[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Dóra közelebb húzódott hozzám, éreztem a hozzám simuló combját, bár az arca még kellő távolságban volt ahhoz, hogy egy betoppanó illető azt higgye, bizalmas beszélgetést folytatunk. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, mindez nem igaz, senki sem hitte volna ezt, mert rajtunk kívül majdnem mindenki ugyanezt csinálta – és meglepő módon, hozzám hasonlóan sokan erőltettek magukba kedvességet, ami azelőtt valószínűleg hiányzott belőlük –, de nem is jött volna hozzánk senki, ugyanezen okból. Hát jó… Ránéztem a lányra… Hirtelen elmémbe tolakodott durván megerőszakolt nőismerőseim (akiknek, vagy inkább saját magamnak is köszönhettem a börtönt) emléke, de próbáltam nem gondolni rá, többé–kevésbé sikerült is. Hiszen a mellettem ülő lány nagyon vonzó volt, nem volt nehéz a közelében elfeledkezni minden másról. Ekkor már ő is engem nézett, és mindketten tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk. Én pedig talán elítélendő egoizmussal önmagamat csodáltam – és persze a habvárat –, hogy nőkkel kapcsolatos, túlzottan heves vágyakozásomat mennyire sikerült visszafognom. Mert még csak ültünk. Ki teszi meg a döntő lépést? Ha megcsókol, tudtam, hogy akkor vége, és belesodródom abba, amit később megbánok. Mi lesz most? Akartam is, meg nem is. Féltettem habvári továbbjutásomat, de nem akartam egy ilyen esélyt elszalasztani. Úgy gondoltam, hogy az utóbbi hatása erősebb bennem, mert most itt ülök Dórával, szemeim csaknem eggyé olvadnak az övéivel, nem pedig a szobámban az elhangzott előadásokat tanulmányozom.
Dóra kezdeményezését annál a bizonyos ebédnél nyilván nem csak a helyzet hozta: ez az ő feladata volt, ő volt a bátrabb, most is az ő arca mozdult felém először; igaz, egy pillanat múlva én is így tettem, de ez az egy pillanat sokat számított vagy ötpercnyi néma hallgatás után, és emiatt kezdtem már nevetségesnek és talán gyávának érezni magam, de arra a kis mozdulatra képtelen voltam. Úgy gondolom, hogy ezt egész életemben nem tudtam megtenni, mert más nőkkel bizony kezdeményeztem, de inkább neveztem volna azt támadásnak, és semmiféle olyan apró impulzus nem volt a durva gesztusok közt, mint most, ebben a nagy pillanatban és kis szobában. Mert a valódi vonzalomhoz és érzelmekhez szerintem apró, alig észrevehető mozdulatok tapossák ki az utat. Ezeket én sosem ismertem, ezért nem is tudtam ezt elkezdeni. Kérdés, hogy tudom–e folytatni.
Úgy tűnt, hogy tudom. Az orromban egyre határozottabban áramlott a parfüm édes illata, keveredve a hajlakk kissé más, durvább, de azért izgató jelenlétével. Lassúnak tűnt az egész, mert az is volt, csupán én félig kábult állapotomban nem tudtam, hogy miként folyik az idő. De hirtelen elérkezett a végső pillanat, a legjelentősebbek egyike habvári életem során: Dóra lehunyta szemét, én is, és ajkunk összeért. S ekkor villámcsapásszerűen felülkerekedett bennem valaki. Olyasvalaki, akit azelőtt sosem ismertem, de aki most hagyta, hogy megcsókoljam a lányt, de csak egy villanásnyi ideig. Ez a valaki volt az az ember, akivé én egyre jobban átalakultam. Az a személy, akit a habvár nekem szánt. S ő belement ebbe a kapcsolatba és udvarlásba, de abba már nem, hogy ez veszélyeztesse és szétfoszlassa a habvári tanítás eddig rám gyakorolt hatását. Így történt, hogy amint megcsókoltam, hátra is húztam a fejem, s első érzésem meglepően hasonlított a megkönnyebbüléshez, és egy kicsit az elégedettséghez is: mert a szakadék szélén táncoltam, olyannyira, hogy a mélyben fortyogó láva egy–két cseppje még a lábamat is megégette, de odáig mégsem merészkedtem, hogy leugorjak. Sikerült a habvárhoz hű maradnom, amely, biztos vagyok benne, elítélte volna azt, amit tenni akartam – akartunk.
Dóra látta mindezt a szememben, s ha pontosan nem is, de homályosan értette, mert felsóhajtott, s éreztem, ez a rövid sóhaj nagy csalódást sűrített magába.
– Nem igazán értelek – mondta. Ekkor talán még nem volt késő, még reménykedett a folytatásban.
– Tudod, a habvár… – Elég ostoba megjegyzésként hatott, ezt tudtam én is, de jobbat nem tudtam felelni. – Amiért idejöttem. Szerintem ezt nem helyeslik.
– Nem helyeslik? Kik nem helyeslik? – kérdezte a lány kissé ingerülten, s hozzá még hajfürtjei is izgatottan rándultak ide–oda. – Szerinted akkor miért történik az, ami történik? Végre ismét nőnek érzem magam… Miért van ez a változás? Miért engedték meg hirtelen mindezt? Miért vagyunk itt?
Zúgott a fejem a miértektől, de megpróbáltam választ adni, nehogy még nevetségesebbnek tűnjek azáltal, hogy azt sem tudom, miért rontottan el ennek a lánynak a napját – és vele együtt a saját magamét. Mert a megkönnyebbülést követte az önvád, s egy részem még szeretett volna ismét közeledni a lányhoz, de ezúttal már nem volt elég ereje ahhoz, hogy átvegye az irányítást.
– Én arra gondoltam, hogy mindez csak az új szint, a harmadik szint tanítása lehet. Szándékosan hoztak minket ilyen helyzetbe, ez biztos, de éppen azért, hogy kiderítsék, képesek vagyunk–e kitartani saját magunk mellett, csak magunkkal törődve, és minden másról tudomást sem véve? Ha igen, akkor nagyon jók vagyunk, és mehetünk tovább. Ha nem… de ez most nem történt meg kettőnk közt.
– Próbálom megérteni, de kicsit fura vagy… és furán is beszélsz néha. Valahogy úgy, ahogyan azok a szónokok.
– Nem tudom, igazad van–e, és ha igen, miért. De ez is csak azt mutatja, hogy egyelőre jó úton járok.
– Jó úton? Milyen úton? – kérdezte hangosan és feszültségtől terhesen a lány, majd fejét tagadóan megrázta. – Itt nincs semmiféle út. Azt mi elvesztettük, mikor a börtönbe kerültünk.
– Vagy mikor megszülettünk – tettem hozzá, bár nem tudom, ennek mi értelme volt. Döntésem, mely a lány szemében biztosan gyávaságnak vagy akár ostobaságnak tűnt, annyi baráti érzést hagyott bennem, hogy mindegyik megszólalásomat esetlennek és nem odavalónak tekintsem, míg Dóra szavaival egyetértsek, legalábbis megértsem őket és igazat adjak nekik.
– Nem tudom, hogy ezzel az egésszel lenne bárkinek is bármilyen célja. Talán csak azt akarták, hogy eresszük ki a gőzt, és pihenjünk egy kicsit.
Ezzel viszont legnagyobb jószándékom ellenére sem tudtam egyetérteni. – Szerintem itt semmi sem történik ok nélkül. Főleg, ha eddig a legnagyobb magányt voltunk kénytelenek elviselni, most pedig hirtelen…
– Látod? Te is szenvedsz a magány miatt. Neked sem jó. Akkor miért nem használod ki az alkalmat? Ki tudja, lehet, hogy több ilyen nem lesz.
– Ez valószínű. De hát éppen azért jöttünk ide, hogy több ilyen ne legyen, nem igaz?
– Nem értelek… Eddig minden rendben ment. Nagyon jól elvoltunk, beszélgettünk… Most meg hirtelen eszedbe jutott a habvár.
– Mindenkinek ezt kellene szem előtt tartania, nem gondolod? Nekem sem sikerült egy ideig, mikor veled találkoztam, és még most sem vagyok biztos benne, de mégis… Tovább kell lépnem. Ha most magamhoz engedlek, könnyen visszakerülhetek abba az állapotba, amit már nem tudtam elviselni, amiért idejöttem.
A felháborodással kísért értetlenség mellé most irónia is társult.
– Értem, szóval én lennék az oka annak, ha ugyanolyan ember lennél, mint aki régen. Odakinn. Szerintem még most is olyan vagy. Az emberek nem változhatnak meg ennyire. Én sem változtam.
– Ezt sosem mondd ennyire határozottan. Ez a hely sokszor úgy hat ránk, úgy alakít minket, hogy észre sem vesszük. Én például… nézd… nem mondtam neked, de azért kerültem börtönbe, mert nőket erőszakoltam meg. Sokat. Nagyon sokat. Most pedig semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben, próbáltam kedves lenni, meg udvarias…
– Tudod mit? Cseszd meg. Mi bajod van neked? Hogy én nem küzdöttem a nem létező erényeimért? Vagy mi?
– Egyáltalán nem ezt akartam mondani, csak…
– Kifelé.
Ez a szó olyan keményen és súlyosan hangzott, hogy szó nélkül felálltam és kimentem. Utoljára még visszafordultam, s ránéztem. Ő már nem nézett rám, de oldalról is jól látszódott a sértettség és csalódottság nyoma. Egyiket sem viseli jól a legtöbb ember, talán senki sem. És akkor egyszerre rám szakadt ismét a vágy, de ezúttal a legrosszabb, a veszteség okozta kétségbeeséssel átitatott formája, mely egyre azt súgta a fülembe: Miattad történt ez! Te akartad így! Gyorsan el akartam tűnni onnan, ezért még motyogtam egy „majd találkozunk”–ot vagy valami effélét, és futottam a saját szobámig, ahol gyötrődve dőltem az ágyamba.
Itt az a kétségbeesés, melyet az imént említettem, egyre csak nőtt, dagadozott bennem, kis idő múlva úgy éreztem, már elviselhetetlen. De mégis, az ember szinte bármit el tud viselni, a létezés törvénye nem engedélyezi számára, hogy egykönnyen belepusztuljon bármibe is. Én legalábbis így gondolom, és éppen saját magam példáján: miután nemrég, néhány hónapja saját lelkem egyre jobban feltárta magát, igaz, egyre nehezebben tudtam együtt élni saját múltammal, de valahogy mégis túléltem, s eljöttem ide, a habvárba. S most kétórai lázas gondolkodás én önvád után többnyire magamhoz tértem. Mekkora jelentősége volt ennek az egésznek? Érdemes volt ezen annyit törnöm a fejem? Válaszaim nem voltak, de gondolataim szüntelenül egymás után sodródtak a fejemben. Számomra valamiért ez az egész megrázott. És éppen azért, mert miközben megszégyenülve éreztem magam, tudtam, hogy ezt már nem lehet helyrehozni; azt a bizonyos gyümölcsöt nem téptem le a fáról, megmaradtam a habvár tanai mellett. De valamit elszalasztottam. Valamit, ami utoljára nyújthatott volna boldogságot ezen a helyen. Mert úgy gondoltam, ilyesmiben többé nem lesz részem, egy nő vonzalmát többé nem birtokolhatom, ezt biztosan tudtam. Szerencsére nem lepte el agyamat az érvek és ellenérvek sokasága, mert ismeretségünk mégiscsak rövid volt, s nem tudtuk alaposan feltérképezni a másikat. Sajnálatos módon viszont a habvár, mint említettem, olyan hely volt, ahol valamely új esemény hatása megsokszorozódott, így nem tudtam a dolgot félvállról venni. Abban reménykedtem, hogy most már lesz bennem annyi erő, hogy kitartsak a habvár mellett, s ez a remény nem volt alaptalan, mert azt, amihez a legnagyobb erőfeszítés kellett, megtettem.
Ebben segített valamit a következő néhány nap, hogy nem kerültem a lány közelébe. Persze ott volt ő valahol, de kerülni akarta a kínos találkozást, mint ahogy én is. Ha eddig reménykedett is abban, hogy még felkeresem, ekkorra már biztosan lemondott rólam. Én pedig ezt már nem tehettem meg, mert akkor csapást mértem volna saját meggyőződésemre, s itt, ahol az egyik legfontosabb dolog az akaraterő és meggyőződés, én nem tudtam volna, hogy mit akarok, hogy mit tegyek. Először Dórát taszítom el, majd pedig a habvárat. Azonban előfordult az is, mikor jobb kedvem volt, hogy nem szemléltem a helyzetet ennyire tragikusan: meglehet, hogy a lány csak a testi érintkezésre vágyott, s aztán előbb–utóbb vége szakadt volna köztünk az ismeretségnek, miután meguntuk egymást. De ha ezt teszem meg, akkor is nagyot vétek a habvár tanításai ellen, s mindig azzal próbáltam meggyőzni magam, hogy ide önmagamért és a habvárért jöttem, nem pedig egy nőért.
A realitás szemszögéből vizsgálva a dolgot, szintén a döntésemet éreztem helyesnek: ha össze is barátkozunk, vagy valami több is kialakul közöttünk, ki tudja, meddig tart, engedik–e. Valószínűnek tartottam, hogy nem, hogy ez a szándékosan megrendezett színjáték – ekkor már így tekintettem mindezt – befejeződik még ezen a szinten, hiszen nem tűrhetik, hogy ezután mindenki az orgiának és állati vágyainak kiélésének szentelje az időt. Ezt biztosan betiltják, véget vetnek az egésznek, csak az lesz a nagy különbség, hogy ekkor ki az, aki „tiszta” maradt, s ki az, aki nem. Én az előbbi csoporthoz soroltam magam, s úgy érzem, joggal.
S ekkor habvár iránti csodálatomnak egy új formája kezdett kibontakozni: sok mindent megváltoztatott bennem ez a hely, de egészen lenyűgözött, hogy egyik legerősebb ösztönömet és vágyamat is sikerült elfojtani. Persze, ebben nekem is részem volt, de tudtam, ha nem itt vagyok, mindez egyáltalán nem sikerült volna. Eddig is hittem abban, hogy a habvár képes lesz majd segítséget nyújtani a gyógyuláshoz, a változáshoz, de hogy engem, akinek életében legfontosabb volt a durva, abnormális szexualitás, elfordítson ettől a belém ivódott vonástól, hihetetlennek tűnt, és még most is döbbentem szemlélem. Másodszor – első alkalomként tekintek vissza arra a borzasztó filmre – estem át egy hatalmas változáson: a lelkem válsága és forradalma egyszerre voltak jelen, s nagy erőfeszítés árán, de az utóbbi győzött.
Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Sokan, akik továbbra is folytatták erotikus udvarlásaikat és játékaikat, hamarosan túllépték azt a választófalat, mely a habvár és a civilizáció határán állt, s nekem sikerült belül, az innenső oldalon maradnom. Másoknak nem. Egy kis időre visszaestek a látszólag sokkal csábítóbb és élvezetesebb – s hogy ilyen volt, nem kétlem, de pusztán a test szempontjából – életformába, melyet milliárdnyi társam jelenleg is folytat. Miért? Úgy gondolom, számukra rejtve marad a habvár fogalma, jelentése, és nagyszerűsége: nem pusztán az épületre, az intézetre gondolok, hiszen ez sokkal több annál, ez nem csak kő és malter, nem csak mi magunk és tanítóink, hanem körbelengi egy nehezen, csak kevesek számára észrevehető atmoszféra: ez egy magasabbrendű, emberfeletti lény eszméje, tanításai, és akár jelenléte is. Aki hisz benne, már jó úton jár. De a magukat civilizáltnak valló, magukat a belső ösztönöktől és állati érzésektől megszabadultnak gondoló emberek épp ezt az egyetlen dolgot, a legfontosabbat nem látják: a Felsőbbrendűt. Ugyanakkor nem a társadalom különböző világ– vagy helyi vallásainak valós vagy vélt vezetőire gondolok; nem, ez olyasvalaki, akinek az eszménye nem elérhetetlen; hisz épp ez a habvár tanításainak lényege, ez az, amit célul tűztünk ki: hogy ezt a szintet kell elérnünk, mert elérhetjük.
A külvilág lakói közül persze voltak néhányan, akik ezzel próbálkoztak, de úgy gondolom, hogy nem sikerült nekik, mert nem a habvár szellemében tették. Mindig ott volt a mesterségesen létrehozott, erőltetett konvencióktól és szokásoktól – melyektől való legkisebb eltérés a tömeg értetlenkedését, akár megvetését, vagy abból való kizárást, egyszóval elkülönülést von maga után – terhes életvitel és kultúra, melyektől teljesen senki sem tudott megszabadulni. Úgy vélem, önmagunk teljes megértéséhez és a teljes változáshoz szükség volt erre a helyre, létre kellett jönnie ennek a helynek, s szerencsésnek mondhatjuk magunkat, nemcsak azért, mert itt vagyunk (ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni), hanem mert alapvetően ebben a korban élünk. Így lehetőségünk nyílt a megváltásra, vagy inkább átváltásra, a habvár átváltott bennünket a társadalomtól, bűnünk minden nyomát otthagyta, s saját lelkünk szégyenteljes emlékeivel, de a szenvedésben letisztult formáját vette magához, hogy átformálja.
S jónéhányan most eltévelyedtek, mert azt hitték, hogy ez megengedhető. Hamarosan kiderült, hogy mennyire nem az, hogy a nemiség éppúgy összeférhetetlen a habvár tanaival, mint minden, amit az emberiségben magunkra ragasztottunk és szívtunk.
Megjelentek az emberek arcán különböző sebek behegedt vagy gennyedző formái, harapásnyomok és monoklik, törött végtagok fehér kötéseivel ellátva sántikáltak és bicegtek néhányan a folyosókon, másoknak hiányzott egy–két foga, volt olyan is, akinek a szemét verték ki. Egyes nők sem voltak sokkal jobb állapotban, teljesen lerongyolódva, és megfosztva minden méltóságtól ingatták fejüket szobájuk ajtaja előtt gubbasztva, vagy az ágyukon heverve. Még csak azzal sem törődtek, hogy valaki esetleg megláthatja őket. S minden megaláztatás, kín, melyet el kellett viselniük, legjobban nem az elhanyagolt és összetépett, cafatokban lógó ruhájukon látszott, hanem az arcukon. Onnan aztán könnyedén leolvashattam, hogy mi történt, mert amilyen szelíden s „romantikusan” indult ez a különös új élet, úgy torkollt gyorsan erőszaktól terhes káoszba. Akik nem tudtak ellenállni, azok még nagyobb veszélybe sodorták magukat azáltal, hogy felismerték: a testi örömtől több hónapon át megfosztották őket, és ők saját magukat, s ezt az érzést nem tudták elviselni, csak egy módon: ha bepótolják, amit lehet; így talán elviselhetőbbé válik az elfecsérelt idő tudata.
Nem is vesztegették az időt; a nőket, akik már közelebbi kapcsolatban álltak a férfiakkal, vagy csak éppen ott voltak a rossz helyen és időben, egyszerűen leteperték és megerőszakolták, olykor meg is verték őket, hogy fokozzák az „állati ceremónián” való részvétel felett érzett beteges örömöt. Aki tiltakozott, csak annál jobban megszenvedte az egészet, jómagam is így tettem sok alkalommal, tudom, hogy az ellenállás csak fokozza a kielégülés vágyát, de ezzel tisztában van mindenki. S a legtöbben napjában többször is „meglátogatták” a másik nemet, így aztán a szemmel látható bizonyítékokat hangok is kísérték: egész nap a habvár különböző részeiről lehetett vad ordítást, sikolyt, sírást hallani, egyszerre, vagy egymást követően.
Voltak nők, akik talán szándékosan, talán a férfiakhoz hasonló, szinte határokat sem ismerő vágytól hajtva maguk kínálták fel, szinte egyfolytában, és egyszerre akár tucatnyi férfinak is. Véleményem szerint az előállt zűrzavar jól magába sűrítette mindazt, ami odakinn hígítva, de elképesztő mértékben itatja át a hétköznapokat: az erőszakot és az orgiát, az állati ösztönök felülemelkedését. Ebben a felajzott és egyben elkorcsosult helyzetben kevesen maradtunk, akiknek sikerült késztetéseit legyűrve, elkerülni ezt az egészet. Szemmel láthatóan Csikk és a munkából megismert, ragyásképű Lajos hozzám hasonlóan külső szemlélő maradt. Az utóbbinak szerintem esélye sem lett volna bármiféle kapcsolatra, mert nem volt vonzó jelenség, hanem éppenséggel visszataszító, és úgy láttam, hogy rokonszenvez a habvárral, akárcsak én; Csikk viszont az utóbbi időben – mint már említettem – kissé elfordult a habvártól (ahová pedig úgy éreztem, reménykedve érkezett) ezért azt hittem, hogy talán szándékosan, bizonyos fajta lázadásként ő is részt vesz ebben. Azt nem tudtam volna elképzelni, hogy egy ilyen higgadt és sokszor hideg ember képes legyen valójában lealacsonyodni a többiekhez, és velük együtt üvöltözni és fetrengeni, de azt igen, hogy belemegy a játékba, talán azért, hogy bosszantsa a habvárat. De hogy ebből mi jó származna saját magának, azt nem tudtam.