[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Másnap, a nagy felfordulás közepette, mely az elharapózott és magába fulladt káosz után maradt, jelentették számunkra, hogy új mesterünk vár minket az előadócsarnokba. Örömmel és izgatottan vártam a szónokot; egyrészt, mert reméltem, hogy igazolást találok majd saját gondolataimra, másrészt pedig bíztam abban, hogy a többiek rájönnek, milyen súlyos hibát követtek el, mikor magukat odadobták pusztító szenvedélyüknek, míg én helyesen cselekedtem, s inkább elviseltem a kínt, hogy megfosztottam magam elemi vágyaimtól, de nem taszítottam el magamtól a habvárat, egyetlen reménységemet. Ebéd után gyorsan megtelt a hatalmas terem, szinte mindenki hangosan és izgatottan beszélgetett egymással, miközben kézzel–lábbal hadonásztak, de néhányan, mint én is, csendben ültünk és a körülöttünk ülőket figyeltük fürkésző tekintettel. Hamarosan egy különös, de az adott körülmények közt nem is oly meglepő látványra lettem figyelmes: a férfitömeg egyik szélén, észrevehető határvonallal (ahol senki sem foglalt helyet) egy tömböt alkotva üldögéltek a nők, teljesen szótlanul és magukba roskadva. Úgy vélem, eljutottak a megaláztatás és szégyenérzet olyan fokára, mikor már a puszta, látszólag hétköznapi szavak is csak növelték a fájdalmat és kétségbeesést, mely a következő egyszerű, de súlyos kérdésben manifesztálódott most hogyan tovább? Erre a válaszra azonban, úgy hiszem, nemcsak ők vártak türelmetlenül, hanem a férfiak is, aki ugyanúgy, csak a másik nem oldaláról vétettek a habvár ellen. Ők ezt túlságosan is élénk beszéddel próbálták leplezni, mintha abban bíztak volna, hogy a zajongás képes elnyomni saját belső hangjukat, és az egymás közti izgatott kommunikáció összekovácsolja őket, s ez az a látszatot kelti, hogy jót cselekedtek, hiszen mindenki ezen a véleményen van. Nos, őket nem irigyeltem, ha elképzeltem, amint el kell majd viselniük a mester szavait kísérő csendet…
Ami csakhamar bekövetkezett. Új mesterünk lágy eleganciával lépett a terembe – én elöl foglaltam helyet, így jól láttam hosszú ruhájának bársonyos, könnyű, de egyszersmind méltósággal teli és határozott lépteit kísérő rezdüléseit. A férfi idősebb volt, úgy ötven és hatvan közötti, de közelebb az utóbbihoz, s kopasz fején jól láthattam a borotvált, fehér fejbőrt, melyen a sörték fekete színnel jelezték, hogy az őszülés még nem fenyegeti őt. Ő ezúttal nem várakozott, mint elődjei; ugyanakkor most nem is számíthattam kínos csenddel teli percekre, mert a teremben ülők nagy része még mindig hangosan beszélt, kiabált és zajongott. Mellettem néhányan artikulálatlan, értelmetlen szavakat görgettek elő torkuk mélyéről, s arra gondoltam, hogy az elmúlt hetek eseményei annyira összezavarták és kétségbe ejtették őket, hogy már értelmes beszélni sincs erejük. Jobbnak látták visszahúzódni a zavarodottság kétes biztonságot nyújtó rejtekébe, egyéb támpont híján. Reméltem, hogy az előttem álló tiszteletteljes férfi támaszt nyújt majd nekik, engem pedig megerősít hitemben.
A tanító nem sokkal azután, hogy belépett, egy rövid és erős bólintás után – mint aki felmérte a helyzetet – karját felemelte, jelezve, hogy el kívánja kezdeni a tanítást. Most először azonban ennek a mozdulatnak semmiféle hatása nem lett, az emberek nem hallgattak el, mindössze egy pillantásra méltatták a szónokot, s vagy, mert az utóbbi időszak laza fegyelméből következően engedték meg maguknak, vagy pedig mert egyszerűen nem látták értelmét a szónoklatnak, de eszük ágában sem volt felhagyni a beszéddel. Még csak egy rövid pillanatra sem szakadt meg a zsivaj. Láttam, hogy a mester ezt merev, szenvtelen arccal figyeli, ám úgy egy perc után, mikor látta, hogy nem fognak rá figyelni, dörgő hangon elkiáltotta magát: – Csendet! Csendet! A tanítótok beszél! Hol maradt a tisztelet?
Talán az epésebb nyelvűek valami ironikus válasszal felelni tudtak volna erre a félig–meddig költői kérdésre, de nem tették, mert a többiekhez hasonlóan, megdöbbentette őket ez a nem várt megszólalás. Eddig ilyesmi még nem történt, s a habvárban, ahol megszokottá vált a monoton – illetve annak tetsző – élet, minden apró változás százszorosára felnagyítva jelentkezett az emberek számára; saját, belül újdonságra vágyakozó unalmuk, közönyük feszítette ki minden esemény a külvilágban megszokott határait.
– Testvéreim! – folytatta immár a mester nyugodt hangon, mintha az előbb mi sem történt volna. A hallgatóság úgy tűnt, valamelyest megnyugodott a baráti megszólítás hallatán. – Beléptem ebbe a terembe, s nagy sajnálatomra mit hallottam? Kiáltozást, értelmetlen hangokat, hangos, túlontúl hangos eszmecserét és meddő vitát. Felmerült bennem a kérdés? Vajon mi szülhette ezeket a hangokat, ezeket a szavakat és mondatokat, melyekből kiviláglik a habvárral szembeni kétségbeesés, bizonytalanság, bizalmatlanság és néhol gyűlölet is. (Önkéntelenül is Csikk jutott az eszembe, s ki tudja miért, reménykedtem abban, hogy a mester szavaira jobban átgondolja a véleményét, s felismeri, hogy nincs igaza…) Vajon miből fakad mindez? Aki kételkedik, miért? Nem szereztetek netán elegendő bizonyosságot? Aki megveti a habvárat, miért teszi? Azt gondolja, hogy itt csupa ártalmas intézkedés folyik, amely ahelyett, hogy segítene a léleknek, csak még mélyebbre taszítja azt? Néhányan, tudom, így gondolják. Megint másoknak pedig fogalmuk sincs, mit kellene tenniük, s ez éppen abból fakad, hogy azt sem tudják, amit tettek. És nagyon kevesen vannak azok, akik mást láttak az elmúlt hetekben, máshogy szemlélték az eseményeket, mint a többiek. Valami olyasmit sejtettek a rend és szabályok ideiglenes megszüntetésében, ami nemhogy messzebbre, hanem épp közelebb vitte őket a habvár eszméjéhez, s egyúttal saját maguk épüléséhez. De elszomorít, hogy mindössze ilyen kevesen vannak. Miért? A közösség legnagyobb része, mind, akik itt vagytok, eljutottatok idáig, s jól helytálltatok a megmérettetések során. Hiszen mondtuk nektek, hogy próbatételek sora vár rátok! S most mégis a legtöbben, nagy sajnálatomra, úgy tettetek, mintha itt szórakozásból és kedvtelésből lennétek, bizonyos értelemben úgy viselkedtetek, mintha odakinn élnétek, a többi ember közt. De miért? Talán olyan jó volt az az élet? Olyan boldogok voltatok odakinn, hogy a habvári élettől eltávolodva, közeledtetek a külvilághoz? Feleljetek nekem, barátaim! Hát olyan örömteli volt az élet odakinn?
– Nem – mondták néhányan, de nem túl sokan; én azonban láttam, hogy a többség, lesújtva a szónok szavaitól, tulajdonképpen egyetért ezzel a néhány emberrel.
– Nem valami meggyőző… Lelketek felhőtlen boldogságban élte a mindennapokat az emberek közt, igaz?
– Nem! – kiáltották mostmár jóval többen.
– Annyira szerettétek azt a világot, hogy most legszívesebben visszatérnétek oda, s együtt ünnepelnétek azt az áldásos létet, igaz?
– Nem! Nem akarjuk… – Az utolsó szó erőtlenül elhalt, jelezve, hogy az emberek nem igazán vágynak vissza a kívülállók közé. De ez a szó kétségbeesésről is árulkodott, szerintem a többiek kezdték belátni, hogy valamit elhibáztak. Hiszen annyira irreális, a végletekig fokozott, az őrület küszöbéig nyújtott időszak állt mögöttük, hogy nem tudhatták, vajon ez a felfordult életmód – talán ez enyhe kifejezés – tényleg az–e amire vágytak…
– Hiszek nektek, mert most látom az őszinteséget az arcotokon. De szomorúsággal kísérve tolul néhány gondolat a fejembe: ha most őszinték vagytok, talán a tivornyáitok közben éreztétek–e a csalást, a hamisságot, mellyel önmagatokat vezettétek félre? Nem hiszem, hisz oly jól éreztétek magatokat. Meglehet, hogy néhányan még most is azt a vad, barbár orgiákkal egybeszőtt káoszt tartják kívánatosnak – mire következtetek ebből? Hogy ha most őszinték is vagytok, vajon meddig tart ez? Néhány pillanatig, hogy szorongó gondolataitokat félig–meddig tudatosan, a kíntól édes örömmel megszabadulva átadjátok magatokat a közelmúlt emlékeinek, s gondolatban ismét végigéljétek azokat az esztelen napokat? Vagy csak számomra esztelen? Kevesen talán megpróbálják kiverni fejükből ezt a zavaros eseményt, s néhány napig kibírják… De utána? Akkor mi lesz, ha úgy–ahogy fenntartott, kényszerített nyugalmatokba ismét beférkőznek régi–új, állati vágyaitok, melyeket nem sikerült teljesen kiirtanotok? Ez azért van, mert az a nyugalom már nem az az állapot lesz, melyet eddig sikerült elérnetek, az már nem a habvári nyugalom lesz, hanem valami más, ami először még csak homályos foltként, ködként lengi körül agyatokat, de később egyre tisztulni fog bennetek az érzés: elegetek lesz a habvárból, s úgy találjátok majd, valódi nyugalmatok után itt hiába áhítoztok, s legjobb lesz visszatérni az emberek világába. Ezt akarjátok?
– Nem… – hangzott a felelet, mely egyáltalán nem volt olyan harsány, mint az előbb. Ismét erőt vett az embereken a kétségbeesés a mester szavainak hatására, kétségtelen, hogy ő akarta így. Feltételezem, meg akarta mutatni nekik eltévelyedésüket annak teljes nagyságában, melynek völgyét – ha szabad így kifejeznem magam – legjobban a bizonytalanság hegyfokáról tekinthettek át. Hiszen, a legnagyobb bizonytalanságból a bizonyosságba áttérve érezzük a legnagyobb lelki nyugalmat.
– Miért nem, kérdem én tőletek? Talán nem voltam elég meggyőző? Elvégre, azért vagyok itt, hogy meggyőzzelek benneteket, vagy nem? Azért vagyok itt, hogy mindenféle habvári szabályt megtanítsak nektek és betartassak veletek…
– Ez nem igaz! Önszántunkból jöttünk… – mondta valaki, amit a többiek élénk helyesléssel fogadtak, s elhangzottak még olyasmik is, mint: „nem akarunk visszamenni”, „elbuktunk”, „állatok vagyunk”… és ezekhez hasonlók, melyek azonban sokkal trágárabbak voltak annál, mint hogy leírjam ide.
– És a döntő pillanatban, a próbatétel pillanatában mégsem gondolkodtatok, csak engedtétek, hogy régi, ocsmány ösztöneitek szétáradjanak bennetek, elragadják az irányítást, s nem törődtetek a szenvedéssel, melytől eddig sikerült megszabadulnotok, hanem a legnagyobb kéjjel és örömmel egymással fetrengtetek és közösültetek, azt is civilizálatlan állatok módjára… Nincsenek szavaim, melyekkel pontosabban leírhatnám ezt a kifordult világot, melyet néhány nap alatt teremtettek, hogy aztán most sopánkodjatok. S talán nem is azért, mert valóban megbántátok azt, amit történt, hanem pusztán azért, mert nem akartok visszakerülni… De hagyjuk most a szavakat. A filmfelvételek, melyeket mindjárt látni fogtok, minden kifejezésnél jobban bemutatják saját magatok eltorzult lenyomatát, mellyel beszennyeztétek a habvárat.
Ekkor ismét megjelent a jól ismert, és különböző emlékeket magával hordozó vetítővászon, amely néhány pillanat alatt leereszkedett a magasból egy ügyes és precíz elektromos szerkezet segítségével, s ott terebélyesedett előttünk tisztán és fehéren, ellensúlyozva a közönség nem éppen makulátlan lelkiismeretét. Bár jómagamnak nem voltak ilyen érzéseim, hiszen én a legnehezebb pillanatban is végül a habvárat választottam, s nem bántam meg, ezt fényesen bizonyították a szónok szavai és hozzá igazított arckifejezése is, mely olyan őszintének tűnt, hogy nem kételkedhettem benne: mélységesen elítéli, ami történt, s csalódott is egyben. Ahogy az orgiák emléke egyre nyomasztotta a többieket, úgy éreztem magam egyre boldogabbnak és megkönnyebbültnek – végre eltűnt, megszűnt a kétely, mely idáig fészkelt bennem: helyesen cselekedtem–e? Mindenesetre megróttam magam, hogy idáig nem voltam egészen biztos magamban, s elhatároztam, hogy ezentúl még jobban ügyelek gondolataimra és megpróbálom érzéseimet még jobban a tanok szelleme felé irányítani, mert csak egy a fontos: mindig és mindenkor a habvárban kell hinni, minden más elítélendő és veszélyes.
Mire gondolataim végére értem, kissé meglepve tapasztaltam, hogy a film első néhány másodpercét nem is követtem figyelemmel… Ám így sem maradtam ki semmiből. Ami ezután következett, talán nem a legjobb szó, amit használok erre, de mást nem tudok mondani, minthogy elképesztő. Szinte felfoghatatlan volt, hogy a nagyon is éber és fürkésző kamerák által most a szemünk elé táruló képek és részletek mennyire ellentétben álltak azzal a csendes harmóniával, melyeket az elmúlt hónapokban annyira megszoktunk. Az emberek mindenhol, és amikor csak tudtak – jobbára az alvás óráit leszámítva – engedtek alantas ösztöneik parancsának, a férfiak és nők egymással közösültek saját szobáikban, a folyosón, és még az étkezőben is (amelyet sohasem vettem észre, ezért egyenesen letaglózott a látvány, hogy még ezt a helyiséget is képesek voltak ily módon bemocskolni), olykor harmincan is összegyűltek, hogy elárasszák a habvárat a mértéktelen vágyaik okozta káosszal – többet nem is mondok, hiszen egyszer már megpróbáltam szemléltetni mindezt. Ugyanakkor nekem, aki nem vett részt ezekben a tivornyákban, de még csak egy nővel sem feküdtem le, is megdöbbentő volt látni mindazt, ami történt, talán azért is, mert az idő alatt igyekeztem legtöbbet a szobámban tartózkodni, hogy minél kevesebbet lássak mindabból, ami odakinn folyik. Másrészt a film egyre visszataszítóbbá, undorítóvá vált, s kínos gyötrő gondolatokat keltett bennem – mit érezhettek akkor a többiek, akik aztán bőségesen kivették részüket az eseményekből? Láttam az arcukon a kétségbeesést, majd a szenvedést; valószínűleg attól féltek, hogy elviselhetetlen, s nehezen – s nem is egészében! – leküzdött, elviselhetetlen lelkiállapotuk egy csapásra visszatér… Sokan könyörgőn néztek a tanítóra, szavak nélkül is kérték őt, hogy állítsa le a filmet, de ő merev, kérlelhetetlen és szigorú arccal nézett minket, s jelenléte már csak azért is fokozta a közös szégyent – melyet részben már én is magaménak éreztem –, hogy velünk szemben, mozdulatlanul állt, s egy pillantást sem vetett a mögötte feszülő vászonra, mely minden pillanatban az emberek elé köpte saját magukkal hozott visszásságaikat. A mester bizonyára már megnézte ezt, gondoltam, s hogy egyre csak minket nézte, csak fokozta a felvételek hatását, mintha tekintete ezt mondta volna: „Tessék, itt a bizonyíték, mik vagytok.”
Sokan természetesen dühöngtek, és azzal fenyegetőztek, hogy szétszakítják, összetörik a berendezést, és egészében felforgatnak mindent, ha most nem vetnek ennek véget. De mégis annyi bölcsességet már magukba szívtak itt, a habvárban, hogy tudják: mindezt maguknak köszönhetik, s a szemrehányás nem a mestert illeti, hanem saját magukat. A lepergő percek emlékei, elvegyülve az újak által összesűrítve elénk tárt ocsmányságok látványával, még a leghangosabb ellenszegülőt is megdermesztette, a földhöz szegezte, s hamarosan kiszívta minden ellenállását és felháborodását. S mindez három órán át tartott, egy perc megszakítás nélkül. Három órán át húzták a mélybe a béklyók az embereket, hogy a film vége után még mélyebben láncolják őket saját, kivetkőzött emberi mivoltuk fájdalmas és romboló emlékeihez. Én is csupán, úgy éreztem, egy leheletnyivel megkönnyebbültem, de nem többel; azon a határon jártak már gondolataim, ahol úgy véltem: én is ezek közé az emberek közé tartozom, s ez alapjaiban véve igaz is volt, mert én is tisztátalan vagyok, s mindössze öntetszelgés végett nem vettem részt undorító, vadállati cselekedeteikben. S ha ez így van, van–e jogom az örömre, van–e jogom felmenteni magam, s elűzni a kételyt? Talán tehettem volna többet is, minthogy önmagamat megtartóztattam, s fülem–farkam behúzva kerültem a többieket? Ha végiggondoltam a választ, mindig csak arra jutottam, hogy nem, hiszen ezek az emberek még ölni is képesek voltak értelmük végső határán. Nem tehettem mást, minthogy magamat megfékeztem, s ezzel talán másokat is arra intettem, hogy kövessék példámat, ami nem történt meg. Úgy gondoltam, emiatt nem vádolhatom magamat, s egy kissé csökkent bennem a gyötrődés, a kínlódás.
Véget ért a vetítés. S amit maga után hagyott merőben más volt, mint ami órákkal ezelőtt: a kiáltozás, beszélgetés abbamaradt; ezúttal nem kellett tanítónknak csendre intenie az embereket, elhallgattak azok maguktól is. Megdöbbentette, sőt, biztos vagyok benne, sokukat – velem együtt – elborzasztotta a film, melynek vége a szerencsétlen férfi meggyilkolásával végződött. Kétségtelenül ez hagyta mindenkiben a legmélyebb nyomot, illetve ezután maradt a legnagyobb seb, de nem pusztán a gyilkosság ténye miatt, hiszen ez, legyen bár a legborzasztóbb emberi cselekedet – én legalábbis így vélem, mert egyvalamit sosem tudtam megtenni: hogy embert öljek –, a társaság nagyobb részétől nem volt idegen, ők tudták, milyen érzés ez. De ami mégis megbénította akaratunkat, leláncolta gondolatainkat jó ideig, az a gyilkosság módja és oka volt. Hiszen ami történt, vitathatatlan, teljesen értelmetlen volt és felesleges, de éppen ezért csak annál szörnyűbb és visszataszítóbb volt. Fel sem tudtam mérni, micsoda szenvedést élhetnek át azok, akik ezt elkövették… Talán jobb lenne nekik, ha az őrület megváltaná őket a szenvedéstől, mert őket biztosan hozzánk hasonlóan szembesítették azzal, amit tettek, és nem is egyszer… Felejtsék el, ami történt, meneküljenek a szörnyű, de kegyelmes elmezavar állapotába, de előbb ismerjék fel, érezzék át, és hatoljon tudatuk legmélyére, hogy mit vétettek embertársuk, a habvár, és saját maguk ellen. Úgy gondoltam, a habvári nyugalom – illetve üresség, hogy egyik mesterem megnevezésével éljek – elérése nem lehetséges minimális felelősségérzet és józan gondolkodás nélkül, melyet meg kell őrizni, melyre vigyázni kell olyan kaotikus és abszurd körülmények közt, melyek nemrég fennálltak, s melyek próbára tettek mindannyiunkat.
Sokáig jómagam is csak erre tudtam gondolni, s kialakult bennem egyfajta rettegés, amiatt, hogy akár én is könnyedén lehettem volna azok közt a férfiak közt, akik saját vágyaiknak engedelmeskedve kegyetlenül és brutálisan, mint valami vérengző csorda, agyonverték azt a szerencsétlent, aki csak egymaga volt… S mindettől csak akaraterőm tartott vissza, melynek hiánya ki tudja, hová vezetett volna… Mégis attól féltem, hogy később talán még nehezebb helyzetekben kell majd kiállnom a habvár mellett, s akkor nem biztos, hogy elég erőm lesz hozzá, s menthetetlenül elbukom majd!
Egyre kétségbeesettebb, s voltaképpen sehová sem vezető rágódásomat szerencsére megtörte a mester hangja:
– Nos, láthattátok, hogy miről beszéltem. Minden ékesen megfogalmazott, gondosan megszerkesztett és felépített mondatnál és beszédnél jobban elmond bármit a kép. Most órákon át nézhettétek, mit műveltetek, s higgyétek el, napokig tartó filmet is készíthettünk volna, de azt már… úgy gondolom, nem bírtátok volna elviselni. Joggal mondom ezt, hiszen látom az arcotokat, mely eltorzul a kíntól! Pedig mikor ezek a felvételek készültek, akkor semmi mást nem láttam a szemeitekben, a vonásaitokban, mint kéjt, állati élvezetet és az őrület jegyeit magán viselő örömöt. Most pedig… Csak nézzetek egymásra, s tudni fogjátok, miről beszélek. Amit tettetek, remélem, bűnbánatot ébreszt. Mert ez kétségkívül bűn volt, az elejétől a végéig; megszegtétek a habvár minden szabályát, csak azért, mert úgy gondoltátok, hogy többé nem törődünk veletek, a nők úgy öltözködhetnek, ahogy kedvük tartja, és mindenki azt tehet, amit akar. A látszólagos szabadságban csak alig voltak néhányan, akik felismerték, hogy óvatosan kell szemlélni az új helyzetet, s körültekintően kell élni, vigyázni, nehogy a váratlan új hatások károsan befolyásolják a lelketeket. Tudhattátok, hogy minden egyes új próbatétel más–más, de jól felismerhető alakban jelentkezik! Talán tudtátok is, de nem érdekelt titeket, kihasználtátok a kínálkozó alkalmat, s most, a sokszoros szexuális kielégültséget jellemző eufória helyett csak szenvedés maradt bennetek… Higgyétek el nekem, így rombolja le mindez az odakinn, a civilizációban élő embereket is, csak őket lassabban, apránként, míg ti szembesültetek a mértéktelen vágyak koncentrátumával két hét alatt. Megértem, hogy nehéz volt ellenállni, hiszen azelőtt magányosan, alig egy–két szót váltva egymással, szüntelen, kimerítő gondolkodásban éltétek napjaitokat. De éppen ezek után az akaraterő, mellyel kiállhattátok volna a próbát, kétszerte értékesebb lett volna! S lelki fejlődésetek most a csömör helyett még nagyobb lendülettel haladt volna a csúcs felé. Voltak azért, akik meglátták a lényeget ott, ahol ti, az emberre oly jellemzően, csak a felületességet vettétek észre… Állj fel barátom, s mutasd meg magad a vétkezőknek! – dörögte sztentori hangján a tanító.
Mindvégig őt figyeltem, ezért igencsak megdöbbentem, mikor tekintete hirtelen, egyenesen rám szegeződött, s szigorú pillantása olyan volt, mintha a gondolataim mélyére kívánt volna hatolni, s feltárni legtitkosabb emlékeimet, vágyaimat, álmaimat és egész életemet. Szemeinek metsző élessége – nekem legalábbis úgy tűnt – előbb hatolt el hozzá, mint a szavak, melyeket hozzá fűzött. Elképedésem akadályozta, hogy a beszédre koncentráljak, így eltelt néhány pillanat, míg rajtam függő tekintetét össze tudtam kapcsolni az elhangzottakkal – s ekkor megértettem, hogy rám gondol, mikor azokról beszél, akik ellenálltak a bűnös csábításnak, s én vagyok a lényeglátó. Miután mindezt felismertem magamban, belém hasított a tudat, hogy a mester, az elérhetetlennek tűnő s végtelenül bölcs tanító, aki a habvár szent tanainak közvetítője, most egyenesen hozzám, egy egyszerű és hozzá képest semmirekellő emberhez intézi a szavait, s illedelmesen meg is dicséri. Ekkora örömöt még sosem éreztem a habvárban, s határtalan büszkeség töltött el, melyet mindenesetre igyekeztem mérsékelni, hogy arcvonásaimban csak visszafogott boldogságot és elégedettséget lássanak, s túlzott örvendezésem közepette ne lépjem az illem határait.
Nem akartam megvárni, hogy mesterem esetleg újra szólítson, mert az kínosan érintett volna, ezért az első néhány, a megdöbbenésnek és önfeledt boldogságnak szentelt másodpercek után felálltam,. s igyekeztem határozott, méltóságteljes léptekkel az emelvényre lépni, melyet most a legszentebb piedesztálnak éreztem. Mégis kissé kárörvendtem magamon, ugyanis azt képzeltem, hogy önkéntelenül is megpróbálom utánozni a tanító valóban tiszteletteljes mozdulatait. Az ő arcán azonban egyetlen apró, gúnyos rezdülést sem láttam – bevallom, nem is illett volna hozzá –, s ettől megkönnyebbültem s felszabadultam; ez a néhány lépés feloldta bennem az örömöt átitató feszültséget. Mikor a mester mellé léptem, láttam, hogy szája sarka apró mosolyra görbül, s ezt nagy megtiszteltetésnek vettem. Elvégre a mindig komoly és szigorú arcú tanító most, az én kedvemért rést nyitott szigorú tekintetének pajzsán. Még jobban megfogtak azonban szemei, melyek, az örömön felül, elismerést sugároztak felém, s ebben a néhány percben, míg mellette álltam, úgy éreztem, mintha egyenrangú voltam vele, s kétségtelenül ez lehetett a legnagyobb megtiszteltetés és dicsőség, melyet a magamfajta elérhet itt, a habvárban.
Éreztem, hogy arcomon fény ömlik el, lelkem belső fénye, mely a tudat és biztonság forrásából áradt, a tudatból, hogy helyesen gondolkodtam és viselkedtem, kiálltam a próbát, s egyszerűen: megbízhatok magamban és az ítéletemben. A mester mintha mindezt tudná, bólintott, és így szólt:
– Légy üdvözölve, barátom. – Ezután a többiekhez fordult: – Nézzétek meg őt! Ugyanolyan ember, mint ti, ugyanazon körülmények közt élt, mint ti, de egyvalamiben különbözik tőletek. Amikor szükség volt a józan gondolkodásra, az akaraterőre és a képességre, hogy elviseljük a szenvedést, ő csak azt tette, amit nektek is tennetek kellett volna: segítségül hívta a habvárat, azokat az eszméket, melyeket a bölcs tanítók terjesztettek az együttlétek alkalmával. Bízott abban, hogy ha a habvárra hallgat, akkor saját gyógyulását helyezi előtérbe, önző vágyainak kielégítése helyett, s ha kitart a hely szelleme mellett, akkor jó úton halad tovább. És így is történt, hiszen láthatjátok és érezhetitek, hogy ti letértetek arról az ösvényről, melyen neki sikerült két lábbal továbbhaladnia. De az ő példája – barátunk példája – mondta, s egy pillanatra rám nézett –arra sarkalljon benneteket, hogyha kitartotok a habvár mellett, s ezentúl megpróbáltok a tanításai szerint élni, akkor egyúttal saját magatokon fogtok segíteni. A legfontosabb, amit meg kell értenetek: a habvár barát, de minden más ellenség, ami ha rövid időre könnyebbé is teszi lelketeket, később csak szenvedést és kínlódást, a tépelődés elviselhetetlen óráit, napjait hagyja maga után, s vele együtt a tudatotokat is magára hagyja a mindezen gyötrő érzések alkotta sötétségben, melyből nem lesz kiút. Most még választhattok, most még eldönthetitek, mit akartok. Engedjétek, hogy megkérdezzem: élni akartok?
– Élni! Igen, élni! – kiáltották az emberek a terem minden szögletéből. Mikor körbenéztem, egy pillanatra alkalmam volt megfigyelni Csikk arcát is: rám nézett, de tekintetéből semmi mást nem tudtam kiolvasni, csak érdektelenséget. Ekkor lehajtotta fejét, s többé nem emelte fel, jómagam hiába pillantottam rá olykor. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg elveszítettük egymást: nyilvános dicséretem végleg meggyőzte barátomat, hogy ellentétes oldalon állunk – nem is vagyok benne biztos, hogy a barát szó megfelelő, mivel kapcsolatunkat akkor már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett barátságnak nevezni, de még csak jó viszonynak sem –, s mikor én is megláttam szenvtelen tekintetét, s a padlót bámuló koponyáját (furcsa kifejezés, de valamiért most ez jut csak eszembe), akkor rájöttem, hogy semmi esélyem arra, hogy a habvár oldalára állítsam az eltévelyedettet. Nem maradt más, mint hogy mindketten járjuk a saját utunkat talán nagyobb elszántsággal és hittel, de támasz nélkül.
– Láttátok, mit tettetek. A végén még egy szerencsétlent is képesek voltatok feláldozni vadállati kéjelgésetek oltárán. Egy emberélet cserébe a tivornyáért! Most megkaptátok. Tapasztalhattátok, hogy a nemiség, ha nem tartóztatjuk magunkat tőle, hová vezet. S így van ez odakinn is, az úgynevezett civilizációban, de ezt ti jól tudjátok, talán jobban, mint én. Bizony. A nemiség elburjánzása, melynek számtalan példáját láthatják és érezhetik az emberek, melyből iparág nőtt ki, s megszámlálhatatlan férfi és nő adta a fejét arra, hogy valamennyi pénz ellenében nyilvánosan, mindenki előtt s láthatóan örömmel művelje azt, ami ti, a kamerák előtt. Különbség alig van. S ha nincs más lehetőség, akkor a férfiak erőszakhoz folyamodnak, könyörület, szánalom nélkül, s kielégítik vágyukat akkor is, ha az a nő életébe kerül. Ez a baj! Az emberek ahelyett, hogy csupán a gyermeknemzés érdekében közösülnének egymással, állandóan hagyják maguk vágyaik által űzetni, amíg csak bírják. A nemiség káros dolog, olyan, amit az embereknek ki kellene irtani világukból, de jelenleg képtelenek rá. S ti vagytok azok, akiknek meg kell mutatnia, hogy eme gusztustalan, förtelmes vágyak és kielégítésük nélkül is lehet élni, mi több, az ilyen életmód csak továbblendíti lelketeket a fejlődés útján, hiszen épp az a sok szenvedés, melyeket az állati ösztönök gerjesztenek bennetek folyton–folyvást, szűnnek majd meg. Nem szeretnétek ezt?
– De igen! Akarjuk! Bocsáss meg! – ordítozták a habvár lakói, természetesen ahányan voltak, annyifélét, én megpróbáltam kiragadni a legerőteljesebbeket, melyek valószínűleg ––örvendetes módon ––mindannyiunkat egyre jobban eltöltöttek.
– Szüntessük meg vágyainkat, melynek legegyszerűbb módja, hogy megvetjük azokat, s velük együtt megvetjük az emberiséget, amely még száz, kétszáz, ezer esztendeig fog szenvedni állati tulajdonságaitól, s egymás testének érintésétől. S ne feledjük: mindez nagyon jó összhangba hozható a pénzzel, márpedig mi mélységesen gyűlöljük a pénzt, így van?
– Így! Igazat beszélsz, mester!
– S ami a pénzzel kapcsolatba hozható, az a habvárban tilos, de az állati vonzódás férfi és nő közt nemcsak a pénz által, hanem önmagában is veszélyt jelent számotokra: a kedvéért embert öltetek, ezt nem győzöm elégszer ismételgetni, bocsássatok meg, de kénytelen vagyok rá, még ha az emlék felidézése fájdalommal jár is, melyet látok az arcotokon. Még egyszer figyelmeztetlek benneteket: meg kell szüntetnetek magatokban ezt a visszataszító érzést, s ez nehéz, de akkor is el kell tipornotok, mint ahogy a mellettem álló testvéretek tette. S ehhez nem kell más, mint akaraterő, s ami még ennél is fontosabb: a habvár. Ha majd kísértésbe estek, gondoljatok rá, az eszméire, tanításaira, s hogy miért vagytok itt. Azért vagytok itt, hogy meggyógyuljatok, hogy levessétek magatokról a társadalomban koloncként rátok aggatott sok förtelmet. S ennek egyik leglényegesebb mocska a szexualitás. Mosdjatok meg, tisztítsátok, vakarjátok le magatokról a piszkot és a szennyet. Minél tisztábbak lesztek, annál jobban fogjátok érezni magatokat, s rájöttök majd, hogy ha engeditek, hogy lelketek helyett testetek vezéreljen, az csak felborítja érzékeny belső egyensúlyotokat. Ezt akarjátok?
– Nem! Nem. Könyörgünk, segíts!
– Hiszen én vagyok a tanítótok, tudhatnátok, hogy mindent megteszek értetek, hiszen ezért vagyok itt. S nem csak a levegőbe beszélek: én is éltem odakinn, tudom, hogy az emberek milyenek. De ti egy pillanatra se feledjétek: nem emberek vagytok többé, hanem habváriak. Ha el akarjátok érni a végső tökéletességet, a Legfelsőbb Ürességet, a habvár legnagyobb szentségét, akkor erre kell gondolnotok s ezt kell éreznetek minden további életetek minden percében: nem vagytok emberek, habváriak vagytok. Itt éltek, de egyúttal benne is kell élnetek e világban. Az emberek nagy része ezt nem teszi. S az emberek nagy része paráználkodik, sokszor álszent módon, másszor nyíltan. Mi beláttuk, hogy ez romlásba dönt minket, lealacsonyít az állatokhoz, amelyektől évezredek folyamán sikerült csak különválnunk. Megkérdezlek hát titeket: elutasítjátok–e a nemiséget, ezt a pusztító és förtelmes ösztönt?
S az embereket meggyőzte a szónok; jól láttam a tekintetükön, hogy amit mondanak, amit kiabálnak, nem képmutatásból teszik. S a harsogó terem utat nyitott számunkra a következő szintre.