeni kezdett egy nem is olyan rég megismert személy, akivel ismeretségem rövid és kínos volt, de vele kapcsolatos vágyamat leküzdve akkor hatalmas lépést tettem a habvár szentsége felé. Dóra volt az, le kell írnom ide, a papírra a nevét, hogy szembesüljek azzal, amit tettem. Meglepődtem, hogy nem volt rajta a vászonzsák, amit kötelező viselni.

– Megismersz? – kérdezte halkan.

– Ő, igen – feleltem némi töprengés után, majd, miután eszembe jutottak a harmadik szint eseményei, gyorsan hozzátettem: – Kérlek, menj el. Azonnal.

– Miért akarsz elküldeni? – Beljebb lépett, és mosolygott. Gyönyörű mosolya volt, kétségtelen. Nem tudtam nem észrevenni karcsú alakját sem, amely megejtően hatott, ebben a furcsa helyzetben, s ennyi magányosan eltöltött idő után.

– Azt mondtam, hogy menj! Kamerák vannak minden szobában, nem tudod? Figyelnek minket, mindent látnak és hallanak.

A lány határozott mozdulattal lekapcsolta a villanyt, majd becsukta az ajtót. – Ezt elintéztem.

– Figyelj! Kifelé! Most rögtön! Ezzel nem oldottál meg semmit. Nem akarom, hogy itt legyél. Miért nem mentél máshoz?

– Azért jöttem, mert kedvellek. És múltkor elutasítottál.

– Megvolt rá az okom. Nem akartam a többiek példáját követni. Kiálltam a tanítások mellett.

Erre halkan elnevette magát; bizonyára nevetségesnek találta azt, amit mondtam.

– Hagyd ezt a hülyeséget. Én hozzád jöttem.

– Menj el, kérlek! Én kitartok a habvár mellett.

– Ugyan, mi baja lehet a habvárnak abból, ha mi találkozunk?

– Nekem lehet belőle bajom, nem érted? Minden, amit eddig elértem… – Hiába, éreztem, hogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném, és nem tudom őt meggyőzni.

– Ne röhögtess. Engem már régóta nem érdekel ez az egész.

– Hogyan? Hogy mondhatsz ilyet?

– Itt mindenki meghibban előbb–utóbb, semmit sem szabad. Mindent megtiltanak.

Kezdtem elveszíteni a türelmem; éreztem, most nagyobb akaraterőre lesz szükségem, mint bármikor.

– Mit akarsz tőlem?

– Téged. Ennyi az egész.

Hirtelen mozdulattal leült mellém az ágyra, és száját mohón az enyémre tapasztotta. Szó sem volt érzéki csókról, ami meglepett, bár érthető volt ebben a helyzetben. Mégis, erőt vettem magamon, s erővel ellöktem magamtól.

– Takarodj! Nem mondom még egyszer. Ne avatkozz a dolgaimba, ne tegyél tönkre mindent.

– Ugyan, ne foglalkozz most a habvárral, meg a többiekkel! Ma én jöttem el hozzád, hogy ne kattanj be, és ne egyfolytában a habváron gondolkozz. Tudom, hogy te is akarod, csak beléd nevelték a hülye eszméiket, ezért nem engedsz közel magadhoz. Nem fogod megbánni, sokkal jobban fogod ezután érezni magad. És én is. Ne küldj el! Nem teheted!

– De igen. – Ekkor már kétségbeestem, mert egyre nehezebben tudtam türtőztetni magam, s hiába próbáltam a habvárra koncentrálni, ez egyre nehezebben ment, s egyre többször jelent meg a szemeim előtt Dóra karcsú alakja, ahogy rám hajol, én pedig érzem az illatát… – Kérlek, hagyj békén!

Ám hasztalan könyörögtem, s a lány észrevehette hangomban a növekvő bizonytalanságot s az akarat gyengülését, vágyamat a női test iránt, amit egyre kevésbé próbáltam visszafogni, pedig egyszer már sikerült, azt hittem, akkor teljesen sikerült legyőzni ezt a bűnös hajlamot.

Dóra halkan elnevette magát, majd kezével óvatosan, de jól érezhetően végigsimított a lábamon. Eközben próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta magát. Ahogyan elképzeltem, fölém került, s közben apró sóhajokat hallottam, ki tudja, mennyi erő és vágyakozás volt benne, ami miatt még mindig a szobámban volt, holott azonnal el kellett volna küldenem őt. Lassan bevette védelmem utolsó bástyáit is.

– Kérlek, ne tedd! – ez volt az utolsó, gyenge próbálkozásom, amikor egy heves mozdulattal levette arcomról a zsákot, majd nyelvével mohón a számba hatolt, s ettől kezdve nem volt visszaút, már én is kívántam. Letéptük egymás ruháját, s teret engedtünk két test vonzásának. Kegyetlen szokásaim meglepő módon nem tértek vissza, úgy viselkedtem, mint aki még sohasem erőszakolt meg nőt. Kétségtelen, hogy mindkettőnk másik iránti falánkságát megsokszorozta a nemiség tudatos kiirtása itt, a habvárban. Nem tudom pontosan mennyi ideig tartott az egész, de azt igen, hogy többször is újrakezdtük ezt a percek múlásával gigantikussá és leírhatatlanná váló szerelmi játékot, és most határozottan érzem, hogy ez volt életem egyik legnagyszerűbb élménye. De amit cserébe ezért kaptam, az mindent, amit ezen az éjszakán felépítettünk, könyörtelenül lerombolt, hogy szembenézzek a romokkal, újra és újra.

Mikor Dóra utoljára megcsókolt, és elment, nem tartóztattam, hirtelen meg is feledkeztem róla, még a szeretkezés bódító hatása alatt álltam. Lassanként eszméltem csak rá, hogy mit tettem, milyen gyenge voltam, s kudarcot vallottam, annak ellenére, hogy egyszer már sikerült a habvár útján maradnom. Akkor milyen jogon róttam társaim szemére a bujaságot, amelynek nem tudtak ellenállni? Hiszen most én is ugyanezt tettem, nem voltam elég erős ahhoz, hogy mindvégig a habvár lebegjen szemeim előtt, s a törvények, melyeknek éppen az a célja, hogy a lelkem egy mély és sötét kamrából az ég felé, a megtisztulás felé emelkedjen. Most mindezt eldobtam! Egész eddigi önmegtartóztatásom és akaraterőm semmivé foszlott! Úgy érzem, nem vagyok méltó tagja többé a habvárnak. Elkövettem a bűnt, megszegtem a habvár egyik szabályát. Hogy akarok én ezután harcolni ezért a drága helyért, s milyen lázadókat akarok elfogni, mikor én sem különbözöm tőlük? Elbuktam, ilyen közel a cél előtt. Mi lesz most velem? Minden büntetést megérdemlek, hiszen elárultam a habvárat, ahelyett hogy kiálltam volna mellette. De félelem is van bennem, mert nem tudom, mit tesznek majd velem. Talán kezelnek majd, ahogy Gábor, aki felügyelő, és régóta ismerek már, szinte mióta itt vagyok, mondta nekem? Vagy valami más fog történni? Nem baj, elviselem, bármi legyen is. A legjobban az fáj, hogy minden bizonnyal elvesztettem mestereim és barátom, Köpcös bizalmát. Hogy is bízhatnának bennem? Ha elkövettem egy hibát, elkövethetek egy újabbat is. S nemcsak a nemiség elleni törvényt szegtem meg, vétettem azzal is, hogy felfedtem az arcom, s ezen az sem segít, hogy eközben sötét volt; mi több, beszélgettem, ha csak röviden is, ezzel a lánnyal, s így egy harmadik szabályt is megsértettem. Szörnyűség, amit tettem. Mégis, amit fentebb írtam, hogy nagyszerű éjszaka volt, ezt igaznak érzem, annak ellenére, hogy utóbb több szenvedést és kínlódást okozott, mint amennyi örömet a lány karjai és ölelése. Csődöt mondtam. Mi jöhet még ezután? Biztos vagyok benne, hogy a habvár vezetői és bizalmasai mindent hallottak, s már határoztak is sorsom felől, lehet, hogy már a habvár ellenségének tagjai közé sorolnak. Bocsássatok meg, bocsáss meg nekem, habvár!