[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Fel kell áldozni őket, különben nekünk lesz végünk. Tulajdonképpen gyilkosságra készülünk, függetlenül attól, hogy olyanokat próbálunk megölni, akik előidézhetik a habvár bukását, ha nem vagyunk elég óvatosak. Bár tudom, hogy ezt meg kell tennünk, mégis túl iszonytató ez a számomra, és iszonytató a többes szám is, mert ez jelenti azt, hogy feltehetően én is a kivégzők közt vagyok. És még mindig nem tudom, összhangban van–e ez a habvár szellemével, mert eddig csak az szerepelt a tanításban, hogy embert ölni bűn, éppen elég háborús felvételt láttunk ahhoz, hogy ezt megértsük. Persze lehet, hogy ilyesmi még nem fordult elő; lehet, hogy az összes eddigi lakóban hála volt a habvár iránt, és semmi más, amiért segített kimászni az életében eluralkodó förtelmes káoszból. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a lázadás leverésének a tervét nem bízzák olyasvalakire, mint Köpcös, ő csak az egyik megbízható ember, hozzám hasonlóan, bár ő régebb óta van itt, és több mindent tud. De ezt egyáltalán nem bánom, meglehet ugyanis, hogy már hónapokkal ezelőtt tudtam volna olyan információkat, amelyek belső fejlődésemet jelentősen meggátolták volna, és talán képtelen lettem volna megküzdeni egyszerre saját magammal és a szervezkedők sorsával. Szomorú sors ez, de így kell lenni, belátom. Ezt szánták nekik a mestereink, mert kétségkívül mint legbölcsebbeket, őket illeti az ítélkezés joga. Így hát, ha a kivégzést választották, mint egyetlen lehetséges megoldást, akkor valóban nagy lehet a baj, s hiába saját ellenérzéseim, alá kell vetnem magam az akaratuknak, legfőképpen saját érdekemben, ha azt akarom, hogy a habvár továbbra is fennálljon, s egyre több és több nyomorult ember gyógyuljon meg itt. Igen, ezt határozottan kívánom, s ez a legerősebb kívánságom, mert ez mindent magába foglal, amit csak ebben a percben akarok, mert ha a habvár megszűnik, akkor nekem is végem. Bár az a belső, megfoghatatlan nyugtalanság, amely időnként föl–fölbukkan bennem, s amelynek szellemi vezére nyilvánvalón apám e világban ragadt emléke, most mintha megerősödött volna azzal a kétellyel, mely a gyilkossághoz kapcsolódik. A legerősebb kétely pedig az, hogy gyilkos leszek–e vagy megmentő? Vajon vétek–e a habvári tanítások ellen? Erre végül is nemmel felelhetek, hiszen ezeket legjobban a mesterek ismerik, s ha ők elfogadják ezt, nekem is el kell, és nincs helye kérdésnek. Tegyük fel tehát, hogy bármit is teszek, ha a habvárat mentem meg, akkor a habvár eszméje szerint cselekszem. Mégsem tudom eldönteni, ha ezt megteszem, gyilkos leszek–e vagy sem. Sosem öltem még embert, így az érzést, hogy valaki miattam halt meg, sem ismerem, és nem is akarom. Úgy képzelem, ez minden földi nyomorúságnál pusztítóbb lehet, bár talán valamennyire közel kerültem hozzá, amikor fiatal nőket tettem tönkre saját vágyaim késztetésére, s amit akkor élveztem, később súlyosan rám nehezedett. Igen, így lett a kéjből kín; akár ezt el is mondhattam volna szerencsétlen barátnőimnek, de felesleges lett volna, nem tudtak volna kárörvendeni, de még szánakozni sem lassú pusztulásomon.
Erről eszembe jut egy lány. Persze, tudom, hogy sok férfinak eszébe jut egy lány, méghozzá meglehetősen sűrűn, ha összeadnánk, talán nagyobb számot kapnánk, mint ahány csillag van a Tejútrendszerben, de biztosan sokszorosát, mint ahány nő él a földön. Örülök, hogy csak keveseknek kellett megismerniük engem, és sajnálom azokat – ennyi érzelem vagy annak valamiféle roncsa még maradt bennem –, akik kapcsolatba kerültek velem. És különösen azt az egyet, akit az előbb említettem, mert ő teljesen egészséges volt; mármint úgy értem, a lelke. Elnézést, hogy efféle megjegyzéseket teszek, melyek talán úgy állítanak be engem, mint aki rendkívül pontosan meg tudja állapítani a másikról, hogy mije van rendben, és ettől borzasztóan okosnak képzeli magát. Én nem gondolom, hogy rendkívüli képességekkel megáldott pszichológus bujkál benne, de mégis, ebben a lányban biztos voltam. Már csak azért is, mert az én lelkemből akkorra már nem sok maradt, így aztán felismertem, hogy az ő határozott lénye mellett szinte eltűnik az én árnyékszínű és árnyék–halmazállapotú belsőm. Ő mégis észrevett engem, bár ne tette volna. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy ágynak estem, apám akkor már nagyon is kilógott ebből a világból… Nem is tudom pontosan, hol találkoztunk először. Talán egy boltban, vagy az utcán; mindenesetre az biztos, hogy akkor azért mentem el otthonról, mert Szigornak kellett valami, lehet, hogy gyógyszer (bár mindig hangoztatta, hogy ő neki olyan szarokra, amiket azok tákolnak össze, nincs szüksége, mert mérgezők, és hogy a betegségeket csak akaraterővel és szívóssággal lehet legyőzni, nem pedig holmi tablettákkal, következésképp apám volt a mintakép, hogyan kell diadalmaskodni a betegség fölött, aztán a végén mégis föladta, és elküldött engem, ez is annak a jele volt, hogy végleg megtört), lehet, hogy valami más, tulajdonképpen nem fontos, csak hajlamos vagyok elkanyarodni a témától, ezért elnézést kérek… Tehát megláttam a lányt, és rögtön észrevettem, hogy ragyog benne valami, majd azt gondoltam, hogy nem más, mint ő maga, ő ragyog és sugározza a boldogságot, vagy tisztaságot, de ettől úgy érzem magam, mintha egy lovagregényt írnék melyben Sir Ikszipszilon rengeteg kaland után elnyeri szíve hölgyét. Meglehet, hogy akkor éppen csak nagyon jó kedve volt, ezért vontam le ilyen túlzónak tűnő következtetést, de az biztos, hogy elégedett volt az élettel és a világgal, és nem foglalkoztatták sűrűn különböző filozófiai kérdések, nem kereste az élet értelmét, vagy talán meg is találta, mégpedig abban, hogy minden pillanatot megélt (ezt később észrevettem), és nemcsak férgek módjára vegetált, mint jómagam, még ha nem is mutattam ezt felé, ami érthető, hisz jó benyomást akartam kelteni. Az a tapasztalatom ugyanis, hogyha úgy ismernek meg, mintha én lennék a csontokra és inakra rakódott depresszió fekete hajjal, tömött fogakkal és persze százötvenes vérnyomással, akkor viszolyognának tőlem, mert amiben biztos vagyok, nemcsak a nők, de az emberek is általában sok minden közelében szeretnek lenni, csak a depresszióéban vagy a zavarodottságéban nem. De, mint mondtam, ezt jól tudtam leplezni, mivel a célszemély kisugárzása megkívánta, hogy én is vidámnak mutassam magam, és aztán elbeszélgessünk nagy általánosságokról és nagy közhelyeket szúrjunk közbe, szóval pontosan az történt, ami az ilyen beszélgetéseknél lenni szokott. Megjegyzem, hogy ekkor először – és utoljára – fordult elő velem az, hogy először meg sem néztem alaposabban a lányt kívülről, annyira lekötött a természetes öröme (mely valószínűleg vele együtt jött a világra) és a lényéből áradó báj. Mikor aztán váltottunk pár szót, akkor jobban oda tudtam rá figyelni, és megállapítottam, hogy elég csinos, bár nem rendelkezett földöntúli szépséggel, de szerintem nem is baj, elvégre a határtalan szépség a testben és lélekben egyaránt istenekhez képest is túlzó teremtés lett volna; ezt pedig arra alapozom, hogy ilyen emberrel még sosem találkoztam, és valószínűleg nem is fogok.
Az első néhány perc után meghívtam őt egy kávéra, majd diszkréten kiderítettem, hogy Szilviának hívják, és szüleivel él – ami akár tipikus is lehetett volna, de a személyét körülvevő harmónia miatt minden más jelentőséget nyert. Való igaz, azt mondta, sokat segít a szüleinek, mert mindketten rokkantak, és nehezen bírják az otthoni munkát. Volt egy kertészetük, abból éltek. Én közben bólogattam, és örültem, hogy nem kell arról mesélnem, hogyan kellett egy időben minden héten a tüdőmbe szívnom az olvadt műanyag undorító szagát, s volt, amikor már azzal ébredtem, hogy benne volt az orromban, s mindezt azért, hogy apámnak a kedvében járjak, amit személy szerint egyáltalán nem akartam. S mikor ennek bizonyítékát is adtam, például elrohantam haza, miközben apám buzgón magyarázta a különböző gépek működését, akkor hazaérve jól megvert, ami nem is volt nagy gond, mert már hozzászoktam, de az utána következő egyórás prédikációt egyre nehezebb volt elviselni. Olyankor mindig azt gondoltam, miért nem ment lelkésznek. Ott nem kellett volna beérni hitvány fiával, hanem egy egész nyájat terelgethetett volna.
De az apám most befurakodott egy másik történetbe, amihez semmi köze. Mostanában egyre gyakrabban teszi, hogy felbukkan a fejemben és, elnézést a kifejezésért, de valósággal kényszerít arra, hogy régi – és szerencsére egyre halványuló – emlékeim között újra és újra felbukkanjon. Tudom, azt szeretné, hogy uralja az emlékeimet, mindezt azért, hogy uralja a múltamat, s ennek segítségével uralja a jelenemet is, és befeketítse ragyogó napjaimat itt, a habvárban. De ezt nem hagyom; szembeszállok vele. Most kényszerítem magam arra, hogy ismét arra a lányra gondoljak.
Az a ragyogás, mely sajátja volt ennek a – véleményem szerint egyedülálló – lánynak, hasonlít a habváréhoz. Tisztaságot és nemességet sugárzott; teljes bizonyossággal mondhatom, hogy mindaz megvolt benne, ami bennem nem volt, illetve bennem az ellenkezőjét lehetett volna csak megtalálni, már ha valaki vette volna hozzá a fáradságot. Ilyet pedig senkit sem ismertem – kivéve természetesen jó apámat –, ha őszinte vagyok, nekem magamnak is már régen elment a kedvem magamtól. Undorodtam saját lényemtől, de ez a lány nem (hiszen előbb–utóbb mégiscsak észre kellett vennie hogy nem vagyok egy szent, akkor is, ha nem meséltem neki kedvenc időtöltésemről), s így csak még jobban vonzott. Egyre többször találkoztunk, én pedig – amivel jócskán megleptem magam – egyre őszintébben beszéltem az életemről. Ő pedig nem riadt vissza, hanem továbbra is érdeklődött irántam. Bevallom: féltettem, hogy úgy fog járni, mint a láng körül röpködő éjjeli lepke, de nem tehettem meg, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot, mert annál sokkal jobban érdekelt. A többieknek csak a teste vonzott, nála ennél jóval többről volt szó.
Mi ez? Mit hallok? Sajnálom, de ezt a történetet később folytatom majd, mert meghallottam, hogy mindenkit a nagyterembe szólítanak. Kíváncsian várom, mi az újabb tanítás.
Mikor mindannyian helyet foglaltunk, láttam, hogy az izgatottság nemcsak engem kerített hatalmába, hanem a többieket is. Vártuk, hogy magunkba szívhassuk a mester szavait, s ezáltal újabb utakat tárjon fel előttünk, a habvár újabb, eddig ismeretlen részeire engedjen bepillantást, s mi, akik talán méltók leszünk arra, hogy belépjünk e helyekre, rendkívül boldogok leszünk, és érezzük, hogy még közelebb kerültünk a teljes béke és nyugalom megvalósításához, és immár valóban nincs messze a kiteljesedés.
Új, középkorú tanítónk nem sokat törődött az eddig megszokott lassú, méltóságteljes bevonulással, helyette energikusan és fürgén középen, a szószéken termett, s máris az egész teremben közvetítették harsogó hangját a hangszórók.
– Testvéreim! A habvár lakói! Új szintre érkeztetek. Itt újabb próbatétel elég állítanak majd benneteket, hogy kiderüljön, ki az, aki a végső, a legfelsőbb szintre léphet. Kemény küzdelem volt idáig eljutnotok, de nem kevésbé nehéz megtenni azt az utat, amely még hátra van. Képesnek érzitek–e magatokat arra, hogy ismét szembeszálljatok azzal a förtelemmel, amelyet odakintről magatokkal hoztatok?
– Igen! Igen! – kiáltottuk kórusban és olyan hangosan, hogy a fülemhez kaptam a kezem. A lakók elszántsága megkérdőjelezhetetlen volt.
A mester elégedetten mosolygott.
– Jólvan, jólvan, drága barátaim! Ezt szeretem! A határozottság, és céltudatosság, ezek azok, melyekre különösen szükségetek lesz. Ugyancsak támaszkodnotok kell majd az akaraterőtökre. Kemény megpróbáltatás lesz ez mindenkinek. Még most is készek vagytok továbbmenni a habvárhoz vezető úton?
– Készek vagyunk, mester!
– Tudjátok, hogy ez az út közelebb visz titeket ahhoz, amire vágytok. Ahhoz, ami éppen az ellentéte annak, amit ott kinn láttatok, hallottatok, és éreztetek. Megtanultátok és rájöttetek, hogy a pénz, a hatalom, a háborúk, a céltalan öldöklés, a szexualitás, az olyan hitványságok, mint a beszéd és a név, mind az emberiség találmányai vagy ösztöneiből fakadnak, melyeket maradéktalanul ki kell irtani. Az egyetlen hasznos tevékenység a munka, minden más megvetendő, üldözendő és kiirtandó. Mindez szükséges ahhoz, hogy ne döntsétek romlásba magatokat. Odakinn mindezt magatokba szívtátok, mint valami könnyen kimutatható, ám nehezen semlegesíthető mérget, és betegen, ha úgy tetszik, haldokolva jöttetek ide. Szép lassan azonban mind több és több mérget űzött ki testetekből és főképp lelketekből a habvár. Ez azonban nem minden. Még néhány lépés hátravan. Tudjátok–e, mire gondolok? Sejtitek–e, mi az, ami sokszor gyűlöletet ébreszt az emberekben, máskor éppen hogy beteges imádatot, vagy őrületet, félelmet, rettegést, esetleg örömet, izgatottságot? Ezek mind olyan érzelmek, melyeket ki kell magunkból gyomlálni. Nem szabad, hogy érzelem legyen bennünk, illetve bennetek. A gonosz érzelem mellett jó is létezik, és fordítva, egyik szüli a másikat. Beláthatjátok, hogy ennek nem lehet más a vége, mint a káosz. S hogy mi az, ami egymással teljesen ellentétes benyomásokat képes szülni, majd ezek érzésekké fejlődvén, csak bajt okoznak? Mi ez? Barátaim, ez nem más, mint az emberi arc. A ti arcotok. Talán most is, ha egymásra tekintetek, akkor nem tudtok úgy belenézni a másik arcába, hogy semmiféle érzelem, gondolat ne legyen bennetek, hanem óhatatlanul felüti bennetek a fejét a szimpátia, esetleg a gyűlölet, undor vagy barátság. Éppen ez az, amiért egyik ember jól összefér a másikkal, míg a harmadiktól viszolyog. S ezt még fokozza, ha beszélgetésbe kezdenek, megismerik egymást, s ezzel máris részt vesznek – bizonyos mértékben – a másik örömében vagy szenvedésében, s egymást rángatják a szakadék széle felé. A kommunikáció mindenképp káros, de ezt szerencsére a habvárban megfékeztük. Nem maradt hátra más, mint az, hogy kitöröljük, kiirtsuk belőletek, mint ahogy kártevő csótányokat szokás, az arc fontosságát. Nem is tudjátok, milyen kegyetlen eszköz ez, mely szörnyű tettekre sarkall titeket, amit egyébként józan megfontolás útján el sem követnétek. Ám egy igéző szempár miatt képesek vagytok megöletni magatokat, vagy egy sebhely emlékeztet valakire, s emiatt iszonyodtok az arc birtokosától, akihez valójában semmi közötök.
Döbbent csenddel hallgatta mindenki a tanító szónoklatát. Én arra számítottam, hogy – bár egyetértettem az elhangzottakkal – lesznek majd, akik nemtetszésüket nyilvánítják ki morgások vagy bekiabálások formájában, azonban semmi ilyesmi nem történt. Ez pedig nagymértékben megerősítette bennem az egyetértés és egység tudatát, hogy a habvári emberek mindenről ugyanazt gondolják. Enélkül nehéz is lenne eljutni a nemes célig, mert ha mindenki más véleményen lenne, akkor az megingatná az egyes embereket saját hitükben és elképzelésükben, és senki sem tudná, mi az; helyes–e az, amit ő helyesnek vél. Rájöttem, hogy mivel saját célom egyben a közösségé is, ezért ennek megvalósításához szükséges a habváriak egysége. S ennek valóban nagy akadálya az arcok különbözősége, melyek különböző gondolatokat váltanak ki, s ahogy a mester is mondta, egyetértés helyett zűrzavart keltenek. Hogy a különbözőségnek ez az egyik oka, s hogy ezt meg kell szüntetni, zseniális felismerésnek tartottam, s még nagyobb tisztelettel gondoltam ezután szónokainkra.
– Ez a probléma talán eddig a legsúlyosabb, mellyel szembe kell most néznetek – folytatta a tanító. – De közös erővel, és a habvárba vetett töretlen bizalommal, ez is sikerülni fog. Ugye bíztok a habvárban?
– Igen! Bízunk! – kiáltottuk ismét a rövid, de meggyőződéstől és akarattól duzzadó választ.
– Helyes, testvéreim. Nagyon helyes. Meg vagyok elégedve veletek. De ahhoz, hogy az ötödik szinttel is megbirkózzatok, el kell fogadnotok magatokban, hogy a különbözőség veszélyes és káros rátok és az egész közösségre nézve. Végső soron pusztulást szül. Ehhez az szükséges, hogyha egymásra néztek, ugyanazt lássátok, s azt érezzétek, hogy mindenki ugyanolyan, s eljussatok a semlegesség állapotáig, amikor társaitok látványa semmit sem fog ébreszteni bennetek.
Ekkor bejöttek a felügyelők, lehettek vagy húszan, nem számoltam meg pontosan őket. Mindegyik nagy köteg fehér holmit hozott a karjában, hogy pontosan mi volt az, akkor tudtam meg, mikor nekem is a kezembe nyomtak egyet. Egyszerű, kellemes tapintású, fehér vászonzsák volt, éppen akkora, mely látszatra a vállamig ért. Két lyukat vágtak benne, hogy láthassunk.
– Arra kérlek titeket, barátaim, hogy vegyétek fel ezeket, s mostantól mindig hordanotok kell. Ez jelképezi azt, hogy még közelebb jutottatok teljes gyógyulásotokhoz. Ha most nem is, de hamarosan belátjátok majd, hogy éppen erre van szükségetek, s elcsodálkoztok majd azon, hogy ez miért nem jutott nektek eszetekbe.
Amint láttam, mindenki meglepetten bámulta saját fejfedőjét. Furcsán néztek rá, s nem tudták, vajon mi értelme van ennek. Én már tudtam, hogy ez a habvár bölcsességének egy újabb és fantasztikus megnyilvánulása, ezért örömmel húztam magamra a kis zsákot, mely, ahogy az előbb méregettem, majdnem a vállamig lógott. A két résen azonban tökéletesen láttam mindent és mindenkit. Hamarosan felkerült mindenkire ez a furcsa zsák, és a látvány, ahogy ott álltunk mindannyian, egy nagy tömeg, melynek tagjai ugyanabba az irányba tartanak, s egymásra és a mesterre néztünk, megdöbbentő és lenyűgöző volt. Nem is gondoltam semmire, hanem éltem a pillanat varázsában, miközben körüllengett a teremben eluralkodó csend. Akkor úgy gondoltam, hogy ez a habvár igazi hangja, s most szól hozzánk, s úgy éreztem, tudom, mit mond. Miközben arra tanított minket, hogy magunkba vonulva elmélkedjünk, s próbáljuk meg káros gondolatainkat, szokásainkat és ösztöneinket is kivetni magunkból, s csak ezzel foglalkozzunk, most megvilágosodott előttem, hogy a fehér zsákok révén mi, különálló habváriak, különálló gondolatokkal és élettel, összemosódtunk, s ahogy megszűnt korábban a tömeg, úgy most megszűnt az egyén, e két fogalom összeforrt egy csodálatos, magasabbrendű, megfoghatatlan dologgá. Ami odakinn sosem fog megvalósulni, mert mindkettő létezni fog külön–külön vagy egymás mellett, az itt most a szemünk láttára megtörtént. Erre pedig semmi más nem lehetett képes, csak a habvár.
Még mindig letaglózottan ülök a szobámban, ahová magammal hozhattam egy köteg papírt és tollat, ezért most magányosan, de minden zajtól mentesen tudok magamra és habvárra koncentrálni, illetve, hogy rögzíteni tudjam élményeimet. Bár, attól tartok, képtelen vagyok megfelelően leírni azt a változást, ami ma a habvárban történt, s aminek mind rabjai vagyunk. Ami most zajlik, arra van ítélve, hogy körülöttünk és bennünk létezzen igazán és teljes valójában, élénken s mégis megfoghatatlanul, leírhatatlanul. Csupán a lényegét tudjuk megérteni tudatunkkal, bár valami azt súgja, hogy rejtett érzékeink, melyeket akarattal nem tudunk irányítani, felfogják s látják, mi is ez az igézet; elnézést, de jobban nem tudom kifejezni magam. Úgy érzem, most véglegesen, elszakíthatatlanul eggyé forrtunk mindannyian, egymással és a habvárral. Egy a célunk és egyek gondolataink. Ha kissé befelé tekintek, látom ezt a vászonzsákot, melynek ritkás fehérségén átszűrődik egy kevés mesterséges fény, és tudom, hogy örökké ez fogja az arcomat takarni. Milyen egyszerű megoldás, és mégis zseniális! Ilyen eszközöket használ a habvár, illetve alkalmaznak tanítóink; mi még ostobák vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk a megoldást ott, ahol nem is sejtjük, pedig éppen ott áll az orrunk előtt. Ezért nem tudom eléggé csodálni és megbecsülni ezt az egyszerű fejfedőt.
Ha apám most látna, biztos azt hinné, meghibbantam, és elment az eszem. Először talán megpróbálná szavakkal megoldani a helyzetet, majd, belátva, hogy ez felesleges időpazarlás, az erőt hívná segítségül, mint valami varázsló. De eléggé bolond ez a mágus, és nem is túlzottan intelligens, mert a habvárat, akárcsak az egyszerűbb mozzanatokat is, képtelen lenne felfogni és megérteni, még kevésbé elfogadni. Szerencsére nincs is rá szükség, itt van nekem a habvár, és itt vagyok saját magam.