Kutus Bence: A habvár – 26. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek [/button]

 

 

Most ismét eszembe jutott az a lány, bár emléke egyre halványabb. Egyre jobban megismertük egymást, bár én úgy hittem, unalmasnak tart, mivel én sem találtam semmi érdekeset magamban. Mégis újra és újra látni akartam, mert egyre jobban kedveltem, és ő is engem, ebben biztos voltam. Csak az okát nem tudtam, de felesleges is lett volna sokat töprengeni ezen. Meglehet, hogy ő éppen a ellenkezőjét látta annak, mint amit apám, és talált valamit, ami nem szemét és mocsok. Ezért életem végéig hálás maradok.

Egyszer, nem tudom mi ütött belém, de úgy gondoltam, mivel elég régóta találkozgattunk, meghívom apámhoz, ezen túl kell esni előbb–utóbb. Érdekes módon, mikor beléptünk a házba, s bemutattam őt Szigornak, nem mondott semmi különöset, nem kezdett prédikációba, hanem üdvözölte a maga módján. Főzött valamit, így aztán egy idilli család mintájára, megebédeltünk, csak éppen senki nem szólt semmit, csak a tányérját bámulta. Mikor kezdett kínossá válni a dolog, arra hivatkoztam, hogy Szilviának mennie kell, s így sikerült befejezni ezt a jelenetet. Mielőtt azonban hazakísértem volna, apám visszahívott, és ezt mondta az ajtóban, úgy, hogy a lány ne hallja:

– Neki nem egy semmirekellőre van szüksége. Hagyd ott.

– Persze, aztán menjek az undorító gyáradba! – mondtam halkan, vigyázva arra, hogy csak mi ketten halljuk, de a hangom remegett a dühtől.

– Nem ezt mondtam. De jobb, ha rám hallgatsz.

– Miért avatkozol bele minden szarba? – kérdeztem, és ez hangosra sikeredett, mert Szilvia is felkapta a fejét.

– Mit mondtál? – Példamutatás hangjában is hallottam a jól ismert, de az utóbbi időben egyre ritkábban feltoluló haragot mihaszna fiával szemben. Tudtam, meg akar majd fegyelmezni. – Mit mondtál?  – kérdezte még egyszer, ezúttal halkabban, próbált megfélemlíteni, de nem tudott.

– Nem mindegy? Rohadj meg a gyáradban!

Azzal fogtam magam, majd magammal rántva a lányt, elmentünk. Az utolsó, apámnak szegezett felszólítás azonban még sokáig a fejemben visszhangzott, egy darabig nem is szóltam semmit. Ha tudtam volna, hogy ez a sorvadás később valóra is válik… Azonban most nem foglalkozhattam ezzel, ezért megpróbáltam összeszedni magam.

– Milyen volt az ebéd? – Miután ez elhangzott a saját számból, úgy éreztem, hogy nálam hülyébbek is értelmesebb kérdéseket képesek feltenni.

– Jó – válaszolt a lány. – Bár édesapád nem valami beszédes ember.

– Hát nem, az biztos. – Micsoda magasröptű társ veszi társalgás veszi kezdetét, gondoltam. És még csak rosszabb lesz; ennek is Fegyelem az oka.

– Azt hittem, jobban megismerem majd. Nem is tudom, mit gondol rólam. Nem olyasvalaki, akinek a véleményét le lehet olvasni az arcáról.

Jobb is, mondtam magamnak, ha nem tudod meg, milyen ember.

– Tényleg nem. De kit érdekel, mit gondol. Az a fontos, amit én gondolok. Illetve, ami te…

– Mégiscsak az apád. Lehet, hogy korai volt ez a bemutatás.

– Ugyan, ő mindig ilyen.

Milyen is az az ilyen? A régi, „te szarházi, takarodj haza, otthon számolunk”, vagy a „semmi hasznosat nem tudsz csinálni, maradj inkább otthon”? Én magam sem tudtam már eldönteni, melyik is ő valójában.

– Nem baj. Vannak zárkózott emberek, akik nem szeretnek sokat beszélni. Végülis, én sem szoktam sokat fecsegni – jegyezte meg Szilvia. – De… tiszteletlen voltál vele.

– Kivel? Apámmal?

– Igen.

– Mert káromkodtam vele? Ugyan már! Nálunk ez mindennapos. Elküldtem a… Szóval mondtam neki, hogy hagyjon békén, én most lelépek. Egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi, ennyi az egész.

– Nem is tudom… – a lány hangja bizonytalan volt, ami miatt aggódni kezdtem, hogy valami nincs rendben. Csak nem lehet olyan nagy a gond! Mindössze egy rosszul sikerült ebéd…

– Legjobb lesz, ha egyelőre nem hívlak el magunkhoz.

– Szerintem is. Bár nem tudom, furcsa érzésem van…

– Ezt nem értem. Mire gondolsz?

– Ahogy kettőtöket láttalak… És vitatkoztatok. Szerintem te csak apád kedvéért vittél oda engem, és csak az ő kedvéért találkozgatsz velem.

Egy pillanatig nem is értettem, amit mond. Majd mikor felfogtam, először röhögni támadt kedvem, de láttam Szilvián, hogy mennyire komolyan gondolja, amit mond, ezért mostmár tényleg aggódni kezdtem, hogy valami nagyon nincs rendben. Már bántam, hogy elvittem apámhoz, és ezért csak magamat tudtam hibáztatni.

– Figyelj, ez baromság. Mi köze ennek az egészhez apámnak?

– Meg akarod neki mutatni, hogy érsz valamit. És hogy van valakid. Nem értettem teljesen kettőtök viszonyát, pedig sokat meséltél róla nekem. De a mai nap után világosan látok mindent. Meg akarod mutatni, hogy amit rólad gondol, annak nincs semmi értelme.

– Lehet, hogy nem vagyok éppen mintagyerek, meg ő sem egy mintaszülő, rendben. Ebben igazad van. De nem kell ezzel törődni! Ennek semmi köze hozzánk.

– Szerintem nincs igazad… – majd tétován hozzátette: – Most haza akarok menni. Egyedül.

Tudomásul vettem, mást nem igazán tehettem; azt legalábbis, mint amit a többi nővel, vele nem. Dühös lettem rá, mert semmit nem értettem az egészből, miért mondta ezt, miért hagyott ott? Haragom tetemes része azonban ismét Példamutatásra zúdult, de most magamban kellett tartanom, mert ha megtudja, hogy ilyen furcsán ért véget a nap, akkor megmondja, hogy neki volt igaza és hogy jobb ez így. Éppen ezt nem akartam hallani. Aznap éjjel nem mentem haza, a városban csavarogtam, benéztem egy–két kocsmába is. Az egyikben megismertem egy nőt, láttam rajta, hogy szerencsétlen, elesett, nekem pedig elment az életkedvem, ezért udvaroltam neki egy kicsit, majd elmentem vele sétálni. Közben azt mondogattam magamnak, hogy Szilvia ezt magának köszönheti. Arra kényszerít, hogy mást szedjek föl a kocsmában, mikor vele is lehetnék. És nem csak ő teszi ezt velem is. Apám, aki nem hagyja, hogy végre normális kapcsolatom legyen, s megszabaduljak tőle és az üres szónoklataitól. Akkor éjjel volt legerősebb bennem a vágy, hogy végre elmenjek hazulról, és hagyjam, hogy egyedül várja be a halált, és utolsó órájában is csak saját magához tudjon beszélni, ne pedig engem lásson el az intelmeivel.

Szerettem volna gyorsan befejezni ezt a pokoli napot, ezért ami a nőt illeti, gyorsan a lényegre térte egy sötét, és elhagyatott helyen. Nem hallottam mást, mint kutyaugatást, a levegő pedig meglehetősen párás volt, és gyér villanyfény világította meg az aszfaltot – abban a kis parkban, ahová magammal csaltam újdonsült páromat, már alig láttam valamit. Teljesen olyan volt a hangulat, mint egy lezüllött külvárosban, s ha meggondolom, gyermek –és kamaszkorom kisvárosa éppen ilyen volt: lehangoló, semmitmondó, a lecsúszott emberek gyűjtőhelye; olyanoké, mint amilyen apám, és hogy igazságos legyek, amilyen én is voltam. Most, ennyi év után is, amennyire még emlékszem, sem látom jobbnak vagy szebbnek. Ha visszaemlékszem, Szilvia volt az egyetlen szép emlék, apám halála pedig az egyetlen igazi megkönnyebbülés, természetesen a habvár előtt, bár ahhoz semmi sem mérhető.

Ez az éjszakai kietlenség, sivárság, és saját szerencsétlenségem tudata, amire az aznapi jelenet tette rá az utolsó lapáttal, felcsigázta bennem a kegyetlenséggel párosuló szenvedélyt. A lány ellenkezett, hogy ő nem ilyen tempóban akarja, de ez egyáltalán nem érdekelt, eszembe jutottak korábbi sorstársai, akikkel hasonló módon bántam el, s örültem, hogy végre, hosszabb szünet után, újra gyakorolhatom a mesterségemet, elnézést a kifejezésért. Szörnyű mesterség volt, belátom, már akkor is tudtam, de képtelen voltam lemondani róla. Abban hittem, hogy Szilvia majd kigyógyít belőle, és akkor végre a „jó útra” térhetek, vagy valami hasonló, egyszerűen nem leszek olyan szarházi alak, aminek apám nevezett, és végül is találó volt ez a két szó, csak nem abban az értelemben, ahogyan ő gondolta. Úgy tűnt azonban, hogy ennek a reményemnek lőttek, így kénytelen vagyok folytatni idejekorán rothadásnak indult életemet. A lány ellenkezése a parkban egyre jobban feltüzelt, ráadásul most utólag világosan látom, hogy nemcsak saját visszataszító függőségem erejét, hanem apám és Szilvia iránti dühömet is a szerencsétlenre árasztottam, s ez a szinte elviselhetetlen harag és kín megsokszorozta szenvedélyem, miközben tudtam, hogy ebben a tetves városban még csak segítség sem jön, ha az emberek hallották volna is az első néhány segélykiáltást, akkor sem jöttek merészkedtek volna ki a házaikból, közönyösen nézték volna tovább a tévét, vagy megitták volna az aznapi fene tudja, hányadik sörüket, és elvágódtak volna az ágyon. Nem találtam jobb szót arra helyre, mint hogy impotens. Impotens volt a város, az emberek, a gyár, mindenki, még apám is. Úgy éreztem, csak én nem vagyok az, bennem maradt még valami, ami most végre teljes erejével kitörhet, és majd én megmutatom ennek a ribancnak, hogy ki vagyok én, hogy mit tudok én. És nemcsak neki mutatom meg, hanem apámnak, a hülye, agyatlan munkatársainak, az idióta főnökének és mindenkinek ebben a koszfészekben. Akkor, azokban a percekben őrültnek hittem magam, minthogy talán többnyire az is voltam, de nem bántam, örültem, hogy egy órára ez a bennem lángoló förtelem fölszakítja, fölégeti a bennem évek óta fölgyülemlett koszt, mocskot, apám és a város hordalékát, amely olyan volt, mintha a gyár bűzös műanyaga szívta volna magát a bőrömbe, hogy pévécé-emberként magam is elvegyüljek a világ tömeggyártásában. Nem akartam, hogy engem is beolvasszanak a hülye közösségükbe, hogy úgy éljem le az életemet, mint ők akik ott éltek. Most megmutattam mindenkinek, hogy nagyot tévedtek velem kapcsolatban. Amit műveltem, tudtam, hogy iszonyatos volt, de mégis elégedett voltam, hogy valamiben különbözöm tőlük. Íme, én voltam a pusztai farkas, és a város pusztáján rettenetet zúdítottam erre a szánni való nőre, aki számára nem volt menekvés. És ez örömmel, büszkeséggel töltött el. Azt hiszem, hogy a kegyetlenség és iszonyat elégedettséggel való nyugtázása, még ha ez különállásomat is jelentette a gyűlölt környezettől, az őrület egy fajtája.

Mikor végeztem, alaposan megvertem a nőt, így láttam, hogy teljesen elvégeztem a feladatot, a véres horzsolásokkal borított, megalázott szerencsétlen, mint egy torz műalkotás nyögött a lábaimnál, és annyi ereje sem volt már, hogy segítségért kiáltson. Gondoltam, majd másnap reggel rátalálnak, és akkor majd lesz vele valami, tovább már nem érdekelt a sorsa. Csak az foglalkoztatott, hogy megmutattam, én Tamás, végre megmutathattam teljes valómat, kibontakozhattam az éjszakában.

Hajnalodott, mire hazaértem, és ekkor már más gondolatok ütötték fel a fejüket; kínzó gondolatok voltak ezek. Egyrészt, kitisztult a fejem, s így be kellett látnom, hogy szörnyűséget követtem el, s eddig ez volt a legiszonyúbb mind között. Hirtelen nem is tudtam, honnan jött az a féktelen vadság, ami az éjszaka megszállt, magával ragadott és fogva tartott. Sajnos, ezt nem tudtam meg nem történtté tenni, s megrémültem azon, hogy talán valóban őrült vagyok, tébolyodott. Ezt azonban sehogy sem akartam elfogadni, mert valójában apámról gondoltam azt, hogy zavarodott, aki a saját, felépített és egyszemélyes világában él, ahol mindenki éjt nappallá téve dolgozik, és természetesen tisztességes életet él. Ha pedig én sem vagyok normális, akkor mivel tartom jobbnak magamat apámnál? Ő legalább nem gyalázott meg másokat, hanem titkos vágyát, hogy hozzá hasonló embert formáljon rajtam keresztül próbálta megvalósítani, míg én, démonom hatalma előtt meghajolva, idegeneket tettem tönkre és aláztam meg az éjszaka közepén. Attól nem tartottam, hogy feljelent, különös érzékkel tudtam mindig, kit kell kiválasztani, akiben annyi félelem lakozik hogy az – megsokszorozódva általam – visszatartsa attól, hogy a rendőrséghez vagy bárkihez is forduljon. Tudtam, nem egyszerű ezt magában tartani, s őrlődni rajta hónapokig, talán évekig, s a szörnyű emléket élete végéig megőrizni. Hiszen én is szüntelen töprengésben töltöttem a napjaimat. A másik, ami aggasztott, hogy vajon én, aki ilyesmit művel, milyen jogon gyűlölöm és vetem meg az apámat. Erre azt az indokot kerestem, hogy miatta tartok itt, ő tett ilyenné, s ha megvizsgáltam magam, azaz a végeredményt, akkor láttam, hogy alkotása nem éppen úgy sikerült, ahogy akarta. Ez azonban furcsamód ismét örömet okozott, s tudtam, bármi történjék is, apámat képtelen leszek valaha is tisztelni. Ott volt azonban egy harmadik pont, ez pedig Szilvia volt. Mi lesz most ezután? Mikor azt hittem, talán sikerül a múltammal felhagyni az ő kedvéért, hirtelen ismét visszazuhantam a sötétségbe, s tudtam, hogy nincs már menekvés, ott is ragadok. Ilyen körülmények közt pedig nem találkozhatom vele többé, mert bármennyire is csodáltam őt, féltem, hogy vele szemben is feltör bennem a vágy, hogy megalázzam, s elvegyem a méltóságát, neki is megmutassam, ki vagyok én. Ez az idegen lány, ahogy megjelent előttem, sebekkel borítva, szemeiben rémülettel, bár tudtam, hogy szörnyeteg vagyok, nem keltett bennem fájdalmat, sem részvétet, de ha Szilviát látnám így, meg kellene ölnöm magam, hogy enyhítsek saját kínomon. Elhatároztam hát, hogy nem találkozom többé vele, gondoltam, ez nem lesz nehéz, mert az előző napi elválás felért többé–kevésbé egy szakítással, s utána még több napig nem keresett. Bár nagyon szívesen találkoztam volna vele, jobbnak láttam, ha olyannak maradok meg az emlékezetében, mint amilyennek megismert, és nem ismeri meg a másik oldalamat.

Egyszer aztán mégis eljött hozzánk. Apám nem volt otthon, ő pedig kopogtatott, a nevemen szólított néhányszor, majd csengetett. Bizonyára tudta, hogy otthon vagyok, mert mondtam neki, hogy nem dolgozom jelenleg semmit, vagy otthon ülök, vagy pedig az utcákon csavargok. Láttam az arcát, gondoltam, csak meg akarja magyarázni, ami történt, talán arra akar kérni, találkozzunk ismét. De ezt nem hagyhattam, ezért nem mentem ki hozzá, ez pedig nagy erőfeszítésembe került, mert minden vágyam az volt, hogy újra lássam. Aztán elment. Ezután hívott még néhányszor, majd hogy nem vettem fel soha, ez is abbamaradt. Soha többé nem láttam, talán elköltöztek. Valószínűleg nem értette meg különös viselkedésem okát, s később bánkódott egy kicsit, majd talált magának valaki mást. Azt kívántam, hogy az a valaki ne legyen olyan, mint én. Úgy éreztem akkor, hogy a vele való furcsa szakítás volt az egyik „jócselekedet” azon kevesek közül, melyeket életem során véghezvittem. Szilvia után egyvalaki kivételével nem is találkoztam mással, akit annyira tiszteltem és csodáltam volna. Aki aztán mégis eljött az életembe, mikor nem is számítottam rá, az elvakított tökéletességével és szépségével, annyira, hogy Szilvia és az egész világ eltörpült mellette. Ez a valaki volt a habvár.