Kutus Bence: A habvár – 22. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

– Testvéreim! – zengett szeretett mesterünk szava a nagy csarnokban. Ezúttal hófehér párnán foglalt mindenki helyet, ezek természetesen a habvárat szimbolizálták – megtiszteltetésnek éreztük e fogadtatást.

– Sose sajnáljátok, hogy eldobtátok neveteket! Örvendjetek ennek! A névvel együtt levetettetek magatokról egy újabb civilizációbeli üszkös maradványt. Ezt tartsák meg és szenvedjenek tőle a kinn élők… illetve, élni próbálók… Nekünk nem kell! A mi lelkünk lerázza magáról a szennyet!

– Éljen! Mester! – ömlött mindenfelől a kiáltás. Úgy láttam, a tanító megigézte a hallgatóságot – köztük engem is. Hihetetlen… kevés olyan személlyel találkoztam, akinek minden egyes szava maga a színtiszta igazság… de éppen ezért ők vezetőink a habvárban! Meggyőződésem, hogy ha valaha hazugság kimondására kényszerülne valamelyikük, azon nyomban meghalna, nem tudna tovább létezni. Aki egész életében igazat mondott, és abban hisz, annak a hamisság a legszörnyűbb és legvégzetesebb métely.

Éreztem, hogy Köpcös, aki mellettem ült, a vállamat böködte. A néhány percnyi csendben – amelyet a szónok tartott – feléje fordultam, és igyekeztem a lehető leghalkabban (mivel sejtettem, miről van szó) beszélni vele:

– Mit akarsz?

– Tudod, mire gondolok. Szerencsére itt a legtöbben hisznek a mester szavaiban, ez az arcukon látszik. De sosem lehetünk egészen biztosak. A veszély mindig fennáll, a habvárat pedig meg kell óvnunk. Csupán arra kérlek, barátom, hogy figyelj a beszéd alatt, vannak–e gyanús alakok, akiknek a arca nemtetszést árul el. Persze sokan jól leplezik, meglehet, hogy nem szólnak egy szót sem, és egy tapodtat sem mozdulnak, mikor a többiek üdvrivalgásban törnek ki – ők szintén veszélyesek, ne feledd.

Ezután tekintetét a szónokra függesztette, olykor–olykor azonban körbepillantott, s bár több szót nem szólt, a szemével intett, hogy kövessem példáját.

– Barátaim… Tudom, most könnyebb a lelketek, érzitek, amint napról–napra súlytalanabbá válik, és ti egyre közelebb kerültök a beteljesüléshez és az abszolút tökéletességhez. De ezért áldozatokat kell hoznotok. Tudjátok–e hogy a beszéd milyen veszedelmes eszköz odakinn, az ember kezében? Bizony. Emberek kijelentéseket tesznek, melynek nyomán százakat ölnek meg: tulajdonképpen szavakkal gyilkolnak. Szavakkal persze örömöt is lehet okozni, de miféle hitvány öröm az a mi boldogságunkhoz képest? S ez az öröm nem tart sokáig, hamar elapad. Akkor pedig újra vágynak, és ti is vágytatok ugyanazokra a szavakra, melyeket többé nem hallottatok. Nem más az egész, mint csalás, délibáb. A kommunikáció felesleges kapcsolatokat épít az emberek közt, a kommunikáció arra kényszeríti őket, hogy egymáshoz közeledjenek, egymáshoz kötődjenek, és ez mind több és több időt vesz el attól, ami igazán fontos: saját maguktól.

A szóval, mint a névvel is, hatalom és bukás is járhat, egy életen át való jólét vagy nyomor. Mindannyian jól tudjuk, melyik eset fordul elő többször. És ezt az állapotot egy–egy szó éppen úgy megteremtheti vagy elpusztíthatja, mint egy–egy név. Az emberek maguk által alkotott jelrendszerekkel adják–veszik a természeti javakat, érzéseket, és végül: önmaguk megítélését. Legyen szó akár pénzről, névről, vagy szavakról: minden ugyanott gyökerezik – az ember legmélyebben rejtőző, leggonoszabb ösztöneiben, melyek kiirtására csak habvár képes. S hogy milyen ostobák azok, akik meghallván ezt a szent nevet, csak legyintenek! Szánalmat sem érdemelnek. A szánalom is az emberek találmánya, az pedig itt nemkívánatos – hiszen tudjátok.

A beszéd ártalmas és felesleges dolog. Olyasmi, amivel az emberek leplezni tudják érzéseiket, olyasmi, ami eszköze az évek alatt kimarhatatlanul beléjük ivódott hazugságoknak. A beszéd táptalaján terem rengeteg konfliktus is, mert az emberek ragaszkodnak a szavakhoz, különösen azok jelentéséhez, mindenki kiáll a magáé mellett, és aztán tekintet nélkül rendelkeznek akár országok – és, mint ezt nagyon jól tudjuk – emberéletek milliói felett is.

Jegyezzétek meg tehát, testvéreim: a szavak a társadalom torzszülött teremtményei, úgy, mint a többi. A szó egyértelműen manipulatív és degeneratív, semmi esetre sem fundamentális: szavakra nem építhetünk! – A mester szavai izzottak a haragtól. – A szavak változékonyak, mindig oly módon lehet használni őket, ahogyan az adott helyzet megkívánja: magukban hordozzák tehát kitalálóik velük született képességét a hazugságukra és ingatagságukat. Csakhogy ez mások életébe kerülhet…

Ismét egy filmet néztünk meg. A vásznon nagy hadvezérek jelentek meg, akik szónoklataikkal uralmuk alá hajtottak egész nemzeteket, hogy aztán más, gyengébb nemzetekre törjenek… S az eredmény: áldozatok, halottak, sebesültek, vér, vér, vér mindenütt… Szavak háborúkat robbantottak ki… Azt kívántam, bár ne tudnának beszélni, bár ne tudnák gondolataikat a másikkal megosztani – vagy éppen elleplezni…

Mesterem mintha a gondolataimban olvasott volna: – Bizony, a beszéd eszköze a szenvedésnek, fájdalomnak, gyilkolásnak, és lehet maga kín is, ha beszélni kell, mikor már nincs mit mondani… Az embernek nem szabadna egyetlen szót sem kiejtenie a száján, hanem egyes–egyedül csak befelé fordulnia, úgy mint azt a habvárban is tesszük. De hát ők nem érthetnek meg minket, szűk látókörük értelmetlennek – s talán felháborítónak – tartja szent intézményünket. Ó, a bolondok!

– Barátaim! Hát kell nekünk a beszéd? Kell nekünk az értelmetlen és felesleges fájdalom?

– Nem!

– Esküdjetek!

– Esküszünk! – szakadt ki a boldog kiáltás sok torokból. – Megfigyeltem őket, s örömmel tapasztaltam, hogy a legtöbben mind megittasultak tanítónk szavaitól, s mélységesen egyetértenek vele – tehát belátták ismét, hogy csak a habvárban lehet a tökéletes életet megteremteni. Néhányan azonban szótlanul ültek, fejüket mélyen lehajtották, s egyszer sem mozdították, amíg csak tartott a szónoklat. Biztos voltam benne, hogy ők nem tették magukévá a tanítást, de legalábbis részben nem értenek egyet vele. Köpcös szerint az ilyenek veszélyesek a habvárra nézve – amelyet nekem kötelességem tőlem telhetően megvédeni –, s én hiszek neki, mivel ő már többször is szembesült azzal, hogy néhány hitvány féreg még most sem hisz a habvárban, pedig nem is olyan régen hanyatt–homlok menekült ide a körülötte örökre bezárulni készülő külvilágból, s most láthatóan jobb állapotban van… Mégis kiáll a másik világ mellett. Biztos voltam a dolgomban, s pontosan értettem, barátom mire gondol: ezeknek az embereken nem heves ellenkezést látok (melynél sokszor felmerül a gyanú, vajon nem játszották–e túl, valami érdekében), hanem néma ellenállást,. S ennél jobban semmi sem tanúskodhatna arról, hogy ők a habvár belső ellenségei. Nem engedem, meg hogy beleköpjenek a levesembe, elnézést a kifejezésért, nem hagyom, hogy bármiféle külvilági mocskos fertőzést elterjesszenek itt. Nem valók ide, a társadalomból ugyanakkor ide menekültek – azt hiszem, apám pillanatnyi szünet nélkül zúdította volna rájuk könyörtelen és súlyos szentenciáját: „Semmirekellők.”

– Arra kérlek akkor titeket, drága barátaim, hogy ezentúl többé ne beszéljetek egymással… Megtiltom nektek a beszédet, ha vágytok a beteljesülésre! Igyekezettek, tartóztassátok meg magatokat. Önkéntesen vállalt némaságotokban lelkierőtök megsokszorozódik, és még jobban el tudtok mélyedni majd a vágyott nyugalomban. Értitek?

– Értjük! – ordítozta a sokaság. – Bevallom, csodálatos volt hallani ezt a sok egyetértő és őszinte hitről árulkodó hangot…

– Akkor esküdjetek a habvárra és magatokra! – kiáltotta a szónok, majd kezét szívére tette és mondta: – Esküszöm!

– Esküszöm! – hömpölyögte az ebben a pillanatban egybeforrtnak tűnő hallgatóság.

Ezt az eskütételt mélységes csönd zárta le, melyben érezni lehetett az ünnepélyesség és kitartás lebegő, összekötő erejét. Nagyszerű érzés volt… A szavak kizárásával tökéletes harmóniát teremtettünk, s úgy éreztem, hogy a gondolatok is szabadabban áramlanak a fejekben, miután bilincseiket, a szavakhoz való szüntelen alkalmazkodást és megfelelést eltávolították. Felszabadult a tiszta, önmaga felé forduló elme.

 

Némaság uralkodik a habvárban. Mindenütt. Közeledünk mindannyian az apoteózis felé. Mi, akik hűek vagyunk az Eszmékhez és kitartóak. Legfőbb azonban a hit, ez veti meg az egész fejlődés alapját. S néhány emberből hiányzik ez; igen, talán hihetetlennek tűnik, de hiányzik. Emiatt néha beszélnem kellett, éjszaka, ha Köpcös felkeresett, hogy kikérdezzen, észrevettem–e, megtudtam–e valami újat. Az eskü utáni első találkozón nem akartam mondani semmit, hiszen akkor semmissé válik fogadalmam. Azt hiszem, meglehetősen tanácstalan arcot vágtam, mert barátom rögtön rájött, mi a probléma, s biztosított afelől, hogy a vezetők engedélyezték, hogy kizárólag vele beszéljek, ha szükséges. Ezzel ugyanis hasznos munkát végzek a habvár számára, s ez a tevékenység megkívánja, hogy néha szót váltsak a társammal. S ne feledjem, hogy áldozatot hozok ezért a csodálatos intézményért, s ez semmissé teszi azt a néhány percet, amíg beszélnem kell.

Lassan körvonalazódott a kép: körülbelül húszan lehettek azok, akikről közvetlenül vagy közvetve kiderült, hogy nem érzik jól magukat a habvárban, kritizálják azt, s a legtöbben az ellenségei voltak, még ha nem is hangoztatták, mindenesetre megfigyeléseink erre az eredményre vezetett. Ez elkeserített, és haragot ébresztett bennem azok iránt, akik mérhetetlen szenvedéseik után még visszakívánkoznak az emberek világába. Neveket még nem tudtam, de nem is voltam rájuk kíváncsi, mert a név a habvár szerint tiltott dolog, s ez pedig azt jelenti, hogy számomra is tiltott, s valahányszor az emberek alkotta neveket ejtem ki a számon, vétkezek a habvár és saját magam ellen is; némasági fogadalmamat ok nélkül megsemmisítem, becstelenné válok saját magam számára. Ezt nem engedhetem meg magamnak, ilyen hosszú, fáradságos, de mindezidáig reményteljes habvári élet után.

Érzem, hogy egyre nő rajtam a nyomás, azért, mert egyre nehezebben tudok létezni, várom már a végső szintet, s hogy habvári képzésem kiteljesedjen. Ezért nő bennem az izgatottság is, hogy elérjem a legszentebb nyugalom állapotát. Már most is elönt a boldogság, ha elképzelem, milyen lesz az életem azután, hogy az összes próbát kiálltam, azaz méltóvá válok arra, hogy befogadjon a habvár. Addig azonban – bármennyire is szeretném – én sem tudom befogadni őt teljesen, mivel fel sem tudom mérni egészen. Talán soha nem is fogom; meglehet, hogy nem vagyok rá érdemes. Nem baj! Csak az a kis világ, melyet megismerhetek a habvár fenséges kozmoszából, is határtalan örömmel fogja betölteni, s felemelni lelkem a legmagasztosabb helyre, melyet elérhetek. Érzem, tudom, hiszem. S boldoggá tesz az, amikor látom, hogy közülünk a legtöbben hasonlóan éreznek és gondolkodnak, mint én, egységet alkotunk a habvár próbára tevő, de mégis lenyűgöző törvényeiben és tanításaiban. Megteremtjük a magunk univerzumát, mely ugyanaz, mint a felbomlott és mégis lélekben és szellemben egy közösség. Az egyén, ha magára marad, s én úgy tapasztaltam, hogy odakinn legtöbbször magányos marad, akkor szenved. Ha van mellette valaki, akkor az is problémákat szül, azok újabbakat és újabbakat… Az egyén önmagában nem tökéletes létezési forma, úgy vélem. De a közösség sem az, mert az erejét könnyen felhasználja barbár cselekedetekre (meg is teszi, ha úgy érzi, oka és joga van rá), egyvalakin uralkodhatnak a közösség megkövesedett hagyományai, vagy új, veszélyes divatjai, szokásai. Be kell olvadni, különben vége. Jobb egy életen át tengődni, s együtt úszni a többi kárhozottal a civilizáció fősodrában, mint az életfogytiglani számkivetettség, megbélyegzettség. Ugyanakkor arra is van példa, hogy egyvalaki uralkodik a tömegek felett, s az a valaki személyes céljai eszközét látja az emberekben, akikkel elhiteti, hogy mindaz megegyezik az ő vágyaikkal és céljaikkal. S ha van egy ellenség (valódi vagy képzelt, nem sokat számít), akkor az emberek egyesített ereje rázúdulhat, s harcolnak egymással, míg az egyikük meg nem hal. Emiatt, úgy hiszem, a közösség sem ideális forma. A legkisebb egység és a legnagyobb egész – mindkettő tökéletlenségre van ítélve. S mindeközben annyira vakok, hogy nem látják a harmadik lehetőséget, a legnagyszerűbbet: a habvárat, mely szintézisbe olvasztja a rész és egész ellentéteit, hogy az ürességben megszüntesse, elégesse a problémákat, melyek odakinn sohasem gyógyulnak be, hanem újra és újra megszületnek. Érdekes, hogy az ember, aki halandó lény, olyan eszméket, gondolatokat hoz létre, melyek csak gondot eredményeznek, s ez a teher azonban halhatatlan. És az is marad, hacsak nem válik az egész világ globális, univerzális habvárrá, igen, ez lenne az emberiség megváltása.

 

Úgy érzem, csodálatos belső harmóniámat olykor–olykor mintha valami megzavarná. Nem is zavarja, elnézést a kifejezésért, csak megrezzenti, mint az enyhe szellő a fűszálakat. Nem is tudom pontosan elképzelni, milyen is lehet egy rét… Szerencsére itt nincs erre semmi szükség. Sem nekem, sem társaimnak. Mindenki el van foglalva magával, és boldog. Kívülálló persze nem ezt mondaná… Ő csak annyit látna, hogy az emberek némán, egyetlen hang nélkül, maguk elé meredve ülnek egész nap a szobájukban, olykor kivonulnak csoportosan az étkezésekre, aztán kezdődik az egész elölről. S kicsinyes, szűk látókőrű ítélete így hangzana: „Ezek megháborodtak.” Persze… Hiszen ő nem lát belénk, nem látja a szenvedést, a küzdelmet, és nem látja azt a földöntúli boldogságot sem, amit ő sosem érhet el. Hiszen a mi boldogságunk a külvilág hitvány fogalmával értelmezve nem boldogság, hanem üresség… Csak mert nem veszik észre, hogy a mi fogalmaink ledöntik az emberek által emelt falakat, hogy utat nyissanak lelkünk legmélyéhez, melyhez csak mi vagyunk képesek hozzáférni. A habvár tanításai nélkül nem ismerhetjük meg magunkat igazán, azok nélkül elveszettek, tehetetlenek vagyunk, sárban fetrengő szerencsétlenek, tulajdonképpen halálraítéltek, akiknek annyi reményük sem maradt, hogy a végső pillanatban fellélegezhetnek, mert már nem érzik a fájdalmat…

Én már most sem érzem, kivéve azt a ritka szellőt, vagy fuvallatot, mely néha megborzolja lelkem immár szilárd tartóoszlopait, megváltoztathatatlan értékrendemet magam, és ítéletemet az emberek iránt. Nem tudom, mi ez, de annyi bizonyos, hogy nem érte el tudatom határát, csak néha mintha egy kissé kimerülnék, igen, ez az. Ez végül is érthető, hiszen a folytonos elmélkedés fárasztó is lehet, s még nem rendelkezem elég tapasztalattal ahhoz, hogy nyugodtan tudjak gondolataimba merülni akár napokig, anélkül, hogy bármi megzavarná belső nyugalmam. Van ugyanis még néhány visszatérő emlék, mely itt–ott örvényt kavar a bennem lévő állóvíz felületén, s néha szégyenérzet fog el, hogy az emlékek által kegyetlenül fejembe vetített történeteknek én is szereplője voltam. Máskor harag, viszolygás támad bennem. Ilyenkor ösztönösen is a habvár segítségét kérem, hozzá menekülök, tudom, hogy ő megvédelmez, és segítséget nyújt. Remélem, hamarosan megszabadít ettől a pillanatnyi kimerültségtől is, kiűzi gondolataim közül a terhes emlékeket, arcokat, képeket és beszédfoszlányokat, apám kegyetlenkedéseit és erkölcsi prédikációit, az emberiség háborúit és az eszméket, amelyek nevében megengedetté tették az öldöklést. El akarom örökre feledni a tulajdont, a pénzt, az önzést, a hatalomvágyat, az állati ösztönöket, a szexualitást és a perverziót, az erőszakot – ez, számomra, különösen fontos, mivel nem egy nőt tettem a magamévá, hiába ellenkezett – és most, igen, meg akarok szabadulni a nevektől, a beszédtől és az összes undorító találmánytól, mely a „fejlődést” szolgálja. Miféle fejlődés van most? Én úgy nevezném, hogy elkorcsosodás. Mégis milliók dolgoznak, halnak meg érte, örülnek, hogy ennek a nevében munkát kapnak, ami voltaképpen kizsákmányolás, nem tudják, hogy a modern rabszolgapiacra kerültek, és annál jobb, minél többet érnek és minél kevesebbe kerülnek. Talán túl sötéten látom a dolgokat, de a habvár fényében még a legkevésbé visszatetsző, majdhogynem „jámbor” cselekedet is bűnnek minősül. Annak pedig itt nincs helye. S mindenkinek, aki itt él, és a habvárban hisz, kötelessége kitakarítani innen minden mocskot, mielőtt elborítaná ezt a fantasztikus helyet és közösséget, a mestereket, a tanításokat és harmóniát. Lehet, hogy ezt a szennyet emberek testesítik meg, ők hozták be ide magukkal, itt pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a külvilághoz fűződő nevetséges vágyaikat kiirtsák magukban, s ez még nem elég, még terjeszteni akarják itt is, ők már nem tudnak kimászni a mocsárból, még most is abban a fullasztó bűzben leledzenek, s azt hiszik, hogy mások is jól érzik magukat benne. Önzésből ide is be akarják ereszteni a szagot, hogy ők jobban érezzék magukat. Ezeket ki kell irtani, mint a csótányokat, addig, amíg nem okoznak semmiféle kárt szeretett habvárunkban, és persze bennünk is. El kell őket tüntetni, menjenek vissza ahonnan, jöttek. Úgy gondolom, társaimnak hozzám hasonlóan szilárd a hitük, de sosem lehet tudni, hiszen a kártevők gyorsan szaporodnak. Le kell őket vadászni. Mindet.