[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Olyan érzésem támadt, mintha a napok unalmasan telnének. Persze a helyzet valójában cseppet sem változott az eltelt hónapok alatt, most mégis erőt vett rajtam az unalom. Úgy vélem, ez megköveteli, hogy még jobban magamba mélyedjek, s megpróbáljam úgy eltölteni az időmet, hogy csak a köztem és a habvár közti kapcsolatot próbálom fejleszteni. Hiába, még mindig nem tudtam teljesen elfelejteni régi életemet, amelyben a körülöttem élők – köztük én is – egyfolytában mást sem csináltak, minthogy valahogy elüssék az időt. Ezért aztán ha megjöttek a munkából – ha éppen volt nekik, s nem lézengtek hozzám hasonlóan –, felesleges és nevetséges tennivalóik után néztek. Ezeknek egy részét természetesen a különböző tévéműsorok tették ki; ezeket sokáig én is állandóan néztem, mert azt képzeltem, hogy ez majd pótolja azt a fantáziát és kalandvágyat amely belőlem igazából hiányzik, csak a helye van meg. Később leszoktam róla, mert már nem kötött le, időpocsékolásnak éreztem. A többiek persze, úgy vélem, a mai napig nem hagytak fel eme szokásaikkal, amelyeken most is csak nevetni tudok. Felteszem, az fejük mostanára olyan lett, mint a konzerves doboz: van bennük valami, ami még egypár évig eláll, de minden tulajdonságát tekintve mindig ugyanaz marad. S ha képzeletben beléjük nézek, láthatom, ahogy a születésükkel az agyukban létrejött és később egyre jobban kifejlődő kapcsolatok közül már csak a legszükségesebbek működnek, az agy többi sejtje egyfajta antenna gyanánt sugározza a műsort akkor is, ha tévé (plazma, természetesen, ha azóta nem találtak ki jobbat) nincs bekapcsolva. Fő az állandó, megszokott élet. Csak semmi változás. Meglehet, hogy száz év múlva azoknak, akik kinnrekedtek, és nem részesültek a habvár gyönyörű ajándékaiból, televízió vagy számítógép fog a nyakukon nőni, hogy ne kelljen feleslegesen átmenni egy másik szobába és bekapcsolni a gépeket, ha szükségük lesz rá. A régebbi gyártmányok még konnektorról fognak üzemelni, a későbbiek, a jobbak, már működni fognak rádióhullámokkal is. És aznap, amikor a számítógép és társai okosabbak lesznek, mint elgépiesedett alteregóik, az emberek, úgy vélem, gyorsan meg fognak oldódni a társadalom nagy problémái.
Most az unalmat hirtelen felváltja egy boldogító érzés: tudom, hogy végre van fantáziám. El tudok képzelni különböző személyeket, helyzeteket, állapotokat, mint az előbb is. Ez odakinn hiányzott belőlem, a könyvek nemigen segítettek rajtam, pusztán a televíziót váltották fel, de a képzelőerő hiányát nem orvosolták. Itt azonban szükség volt arra, hogy képzeletem kezdetben szűkös határait kitágítsam, azért, hogy el tudjam képzelni, hogy milyen ember is lesz végül belőlem, ha megmászom az összes lépcsőfokot. A kinti világ szürkeségéből belépni ebbe a nagyszerű sokszínűségbe, és beleélni magunkat az új helyzetbe, befogadni az új tanításokat, párhuzamokat vonni odakinn és idebenn között, ez bizony nagy képzelőerőt igényelt, s mikor haladtam valamennyit, s jobban megértettem a habvárat, akkor mindig segítségemre jöttek az újabb és újabb tanítások, melyek igazolták saját gondolataimat, így egyre könnyebben tudtam fejleszteni saját fantáziámat. Tudom, hogyha odakinn maradok, ez sosem sikerült volna, mert ott legfőbb érték a kötöttség és a mindennapi, monoton mozdulatlanság, ez pedig nem követeli meg az embertől, hogy bármit is önállóan elképzeljen, kigondoljon. Ebben nagyszerű segítséget nyújtanak a technológia csodás vívmányai. Mindez pedig segít megvalósítani a legfőbb célt, azt, hogy az egyénnek, a sokat hangoztatott individuumnak ne legyenek álmai, vágyai. Ez pedig bölcs törekvés, mivel a csalódást mindenki gyűlöli. Ha a képzelet már nem jut tovább a napi tennivalók határain, hanem primitív mivoltában születik újjá másnap, akkor mondhatom, hogy a cél megvalósult. Többé nem érik majd a civilizációt sérülések. Talán a háborúk is elmaradnak, de ebben nem vagyok teljesen biztos, és nem értek ehhez.
De én, aki itt vagyok, sok más társammal együtt, sikerült megmenekülnöm attól, hogy elsüllyedjek a semmibe, s most itt, a csodálatos habvárban az üresség felé tudok haladni. Ha belegondolok és visszaemlékezem, mindig olyan nőket tettem magamévá (olykor erőszakkal), akikben megéreztem, hogy már nem maradt az álmaikból semmi – ha egyáltalán léteztek valaha. Megláttam bennük a semmit, én, aki magam is efelé sodródtam. Így aztán biztos lehettem, hogy a kiválasztottak a lehető legjobban megfelelnek a céljaimnak. Nem éreztem bennük semmit… Soha nem is jelentettek fel, nem szóltak senkinek. Élték tovább az életüket, én pedig a magamét, azzal a különbséggel, hogy én sokkal szerencsére bekerültem ide; míg ők, ki tudja, talán belül már nem is élnek, már csak a testük mozog, lépnek a lábak és intenek a kezek egy–egy izomrángás parancsára.
Ma felügyelő ismerősömmel váltottam néhány szót. Érdeklődött, hogy érzem magam, milyen a habvár… Nem értem, tulajdonképpen miért tette fel ezeket a kérdéseket, hiszen a külsőségeket tekintve nem igazán változik semmi, s én is csak annyiban változom, hogy egyre jobban felismerem a habvár ajándékait és a tanítások mély igazságait. Számomra ezek nagyon fontosak, s itt élni felemelő érzés, nem beszélve arról, mikor társaimon hasonló megvilágosodást fedezek fel. Ugyanakkor nem látom be, hogy egy kívülálló személy – Gábort, a felügyelőt hozzám viszonyítva nevezhetem így – számára ez miért olyan érdekes, hogy megkérdezze. Nem tudom. Mindenesetre beszámoltam neki, s ő bólogatott, néhány irodalmi műről is beszélgettünk; egyetértett velem abban, mennyire szép a könyvtár – és ehhez hasonlók. Azután mintha sóhajtott volna – nem tudom biztosan –, és elment. Persze nem lepődtem meg azon, hogy felkeresett, mivel bizonyos időközönként beszélgettünk egy kicsit, s egyáltalán nem untatott a társasága – de ma mégis furcsának tűnt. Hogy miért, azt nem tudom megmondani.
Végre ismét a nagy csarnokban ültünk, s egy idős tanító zengő szavait hallgathattuk. Különös vonása van az új tanításnak, egészen különös. Bevallom, a habvár ismét meglepett engem s a társaimat is, ezt jól megfigyelhettem az arcukon. Most megpróbálom leírni, hogyan zajlott az újabb szónoklat, szerencsére az új beszéd kivonata is rendelkezésemre áll, akárcsak az összes többi.
– Testvéreim! – kezdte a mester. Meglepően erős hangja ellentétben állt külsejével; rajta már meglátszott a kor, lehetett vagy nyolcvanéves. Úgy tűnt, az egész életét a habvárban töltötte, mivel ilyen mértékű átszellemültséget és ragyogást senki arcán sem tapasztaltam még – kivéve legelső mesterünket, aki először mondott beszédet, s akit azóta sem láttam. – Figyeljetek rám! Újabb szintre érkeztetek, s látom rajtatok, hogy hitetek a habvárban szilárdabb, mint valaha. Győzzetek meg erről ti magatok is! Győzzetek meg oly módon, hogy újabb erőfeszítéssel és lelkierővel küzditek le az újabb próbatételt, és sajátítjátok el a tanítás új elemét. Úgy vélem, hogyha igazán hisztek ebben a helyben és természetesen magatokban, akkor ez nem jelenthet akadályt. Legutóbb ugyan letértetek egy rövid időre az útról, de látom, hogy megértettétek, mit tanít nektek a habvár, s megtartóztattátok magatokat, pedig a lehetőség most is ugyanúgy fennáll. Ily módon meggyőződtem arról, hogy elég akaraterő van bennetek, hogy továbblépjetek a negyedik szintre, s a lelketek még magasabbra jusson, egyre közelebb a habvár tornya felé, ahol az örök beteljesülés és megnyugvás vár reátok!
Az utolsó szavakat hangos éljenzés követte. Miközben körülnéztem, észrevettem, hogy Csikk nincs a jelenlevők közt. Ez feltűnt, mivel most először fordult elő. Más furcsaságot is tapasztaltam, de először nem jöttem rá, mi az; valaki még hiányzott, de nem jöttem még rá, kicsoda, csupán a tudatalatti küldte tudatomba a sejtést. A körvonalak még határozatlanok voltak.
– Örömömre szolgál, ha láthatom, hogy ennyi várakozással néztek a jövő elébe – folytatta a mester. – Most pedig elérkezett az idő, hogy feltárjak előttetek egy újabb problémát. Vajon tudjátok–e, hogyha a társadalmon belül az egyes embereket tekintjük, mi az egyik ismertetőjegyük? Tudjátok? – Válasz nem érkezett, mindenki hallgatott. A tanító még várt néhány pillanatig, mielőtt folytatta: – A név. Ugye milyen egyszerű? Talán nevetségesnek tarthatjátok, hogy mi köze ennek a habvárhoz s hozzátok. Elvégre miért olyan fontos ez? Emlékezzetek vissza – és teljesen megértem, ha nem szívesen teszitek, mégis megkérlek rá titeket –, hogy mennyire fontos volt odakinn a nevetek. Az alapján könnyedén tudtak azonosítani mindnyájatokat, nem így van? Tévednék talán? Nem hiszem. Ó, éltem én is az emberek közt, tapasztaltam, hogy milyen mértékű függésbe kerültek a legtöbben saját nevük által, melyet szülei választottak neki – s azt kell mondanom, bár ne tették volna. Mégis, meg kellett tenniük, s megteszi ma is mindenki, mert név nélkül hagyni valakit ijesztő, és egyfajta bűn, nem beszélve arról, hogy a különféle vallások is megkövetelik. Azonban a habvár úgy véli, a névadással megbélyegzik az újszülöttet. Semmi másra nem jó az, mint arra, hogy egész életében százszámra szerepeljen mindenfajta felesleges papíron, amelyek alapján azonosítani tudják viselőjüket. Amelyek segítségével nyomozni tudnak utánuk. Úgy vélem, a legtöbben tudjátok, miről beszélek, előfordult veletek is. Hiszen bűnösök vagytok; a civilizáció ezt nem veszi észre, miközben lakhelyetek börtönében éltek évekig, évtizedekig, halálotokig, de bűnösök vagytok a habvár szemében. Ez azonban olyasféle bűn, amelyet akarva–akaratlanul mindenki elkövet, aki odakinn él, s enged a világ különböző csábításainak. Vagy csak megpróbál létezni, s ezzel a többi emberhez hasonlóvá válik. A habvár azonban az egyetlen olyan hely, úgy gondolom, ahol a bűn letörölhető. Ha a társadalomban a saját, zárt normák szerint bűnt követtek el, megbocsáthatják, felmenthetnek alóla, de örökre rajtatok marad. S ti szenvedhettek mások ítélkezéseitől egész életetekben. S higgyétek el nekem, véleményük és ítéletük legfőbb forrása a nevetek, ez alapján rögtön tudják, kiről van szó, mit tett, csak erre figyelnek, s nem is jutnak tovább. Megpróbálhatnák félretenni ezt a nevetséges nézőpontot, s azt nézni, ami belül van, ami bennetek van, mert legtöbbször mást találnak, mint azt felületes vizsgálódásaik eredményeként nyernek. Mégsem mennek tovább, hűen ragaszkodnak a bevett szokásokhoz.
– Ti pedig olykor eltűnődhettetek rajta, vajon mit is jelent a név, azonkívül, hogy említése nyomán az ismerősökben felbukkan valaki, aki egyre erősebb körvonalakat nyer, majd megjelenik élénken a jelen az emlékezet folyamában. S mit jelent még? Semmi többet. Mert a megismerés igazi területét, a lelketeket nem tudja a nevetek feltérképezni, arról semmit sem mond, ennélfogva felesleges teher csak rajtatok, mely olykor veszélyes is lehet. Néha talán az a kérdés is felmerülhetett gondolataitok közt, hogy vajon miért ad egyeseknek pusztán a nevük meg nem érdemelt elismerést vagy hatalmat, míg másokat örökre mozdíthatatlan helyre döngöl, vagy megvetésre késztet. Egyeseknek elég csupán a nevüket megemlíteniük, s megkapnak bármit, amire vágynak; másoknak éppúgy van nevük, de ha megmondják, akkor csak megvetésre, jobb esetben sajnálatra számíthatnak, esetleg megkérdik tőlük, hogy befizették–e a múlt havi számlát. Mit gondoltok, így van ez?
Szinte egyöntetű volt a helyeslés a teremben, amit fokozott a hirtelen támadt felháborodás azok iránt, akik nevük, származásuk útján olyan előnyökhöz jutnak, melyekért semmit sem kell tenniük, s melyeket mi soha el nem érhetünk, hiába dolgozunk egész életünkben.
– S ne feledjétek: a társadalom egy nagyszerű találmánya, mint a pénz, más nagyszerű találmányt kedvel, mint a név. Bizonyos neveket nagyon kedvel a vagyon, és sokan nem értik, miért. De kitart mellette akár évszázadokon át, míg magát szaporítja mások munkája árán, hogy aztán kiszolgálja a semmittevőt, aki az evésen, szórakozáson és naplopáson kívül máshoz nem ért. Mégis őérte rajonganak az emberek, neki adják a pénzüket, miközben titokban azon keseregnek, vajon mivel érdemelte ki mindezt. S már nem marad, minthogy arról álmodozzanak, hogy egyszer majd ők is hasonló helyzetbe kerülnek… De ez álom már csírájában hamisnak bizonyul, mikor eszükbe jut saját nevük, s tudják, hogy hasztalan minden erőfeszítés. Így aztán marad minden a régiben, rajonganak egyes Nevekért. S a sajátjuk nem jelent semmit, mint egy papírhalmazt egy egész életen át. S az ember is ennyit ér. Egy nevet és néhány papírt. Ne lepődjetek meg, nem ez az emberiség egyetlen paradoxonja. De örüljetek, hogy itt vagytok, a habvárban, ahol nem léteznek paradoxonok. A kinn élők, csupán azért alkotják meg őket, hogy saját gyengeségüket palástolják, leplezzék; olyan igazságok kitalálásával, melyek látszólag hamisak, mégis alátámasztják tetteiket. De ne feledjük: az igazságot sosem kell létrehozni, mivel magától létezik. A társadalom tagjai azonban nagy mesterei bizonyos dolgok teremtésének, különösen, ha azt nem kell megteremteni. Ilyen az igazság is. Ami itt szilárd alapokon nyugszik, az odakinn képlékeny és szeszélyes, a pillanat függvényre. S ti kénytelenek voltatok ilyen világban élni, ahol az általános eszméket a korok, emberek, és elsősorban a nevek határozzák meg. Ne feledjétek: az emberek csupán nevek. Ha meghalnak, legjobb esetben fennmarad a nevük, mely egész életük során áldást vagy átkot jelentett számukra, és az igazság, a lélek, a legrejtettebb és legfontosabb gondolatok nem maradnak meg, azokat elfeledik. Ti szerencsések vagytok. Az, ami bennetek igazi érték, megfosztva és lecsupaszítva minden külvilági szennytől, nemsokára tündökölni fog az örökkévalóságig.
Azt hiszem, mindannyian pontosan értettük, amit a mester mondott, és üdvrivalgással fejeztük ki hódolatunkat. Az öregúr szélesen elmosolyodott, ami – legalábbis nekem – nagyon jólesett. Úgy érzem, még sosem kerültünk ilyen harmóniába, és remélem, hogy ez csak erősödni fog. Végre együtt hullámzik az egész habvár, önnön szentségében és kikezdhetetlenségében.
– Köszönöm, barátaim, köszönöm – intett a tanító a kezével, jelezve, hogy még beszélni kíván. – Csak néhány szót még… – Teljes lett a csend a teremben. – Köszönöm. Látom, mindannyian megértettétek, mit szeretne a habvár tanítani nektek; s úgy látom, hogy egyetértetek vele, képesek vagytok arra, hogy ezt az új tudást is a magatokévá tegyétek. Ez nagyon örvendetes, mert így sokkal előbb tudtok majd továbblépni, s a következő szintre lépni. Ez mind nagyon helyes. S hogy ez megtörténjen, arra kérlek benneteket, hogy ne gondoljatok többé a nevetekre; ne feledjétek, hogy az nem más, mint rajtatok ragadt, nyomasztó teher, amely semmi mást, mint a rossz és fájó emlékeket juttatja eszetekbe, azt az embert, aki valaha voltatok. Felejtsétek el hát ezt a nevet, és egymásét is. Ne szólítsátok egymást a nevén. Így hamarabb nyílik meg számotokra a habvár végső szentsége. Most pedig távozhattok; köszönöm, hogy meghallgattatok, drága barátaim.
Azzal a mester gyorsan kisietett a teremből, mi azonban búcsúzóul ismét megéljeneztük, kifejezve fokozódó elégedettségünket és örömünket. Nem kétséges: mindenki sokkal jobban érezte magát azóta, mióta idejött, ezt bizonyítja a mai örömteli előadás is. Úgy vélem, hogy a harmadik szintbeli kisiklás elhalványodott a lakókban, hiszen a beszéd kezdetén megbánás látszódott az arcukon, majd remény öntötte el azokat, miután a mester biztosította őket, hogy van számukra folytatás. S a jövő biztató, egyre közelebb kerültünk a célhoz; ez mindannyiunkat felvillanyozott.
Úgy vélem, igaza van mesterünknek: a név nem más, mint kolonc a nyakunkon, nekünk, akik a társadalom szürke, eltemetetett rétegének valóban nem jelent mást, mint néhány papírt. Ami alapján behajthatják a tartozásokat, kivethetik a bírságokat. Más pedig vagyonokat harácsol össze, pusztán ezzel a névvel. Ez sem más, mint a társadalom egyik rosszul sikerült találmánya, de az egyik legrosszabb: hány embert töltött el vajon a félelem a történelem folyamán egy–egy név hallatára? Hányan keseredtek el, mentek tönkre vagy menekültek öngyilkosságba emiatt? És mennyi gyilkosság történt egy–egy név nevében? S itt már nem is feltétlenül az egyes személyek neveire gondolok. Hiszen az eszméknek is van nevük, s azok még veszélyesebb hatalommal is bírhatnak, mint egy–egy személy. Mert ha egy gondolatnak, vágynak nincs neve, akkor az esetleg közös, de homályos, felszín alatti érzetként buzog bennünk, de ha nevet adunk neki, hatalmat kap, készen áll arra, hogy tömegeket mészároljon le és másokat feneketlen mélységekből irdatlan magasságokba emeljen.
Erről az egészről eszembe jutott kis köpcös ismerősöm, Lajos… Többé talán nem is írom le a nevét, mivel a szabály rám is vonatkozik. S meg kell próbálnom elfelednem saját nevemet is… Tehát ismerősöm említett valamit a nevekkel kapcsolatban annak idején, mikor odakinn, a gyümölcsösben dolgoztunk. Milyen régmúltnak tűnik az a néhány nap, pedig csak néhány hónapja volt, hogy a tűző napon szedtük a meggyet, miközben naphosszat csorgott rólunk a verejték, a halántékunkon kiindulva, végig az arcunkon, és csípte a szemünket is… Elnézést, ha elkalandoztam… Nos, eszembe jutott, hogy ragyásképű barátom egyszer a nevekről mondott valamit, s felügyelő ismerősöm úgyszintén említette ezt. Akkor nem tudtam, van–e ennek bármi jelentősége. Mostmár bizonyos, hogy van; a habvár újabb lépcsőfokára céloztak akkor, de hogyan is találhattam volna ki. Azonban egyvalamit még most sem értek. A felügyelő nyilván tudta, hiszen ő már régóta itt van, s végigjárta már a habvár szintjeit. Köpcös (ezt a jelzőt fogom mostantól használni név helyett) ugyanakkor velünk együtt érkezett ide. Lehet, hogy teljesen véletlenül mondta azt, amit mondott; de egyáltalán nem érdektelenül mondta és a tekintetében is volt határozottság. Inkább úgy tűnt, mintha utalni akarna valamire. S ez a valami nem lehet más, mint a negyedik szint.