[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Aztán elérkezett egy nap, amikor érezhetően egyre mélyebbre süllyedtek a habvár lakói a vágy, agresszió és perverzió zavaros mocsarába; immár egész nap nem szűnt meg az érthetetlen hangzavar, és a résztvevők is szemmel láthatóan elérték saját határaikat, amikor már a test nem bírta tovább. Egyesekből mindig folyt valahol a vér, másnak csomókban szaggatták ki a haját, de a legborzasztóbb látványt az a szerencsétlen nyújtotta, akinek az egyik heves összetűzés során majdnem teljesen leszakították a jobb fülét; vitték is rögtön a habvár külön orvosához, akinek ez idő tájt meglehetősen sok dolga akadt… Valahogy sikerült rendbe tenni.
Azt hittem, ez már nem fokozódhat tovább. De súlyosan tévedtem. Másnap, valamikor ebéd és vacsora között, egy feltüzelt férficsapat rányitott egy szeretkező párra. A szerencsétlent, aki a hirtelen összeverődött bandával szemben egyedül volt, kirángatták a folyosóra. Esze ágában sem volt támadásba lendülni négy másik ellen, így azok a nőt már tulajdonképpen magukénak tekinthették. Azonban a habvárban eddigre eluralkodó téboly már nem pusztán a hosszú megtartóztatás terhével ketrecben tartott két nem egymásra szabadítása volt, hanem ennél több: véleményem szerint a mértéktelenségükben a határokat túllépő, elállatiasodott és a realitásból kizökkent emberek félig–meddig tudatosan rájöttek, vagy megérezték, hogy nem ez volt a helyes út, nem ezt kellett volna tenniük, mert bár testüknek engedelmeskedtek, de aztán teljesen kimerítették azt, miközben lelkük és személyiségük, mely hozzászokott a habvári környezethez és csendhez, ezt a hirtelen támadt vágyat nem tudta leküzdeni. A lakók rájöttek, hogy félrecsúsztak, otthagyták a habvárat, hogy visszasüllyedjenek a civilizációba – az én szempontomból tekintve a dolgot, mindenképp visszasüllyedés –, de azt sem tudták már elérni, mert ez a primitív vadságon kívül semmi mást nem jelentett. Az emberek két világ határán pusztították önmagukat, s még azt sem tudták, vajon menjenek–e vissza, vagy lépjenek tovább. Senki sem mondta nekik, mit tegyenek, s velem ellentétben maguktól nem jöttek rá, mi a helyes út. Céltalanul és – mondhatni – tudattalanul követték el ezt a sok szörnyűséget, egyre többet és többet. S a bizonytalanság csak egyre fokozódott, míg végül világra nem hozta a tébolyt. S ennek az őrületnek esett áldozatul az a férfi is, akit barátnője mellől – akit talán igazán kedvelt, mint én Dórát – a folyosóra hajítottak, aztán a kemény kőpadlón összezúzták a koponyáját. Ez volt a habvár általam ismert történetének eddigi legnagyobb hatású eseménye, amely szomorú, mert tragédia volt. Mi másnak is nevezhetném? S ezt súlyosbította, hogy a felügyelők is későn jelentek meg, ha öt perccel előbb érkeznek, talán meg tudják még menteni a szerencsétlen életét (szerencsétlen? hiszen ő is részt vett ebben a förtelemben, még ha nem is volt teljesen tisztában a következményekkel… nem tudom, mit mondjak, igazán nem tudom). De nem értek oda időben, mindössze annyit tehettek, hogy a holttestet elvitték, s a gyilkosokat is elvezették.
Erre a káosz is kezdett lecsendesedni, kiveszett belőle az az őrült szenvedély, mely egyre csak görgette maga előtt. Talán csak azért történhetett, mert az emberek nem merték tovább is folytatni ezt az életet, tartva egy újabb gyilkosságtól – elvégre bűnözők vagyunk, a legtöbben könnyedén megölnek bárkit –, de meglehet, hogy rég elsorvadt lelkiismeretük most megszólalt. Nehezen, nagyon nehezen tudtam ezt elképzelni, s előtte el sem hittem volna (az első emberölést nem fogadta különösebb megdöbbenés), de megszántam azt az embert, s úgy gondolom, a többiek is. Mindenesetre elég sokan. az arcuk változott meg, a tekintetük mutatott mást. A lakók szemében egyfajta bánatot lehetett látni; olyat, amely azelőtt fel sem bukkant. Furcsa… Mintha ebben a tettben önmagukat képzelték volna oda, önmagukat látták volna, s ők vették volna el brutálisan annak a kiszolgáltatott férfinak az életét. Úgy gondolom, ez törést okozott mindenkiben. De olyan törést, melyet örvendetes dologként lehetett, kellett értékelni. Az emberek rádöbbentek, hogy ők is ilyenek, ilyenek voltak. Gátlásaik, szabályaik, erkölcseik, s a végén már érzelmeik sem voltak. De most visszakaptak belőlük egy keveset; ez kétségtelenül a habvár „ajándéka” volt, elnézést a kifejezésért, feltételezem, nem úgy szándékozott segíteni nekünk, hogy valaki belehaljon. Ám megtörtént, s ezen már nem lehetett segíteni.
Egyúttal valami, talán a habvár is ítélkezett felettünk egy szerencsétlen halála által: megmutatta, milyen életet éltünk, s mire voltunk képesek. Egyúttal érzést is adott nekünk, csupán azért, hogy szánjuk azt a férfit, s végleg megvessük elmúlt (immár nevezhetem így) életformánkat, mellyel kitöltöttünk minden egyes napot, mellyel együtt lélegeztünk. S így sikerült a habvár lakóit is felrázni eddigi nemtörődömségéből, közönyéből, lézengéséből, mellyel az intézmény tanításait, atmoszféráját kisebb–nagyobb eseményeit kezelte és élte. Mostmár felelősségteljesebben gondolkodtunk, még a legelvetemültebbek is elkezdtek törődni saját sorsukkal, gyógyulásukkal. Úgy hiszem, – magamat is beleértve – az emberek rájöttek, hogy a habvár az egyetlen menekvés, mert máskülönben saját, elrothadt lelkükkel kellene együtt élni, s abba belepusztultak volna. Kezdetét vette az a korszak, ami ezentúl örökké fennállt számunkra: komolyan vettük és tiszteltük a habvárat, nem utolsósorban pedig reménykedtünk abban, hogy meggyógyít minket, ha van elég akaraterőnk.
Egyik nap, vacsora közben rábukkantam Csikkre. Látszott, hogy az elmúlt néhány hétben alig evett valamit, és bosszantott, hogy ennek sem értem az okát. Talán undorították az étkezések közepette is nyilvánosan folyó szexuális játékok és orgiák. Ettől sok embernek elmenne az étvágya. Barátom merev arcvonásai most sem engedtek fel egy cseppet sem, s a soványság csak megerősítette azokat; bevallom, hasonlított egy aszkéta szerzetesre, vagy éhező prófétára. Persze ostobaság volt erre gondolnom, hiszen sem szakálla nem volt, sem csuhája, bár ezt önkéntelenül is odaképzeli az ember a remeték és prédikátorok sokszor látott, egyforma képi ábrázolásai miatt. Mellesleg ki tudja, vajon hogy néznek ki napjaink prófétái? Ősz szakálluk van és arcuk csupa csont és bőr? Egyáltalán a régiek ilyenek voltak, nem lehet, hogy kövérek, jóllakottak és egészséges képűek? Úgy hiszem, a külső nem sokat mond, egyvalamit kivéve: a tekintetet. A tekintetben feltétlenül hiszek, szerintem az sohasem hazudik. Persze megpróbálja az ember irányítani, de éles szemű megfigyelő képes kiszűrni a lényeget. Én mindig úgy gondoltam, hogy jól tudom állapítani az emberek személyiségét abból, ahogy rám néznek, de lehet, hogy ennek semmi alapja, s ezzel is csak saját hiúságomat szolgálom ki. Mégis, pontosan tudtam, mi az, ami Csikket olyannyira rokonszenvessé tette a számomra: bármilyen elvetemült gazember is volt, bármit tett, mégis egyvalamiben különbözik sok hétköznapi, tisztességes életet élő társától: az ő szavai pontosan illenek a tekintetéhez. Azt mondja, amit gondol, s ha nem hallanám a hangját, akkor is elegendő lenne a szemeibe néznem: tudnám, hogy ami mond, igaz. A szavakkal sokkal jobban tudunk bánni, mint a tekintetünkkel, amelyet manipulálhatunk nagyon hosszú időn keresztül is, de az első pillanat akkor is valós gondolataink tulajdona, legelőször azt közvetítjük, tudatunk csak ezután kezd működni. Csikknél a gondolat és annak kifejezése tökéletesen egybeesett, egyszerűen őszinte ember volt, a legőszintébb, akivel valaha találkoztam.
– Hogysmint? – kérdeztem tőle, s próbáltam vidámságot csempészni a hangomba.
– Te meg minek örülsz, haver? – kérdezett vissza kissé mogorván. Bevallom, igaza volt, semmi olyasmi nem történt, aminek örülnöm kellett volna. Szerettem volna barátomat – s egyúttal magamat is – jobb kedvre deríteni, de ez a vállalkozás most kudarcot vallott.
Nem is erőltettem tovább a dolgot, komoly hangon szóltam hozzá ismét, mert rendületlenül hallgatott. – Mi a baj?
– Nyomaszt ez a hely – sóhajtotta. S ez a sóhaj is őszinte volt; tudtam, hogy igazat beszél.
– Ugyan már… Ki az, aki nem érzi itt furcsán magát?
– Bánom is én. Engem kérdeztél, én meg válaszoltam. Nem tetszik ez az egész, de ezt már mondtam. Nem szeretem ismételgetni magam, mint valami hülye állatkerti papagáj.
– És tudod, hogy miért érzed rosszul itt magad?
– Hát, Tamáskám, te nem vagy normális, hogy ilyen baromságot kérdezel. Mégis mit mondhatnék? Először annyira egyedül van itt az ember, hogy még a magánzárkát is felülmúlja, aztán meg hirtelen mindenki elkezd a nőknek udvarolni, ordítozni, meg viháncolni. Hébe–hóba meg is ölnek valakit. Egyszer csak ránk parancsolnak, hogy nézzünk meg egy ocsmány videót, ami csak arra jó, hogy megkeverje az ember gyomrát, és kihányja az aznapi kaját. Máskor meg kivezényelnek minket étlen–szomjan dolgozni… Disznókat etetni, és lapátolni alóluk a… na mindegy. És úgy tűnik, az egésznek semmi értelme. Pedig kell hogy legyen, muszáj, hogy legyen valami rendszer, mert különben miért lennénk itt? Egy ilyen helyet nem vezethetnek őrültek.
– Persze, hogy van értelme! Ez a habvár, haver. Ne feledd. Ideküldtek minket, hogy meggyógyuljunk, hogy ne kelljen többé azon a sok ocsmányságon törnünk egyfolytában a fejünket, amit elkövettünk. A birtoklási vágyról, vagyonszerzésről szólt jóformán az életünk. Ezért tanították meg, hogy ez mennyire elcseszi az embert. Aztán be kellett látnunk, hogy a munka, az értelmes munka az egyetlen olyan dolog, amivel megéri elütni az időt, minden más, amit csinálunk, emberi találmány, és hülyeség. Időpocsékolás.
– Akkor is… Te azt mondtad, hogy be kellett látnunk. Kellett! Valamit mondanak nekünk, mi pedig higgyük el, hogy nekik van igazuk, ezeknek a tanítóknak, vagy hogy nevezik magukat, és akik úgy öltözködnek, mint az idióták, akiknek hiányzik egy kereke. Esetleg eggyel több van, ha a fura beszédjeikre gondolok. Honnan tudjam, hogy nekik igazuk van?
– Ne csináld ezt… Végülis, mi mást tehetnél… Kinek akarsz hinni? Bűnöző vagy, csak magadban bízol. De magadnak akarsz hinni? Milyen életed volt, és hová juttatott? Majdnem bediliztél, mint a többiek is, mint én is. Lásd be, hogy amit eddig csináltál, azzal csak kárt okoztál, és elcseszted az egészet. Ez van, ezen már nem lehet segíteni. De itt van ez a lehetőség, a habvár, hogy végre megváltozz, és elfelejtsd, ami történt. Ahogyan éltél odakinn. És ez az egyetlen esélyed. Ha ebben sem bízol, akkor semmi más nem maradt, és neked véged.
– Van valami abban, amit mondasz, haver. Csakhogy nekem valamiért nem tetszenek itt ezek a tagok. Mintha mindegyik takargatna valamit, nehogy észrevegyük. De én észrevettem valamit, mert nem bízom bennük túlságosan. Nem tudom pontosan miért, de az arcukra van írva, hogy itt nem stimmel valami, itt nemcsak arról van szó, amit nekünk nagy ünnepélyesen előadnak. Emögött van még valami, amiről én nem tudok, és ez zavar. Te meg állandóan csak habvár így, habvár úgy. Mi ez? Talán egy templom, ahonnan megtérve jössz ki és virágokat fogsz gyűjtögetni? Nem értelek. Mintha évek óta itt lennél és te lennél a nagyfőnök, annyira odavagy ezért az egészért. Ahelyett, hogy elgondolkodnál egy kicsit.
– Elgondolkodni? – kérdeztem ingerülten, mert éreztem, hogy barátomat nem fogom tudni meggyőzni. – Úgy érted, gyanakodni, amit te csinálsz egyfolytában? És ennek mi értelme? Ez a hely az utolsó esélyed arra, hogy el tudd viselni saját magad, s ezt azzal hálálod meg, hogy összevissza gyanúsítgatsz mindenkit és titkos terveket találsz ki, amelyek csak a te agyadban léteznek. Saját magad ellen dolgozol, és ezt nem tudom megérteni. Egyvalamiben csak kell hinni, ha már magadban nem tudsz.
– Szóval te már idáig jutottál? Én még nem, de ehhez a habvárnak semmi köze.
– Én legalább hiszek magamban haver, veled ellentétben… Igen, tényleg így gondolom. Hogy érted, hogy ehhez semmi köze a habvárnak?
– Szerintem ez a hely olyasmi, amivel elfednek valamit. Igazából nem maga a habvár az, ami működik, és bennünket terelget ide–oda, mint a hülye birkanyájat… Egyszerűen itt vannak a nagyfőnökök. Odakinn is ez volt, hát nem? Az van, amit a főnök mond. Lehet, hogy látszólag nem tőle származtak az utasítások, vagy nem úgy történt minden, ahogy tervezte, de mégis ő volt minden mögött. Éppen mint itt. Itt vannak ezek a szónokok, akik elhitetik velünk, hogy valami fontosat kántálnak idétlen ruhákba öltözve, de közben az orrunknál fogva vezetnek… Ők itt a górék, mi meg a sok idióta, akik azt sem tudjuk, mit csinálunk, csak tesszük, amit mondanak.
– Pont ez a lényeg! – szögeztem barátomnak felháborodva. – Mi már a saját erőnkből semmit sem tudunk tenni magunkért, hát ezért kell engedelmeskednünk a nálunk okosabbaknak, akik tudják, hogyan segíthetnek nekünk. Még egyszer elismétlem, mert látom, nem akarod megérteni: mi arra, hogy saját magunktól a legkisebb erőfeszítést is tegyük megfelelő útmutatás nélkül, képtelenek vagyunk. Ha egy–két ember mégis megpróbál a tanítók és a habvár mögé látni – mint te, ami szerintem egész egyszerűen hülyeség, akkor ezzel az ostoba gondolkozással csak többet árt magának, mint használ. Te is ide jutottál, és nem szeretném, ha eztán is minden ok nélkül egyre csak gyanúsítgatnád ezt a helyet és az itt dolgozókat. Nem értem, miért van az, hogy minden ok nélkül vágod saját magad alatt a fát. Ezzel csak azt éred el, hogy szépen lassan visszajutsz abba az állapotba, amiben voltál, mikor örömmel idejöttél a börtönből, mert más saját magad sem tudtad elviselni… Olyan jó volt az az időszak? Akkor nem jöttél volna ide. Ennyi az egész. Most pedig úgy látom, egyre azon vagy, hogy elszabadulj innen, hogy aztán kezdődjön megint az önvád és a leépülés. Hidd el nekem: ha innen kijutsz – mert tényleg úgy látom, haver, hogy ezt akarod – teljesen be fogsz csavarodni.
Csikk szomorúan sóhajtott egyet.
– Úgy látom, Tamáskám, mi már nem fogjuk megérteni egymást, hiába erőlködsz akár órákon át, és hiába próbállak én is meggyőzni téged. Utoljára annyit mondok: amikor idejöttem, akkor még én én voltam, érted haver, miről beszélek: pokoli volt az egész, egyre jobban utáltam magam, rohadt alaknak gondoltam magam, és őszintén irigyeltem azokat, akik ugyanilyen mocskos életet éltek, mint mi, és nincs bennük bűnbánat… Ezért jöttem ide. De volt saját énem, saját gondolataim, érted, még ha nehéz is volt együtt élnem magammal… És ezt nagyjából sikerült is megőrizni, de ezért csak magamnak lehetek hálás, hogy átlátok a szitán. Ez van. Komolyan, én próbáltam figyelni azokra a hülye szónoklatokra, és megpróbáltam a javaslataik szerint élni. De egyre inkább fura érzés kerített hatalmába, mintha, nem is tudom, mintha kiszívnának, és csak a csontvázam maradna. Biztos vagyok benne, hogyha úgy fogok élni itt, mint ahogy te is akarsz, akkor az, ami én voltam, elveszik… És ez rosszabb érzés, mint az, hogy utálom magamat, mert akkor legalább tudom, hogy még itt vagyok, még ha egy koszos dutyiban is ücsörgök…
– Hiszen éppen azt tanítják a mesterek, a habvár, hogy itt valami más lesz belőlünk, mint az ember, valami jobb, magasabb szintű, és ezzel együtt megszűnik a gyötrődés is! – próbálkoztam hevesen egy utolsó érvvel. De tudtam, hogy feleslegesen.
– Lehet, de én ember akarok lenni, ha már annak születtem… Jaj, nem szoktam hozzá ezekhez a szövegelésekhez, olyan hülyén hangzanak saját magamnak is! – csapott Csikk dühösen a térdére, majd szünet nélkül folytatta: – De látom, veled nehéz másképp beszélni, mert akkor nem érted meg, bár így se nagyon… Na mindegy. Végül is, kár erre az időt vesztegetni. Én kitartok a saját álláspontom mellett. Te is elhatároztad, hogy mit fogsz csinálni.
Csikk felállt, és hosszasan rám nézett, úgy láttam, meglehetősen szomorú volt a tekintete, de ez érthető is volt… Aztán hirtelen a kezét nyújtotta, s mindössze ennyit fűzött hozzá: – Akkor viszlát, haver.
Olyan ostoba „végső búcsú” – szerű hangulata volt ennek az egésznek, ami nevetségesnek tűnt, hiszen minden nap láthattuk egymást, akár az étkezések, akár a beszédek közben. Ezért én is felálltam és odavetettem, amennyire tőlem tellett abban a pillanatban, derűs hangon:
– Remélem, azért még beszélünk. Néha unalmas egy hely ez.
– Azt elhiszem… – nevetett Csikk. Kezet fogtunk, aztán barátom hátat fordított nekem, felállt az asztaltól, és visszament a szobájába. Tekintetemmel végig követtem a mozdulatait, és rossz kedvem lett az egész beszélgetés miatt. Elvégre hosszú ideje nem beszéltünk már, felteszem, Csikk nem akart, mert tisztába akart jönni saját magával, s mikor ez sikerült, az lett az eredménye, hogy a beszélgetésünk céltalan vitává fajult, és ennek észrevehetően egyikünk sem örült… De miket is beszélek, hogy is lehetett volna ennek örülni… Örülni? Csikk a barátom volt, talán mindig is az marad, és ő is annak tartott engem, ebben biztos vagyok. Mással nem is nagyon érintkezett, tulajdonképpen csak velem barátkozott, és erre büszke voltam, még akkor is, ha tudtam, hogy tulajdonképpen mást egyáltalán nem érdekli, Csikk szóba áll–e vele vagy sem. Nem volt asz a fajta ember, aki szeret nagy felhajtást csinálni, és ezért becsültem. Sosem állhattam a ripacsokat. És úgy éreztem, most valami megszakadt, valami véget ért kettőnk kapcsolatában, ami sokkal erősebb és bizalmasabb volt, mint Dórával való kétheti ismeretségem, pedig vele minden nap, és sokat beszélgettem. Nem is beszéltem annyit egész életemben, mint akkor. De Csikk más volt. Benne józanságot láttam és eltökéltséget, de fájt, hogy csalódnom kellett benne, mert eddig nyíltan nem vallotta be, hogy ellenzi ezt az egész habvár–dolgot, de ebből a beszélgetésből sajnos kiderült. Hittem benne, hogy Csikk végig fogja ezt csinálni, és tőle reméltem támaszt, ha majd magam megbotlok… De nem így történt, magamra maradtam, s amiben leginkább hittem, ugyanazt barátom egyre jobban megvetette, és ez okozta legfőképp csalódottságom. Később is sokszor figyeltem a mozdulatait, arcát, mely egyre merevebbé vált, olyannyira, hogy azt hittem, egyszer csak megreped… Olykor–olykor azelőtt váltott még egy–két szót másokkal is, de most teljesen magába fordult, és nem szólt senkihez. Jómagam pedig természetesen azóta is sokat gondoltam erre a beszélgetésre, és gondolok most is, mely minden reménykedésem és baráti szeretetem ellenére, mint kiderült, az utolsó volt kettőnk között.