[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/kutus-bence-a-habvar-1-resz-1575.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
Én itt tárgyakat és környezetet említek, holott erről jóformán még semmit sem mondtam. Mégis, úgy gondolom, helyénvaló ezt a rövid leírást itt megtennem, hiszen a mosdókon kívül idáig semmit sem láttam, s mint említettem, bevezetésemkor szemeimet bekötötték. Most, miután felöltöztem, kísérőm kivitt a folyosóra, ahol többi társamat is láthattam, itt–ott szintén egy–egy ember társaságában. A folyosóban csend uralkodott, csupán apró zajok hallatszottak, például egy–egy szobaajtó csukódása. S mivel először láttam itt kisebbfajta tömeget, feltűnt, hogy minden kísérőnek kopaszra van borotválva a feje, pedig az alacsony, éppen serkenő bo-rosta jól mutatta sokak fején, hogy egyáltalán nem kopaszodnak, vagy csak elhanyagolható mértékben. Ezen kissé meglepődtem, de nem volt kedvem különösebben foglalkozni a kér-déssel, mivel még nem ismertem a habvár szabályzatát – feltéve, ha létezik ilyen –, vagy az itteni szokásokat. Ugyanakkor társaim tekintetén is ugyanazt az enyhe zavart észleltem, mint ami bennem is volt.
Mindössze két– három percig várakozhattam így, mikor egyszerre megindultak az emberek – irányról felesleges is beszélni, s nem is lényeges; a habvárban nem létezett ez a fogalom –, s az eddigi csend most rendkívül méllyé tágult; úgy éreztem, már saját kereteit is szétfeszítette, a csend szó már nem volt neki elég, valami teljesebb formát tapasztalhattam. Ez volt a Habvár Hangja, két nagy h betűvel. Igen. Ezt számtalanszor tapasztaltam, mivel mindent ez itatott át, legalább annyira része volt a várnak, mint a csupasz falak.
És elérkeztem a falakhoz is. A csupasz falakhoz – elnézést az ismétlésért, de jobb jelzőt aligha találok rá, bár mondhatnám azt is, hogy kietlen, csak furcsán hangzana. Elindultunk, s lassú menetelésünk egységét nem szakította meg semmi, melyet ugyanakkor szinte univerzá-lissá, önálló, lélegző lénnyé nagyította a két oldalon emelkedő fehér, tükörsima, matt falfelü-let, és úgy kétméternyire felettünk a plafon. A bizonyos szakaszonként elhelyezett lámpák is egyöntetűen tompa, fehér fényt fröcsköltek szerteszét. Tekintetem azonban ismét a falra té-vedt: teljes folyamatosságát részben csonkította, részben tágította a méterenként a fejmagas-ságban falba vájt, fehér körök. Először díszítésnek gondoltam, de aztán elvetettem ezt a gon-dolatot, nem hittem, hogy alkalmaznak–e itt egyáltalán bármiféle díszítést. Nem, ennek valami más rendeltetése van, de hogy mi, arról fogalmam sem volt, de hamarosan kiderült. Meg-jegyzem, hogy a habvár elnevezést először a falakkal és a folyosó látványával kapcsoltam össze, hiszen az egész óhatatlanul is a könnyedség, légneműség érzését keltette az emberben, s bár társaimról nem nyilatkozhatom ilyen részletességgel, de bennem még az emelkedettség érzete is a felszínre bukkant. Halványan emlékszem, mikor gyermekkoromban a fürdővízbe színes folyadékokat öntöttem, s ettől hab képződött, majd sokszor addig paskoltam a vizet kezemmel–lábammal, míg a hab egészen megnőtt, s magassága már meghaladta a kádét, ki-nőtte a méreteit. Ekkor ünnepélyesen elhallgattam, s képes voltam félórán keresztül is hallgatni a hab hangjait: az apró buborékok pukkanását, s azt a jellegzetes, kellemes sercegő hangot is, mely a törékeny épület mélyéből szállt felém. Ez az érzés töltött el most is, s kezdtem sejteni, hogy miért is a habvár név fejezi ki mindezt; ha fizikai alapon nem is, de gondolati síkon mindenképp találtam némi párhuzamot.
Végig a folyosón haladtunk, monoton egyhangúságát nem törte meg semmi, s ez egy idő után kezdett nyomasztani. Társaim – jobb szót nem találtam rájuk, a sorstárs elnevezés kissé tragikus színezetű lett volna, vagy éppen nevetséges – arcán észrevettem bizonyos fintorokat, némelyeknél apró, de gyors fejrándításokat, így tudtam, hogy érzésemmel ismét nem vagyok egyedül. Bő tíz perc után a folyosó kiszélesedett, majd egy óriási csarnokba értünk. Itt láttam, hogy nem a mi folyosónk az egyetlen, a kör alakú csarnokból sugárirányban több más is csat-lakozott, melyekből hasonló számú ember érkezett a helyszínre. A látvány habvárról alkotott képemet most kiegészítette a végtelenség érzetével is, mely bennem ma is szervesen összefo-nódik azokkal a lüktető, folyton jelen lévő impulzusokkal, melyek képzésem során finoman ostromoltak, s itt sodródnak most is körülöttem, s én várom, belém mikor csapódik egy. Nem is tudom eldönteni, hogy az ilyen hirtelen jött érzések, vagy kezdetben talán sejtések, mindjárt a gondolataimba olvadnak, vagy először az idegeimen keresztül áradnak szét bennem. Erre egyáltalán nem tudok mit felelni, de hogy jelen vannak, s a habvárat minden pillanatban át-itatják, az tény. Olyan mértékben jelenvaló a fogalmak – melyek egyáltalán nem meddők, ó, nem, nagyon is termékenyek, s bennem, úgy tapasztaltam, különösen könnyen csíráznak – áramlása a levegőben, az éterben, hogy szinte tapintani, mérni lehet, mint régi világomban a légszennyezést. Mindezt fontosnak tartom megemlíteni, hogy érzékeltessem, a habvár építő-anyaga nem csupán tégla és habarcs – fogalmak, a szellemet gerjesztő impulzusok nélkül az építmény éppúgy összeomlana.
De most visszatérek a csarnokhoz, vagy aulához, ahogy tetszik. A többi ember is kíváncsian bámulta mind a hatalmas termet, mind egymást. Nekem még arra is tellett megfigyelőké-pességemből, hogy tekintetem egy kis időre a pillanat nagyságára méltatlan és nevetséges dolgokra összpontosítson: így egy kövér férfi vakarózása; egy másik ugrándozása, aki melles-leg egyfolytában vigyorgott – azt hittem, elment a józan esze, de aztán visszanyerte komoly-ságát; valamint néhány felettébb csinos nő. Régen bolondultam az ellenkező nemért, s képes voltam egész vagyonokat elherdálni a kedvéért. Talán ebből a szenvedélyből maradhatott most valami bennem, melyet kétségtelenül erősített – amire most szégyenkezéssel gondolok – az egyhetes izoláció is, melyhez előző életemben egyáltalán nem voltam hozzászokva – hölgyek terén. Miközben elégedetten, hogy azt ne mondjam, kéjsóváran – legeltettem egy–egy szemrevaló teremtésen a szemem, elzártságomban megerősödő vágyaim hirtelen gyötörni kezdtek, s ennek hatását azonnal tapasztaltam is. Néhány másodpercig képtelen voltam másra összpontosítani, aztán, hogy gondolataim egy kis fényt is kaptak, dühös lettem magamra. Ha-ragomon érthető módon meglepődtem, elvégre nemrég arra, aki ilyen helyzetben magát kor-holja, még azt mondom, hogy szegénynek nincs ki mind a négy kereke. Ezért nagy önura-lommal megpróbáltam lecsillapítani magam, ami ha néhány percig tartott is, de sikerült. Ekkor újra körülnéztem, s meglepődtem, hogy eddig fel sem tűnt a tőlem jobbra lévő, fehér ajtó sem, melyet most kinyitottak. Talán, mert maga is olyan fehér volt, s bezárva szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, tulajdonképpen csak az vehette észre mindjárt, aki tudta, hol van. Éreztem, hogy most jelentőségteljes pillanat üli meg a csarnokot. Az eddigi halk, alig észre-vehető moraj is teljesen megszűnt. Egyszerre minden fej az ajtó felé fordult. Egy–két perc telt el így néma csendben. Én ez idő alatt akaratlanul is korábbi – ha szabad ezt a szót használnom, mivel ekkor még oly rövid ideje tartózkodtam itt – éveimre gondoltam vissza, s újra meggyőztem magam, hogy helyesen döntöttem. Éreztem, hogy most jelentőségteljes forduló-ponthoz érkeztem; valódi, kézzelfogható képzésem ideje most veszi kezdetét. Izgatott lettem, s társaimhoz hasonlóan kíváncsian tekingettem a hatalmas bejárat felé, mely előtt most teljesen kitárták az ajtószárnyakat.
A bejáratban megjelent egy férfi, aki lassan, de méltóságteljes lépésekkel közeledett. Hosz-szú, fehér ruhát viselt, karjait is ruha fedte, lábain alighanem fehér papucsot viselt. Deréktájon arany szalag volt az öltözékére varrva. A látvány megbéklyózta tekintetem, talán fennkölt egyszerűsége miatt, mely ugyanakkor valamiféle nagyságot is sugárzott: a hatalmas bejáratban egy termetében hozzá képest eltörpülő, sovány férfi áll, s csendben ránk tekint, de éreztem, mintha belém látna. Egy pillanatig holmi istennek gondoltam, de aztán mosolyogva ma-gamban, elhessegettem ezt a feltételezést. A férfi kitárta karjait, s mély, harsogó hangon így kiáltott:
– Legyetek üdvözölve itt a habvárban! Új életetek elkezdődött; lépjetek be.
Meglepődve tapasztaltam, hogy néhányan az alázat jeleként még fejet is hajtottak a két-ségkívül magas rangú személy előtt. Ekkor a felügyelők rendezett sorokban bekísértek minket, s benn vastag szőnyegeken foglaltunk helyet. Én viszonylag elöl helyezkedtem el. Az Előadó, vagy Tanító – így mutatta be magát – egy emelvényen álló fehér zsámolyon foglalt helyet, rendkívül egyenes tartással, és szoborszerű arccal. Érthető, hogy tekintélye azonnal szertesugárzott a teremben, s mindenki csendben, ugyanakkor feszült figyelemmel várakozott. A férfi feje szintén teljesen kopaszra volt borotválva, így aztán korát nem tudtam pontosan jól meghatározni, de szemei és szája körüli mély barázdákból arra következtettem, hogy meglehet már hetvenéves. Később megtudtam, hogy egészen fiatal kora óta itt tanít, s a habvár egyik alapítója.
A Tanító széttárta kezeit – nyilván ez volt a beszéd megkezdésének jele. A némaságot ta-pintani lehetett volna ebben a pillanatban.
– Tanítványaim! – kiáltotta, bár mindig csak a megszólítást ejtette hangosabban, mivel az akusztika tökéletes volt. – Azért jöttetek ide, hogy megváltozzatok. Tudom én, mire gondol-tok most: hogy megjavultok, lerázzátok magatokról majd életetek minden gyarlóságát, rossz tulajdonságaitoktól is megszabadultok, mint valami elhasznált ruhadarabtól. Azt kell monda-nom, hogy egyrészt igazatok van, másrészt azonban tévúton jártok. A változásnak, mint min-den más fogalomnak, más jelentése van itt, a habvárban. Hogy miért? A habvár egy csoda, s varázsát éppen az adja, hogy az ember hozta létre. Bizony, az ember. Az ember, aki kapzsi; az ember, aki hatalomra éhezik; az ember, aki gyakran tehetetlen és lusta, áruló, becstelen, hazug és gyáva! Az ember, aki szeret; az ember, aki csodál, aki gyönyörködtet, alkot, fejleszt és fej-lődik önmaga is! Az ember, aki öl. Az ember, aki gyógyít. Ó igen, ez mind az ember, olykor ennél kevesebb, olykor több. Ti akik, idejöttetek, magatokra ismerhettek, mert eme tulajdon-ságok bennetek erősen munkálkodnak, hogy azt ne mondjam, forrnak, bugyognak, mígnem egyszer egészen kitörnek. Tudom, tudom, ti mindannyian átéltétek már eme kitörést. S mit hozott ez számotokra? Örömöt? Igen. Megelégedést? Igen. Megnyugvást? Igen! – Itt kis szü-netet tartott, s én jól hallottam a többiek, s a magam izgatottságról árulkodó lélegzését. – Az-tán felmerült–e bennetek később a kétely? Igen. A csalódás? Igen. Az önvád? Ó, igen! Meg-kérdezhetitek: miért gondolom ezt? A válaszom egyszerű: mert itt vagytok. Mert ide jöttetek, s ráadásul önként. A szenvedés hozott ide mindnyájatokat. Méghozzá emésztő, kínzó, gyötrő szenvedés; épp ezért választottunk titeket a jelentkezők közül. Bizonyára úgy gondoljátok, rajtatok már csak a csoda segíthet. Ez az. A habvár. A csoda. De nem varázslat, nem; hiszen amiben most benne vagytok, az maga a valóság. S hadd ismételjem: ezt az ember hozta létre. Ebből arra következtetek, hogy képes a változásra.
– Térjünk most rá erre. Milyen is lesz az a változás, melyen keresztülmentek majd? Ti most mindannyian azt hiszitek, hogy képzésetek végére – hogy úgy mondjam – remek emberekké váltok majd. Jó emberekké. Becsületes, segítőkész emberekké. De nem. Nem így lesz. – Kis szünet után felkapta fejét. – Döbbenetről tanúskodó hangokat hallok. Ez érthető. Hiszen akkor milyen képzés folyik itt, ha semmi jóval, nemessel nem ruházunk fel titeket? Figyeljetek rám! A probléma abban áll, hogy ti külvilági módon gondolkodtok. Ha figyeltetek az előbb szavaimra, észrevehettétek, hogy minden tulajdonság mellé odatettem az ember szót is. Hiszen ezek emberi tulajdonságok, és titeket jellemeznek. A jók éppúgy, mint a rosszak, bár az utóbbiak megnyilvánulása legtöbbször erőteljesebb. Itt a habvárban azonban a képzés célja, hogy ti felülemelkedjetek az emberi fajon, teljesebbé váljatok, s megtaláljátok a tökéletes ki-egyensúlyozottság, és létezés állapotát. S ekkor, az embertől elkülönülve, már nem is lehetnek emberi tulajdonságaitok, sem jó, sem rossz. Mert az egyik mellett mindig ott van a másik, hiszen ezek egymás kiegészítői. Talán nehéz elképzelnetek, de a fájdalom szülhet örömöt, s a boldogság is okozhat bánatot, nemcsak másoknak, saját magatoknak is. Itt, a habvárban ezek összeolvadnak majd bennetek, s kioltják egymást. S helyettük ott lesz majd a legüdvösebb szintézis és megoldás, a szent cél: hogy létezni tudjatok, mert erre születtetek. S eme létezés átélése minden pillanatban kitölti gondolataitokat és életeteket, s ekkor már nem vágytok semmilyen más elfoglaltságra, időtöltésre, csupán táplálkozásra és némi pihenésre, hiszen biológiai lények is vagytok – bizonyos megkerülhetetlen szükségletekkel.
– Megszűnik majd minden gond, s vele együtt minden öröm is, csupán a tökéletes létezés tudata és fennkölt formája marad számotokra. Ekkor váltok teljes értékű tagjaivá a habvárnak. Minden ember lélekben és gondolatban eggyéolvad majd, megszületik a tökéletes egység, és egyenlőség. De idáig nagyon hosszú az út, s hosszú idő fog eltelni, mire ismét találkozni fo-gunk. Akkor már alig fogtok emlékezni hátrahagyott életetekre, s mostani állapototokra. Sok próbatétel és kemény önuralom, fegyelem nehezíti majd utatokat. Mi azonban azért vagyunk, hogy mindebben segítséget nyújtsunk. Küzdelmetekhez a külvilág csábításával, s törekvése-tekhez, szent cél eléréséhez kitartást és szerencsét kívánok.
A Tanító felállt, fejét enyhét meghajtotta, majd egy oldalajtón át, lassú léptekkel távozott. Nyomában mély csend maradt továbbra is. Néhány pillanat múlva azonban izgatott sugdoló-zás támadt, melynek témája természetesen az idős előadó volt. Nem lepődtem meg, hogy nem hallottam gyalázkodó, becsmérlő, trágár szavakat, bár mi mindannyian züllött emberek vol-tunk, s míg eddig a bizonyos szent célig el nem jutunk, részben azok is maradunk. Ugyanak-kor, hozzám hasonlóan társaimat is olyan elviselhetetlen kétségbeesés vezérelte ide, hogy eszük ágában sem volt visszakívánkozni régi életükbe.
Ekkor én is kedvet kaptam a beszélgetéshez, és kíváncsi voltam más véleményére is, ezért az egyik mellettem ülő férfi felé fordultam, s halkan megkérdeztem:
– Elnézést, uram. – Úgy tűnik, nem hallotta meg, ezért hangosabban szóltam: – Elnézést!
Az ismeretlen ekkor rám nézett. Értelmes tekintete volt, s közel ülő kék szemeivel bizal-matlanul fürkészte az arcom. Az övéből kétségtelenül intelligencia sugárzott, emellett azonban némi arrogancia is; erről a következő pillanatba meg is győződhettem.
– Mit akarsz? – kérdezte nem túl udvariasan, miközben hüvelyk– és mutatóujjával végig-simította apró bajszát.
– Elnézést, csak érdeklődnék, maga mit gondol minderről.
– Pontosan miről?
Kezemmel a tömeg felé intettem.
– Hát erről az egészről. Az emberekről, meg erről a helyről. A cellákról.
A férfi elnevette magát, de nem túl hangosan.
– Cellák, mi? Szóval neked is feltűnt! Bizony, barátocskám, én is úgy éreztem magam, mintha a dutyiban csücsülnék. Amúgy tegezhetsz nyugodtan. A nevem lényegtelen, mert mindenki csak Csikknek szólít. Ugyanis nagy bagós vagyok.
– Csikk, aha. Örvendek… – Nem nyújtott kezet, így aztán megtettem én. Elfogadta. – Ta-más vagyok.
– Na, kedves Tamáskám, mivel töltötted ezt az egy hetet?
– Mivel nem akartam megdögleni az unalomtól, behozattam néhány könyvet. Meg amúgy is szeretek olvasni.
Újdonsült ismerősöm most hangosabban röhögött.
– Igen? Akkor te túlképzett lehetsz ebben a szedett–vedett bandában. Szerintem egy keze-men meg tudnám számolni, ki az, aki elolvasott közülünk valaha is egyetlen könyvet. Nem is értem, mit keresel akkor itt. Miért nem maradtál odakinn, aztán bújhatnád a hülye könyvtára-kat.
Kissé sértve éreztem magam, elvégre nem értettem, miért olyan nagy bűn ez. Csikk nyilván észrevette, mert kacsintott egyet, majd így szólt, valamivel barátságosabb hangnemben:
– Na jól van, csak hülyéskedtem. Nem baj az, ha kicsit többet tudsz a dolgokról, mint mi. Én például a balhézáson kívül máshoz nem nagyon értek. De ismertem egy embert, aki… hát nem részletezném, de nem volt éppen az a földreszállt angyal… A könyveket viszont szerette, sokszor láttam, hogy olvasgatott. Nem is lehetett szidni előtte az ilyesmit, mert akkor nagyon begurult; egyszer el is törte valakinek az orrát, mert kiröhögte a kedvenc könyvét. Hát, nem volt teljesen épeszű. De amúgy rendes tag volt. Segített az embernek, ha kellett.
Örömmel konstatáltam, hogy barátom nem szűkszavú ember; lehet vele fecsegni.
– És mivel foglalatoskodott az olvasáson kívül, ha szabad kérdeznem? – Ami azt illeti, egyáltalán nem voltam kíváncsi a válaszra, de gondoltam, jó dolog, ha egy ilyen „rendes tag-ról” érdeklődöm.
– Mivel? Na mit gondolsz? Kábítószerrel.
– És elkapták?
– Dehogyis! Dörzsöltebb ő annál. Egyszer tartozott neki az egyik ügyfele, elég sok pénzzel. Még meg is fenyegette, hogy megöli, ha nem hagyja békén. Erre ez a tag összeállt a fele-ségével, és rábeszélte, hogy hozza el otthonról a pénzt. Mert tudta, hogy ennek a csalónak van pénze, csak nem akarja odaadni. Igaza is volt. Ezután meg nyíltan is követelte tőle a pénzt. Tudta, hogy csak a szája nagy, ráküldte hát az embereit. Azok meg jól összeverték. Akkor odaadta a dohányt… újra! S a csinos neje is közben letért a hűséges hitves útjáról… Jó, mi? Aztán úgy gondolta, hogy megbűnhődött az a majom, ezért megengedte, hogy elhúzza a csí-kot.
– Nagyszerű… – feleltem meglehetősen közömbösen, de Csikk szerencsére nem vette ész-re.
– Te talán drogokkal kereskedsz?
– Ó nem, egyáltalán nem – mondtam meglehetősen gyorsan; sejtettem is, mi lesz a követ-kező kérdés.
– Akkor függő vagy, haver?
– Ami azt illeti, az sem.
– Na mondhatom, tényleg fehér holló vagy! – nevetett Csikk. – Mondok én neked valamit. A bandának legalább a fele biztos, hogy rá van állva valamilyen szerre. De ennek a megállapí-tásához nem kell túlságosan nagy ész. Csak annyit mondok, hogy én már aztán elég sok mocskos dolgot láttam, de néha még én is elszörnyedtem. Jónéhányan, akik itt vannak, nincs is más bűnük, minthogy szúrják magukat. Odáig jutottak, hogyha nem szúrják, akkor bele-őrülnek. Bizony. Rémes dolgokra képes az ember, hogy megszerezze magának az anyagot, de hát ezt te is tudod, és mindenki tudja. Én sokszor találkoztam ilyennel, mert hébe–hóba én is üzleteltem ezzel. És épp az ilyen esetek győztek meg arról, hogy hagyjam a fenébe ezt az egé-szet. Nem is próbáltam ki, csak egyszer–kétszer, pedig nagy volt bennem a kísértés. Fura do-log volt, de egy idő után elment ettől a kedvem. Megundorodtam tőle.