[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Úgy találtam, hogy kis idő múlva a helyzet valóban a nevetségességig fokozódott: közösségünk tagjai egymással randevúztak az étkezőben vagy a folyosókon, meghitt beszélgetések törték meg az eddig megszokott nyugalmat, vagy izgatott nevetések és sugdolózások hatoltak az éjszaka csendjébe. (Ha toll és papír is rendelkezésünkre állt volna, talán néhányan akár örömmel költöttek volna szerelmes verseket is, csakhogy kiszemeltjüket el ne veszítsék, mert ilyen egyenlőtlen eloszlásban ez könnyen előfordulhatott. Én pedig eközben ágyamon forgolódtam és kínlódtam, s próbáltam nem gondolni az egészre. A vágy azonban folyton kínzott és ostromolt, s minden egyes alkalommal erősebben. Nem csak saját testi vágyódásom volt már ez, hanem az egész közösség állati ösztöneiből áradó bizsergés, mely belengte és átformálta a habvár légkörét, s melynek fókuszában én sem maradtam észrevétlen – bár így történt volna!
Megpróbáltam szüntelenül másra gondolni, de mit tehettem volna? Múltam, melyet odahagytam a civilizációnak groteszk végrendelet gyanánt, egyáltalán nem volt olyan időszak, melyre szívesen visszaemlékeztem volna, s miért is tettem volna? Csak rontottam volna saját helyzetemen, hiszen éppen ezt próbáltam elkerülni, s eddig többé–kevésbé sikerült is, bár azért gyakran akadtak olyan percek, mikor egyszerűen nem menekülhettem emlékezetem könyörtelen csapásai elől, s meg kellett adnom magam. Mit tehettem? Többet olvastam, mint eddig, de a könyveket is csak félig–meddig tudtam követni, nem tudtam rendesen koncentrálni. Gondolkodni, elmélkedni próbáltam eddigi olvasmányaimról is, de egyre csak azok a részek jutottak eszembe, ahol nők is szerepeltek a történetben. Éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és nem fogok tudni megbirkózni a kialakult helyzettel. A végső csapást végül mégsem én mértem magamra.
Az étkezőben ültem, éppen ebédeltünk. Sok férfi hölgyek társaságában étkezett, magamban pedig enyhe iróniával azon mulattam, vajon milyen nevetséges hízelgő szavakkal próbálják egyesek a szemben ülőt az ágyukba cipelni. (Megjegyzem, úgy tűnik, teljesen magunkra hagytak minket, mert láthatóan meglazultak a szabályok, az járt ki–be a szobákba, aki akart, s ez a felügyelőket sem érdekelte.) Szerencsétlenségemre Csikket sem találtam sehol, és hiába is néztem körül, mert láthatóan nem volt a teremben. Biztosan nem éhes, gondoltam bosszúsan. A pallos pedig lecsapott abban a percben.
Egy sötétbarna hajú lány – eléggé fiatal volt hozzám képest, éppen ezért meglepődtem, vajon mit keres itt – közeledett lassan… Az én asztalomhoz. Megpróbáltam másfelé tekintgetni, mint akit nem nagyon érdekel, hogy jön–e valaki vagy sem, de így is csak azt láthattam, hogy néhányan meresztgetik a szemüket, nyilván hívogatva ezt az ismeretlent, üljön le hozzájuk. Magamban azt kívántam bárcsak tenne így, ugyanakkor ellenpólusként jóleső büszkeséget éreztem, hogy éppen az én asztalom felé tart. Ez a tudat már kétségtelenül rosszat jelentett. Én pedig egyre csak nézte, néztem, most már nem a körülöttem ülőket, hanem a felém sétáló lányt, aki el is mosolyodott, mert valószínűleg észrevette szemeimben az elismerést és dicséretet, akár bámulatot is, nem tudom, mi volt pontosan – mert egész csinos volt. Sok könyvben lehet olvasni olyan nőről, aki nem éppen az a kifejezett athéni istennőkre emlékeztető szépség, de az alakja, arca formás, és van benne valamiféle nagyon is vonzó vonás, akár egy apró ránc, akár egy mélyedés, vagy az orr finom ívű vonala. Okosabbat pedig én sem tudok mondani, mert ez a hölgy is éppen ezzel a tulajdonsággal rendelkezett – nem volt leírhatatlanul szép, de vonzó volt. És a férfiaknak ennyi éppen elég is, olykor még kívánatosabb is. Az én új ismerősömben nem találtam meg hirtelen azt, ami megfogott, bár elsőre észrevettem, hogy intelligens emberi lény, ami jólesően hatott akkor, mikor magam körül pajzán és bujaságtól túlcsorduló szavak keringtek, izgatottságtól fűtött nevetéssel kísérve mindkét nem részéről, mely tudatta mindenkivel, hogy annál nagyobb az öröm, minél nyíltabban teszik azt, amit tesznek.
Erre a lányra korábban nem tudtam visszaemlékezni, hiszen akkor csak magammal, olvasmányaimmal és a habvárral voltam elfoglalva – még nem is oly régen minden rendben volt, mégis archívumba illőnek tűnt az az időszak, éppen, mert oly nagymértékű volt a változás. Akkor, mikor leültem az ebédhez, sem vettem észre őt, ezért is voltam teljesen meglepődve, s az első pillanatban kissé dühös is, hiszen annyira kívántam, hogy velem semmi se történjen, ne kerüljek egy nő közelébe, mert ösztöneim azt súgták, hogy akkor megbukok. A habvár tanításai ugyanis arról szóltak, hogy önmagunkra koncentráljuk, s töröljük ki gondolatainkból az emberi civilizáció minden emlékét, tulajdonságát és érzéseit. Ez pedig nagyon is magába foglalta a nemiséget. Ugyanakkor, mikor megláttam, másik ösztönöm gyorsan el is párologtatta belőlem a dühöt, s fokozta bennem a vágyat. Természetesen el is küldhettem volna, eltaszíthattam volna magamtól, de attól féltem, hogy utána képtelen lettem volna szembenézni azzal, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Azt az alkalmat, mely során valószínűleg utoljára lehet egy nővel kapcsolatom. Mindezt pedig erősítette, hevítette az esemény különössége is. Jól láthatóan igyekeztem ettől az egésztők távol tartani magam, s ez eddig nem is érdekelt senkit. Mégis, ez a lány, most valamiért észrevette rajtam, bennem ezt a belső küzdelmet, s rendhagyó módon ő tette meg az első lépést. S ez fokozta büszkeségemet, nem beszélve kíváncsiságomról és érdeklődésemről, melyeket pedig egyaránt vissza kellett volna fogni és lehetőleg elfojtani. A helyzet azonban kihagyott engem, ő maga döntött és határozott.
– Leülhetek? – kérdezte a lány kellő szerénységgel a hangjában, de volt benne elszántság is.
– Foglaljon helyet – bólintottam, s a velem szemben lévő székre mutattam, miközben meglepetten és egyben mulatva a helyzeten elképzeltem egy kívülálló szemszögéből magamat, amint udvariasan hellyel kínálok egy nőt, miközben másik életemben talán megerőszakoltam volna. Kétségtelen, hogy sokat javított rajtam a habvár.
– Miben segíthetek? – tettem fel a kérdést, de nyomban meg is bántam – nyilván ostobaságnak tűnt. A hölgy mosolya azonban nem ennek szólt.
– Úgy láttam, hogy nagyon magányosan üldögél itt. – Hirtelen sóhajtott egyet, majd türelmetlen hangon hozzátette: – Nem tegeződhetnénk?
– Semmi akadálya. Végtére is nem vagyok sokkal öregebb nálam – mosolyodtam el én is. Tetszett a határozottsága. – És amint látom, megsajnáltál.
– Egyáltalán nem erről van szó. Mindössze… hát, én sem beszélgettem éppen senkivel, gondoltam, megpróbálom. Gondolom, nem bánod.
– Ellenkezőleg, örülök neki… – Miközben kedélyesen társalogtam új ismerősömmel, aki egyre jobban vonzott, éreztem, hogy egyre jobban elsodródom a habvár eszméjétől. A lélek nyugalma vagy a pillanat heve? Agyam már döntött, mielőtt én rájöhettem volna.
– Akkor jó. Most úgyis… hogy is mondjam… mindenki beszélget, ismerkedik… Nagyon furcsa. Már mint úgy értem, hogy ez az egész intézet fura hely, és különös dolgok történnek, senki sem beszél, mindenki magával van elfoglalva, csend van. Sehol egy hang. De már megszoktam. Ez a változás viszont…
– Épp az ellenkezője mindannak, amiben eddig éltünk, vagy ahogyan éltünk – fejeztem be a mondatot.
– Pontosan – nyugtázta megjegyzésemet a hölgy egy határozott fejbiccentéssel.
Hirtelen észbe kaptam. – Ne haragudj, még nem mutatkoztam be. Tamás vagyok.
– Engem Dórának hívnak – felelte. – De én is elfelejtettem, holott nekem kellett volna. Érdekes, mert egyébként sem sok ember nevét ismerem itt, legfeljebb kettő–háromét.
Már megint a nevek. Gondoltam, mindezt önkéntelenül mondta, és biztosan fogalma sem volt az én Lajos barátomról, mégiscsak érdekes volt az egybeesés.
Néhány pillanatra elhallgattunk, nyilván ez volt az az időtartam, melyet a másik aprólékos megfigyelésének ösztöne követelt magának. Észrevettem, hogy szomszédomnak okos, és szép szürke szemei vannak, hosszú szempillákkal. Ekkor rájöttem, mi is volt olyan vonzó benne: mint már említettem, ha magát az arcát néztem, nem volt elbűvölően szép, de annak a külön alkotóelemei, mint az ajkak, a szemek, vagy éppen a fülek önmagukban nagyon formásak és elragadóak voltak, sugározták a nőiességet. Így az összhatás meglehetősen pozitív volt. Közben elgondolkodtam, vajon ő mit gondolhat felőlem: bizonyára látott már vonzóbb férfit is nálam, mert bár sötét és nagy szemeimre mindig is büszke voltam, elálló, nagy füleimre, nagy orromra és erősen kopaszodó halántékomra már kevésbé.
Tekintetéből kiolvastam, hogy elégedett velem, ami külsőmet illeti, s erre megkönnyebbülten sóhajtottam magamban, nehogy észrevegye, hogy egyáltalán aggódtam emiatt, s a végén még nevetségessé váljak. Pedig, ha a habvár tanaival foglalkoztam volna most is, mint ahogy kellett volna, ha nem akartam elbukni a harmadik szinten, szerencsésebb esetben otthagyott volna. S ami marad, nem más, mint egy rövid kis beszélgetés. S akkor lelkiismeretem, melynek most a mélyén, de azért állandóan ott fészkelt a habvár szemrehányása, fellélegezhetett volna, s én talán kettőzött erővel is ellenálltam volna a további csábításnak. Bár felesleges ezen tovább tépelődnöm, mert nem így történt. Talán a habvár maga akarta így.
– Kifejező szemeid vannak – mondta Dóra, s meglepődtem, de örültem is, mert én is valami hasonló bókot akartam mondani – már itt jártunk, ilyen rövid idő elteltével… Kétség sem férhetett ahhoz, hogy vonzódtunk egymáshoz.
– Neked is – bólintottam. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, ezért csak banális megszólalásokra futotta – én legalábbis így éreztem. Dóra azonban mosolyogva köszönte meg a dicséretet.
– Ne köszönd, hidd el, hogy ezt a hasonló lányoknak mindig elmondják – tettem még hozzá, hogy megtörjem a beállt csendet. Meg is bántam, hogy kinyitottam a szám. Nem hiszem, hogy a nők szeretik, ha a többiek közé olvasztják, s ezzel azt mondják nekik: olyan vagy, mint a többiek. Most is valami hasonló történhetett, mert láttam, amint a lány tekintetet fagyosabbá, arcvonásai merevebbé válnak. De mit kellett volna tettem? A nőkkel ritkán bajlódtam, egyszerűen megmondtam, mit akarok. Ha nem ment szép szóval, hát erőszakkal. Itt pedig éppen bókolni próbálok valakinek, akit talán tíz perce sem ismerek… És nem is én kezdeményeztem. Nevetségesnek éreztem a helyzetet, s erre a lány is rájöhetett, mert hirtelen felállt:
– Jobb, ha most megyek.
– Hiszen most ültél le. – Próbáltam közönyös hangon beszélni, de én is kihallottam mondandómból a kétségbeesést.
– Igen. De akkor is megyek. Furán érzem magam.
– Rendben – sóhajtottam. Nem akartam erőltetni a dolgot. Egy próbát azért még tettem. Holnap esetleg… az ebédnél…
– Semmi akadálya, vágta rá azonnal és túl határozottan, de én azért örültem a válasznak, annál is inkább, mert azt hittem, kissé sértő megjegyzésem után elutasít. De egyáltalán nem így történt, s ebből is látszik, mennyire is ismertem én a nőket.
Mondani már nem tudtam semmit, mert felállt és gyors léptekkel elment, valószínűleg vissza a szobájába. Bár nem végződött annyira rosszul a dolog, mégis bánkódtam amiatt, hogy közvetlen és szívből jövő – én legalábbis így láttam – bizalmát, vagy inkább tiszteletét megtörtem. Sebaj, a dolog talán még helyrehozható. Egész délután ezen törtem a fejem, később már azt gondoltam, hogy megőrültem. Hogy lehet ezen a néhány percen ennyit gondolkodni, s ráadásul mindig ugyanazon az úton? Agyam a mókuskerék fogságába esett, s nehéz volt a szabadulás. Biztos voltam benne, hogy régebben nem csináltam volna ezt, sokkal gyorsabban elintéztem volna az ügyet. A habvár árasztotta csend, magány és nagyfokú puritanizmus azonban arra kényszerített, hogy a különlegesebb eseményeket és személyeket ne vegyem félvállról, hanem lehetőleg addig tartsam velük a kapcsolatot, addig tanulmányozzam őket, ameddig csak lehet, mert utána ismét nem marad más, csak én és gondolataim. Talán így is kellett lennie, de ekkor messzire sodródtam azért, amiért idejöttem. Ebben az intézetben, tanítóink szándékos terve miatt az elhagyott civilizáció (a habvárhoz képest még a börtönt is nevezhetném így) egy maró cseppje rám hullott, s úgy tűnt, gond nélkül feloldódom benne.
Első beszélgetésünk – mint reméltem – folytatódott, és szinte minden nap váltottunk néhány szót, néha előfordult, hogy egy órán át hallgattuk egymást, s nem unatkoztunk. Egyszerűen élveztük ezt a különös atmoszférát, melyet legtöbb társunkkal egyetemben magunkba szívtunk. Részei voltunk valaminek, amely azelőtt sosem volt a habvárban. Titokzatosság, frissesség izgatottság vagy éppen boldogság? Nem tudom… Talán mindegyik fogalom erősnek hatna ezen a helyen.
Megtudtam, hogy új ismerősöm, illetve barátnőm – elnézést a kifejezésért, de valóban úgy történt, hogy nagyon rövid idő alatt már így tekintettem a lányra, s szerintem ő is ilyesmire gondolt, pontosabb an ilyesmit érzett, ezt megfigyelhettem tekintetében és hangja megváltozott tónusában – azért került börtönbe, mert részegen karambolozott, s két ember halálát okozta. Szerencsére nem voltak sem házastársak, de még csak nem is jártak együtt – azért mondom, hogy „szerencsére”, mert amint megfigyelhettem, Dóra amellett, hogy intelligens volt, eléggé érzékeny is (bár ezt próbálta elrejteni, elvégre ez nem illett a habvár légköréhez), s bizonyára a mi kapcsolatunkra az ő szemében saját bűne, ha szabad ezt mondanom, árnyékot vetett volna. Engem egyáltalán nem zavart, elvégre itt nem volt sok értelme bárkinek is szemére vetni, hogy nem volt jó ember. Hiszen itt senki sem volt az, tanítóinkat és mesterinket leszámítva. Dóra sem, bár ez pusztán abból az állításából következett, hogy két embert megölt – igaz, nem szándékosan –, saját benyomásaim ezt nem támasztották alá, hisz épp olyan átlagos embernek tűnt, mint bárki más, aki e percben is az emberiség áldásait élvezi, vagy éppen átkaitól szenved. Egyszóval: ember volt. Annyira ember, a maga egyszerűségében is minden jellemző – de nem kirívó – tulajdonságával, hogy csak egyvalakihez tudtam hasonlítani: barátomhoz, Csikkhez, akit néhány napja nem láttam, vagy csak elvétve, néhány pillanatra – valószínűleg nem akart velem beszélni, aminek nem értettem az okát. Arra gondoltam, talán ő is egy hölggyel van elfoglalva, hiszen jóképű férfi volt, bizonyára találhatott volna valakit. De mindig egymagában láttam, azzal a merev és szenvtelen tekintettel, mely az utóbbi időben jellemző vonásává vált – talán így tiltakozott egyes dolgok ellen, melyekkel nem értett egyet.
Dórával egyre bizalmasabb beszélgetéseket folytattunk, megtudtam, hogy szülei még élnek és jó egészségben vannak, de kissé meglepődtem, hogy kitagadták, és tudomást sem vesznek róla. Természetesen ilyen felelőtlen tettért senki sem várhat dicséretet, de megértést nem, sajnálatot vagy szánalmat azonban igen. Önirónia ez, mert bennem, úgy érzem sosem volt, de ezt a lányt igazán megkedveltem, így minden nem létező könyörületességemet neki akartam adni. Ő azonban, akitől, ha nem is megbocsátást, de vigasztalást várt, vagy csak reménykedett benne, nem kapott. Egymagára maradt, mikor börtönbe került, s magányos életet élt itt a habvárban is, azon a helyen, ahol a magány életfunkció, létforma, de némi változatosságot, egy–két ismerőst be lehet csempészni a mindennapokba, úgy, ahogy én tettem.
Beszéltem neki a barátomról is, meséltem róla egyet–mást, bár bizalmas titkainkat – ha szabad így fogalmaznom, nem tudom, Csikk ezeket az információkat hogy nevezte magában – nem mondtam el a lánynak, de úgy éreztem, ha így is tettem volna, nem adta volna tovább. Bíztam benne, s szerintem ő is bennem. Ezt jó volt tudni, bár sosem mondtuk ki hangosan. Egyre komolyabb beszélgetéseink azonban ezen a szinten megrekedtek, s nem igazán tudtam, hogyan tovább. A habvár teljesen megváltoztatta nőkhöz való viszonyomat, s így – önmagamon csodálkozva – olyasmiken gondolkodtam, hogy mit tegyek, mit fog rá mondani, hogyan fog érezni, nem sietek–e el semmit – egyszóval megbolondultam és kifordultam magamból, az eddig felépített, szilárdnak hitt életemből– úgy, mint majdnem mindenki ebben az időszakban. Pedig még csak másfél hete ismertük egymást. Talán éppen a habvár életének lassú folydogálása miatt kellett minden új, izgalmas eseménynek sokkal gyorsabban zajlania.
Itt is szégyenszemre ő tette fel a kérdést: elkísérem–e a szobájába? Azonnal igent mondtam, pedig szerettem volna habozni, hogy ne bízza el magát annyira, bár ezzel nagyon nevetséges helyzetbe hoztam volna magam – nem én hívtam el, s még én kéretem magam, olyan, mintha én lennék a nő. Vacsora után elmentünk. Lassan sétálgattunk a folyosón, s én végre én is tettem egy lépést: megfogtam a kezét. Kicsi, puha keze volt, örültem, hogy a sajátomban tarthatom; kellemes érzést keltett. A haja már vállig ért, és hajlakk árasztotta belőle jó illatát – ez már a habvár ki tudja, hányadik ravaszsága volt, melyik újabb fogása, mely közelebb hozta egymáshoz és elbódította a két nem képviselőit – de ekkor már nem törődtem ezzel. Hamarosan elérkezett a pillanat, amelyet minél inkább halogatni akartam, mert nem tudtam, mit kell tennem, mit kíván a helyzet – nem azért, mert egy nővel voltam, hiszen azelőtt sok nővel volt már dolgom, ha nem is éppen ilyen óvatos ismerkedés révén, hanem sokkal durvábban –, éppen mert ez a hely átformált, sokkal higgadtabbá tett, s olyan emberré, aki sokkal jobban tudta becsülni azokat dolgokat, melyek egy kis színt vihettek szürke életébe. Mert odakinn, a külvilágban sokféle dolgot tettem és műveltem, meglehetősen széles palettán, de életem éppúgy szürke volt – szürke az egyhangú bűnözés és egymásra rakódó, elítélendő cselekedetek miatt. Amiért mégsem éreztem ezt jó sokáig, hanem csak a börtönben eszméltem rá lelki romlottságomra, annak éppen az volt az oka, hogy a környezetet, a társadalmat hibáztattam magam helyett. A habvár pedig ráébresztett hogy én is hibás vagyok, és a környezet is, tehát a civilizáció nem a legkívánatosabb közösség ezen a világon, még egy hangyaboly is jobb lehet, hiszen a szervezettség fegyelmet szül, s a fegyelem kevesebb kicsapongást – erre a legjobb példa éppen a habvár volt. De ez a habvár volt az is, mely belőlem, belőlünk emberfölötti embert kívánt faragni, s elérni, hogy érzéseink megszűnjenek, csupán egyetlen érzés, a mindenen átívelő és átszövő, épp ezért megsemmisíthetetlen nyugalom maradjon bennünk, hogy el tudjuk viselni ezt a tökéletlen világot. S ettől most elsodródtam, de egyáltalán nem akartam elveszíteni céltudatosságomat és akaratomat, ezért is fogott el a kétségbeesés azt illetően, hogyha bármi is történik Dóra szobájában, annak milyen következménye lesz rám nézve. Lesz–e még visszatérés, s ha igen, mennyi szenvedés árán? Sosem voltam kételkedő ember, de a habvárban belém ivódott ez is.
Gondolataim amilyen hamar jöttek, olyan gyorsan el is tűntek, mert ismét a lányt bámultam. Éreztem, hogy most elérkezett az a bizonyos pillanat, mellyel egész életemben sosem tudtam mit kezdeni, mert más szerepet osztottak rám – s még csak azt sem tudtam biztosan, ki is a szereposztó – a romlott lelkű bűnözőét, aki semmitől sem riad vissza. De most a becsületes udvarló képében tetszelegtem… És jó érzés volt.