[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Ma ebédnél sikerült kis barátommal beszélnem, aki nagyon örült ennek, mivel már régóta nem találkoztunk; tulajdonképpen a gyümölcsszedés óta.
– Mi újság, haver? – kérdezte kíváncsian, miközben mohón falatozott. Szája sarkából csurgott a leves; ami azt illeti, nem volt valami szép látvány, ember helyett ebben a pillanatban disznóra emlékeztetett.
– Természetesen részt vettem a legutóbbi beszéden. – Próbáltam elnyomni a minduntalan előtörni akaró fintort, a végén szerencsére sikerült. – Neked hogy tetszett? Szerintem sok hasznos dolgot mondott az üreg, és nagy igazságokat is.
– Hogy mekkora igazságokat, azt nem tudom, de nem beszélt mellé, az biztos – bólogatott a barátom.
Arra vártam, hogy rögtön folytatja, de elmerült egy levestől csöpögő csirkecomb élvezetes elpusztításába, így kénytelen voltam megszólítani, s a kívánt mederbe terelni a beszélgetést.
– Jó is, hogy tudunk beszélni, mivel eszembe jutott a meggyszedés. Emlékszel még?
Köpcös felröhögött, eléggé hangosan, hogy néhányan csodálkozó arccal felénk fordultak a szomszéd asztaloknál.
– Hát hogyne emlékeznék, haver. Nem is tudom kiverni a fejemből. Jól megizzadtunk, az biztos, de ha belegondolok, egy kis munka nem ártott meg olyan hosszú hülye ücsörgés után.
– Az sem volt rossz; volt magadra időd, hogy jobban átlásd ezt a helyet.
– Lehet; de azért nem szoktam hozzá, hogy egész álló nap a szobámban üldögéljek, és ne csináljak semmit, érted. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Ahhoz túlságosan izgága vagyok.
– Jól van, megértem… – intettem, mert nem akartam, hogy elkanyarodjunk a témától, amit most készültem előadni. – Figyelj, akkor is említettél nekem valamit a nevekről. Hogy nem fontosak. Legalábbis itt, a habvárban.
– Tudja fene – vont vállat közömbösen Köpcös, miközben már a csontot szopogatta. – Sokat beszéltem, nem tudom.
– Én viszont megjegyeztem, mert furcsállottam.
– És miért? Mi ebben olyan nagy szám? Nem értelek – vágott a barátom értetlen arcot.
– Csak úgy… Sokat gondolkozom a habvárról, nagyon sokat; ezért marad meg minden a fejemben, ami hozzá kapcsolódik, akár egy esemény, akár egy beszélgetés vagy egy mondat.
– Nono – intett Köpcös tréfásan a mutatóujjával, de hangjában enyhe feszültséget éreztem. – Még a végén félni kezdek tőled. Mindent megjegyzel?
– Csak amiről úgy vélem, hogy fontos.
Barátom arcán úgy láttam, hogy egy pillanatra megvillant valami gyanakvásféle. Ebből arra következtettem, hogy ő is pontosan tudja, miről beszélek; mivel ha egyáltalán nem lett volna fontos, amit mond, akkor valóban nem emlékezne rá. Én azonban úgy vettem észre, hogy nagyon is jól emlékszik, s amit mondott, nem véletlenül mondta.
– Hm. Ami fontos… – A ragyásképű sóhajtott, majd várt néhány pillanatig. Úgy gondoltam, most elárulja, mi volt ezzel az egésszel a célja, ha egyáltalán volt, mert annyira értetlenül bámult rám, hogy előbbi bizonyosságomat is valamelyest megingatta. Végül megszólalt: – Nézd, tényleg nem tudom, miről beszélsz, nem emlékszem semmi ilyesmire. Felejtsük el az egészet, hidd el, egyáltalán nem fontos; máskülönben emlékeznék rá. Együnk inkább.
Volt még egy utolsó lehetőségem. – Csak azért jutott most eszembe, mert éppen a neveket említetted, azt, hogy nincs jelentőségük itt, és most, a negyedik szinten éppen erről beszélt a mester. Mégpedig nem úgy mondta, mint valami lényegtelen dolgot, hanem mint az új szint egyik fontos elemét.
Köpcös összevonta a szemöldökét. Azt reméltem, most végre elmondja, amire kíváncsi vagyok. Tévedtem.
– Biztosan fontos dolog ez. Én is ott voltam a beszéden. De hogy mondtam–e ilyet, illetve ha igen, miért, azt nem tudom. Tényleg. Sajnálom.
Erről ennyit. Nem jutottam semerre. Pedig jólesett volna egy kis nyomozás, megtörte volna az egyhangúságot. Kis barátommal váltottunk még néhány szót, aztán elváltunk; a szobáinkba küldtek minket a felügyelők.
Éppen a könyvtárban ülök, s írok. Közben érdekes gondolataim támadnak: repdeső papírmadarak. Az asszociáció valószínűleg az előttem fehérlő ívek nyomán támadt és ivódott lüktető képzeletembe. Igen. Úgy érzem, hogy madarak szállnak a fejemben, szabadon, mint a fantáziám, de papírból vannak, tintával teleírva, hogy ha kedvem támad hozzá, széthajtogathassam őket és megnézhessem őket. Huss! Az egyik most kirepült a jobb fülemen, és a hatalmas, ódon és ünnepélyes helyiségben csapong összevissza, rendszertelenül. Halk susogását, zörrenéseit csak én hallhatom, én, a teremtője. S hogy mit hordoz eme kismadár születése óta? Igazi, fogható, valós életemet, mely egyben a habvár történetének egy szeletkéje. De ablakok nincsenek, csak magas könyvespolcok és fehér falak. Ide nem hatol a napfény. Mégis, a papírmadár ösztöneitől hajtva mintha egyre csak a kijáratot keresné. Legszívesebben kiengedném, hogy messze repüljön, ki a világba, az emberek közé, s ott elterjessze, hogy a habvár létezik, hogy ez a legcsodálatosabb hely, amely valaha létezett. Ami odakinn alapvető és megszokott, az itt megvetendő, az emberiség minden bűne itt elenyészik, a rossz tulajdonságok elpárolognak. Az ide költöző feslett, hétköznapi emberekből lassan átszellemült, megvilágosult lények lesznek. S akkor vagyok a legboldogabb, mikor belegondolhatok, hogy én is közéjük tartozom. Micsoda szerencse! De nem falom fel mindjárt az örömöt rögtön, csak apránként, hogy minden pillanatra, amíg itt ülök, és verdeső teremtményemet bámulom, jusson belőle. Bármivel is rendelkezünk, azt be kell osztani. Így van ez az érzelmekkel is. Hm. Az emberek talán egyszer megtanulják beosztani a bánatot is, napokra, hetekre, hónapokra, évekre, és nem akarják mindjárt magukra zúdítani. Így aztán mindennap ismerni fogják, mi a szenvedés, és nem fogják elfelejteni azt, ami minden reggel, ébredéskor újra kezdődik. Így talán egyszer végleg elegük lesz belőle, és nem lesz hozzá kedvük. Meglehet, hogy a nagy békéhez csak nagy szenvedés vezet. Eddig még nem tapasztaltam ilyesmit. Pedig szenvedés van a habvárban is, az, amit odakintről magammal hoztam, az, ami még homályos, anyagtalan masszaként nehezedik rám. Ennek egyik megtestesítője saját nevem. Igen, elvetem a nevem, hogy lerázzam magamról végre a szenvedést. Mire a beteljesüléshez jutok, már nem lesz bennem szenvedés.
Mélyen aludtam, álomtalanul, mikor kopogtattak az ajtómon. Felébredtem; először azt hittem, hogy ezt is csak álmodtam, így hát visszadőltem az ágyamra. De a kopogás megismétlődött. Ezek szerint valóságos. Felültem, megdörzsöltem a szemem és az arcom, hogy valami életet leheljek magamba. Azon gondolkodtam, vajon mennyi idő lehet még reggelig, de rájöttem, hogy itt nem mérjük az időt. Felesleges szokás, ami a kinti világból maradt még bennem.
Lekászálódtam az ágyról, a talpaimmal éreztem a hűvös padlót. Felkapcsoltam a villanyt, majd kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre ragyásképű ismerősöm álldogált ott, kissé ideges képet vágva.
– Na, csak hogy felébredtél. Már vagy négyszer kopogtam.
– Üdv. Aludtam, méghozzá jót… – tettem hozzá szemrehányón. – Ne várd, hogy rögtön kiugorjak; ha ezt akarod, akkor legközelebb kürttel gyere.
– Jól van… Hagyjuk ezt. Fontos dologban jöttem. – Még mindig a folyosón toporgott. – Khm. Bizalmas, nem szeretném, ha más is meghallaná. – Betessékeltem. – Azt javaslom, hogy itt is csak suttogva beszéljünk, jó?
– És a kamerák?
– Azok nem zavarnak.
– Rendben, te tudod… De mit akarsz az éjszaka közepén? – kérdeztem mostmár döbbenten. Eszembe jutott, hogy a dolog tegnapi ebédnél zajlott beszélgetésünkkel van kapcsolatban; talán mégiscsak eszébe jutott valami. Tehát emlékezett az egészre, csak nem akarta bevallani. Annál fontosabb lehet a dolog. Türelmetlenül vártam, hogy barátom végre megszólaljon.
– Figyelj… Tudod, hogy a habvárban semmi sem történik véletlenül. Mindennek oka van.
– Hát persze – vágtam rá könnyedén.
Köpcös legyintett.
– De mégsem érted teljesen. Talán majd most. Megismerkedésünk a gyümölcsösben és a beszélgetések egyáltalán nem voltak véletlenek, hanem kiterveltek.
Megdöbbentem, s azt hiszem, ez jól látszott az arcomon is. Kiterveltek? Minek ezt kitervelni? – Nem értem.
– Persze, hogy is érthetnéd. Nem egyszerű rendszer ez a mi habvárunk. De most megpróbálom elmagyarázni, mi volt az egésznek az értelme. A lényeg, hogy a habvár, bármilyen szilárd intézménynek is tűnik, lehet ingatag is.
– Ezt hogy érted?
– Nézd: én egyfajta kém vagyok itt.
Ezt most végképp nem értettem. Mi szükség egy olyan szent helyre, mint a habvár, kém?
– És kinek kémkedsz?
– A habvárnak, természetesen.
– Ezt el is higgyem? Mi ez az egész? Kémkedni, árulók után kutatni, hazugságokat leleplezni odakinn, az emberek közt szokás. Mi köze ehhez a habvárnak? – kérdeztem felháborodva, miközben az értetlenség és kétségbeesés miatt szaporán lélegeztem. Igen, kétségbeestem, mert nem tudtam megérteni, hogyan kerülhetett be ide a civilizáció egy morzsája.
– Tudom, tudom – próbált Köpcös megnyugtatni. – Éppen azért kellett ezt bevezetni, mert nem mindenki képes idejében elszakadni az emberektől, vagy pedig egyáltalán nem képes rá. Az ilyen pedig veszélyes és csak bajt okozhat.
– Talán te is ezek közé tartozol?
– Micsoda?! – rivallt rám barátom, de közben ügyelt arra, hogy nehogy a szomszéd szobában meghallhassák. – Hogy mersz ilyet feltételezni rólam? Én már végigjártam a habvárat, tudom, mi vár még rád. De nem mondhatom el. Egyébként, ha nem lenne teljes a hitem, nem engem választottak volna erre a feladatra.
Őszintének tűnt, így hát megpróbáltam semmissé tenni a megjegyzésemet. – Értem. Elnézést…
– Rendben. Végülis, logikus volt a kérdésed. De a lényegre térek: mint mondtam, a habvárban időről időre megjelenhetnek bomlasztó elemek, akik nem képesek elfogadni a tanításokat, és visszavágynak régi életükbe.
– Egyszer: küldjétek vissza őket.
– Igen, csakhogy abból a fajta világból, ahonnan jöttek, kiábrándultak. Ezért is jöttek ide. Persze, visszavágynak a régi életbe, de más módon. Legtöbbször itt akarják megteremteni a számukra eszményi légkört. Olyan világot szeretnének teremteni, ahol nem parancsolnak nekik, de nem is kell a habvár eszméje szerint élniük. Ha ők vennék át itt a hatalmat, akkor ezt meg is tudnák valósítani. Ha visszamennek, ismét a szürkeség és jellegtelenség várna rájuk. Itt úgy lehetnek valakik és szabadok, hogy közben nem kell számukra nevetséges próbákon átmenniük. Úgy élnek, ahogy nekik tetszik.
– Van erre bármiféle bizonyíték?
– Jó kérdés. De válaszolni is tudok rá: régóta vagyok már itt, és már elég sok embert lepleztünk le, mikor rájöttünk, hogy összeesküvést terveznek.
– Összeesküvést? – kérdeztem meglepetten, mire barátom figyelmeztetett, hogy beszéljek halkabban. – Hát idáig fajultak a dolgok?
– Idáig, bizony. És úgy tűnik, hogy most is hasonló dolog készülődik.
Egészen megzavarodtam. Miről beszél ez az ember? Összeesküvés? Titkos tervek? Lázadás? Kémkedés? Hol vagyok hát? Ez megdöbbentő és elképesztő… Mintha az elmúlt percekben a civilizáció, melynek kielégíthetetlen az étvágya, amely szeretne fölfalni mindent, most szétfeszítette a habvár kapuját is, és minket is, engem is föl akar falni. Lehet, hogy meg fog történni? Nem akarom! Nem akarom! Elég volt az emberekből!
Ügyelnem kellett arra, hogy ne roskadjak össze. Nem szerettem volna, ha barátom az állapotomra vonatkozó kérdésekkel faggat, vagy ami még rosszabb: azt hiszi, meghibbantam. Bár, ki tudja, ha a habvár eszméjét alapjaiban rengetné meg valami, nem állanék jót magamért…
– Valami baj van?
– Semmi, semmi, csak elgondolkodtam. Ezen az egészen – vágtam rá gyorsan. A figyelmet a témára akartam terelni. Szerettem volna mielőbb véget vetni a beszélgetésnek, amely felettébb érdekfeszítő volt, de ugyanakkor kínzó is, mert attól féltem, valami olyasmit fogok megtudni, amit nem akarok vagy veszélyes rám nézve. Másrészt pedig egyszerre kitört rajtam ismét az álmosság – érthető, hiszen mélyen aludtam, mikor barátom felébresztett.
– Tehát: nem csak veled beszéltem, hanem másokkal is. És nem csak én kötöttem ismeretségeket, hanem többen is. Akarom mondani: többen is vagyunk. Az volt a feladatunk, hogy kiszűrjük idejében a gyanús alakokat, vagy akik láthatóan nem közénk valók. Erre szükség van, máskülönben bajt kevernek. Rólad egyértelműen kiderült, hogy kiállsz a habvár mellett.
Köpcös tüsszentett egyet; igyekezte a kezével elfojtani a zajt, majd gyorsan folytatta: – Elemeztük is az embereket; ezt a célt szolgálták a kamerák. Úgy tettünk, mintha most kerültünk volna ide, köztetek éltünk, élünk most is, figyelünk benneteket az étkezések és beszédek során. És mondhatom, elképesztő, milyen szilárdan kiálltál mellettünk, a habvár mellett a legutóbbi esetnél. De ezt te is tudod, mivel a mester megdicsért… Egyszóval úgy találtuk, hogy te vagy az egyik olyan személy itt, akire lehet számítani. Ezért arra kérlek, hogy tarts velünk.
Erre végképp nem számítottam. Mi készülődik itt mégis?
Barátom azt hihette, hogy visszakozni akarok – mert igyekezett gyorsan megnyugtatni –, holott még alig fogtam fel az egészet.
– Ezt veheted dicséretnek, kitüntetésnek – mondta, majd a vállamra tette a kezét. Nem mondhatnám, hogy megnyugtatott, inkább visszatetszést keltett bennem.
– Nem arról van szó… Csak hirtelen jött a dolog. Hogy lehet az, hogy a habvárnak van ellensége?
– Sajnos, előfordul. Hidd el, haver.
– Ez akkor is hihetetlen. Nekem sosem fordult meg ilyesmi a fejemben. Örültem, hogy ide jöhettem, hogy nem kell tovább is élni a régi életemet, hordozni azt a sok nyűgöt. Azt a sok értelmetlen baromságot csinálni egész nap; közben tudtam, hogy az egész nem ér semmit. Amit csinálok, nem ér semmit, nem is érdekel senkit, csak úgy csinálom, mert miért ne. Amúgy nem jelent semmit senkinek, magamnak se. Én pedig egyre jobban semmirekellőnek érzem magam, hiába volt egyszer–kétszer pár nő. Hiába, én egyre inkább semmirekellőnek éreztem magam, mint megboldogult apám mondta. Öröm az élet. Idejövök. Minél tovább itt vagyok, annál kevésbé akarok visszamenni, sőt… Egyáltalán nem akarok visszamenni! És hogy lehet az, hogy valaki igen? Értsd meg, hogy ez nekem teljesen felfoghatatlan! Abszolút!
– Nyugi! Nyugi! Csillapodj! Halkabban, mert meghallják! – csitított barátom. Valóban ingerült lettem, és egyben idegesen kétségbeesett is. Közel kerültem a hisztériás állapothoz. Próbáltam megnyugtatni magam. – Figyelj– folytatta Köpcös –, megértem a problémádat. Hasonlón mentem keresztül én is, míg ide nem jutottam. És nagyon sokan mások is. Jóformán mindenki. Azért vagyunk itt. Érted? Azért vagyunk itt. Nekem sokat segített a habvár. Visszaadta az életkedvemet. Nyugodt vagyok, és megtaláltam azt, amire szükségem van. Ezért hálás vagyok, és kötelességemnek érzem, hogy mindent megtegyek a habvárért, ami tőlem, telik. És… és megleckéztessem azokat, akik hálátlanul azon gondolkodnak, hogy juthatnának ki innen, hogy visszamenjenek a szennyes kis életükbe. És még lázadást is szerveznek, hogy elűzzék innen a rendes embereket, azokat, akik hisznek ebben a helyben. Azért, hogy itt berendezhessék a kis világukat, ahol ők a főnökök. Ide is be akarják rángatni a civilizációjukat.
Én is kiéreztem barátom hangjából a visszafojtott indulatot. Közben nagyjából már sikerült lehiggadnom, bár még fújtattam egy kicsit. De egyetértettem vele.
– Büdös árulók – szökött ki belőlem, nem is tudatosan, csak úgy az agyam lökte ki a sötétségbe, meggondolás nélkül, a szavakat. De nem bántam meg őket.
Barátom elismerése jeleként megveregette a hátamat, így közel került, és éreztem a lihegését, mely fanatikusnak hatott ebben a komor feketeségben.
– Jól beszélsz. Nagyon jól. Ilyen ember kell nekünk. Szóval: segítesz?
– Pontosan mi a feladatom?
– Vannak még páran, akikről nem tudunk semmit, ami az álláspontjukat illeti. Neked kellene megkörnyékezned őket. Te jól ismered, hogy milyen az, aki teljesen a habvár mellett áll, ezért könnyű lesz kiszűrnöd azt, akinek hátsó szándékai vannak. De erre van bőven időd. Ezen és a következő szinten is dolgozhatsz. Közben nekem fogod elmondani – természetesen négyszemközt, úgy, mint most –, hogy mire jutottál. Végül pedig, ha megvan a lista, akkor segítesz leleplezni a zendülőket. Benne vagy?
Csak egy pillanatig gondolkodtam a válaszon, mely nem is volt kérdéses.
– Persze. Megteszem, ami tőlem telik. a habvárért bármit. Lázadók… semmit nem becsülnek, csak saját magukat… Hitvány férgek! Az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek!
– Pontosan. Ahogy mondod. Akkor megegyeztünk. Kezet rá.
Gyorsan megtaláltuk egymást kezét a sötétben, és erősen megszorítottuk a másikét. Ezzel megpecsételtük különös szövetséget.
A barátom ezután elköszönt, és hirtelen kisurrant az ajtón, semmiféle zajt sem csapva.