[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Negyedik szint
Az új szint első örvendetes meglepetése számomra, hogy rendelkezésünkre bocsátották a habvár terjedelmes könyvtárát, ezért kedvenc olvasmányaimhoz mostmár a felügyelők közvetítése nélkül is hozzájuthatok. Emellett kegyesen megengedték nekem, hogy gondolataimat feljegyezhessem, amikor kedvem tartja vagy időm engedi – néhány oldalt el is olvasott belőle az új mester, s nem talált benne semmi kivetnivalót, hacsak azt nem, hogy fogalmazás terén még van mit csiszolni – ezen igazán nem sértődhetem meg, mivel tanítóim a szövegeket akarva–akaratlanul is először a szónok, a rétor szemszögéből tekintik át, s nekem ehhez sosem volt érzékem. Ettől eltekintve, mégiscsak nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert immár frissen vethetem papírra a habvár életét, eseményeit, s ezután nem kell (ahogyan az eddig lejegyzettek tekintetében) az emlékezőtehetségemre hagyatkoznom, melyben sosem lehet teljesen megbízni, s meglehet, hogy egyes fontos részletek az események tengerében elsikkadnak. Igyekeztem a lényeget szem előtt tartani, s többé-kevésbé mellőzni a lényegtelent.
Négy nap telt el azóta, hogy a negyedik szintre érkeztünk. Bejegyzéseimnek nem adok címet, mert nem lenne igazán értelme, mivel a dátummal senki sincs tisztában, ha mégis, akkor is felesleges lenne bárkit ezzel zaklatni, mivel a habvárban leomlanak az időnek azon korlátai, melyek az emberi civilizációban megszokottá váltak.
Ma alkalmam nyílt alaposabban bejárni a könyvtárat. Örömmel tapasztaltam, hogy az emberiség alkotásai közül az arra méltó könyvek itt is helyet kaptak, s most nem tudok válogatni a bőség zavarában. Egész életemet itt tölthetném, s akkor sem tudnám elolvasni mindama műveket, melyek a poros és ódon polcokon állnak. Figyelemreméltó irodalom foglalkozik magával a habvárral, melyet – úgy gondolom – nem találnék meg a kinti világ egyetlen gyűjteményében sem, legyen bármennyire hatalmas is, ugyanakkor az emberek, akik odakinn rekedtek a mocsárban, önmaguk elől is leplezett fulladozásuk és kapálódzásuk közepette úgysem értenék meg ezeket a könyveket, s értéktelennek, szemétnek minősítenék azokat. De ez az ő bajuk.
Néhány kötetbe belelapozva tapasztaltam, hogy – még meglehetősen új intézmény lévén – a szerzők közül jómagam is ismerek néhányat, ezek természetesen tanítóim közül kerültek ki. S nem meglepő, hogy a fő kérdésekre adható válaszokban és eszmékben valamennyien egyetértenek. Néhányan azonban úgy fogják fel a habvárat, mint egy elkülönült társadalmat, mások vallást látnak benne. Személyes véleményem – szegényes tapasztalataimra építve az, hogy mindkettő egyszerre. Társadalom vagyunk, mivel ha alacsony szinten is, de közösségi életet élünk, másrészt pedig a tanítások, melyek lelkünk javulását szolgálják, ennek egyik sarokköve éppen az, hogy egyfajta hitet próbálnak belénk oltani, hitet a habvárban és annak áldásos hatásában. Úgy gondolom, hogy mi egy vallásra alapozott társadalom vagyunk – elnézést, ha ismétlem magam –, s ebben az esetben a legtökéletesebb társadalom, mely létezett a földön, mivel a világ társadalma, mely egyébként is bomlófélben van, az oly nagyra becsült technológiai fejlődés mellett tördeli a vallások sokfélesége is, mely jelenség azóta tapasztalható és érezhető, mióta csak a vallás létezik. Persze a habvárat úgyis lehetne tekinteni, mint egy önálló ki vallási csoportot a többi mellett, saját célokkal és tanításokkal, ezt azonban nem tudom elfogadni, mivel én, aki eddig életem java részét odakinn töltöttem, s még csak nagyon keveset – sajnos – itt, tudom, hogy a mi tanításaink egészen egyedülállóak. Egyedülállóak abban az értelemben, hogy arra ösztökélnek bennünket, hogy a vallást ötvözzük kis társadalmunkkal, szintézisre törekedjünk, s ne arra, hogy hierarchiát hozzunk létre, melyben egyik szerveződés a másik felett áll, és fordítva. Eszméink pedig úgy szolgálnak minket, hogy átívelnek felettünk, rá akarnak mutatni bennünk, emberekben arra, ami nem emberi, hanem emberfeletti és egyetemes. S mindenféle földi cselekvést és törekvést mellőzve olyan világba juthatunk, mely mellőzi a civilizáció felfogását különböző világokról, istenekről és azok szolgáiról, itt nincsen olyasvalami, mely mindnyájunkon uralkodik. Mi nem bizonyos helyre, bizonyos világba akarunk jutni, hanem egyszerűen egy állapotba. S ez az állapot a nyugalom, az üresség. A mi vallásunk nem más, mint ennek az állapotnak az elérése, megvalósítása. A cél nemes és egyszerű, de elérni nagyon nehéz. Ám ha megvan bennünk az akaraterő – s úgy vélem, hogy megvan –, akkor ez képes minket társadalommá szervezni, s a belső nyugalmunkkal összefonódó tanok olyan vallássá szerveződnek, melynek mi is szerve részei vagyunk, mi alakítjuk, s formáljuk, rajtunk múlik, hogy milyenné válunk, mert habvári hitünk olyan lesz, mint mi magunk. Azt hiszem, ebben gyökeresen különbözünk minden más csoporttól, ezért nem tekinthetjük a habvárat egyszerű vallási szektának, hanem a társadalom és vallás nagyszerű szintézisének.
Jelenleg a szobámban ülök az ágyamon, s a gondolataim szédítő sebességgel száguldanak a fejemben, olyan gyorsan, hogy nem vagyok képes egyiküket sem megfogni, hogy értelmüket legalább részben kihámozhassam. Olyan érzésem van, mintha néhány percre bepillantást nyernék a tudatalatti folyamába, melyet zuhataghoz tudok hasonlítani, melyben minden apró részecske csapong, rohan, keveredik más részecskékkel, összegabalyodik, majd ismét kikeveredik, de mégis, mindannyian egy irányba tartanak. Elmém legmélyebb, legrejtettebb működése is ily módon hajt egy bizonyos irányba, a folyamatot képtelen vagyok megérteni, de akaratlanul is követem az általa kijelölt utat. Úgy vélem, hogy tudatalattim szorosabb kapcsolatban van a lelkemmel, mint az elmémmel, bár meglehet, ezzel sokan nem értenek egyet, mégis így gondolom. Ugyanis a néha felmerülő legbelsőbb impulzusok és érzések és kívánságok melyek belső énem parancsait hivatottak kifejezni, arra buzdítanak, hogy egyre jobban mélyedjek el a habvárban, mert ez a belül lakozó lény már tudja, amit én csak most kezdek sejteni: a habvár lesz a sorsom, a jövőm, s ha már kellőképpen át tudom élni az eszméit, s magamba szívni az atmoszféráját, akkor a múltam is. Tanítónk ugyanis a minap azt mondta, a habvár nemcsak egy új, testetlen, de a teljes nyugalomban lebegő életbe vezet minket, hanem segít abban is, hogy megelőző, alantas létformánkat kitöröljük a fejünkből, mintha nem is létezett volna. Erre pedig nagyon vágyom, hiszen van még jócskán emlék, mely néha–néha felmerül, s ebben a szent közegben gyötör annyira, hogy szégyellem magamat miattuk. Hirtelen most is felmerül bennem egy régi esemény, miközben hallom a toll tompa súrlódását a papíron (golyóstollat használok), és ennek a hangja sem tudja velem elfelejtetni azt a napot, s visszaküldeni a homályba, ami, remélem, nemsokára teljesen kitörődik…
– Nem jársz rendesen iskolába – mondta megboldogult édesapám, a megtestesült Szigor, Fegyelem és Példamutatás, miután egyik nap behívott a konyhába.
– Mindennap bemegyek – válaszoltam unott hangon, mert kit érdekel most az a hülye iskola. Arra azonban ügyeltem, hogy ne legyek flegma, mert azt utálja, elver, ami megalázó lett volna tizenhét éves koromban. Ebben a korban már többé–kevésbé kialakult az a valami, ami egyre kevésbé tűri, ha a szülője kezet emel rá, s ha ezt az édesapja teszi, akkor minden egyes alkalommal nő a megalázottság érzése és a sértettség. Sokan itt megállnak, de én mindig úgy éreztem, nem lennék rá képes. Egy kritikus pillanatban megfenyegetném, egy másik kritikus pillanatban pedig én is megütném az öreget, bármennyire is félek tőle.
– Hazudsz. Felhívott a tanárod, és azt mondta, hogy alig vagy benn az órákon. Ha néhanapján betévedsz, akkor is alszol, és nem csinálsz semmit. Ha pedig megszólalsz, mert válaszolnod kell valamire, csak baromságot tudsz mondani – nézett rám egyre merevebben Szigor.
Utolsó mondatában felfigyeltem a még ki nem mondott figyelmeztetésre: ennek nem lesz jó vége, az öreg magát hergeli, és hamarosan ismét kezdődik a hegyi beszéd. Apám különös képviselője volt az emberi fajnak: könnyedén tudta változtatni a hangulatát; az egyik percben még komolyan fejtegette előttem, hogy muszáj tenni valamit az életben, ha előbbre akarom vinni, míg a másik pillanatban már csattant is az arcomon az ütés, akár rábólintottam a mondandójára, akár nem.
– Jobban hiszel egy tanárnak, mint nekem?
– A történelemtanárod volt.
– Az szenilis, vén…
Eltelt egy évszázadig tartó pillanat.
– Vén micsoda?
Szóváltásunk ellenére éreztem, hogy a csend uralkodik, akkor érezhetők a súlyos rezdülések, és a levegőbeli, tekintettel vívott hosszadalmas összecsapások apa és fia között.
– Semmi. Nem mondtam semmit. Csak hogy öreg, nem is tudja, kik járnak az osztályba.
Fegyelem nem fogadta el a választ, így újra megkérdezte: – Vén micsoda?
– Hogyhogy micsoda? Mit kérdezgetsz? Nem értem, miről beszélsz.
– Dehogynem érted. Annyira azért nem vagy hülye. Szóval… – sóhajtott egyet, de ez nem a lemondás sóhaja volt, apám egyébként sem ismerte ezt a szót. – Mit akartál mondani? Vén…
– Vén bolond. Ő egy vén bolond. Mindig mindent elfelejt. Vén marha, és kész. Na, most megtudtad. De nagy ügyet csinálsz…
Puff! Olyan gyorsan vágott pofon Példamutatás, hogy először nem is tudtam, mi történik velem, mert próbáltam a földet nézni, így nem tudtam felkészülni. Beletelt egy–két pillanatba, mire felfogtam, mi történt velem. Ismét megütött.
– Megmondtam, hogy nem tűröm, hogy a tanáraidat szidd, vagy gúnyold őket. Ők a nevelőid, tiszteletet érdemelnek!
– Hát engem nem érdekelnek. Tanítsák azokat, akik állandóan jelentkeznek, minta mindent tudnának, mintha ők maguk lennének az emberiség, ahogy te szoktad mondani, de engem ez az egész hidegen hagy.
Igen, édesapám azt vallotta, hogy csak a törekvők és cselekvők érvényesülnek a világban, olyanok, akik egész napjukat tanulással vagy kemény munkával töltik; övéké a világ, ők az emberiség. A többiek semmire sem jók; hitvány népség.
– Nem tudod megérteni, hogy ha naplopó maradsz, nem csinálsz semmit, akkor nem is lesz belőled semmi? Semmirekellő maradsz, olyan, mint amilyen most vagy. Tátod a szád egész nap, és egyetlen értelmes mondat nem jön ki rajta. Amit csinálsz az életben, az leszel te magad is, ha szereted a munkád, ha nem. Már ha egyáltalán lesz munkád; hasznavehetetlen vagy, nem fogsz egykönnyen szerezni, aztán majd a könnyebb utat választod: rajtam fogsz élősködni, mint most. Én dolgozok, te meg élősködsz. Szívod a véremet, és közben arra is lusta vagy, hogy egyszer kinyisd valamelyik rohadt könyvedet, és belenézz.
– Minek, ha úgysem értem, ami benne van.
– Nem érted? Nem érted? – emelte fel a hangját Fegyelem. – Tudsz olvasni, vagy nem? Akkor mit nem értesz? Vagy talán olyan hülye vagy, hogy még egy egyszerű szöveget sem tudsz felfogni. A számoláshoz se értesz, a nyelvek se mennek, nem érdekel semmi. Csak azok a hülye könyvek. Jobb lett volna elégetni őket. Érdekes… Elolvasod itthon a könyveket, aztán a tankönyvedet meg nem érted. Akkor mire jó ez az időpazarlás? Legjobb lesz, ha befoglak dolgozni.
Bár a könyvekhez lett volna néhány hozzáfűznivalóm, inkább nem szóltam semmit; Példamutatás, aki szerintem életében egy könyvet sem olvasott el, úgysem értette volna meg, mit akarok mondani.
– Ugyan mit dolgozzak?
– Majd meglátod! – kiáltotta gúnyos–diadalmasan, miközben szája jobb széle rángatózott. Hiába próbált nyugalmat erőltetni magára, látszott rajta, hogy ideges. Megütni teljes nyugalomban is megütött. De ha rángatózik az arca, az más. Akkor elönti a düh, aminek valamennyire még örültem is. Lehet, hogy már nem úszom meg ezt a napot szárazon, de akkor merüljön meg ő is.
– Még nem döntöttem el, mit akarok.
– Mert ahhoz is hülye vagy. Majd beállsz mellém az építési telepre.
– Az nem tetszik.
– Rögtön gondoltam – rázta meg fejét Szigor, miközben egyik kezével az arcát dörzsölte; így adta a tudtomra, hogy mennyire semmirekellő vagyok. Ez jó. Ez már kezd tetszeni. Egészen mostanáig az úgynevezett „elbeszélgetéseink” során nem volt bennem sem más, mint harag, és egyvalami, ami az apámból hatalma biztos tudatában hiányzott: rettegés, félelem. Igen, féltem tőle. És ezért csak még jobban gyűlöltem. Ha jobban belegondolok, főleg ezért. De most, most valami mást is érzek, mely minden eddig megkövült benyomásomat és érzésemet elhalványítja: a jóleső bosszú tudata. Úgy érzem, most én vagyok lépéselőnyben; elnézést a kifejezésért. Talán nem illik egy apa–fiú kapcsolatát így lefesteni, de mit tehetnék… Nem tudom már magamban tartani…
– Tudod mit? Szerintem nagyon jó apa vagy. Király.
Egyre nő bennem a az elégedettség és egyfajta boldogság érzete: Példamutatás arcán megdöbbenést látok. Az első pillanatban nem érti, mit jelentenek a szavaim. Aztán összeáll a jelentésük, akkor pedig azzal nincs tisztában, miért mondom ezt. Érthető, hiszen eddig hozzászokott a meghunyászkodáshoz, elfojtott haraghoz, gyengeséghez, s éppen ezért a kényszerű engedelmességhez. De ez mégsem tarthat sokáig… Szigornak meg kell őriznie a – mostmár – látszatot.
– Gúnyolódsz velem?
Egy szemvillanásnyi idő telt csak el, s már bólintottam is válasz gyanánt apám kérdésére. Fegyelem elértette a mozdulatot, s mostmár jól látható jele volt, hogy dühe egy újabb, magasabb szintre lépett, azt is mondhatnom, hogy tisztább szintre. Ha kevésbé volt mérges, akkor könnyedén és jól megjátszotta a birkatürelműt, aki ugyanakkor kemény, szigorú és sziklamerev tekintettel akarja a sarkokba szorítani a fiát. s már bólintottam is válasz gyanánt apám kérdésére. Fegyelem elértette a mozdulatot, s mostmár jól látható jele volt, hogy dühe egy újabb, magasabb szintre lépett, azt is mondhatnom, hogy tisztább szintre. Ha kevésbé volt mérges, akkor könnyedén és jól megjátszotta a birkatürelműt, aki ugyanakkor kemény, szigorú és sziklamerev tekintettel akarja a sarkokba szorítani a fiát. Általában ez is történt, de most valahogy más volt a helyzet, s ezt ő is érezte. Ezen azonban csak rontott, hogy a düh, melyet az évek szivacs módjára itattak fel vele, egyre nőtt.
– Mi volt ez? – Szigor mostmár kiabált. – Mi ez a flegmaság? Azt hiszed, kíváncsi vagyok rád? Nem különösebben, elhiheted. De a semmirekellő, vérszívó parazitáktól undorodom.
– Végre – sóhajtottam, miközben legbelül, a lelkem közepén talán, egyre csak nőtt a bosszú érzése, s szorította ki fokozatosan a félelmet, rettegést és viszolygást, melyet Példamutatás példamutató személye rám kényszerített. – Legalább kimondod, amit akarsz.
– Eddig is mindig kimondtam. Elegem van belőled. Lusta vagy, semmi hasznom nincs belőled, de ami a legrosszabb, hogy neked sem saját magadból. Romlott vagy, hasznavehetetlen. De ennek vége. Majd megtanítalak arra, hogy dolgozz. Ha én nem lennék, már régen éhen döglöttél volna.
Igen, Szigor homlokán már kidagadtak az erek; a fegyelem és hidegvér utolsó, megmaradt vonásai most foszlottak le apám arcáról, és átvette helyét a vad, indulatos és állati harag, melyet teljesen sosem tudott elfojtani magában. Éppen ezért is gondoltam rá mindig úgy, mint egy vadállatra, nem pedig mint egy emberre. Próbálta a természet megszelídíteni, de remegő, ökölbe szorított kezei, remegő vénái, és néha felbukkanó nyelve, mellyel sebesen megnyalja szája szélét, mutatták, hogy kudarcot vallott. Apámat nem lehetett jobbá tenni, de megtörni sem. Olyannak született, amilyen, ahogy én is. Csak az volt a gond, hogy kettőnk között mély szakadék húzódott. Nem kívánom ezt hosszasan részletezni, egyszerűen nem akart egyikünk sem olyan lenni, mint a másik.
– Na gyere ide – mondta Szigor szokásos kérlelhetetlen és amolyan rideg–kegyetlen hangján, melyről még mindig azt hitte – illetve más csak remélte, hogy így van –, hogy félelmet kelt bennem. Tévedett. Az adott helyzethez képest nem is lehettem volna nyugodtabb.
– Nem megyek.
Apám fekete szemi vadul rám villantak, próbálták a tekintet útján elérni azt, amit szavakkal már nem lehetett.
– Idejössz. Amíg szépen mondom.
– Nem érdekel. Majd megyek, ha akarok.
Már lendült is felém, s mire észbe kaphattam volna, öklével az arcomba csapott, mire én hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, s hátrazuhantam, a fejemet bevertem a konyhai asztalba. Erre kezdtem én is begurulni. Még ez rohadt asztal is ellátja a bajom, mintha nem lenne elég ez a magából kikelt, robbanásra kész valaki, akit az apa megnevezéssel illetek – bár nem igazán szolgált rá, meg kell hagyni. Talán én sem szolgáltam rá a fiú szóra. Sebaj, így akkor kvittek vagyunk.
Sajnos túl sokszor hajlamos vagyok az elmélkedésre, és képes vagyok a fontos részleteket közben elfelejteni… Tehát: feltápászkodtam, mivel elhatároztam, hogy bármi legyen is, ezúttal nem hagyom magam. Ideje. hogy Példamutatás megtanulja, kivel áll szemben.
Megálltam előtte, mire ő újra nekem esett. De most elkaptam a karját, s teljes erőmmel nekirontottam, s hátralöktem. Vajon a támadás vagy csupán a meglepetés erejétől, nem tudom, de apám is elesett. Egy–két másodpercig döbbenten, letaglózva ült a padlón, aztán ő is engedte sodortatni magát a düh újabb hullámával, ezért felugrott. Az ökle a gyomromba vágódott, éreztem, ahogy a fájdalomtól összeszorul, s hányingerem támad. De nem hagytam magam, s vissza is vágtam mindjárt. Most beleütöttem akkorát a képébe, amekkorát csak tudtam, éreztem az öklömön az izzadt arcbőr nedvességét, még a felső fogsort is. Apám megtántorodott az ütéstől, mostmár különösebben meg sem lepődött; nekem ugrott, s birkóztunk a földön. Ütöttük, vertük egymást, ahol tudtuk. Először azt hittem, végül mégiscsak alulmaradok, de már a huszadik évemben jártam, erős karjaim voltak, apám pedig csak magas volt, de nem vasgyúró. Nem bírtunk egymással. Hamarosan mindkettőnk arcát elborította a vér, a bal szemem egy súlyos ütés nyomán elkezdett dagadni, miközben éreztem, hogy az egyik jobb fölső fogam is meglazult.
– Hogy mersz nekem esni, te patkány? – hörögte Fegyelem, mert ahhoz már nem volt ereje, hogy kiabáljon. – Én ruházlak, és zabáltatlak, megpróbállak értelmes embert csinálni belőled, erre még képes vagy megütni. Agyonverlek!
Nem válaszoltam, csak próbáltam védekezni és támadni, ha alkalom nyílt rá. Aztán eszembe jutott, hogy a fejem fölött van egy nehéz serpenyő. Apámnak szemmel láthatóan fogalma sem volt a kínálkozó előnyről. Most éppen felül volt. Gondoltam, most megfizet mindenért. Összeszedtem minden erőmet, és sikerült egy hirtelen mozdulattal változtatni a helyzeten: most Fegyelem feküdt alattam, lihegve, készen a visszavágásra. Tudtam, hogy ha én nem hagyom helyben, akkor ő fog. Gyorsan a serpenyő után nyúltam, melynek a nyele engedelmesen a kezembe simult, s azzal a mozdulattal, amekkora erővel csak tudtam, fejbe vágtam az apámat. Ő abban a pillanatban elvesztette az eszméletét. Nem sajnáltam egyáltalán, de nem akartam, hogy naphosszat a földön feküdjön, ezért felhívtam az orvost, hogy jöjjön ki és nézze meg az apámat, aki elesett a konyhában és összetörte magát. Mire megérkezett, letörölgettem a vért magamról és a serpenyőről, valamint még apámról is néhány helyen. A doki furcsán nézett rám, gondolom, sejtette, mi történt, nem olyan hülye, hogy ne jöjjön rá, de nem szólt semmit. Hamarosan magához tért az apám is. Elmesélte neki a doki, hogy felhívtam, s a kérdésére, hogy tényleg elesett–e, apám rám nézett elmondhatatlan tekintettel, s rábólintott. Mostmár tudom, milyen volt a tekintete. Beletörődő és reményvesztett, mint a halálba belenyugvó öregemberé.
Attól fogva soha többé nem emelt rám kezet, szólni is csak ritkán szólt hozzám, csak ha nagyon muszáj volt. Megváltozott a viszonyunk: üressé vált; szinte nem is léteztünk egymás számára. Nem mondom, összességében jó volt így, mert eltűnt belőlem az örökös rettegés, és azt csinálhattam, amit akartam. Csak két dolog zavart: az egyik, hogy ezután bármire kellett egy kis pénz, az apám szó nélkül adott (s ha olykor megköszöntem, mintha meg sem hallotta volna); a másik, hogy azóta az emlékezetes nap óta rohamosan kezdett őszülni, s másfél év után a fekete hajából csak pár szál maradt, a többi mind kiszívta egy bizonyos érzés azon a napon kezdődött, s tudom, hogy az rágta, emésztette a haláláig. Abban már nem vagyok biztos, hogy vajon ő volt–e a gyötrődés oka, vagy én. Talán mindketten.