[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Harmadik szint
Romlottság. Rothadás. Ilyen és ezekhez hasonló fogalmak körül csapongtak gondolataim, nem beszélve lelkiismeretem utolsó, saját szégyenemben fuldokló maradványairól, mikor néhány hónapja a habvár tagja lettem. Persze nem szívvel–lélekkel, csupán névlegesen, ha úgy tetszik, katalógus szerint. Most azonban teljesen, igazában az intézmény egyik lakójának, mi több, részének éreztem magam. Meglehet, hogy mindezt már említettem, elnézést kérek ezért, de itt, a habvárban sosem elég mindent elmondani egyszer. Épp ez benne a nagyszerű: ha valami csodálatos, elképesztő vagy akár mágikus erővel bíró esemény részesei leszünk, vagy egyszerre csak felfoghatatlan érzések születnek bennünk egyik pillanatról a másikra, akkor mindez nem csak egyszer történik meg, hanem újra és újra, s nekünk örömünk telik abban, ha többször is lángra lobbanhatunk a habvár által csiholt szikráktól, s minduntalan elképedt arcot vághatunk ilyen gazdag világ láttán. S nem csak mert látjuk, hanem mert egyúttal át is éljük. Külsőre ez talán sivár világnak tűnhet, ám belül – s ezt csak az tudhatja pontosan, aki engedi önmaga lelkét és szellemét a habvárral egyesülni –, hihetetlenül gazdag univerzum ez: minden olyan értékre és állapotra megtanít minket, melyekre odakinn, a társadalomban nem is gondoltunk volna, hiszen efféle impulzusok egyáltalán nem értek minket, s a többi embert talán nem is fognak soha – ha elvétve mégis, a hatás akkor sem áll ellen soká a környezet kényszerítő, bomlasztó hatásának. S ezek folyton megismétlődnek, de itt éppen ez az egyik sarokkő: az ismétlődés. Ha fejlődni, tanulni és változni akarunk, ha a külvilágban kialakult formánkat le akarjuk vedleni, akkor szükséges is az ismétlés, a fogalmak jelentésének többszöri értelmezése, elfogadása; ennek fontosságát és jogát bárki beláthatja.
Jómagam úgy gondolom, hogy én már többé–kevésbé beláttam, mikor még nem túl hosszú, de annak tűnő s viszontagságokkal teli idő múltán már a harmadik szint lakójának mondhattam magam (meg kell említenem, hogy képzésünk második fokának végén nem maradt el idős tanítónk néhány lényegre törő, általánosabb kérdése, minthogy mit gondolunk a munkáról, mennyire találjuk fontosnak, és hasonlók). Jóformán semmiféle változást nem tapasztaltam az eddigiekhez képest – természetesen a habvár felépítését, és nem saját belső fejlődésemet tekintve –, mindössze annyit, hogy a felügyelők itt citromsárga színű karszalagot hordtak, s ez érdekes módon egybevágott saját benyomásaimmal – én ugyanis néhány számhoz mindig egy bizonyos színt társítok, s elmém a hármashoz mindig a sárgát rendelte, bár nem tudom, mi az összefüggés a kettő közt. Talán még új mesterünket lenne érdemes megemlíteni, aki sokkal fiatalabb volt, mint az előzőek, tulajdonképpen velünk egyidős volt. Természetesen ez csak nagyjából igaz, mert köztünk voltak idősebbek is, és egészen fiatalok is – látványuk elkeserített, mert ilyen fiatalon eljutottak arra a szintre, melyen magam is vergődtem nem oly rég. Előadónknak megnyerő, rokonszenves arca volt, s úgy éreztem, talán ezért nagyobb bizalom árad felé körünkből. Hanghordozása sem volt annyira fennkölt, és nem ragaszkodott annyira az ünnepélyes, merev formákhoz, így mellőzte a lassú, méltóságteljes lépéseket valamint a kar kinyújtását, ha szólni kívánt. Nekem azonnal elnyerte szimpátiámat – mikor még meg sem szólalt – éppen eme gesztusok az elődökétől való különbözősége miatt, s izgatottan vártam az előadásokat. A beszédek tartalmát a régiekkel együtt ismét kifüggesztették a szobák falára, a harmadik szint előadásait szabad időmben többször is elolvastam. Előadónk többször is az emberek különbözőségének hátrányairól beszélt, ám kijelentette, hogy eme fázis habvári átélésének még nem érkezett el az ideje, így aztán – meglepetésünkre kijelentette, hogy néhány hétig nem látjuk egymást, tekintsük úgy ezt az időszakot, mint egyfajta szabad időt, azt csinálunk, amit szeretnénk. Ennek megörültem, s a többiek is – még Csikk arca is felderült –, ám boldogságom csupán néhány másodpercig tartott, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen az előadások alkalmával eddig sem kellett csinálnunk semmit, s a csoportra osztott munka is megkönnyebbülést váltott ki, hiszen sokat unatkoztunk fehér falú szobáinkban, míg hosszú, magányos óráinkat kívántuk eltölteni valahogy.
Úgy gondolom, nekem még valamivel jobb volt a helyzetem, mert nem kellett a semmit bámulnom egész idő alatt – bár úgy vélem, hogy tanáraink azon óhajának, hogy ha lehet, minden nap töltsünk kellő időt elmélyüléssel, eleget tettem –, hanem olvasással ütöttem agyon az időt. Nos, tudom, hogy ez nem volt éppen kívánatos foglalatosság, hiszen nemrég szembesültünk azzal, hogy mások gondolatai mennyire veszélyesek és kerülendők, ám az unalmat nehezen viseltem, s véleményem szerint kellően elsajátítottam a tanokat ahhoz, hogy mindenféle káros, ártó befolyással szemben képes legyek felvértezni magam. Így vált – s ezt jól éreztem – az olvasás, a történetek megismerése átélésből és értékelésből puszta unaloműzővé, egyszerű kedvteléssé. Ezért is került a kezem közé – saját kívánságomra néhány kaland –vagy valamilyen ponyvaregény. Gábor nevű, újdonsült felügyelő–ismerősöm jóvoltából azonban továbbra is hozzájutottam néhány magasabb színvonalú műhöz, bár átgondolásuktól és saját magamra vonatkoztatásuktól erősen óvakodtam, igyekeztem a tanítást mindig szem előtt tartani. Ha nem elbukni, hanem győzni akartam a habvárban, akkor ellen kellett állnom minden olyan kísértésnek, melyek látszólag a könnyebb utakra tereltek, ám akkor én már tudtam, egyformán hová vezetnek: a legnagyobb kudarchoz, melyet át kellett élnem: saját, habvár előtti életemhez, melyre nem szívesen emlékeztem vissza.
Meglepetésemre Gábor többször is beszélgetést kezdeményezett velem, mindig szigorúan olyan helyen és szögben, hogy ne követhessenek nyomon minket, s mikor újra megkérdeztem, miért, azt felelte, nekik is nehéz ez a munka, ezért jólesik néha egy kis beszélgetés valakivel. Ez pedig senki másra nem tartozik. Mivel nekem mindegy volt, ráhagytam. Kérdezősködött olvasmányaim felől, hogy mit gondolok, majd mondta, őt is nagyon érdeklik a könyvek – amit sejtettem is, hiszen buzgón teljesítette egy–egy kérésemet, s láthatóan örömmel nyugtázta, hogy a csendes, mozdulatlan óráktól még nem bolondultam meg. Nem értettem, miért érdekelte ez annyira, én ugyanis sosem törődtem ezzel különösen, mikor a börtönben fetrengtem is saját életem és tetteim miatt érzett szégyenemben, akkor sem jutott eszembe, hogy majd „begolyózok”. Ezt mondtam is neki, mire ő annyit mondott, hogy sokan vannak így.
– Tudod – mondta egy alkalommal–, sok emberrel foglalkoztam és találkoztam már itt a habvárban, hiszen évek óta itt vagyok – sóhajtott. – És nem egy esetben láttam, hogy az illető bedilizett. Hogy miért, azt nemigen lehet tudni, mert a betegek – nevezzük így őket, azaz titeket – és a felügyelők közti érintkezés nem éppen kívánatos dolog itt. Remélem, te azért nem bánod ezt.
Nem szóltam semmit, csupán kíváncsian figyeltem, amit észre is vett, hiszen gyorsan bólintott, majd rögtön folytatta:
– Mégiscsak jó neked is néha elbeszélgetni valakivel, az emberek itt mégiscsak eléggé magányosak, hát nem? (Gábor persze egyáltalán nem tudott Csikkel való barátságomról). Szóval, hogy a lényegre térjek, az egyik illető egyszer roppant furcsán kezdett viselkedni, s az ő szobája előtt éppen én voltam ügyeletesnek beosztva, hetekig. Kezdetben teljesen normális volt a fickó, nem szólt egy szót sem, az étkezéseknél sem nagyon beszélgetett senkivel. Aztán egyszer csak hallom, hogy hangosan röhög a szobájában. Ebbe meg mi ütött? – kérdezem magamtól; érthetően alaposan meglepődtem. Bementem hozzá, megkérdeztem tőle, jól érzi–e magát. Körbenéztem, hátha meglátok valami mulatságos dolgot a falon, vagy az ágyán, amit hirtelen röhögést váltott ki belőle, de nem láttam semmi különöset. Erre a megszokott, egyszerű ábrázatával annyit mondott, hogy semmi baja, s csak egy régi emlék jutott eszébe. Ezt egészen logikus magyarázatnak tartottam, de figyelmeztettem, ha lehet, ne sokat gondoljon a múltjára, elvégre ez itt kerülendő, s nem is használ sokat magának. Koncentráljon a jelenre, a habvárra. Azt mondta, természetes, és ne csináljak belőle ekkora ügyet. Ott is hagytam. Azután kissé figyelmesebben járkáltam az ajtaja előtt, majd, ha jól emlékszem, két nap múlva ismét hallottam a röhögést, ezúttal azonban nem akarta, nem tudta abbahagyni, én legalábbis így gondoltam. Beszaladtam hozzá, ám rázogattam, ő meg csak integetett, hogy nyugi, semmi sem történt, hagyjam, jólesik egy kicsit nevetni. Persze, nem olyan nagy dolog ez, de itt a habvárban mégiscsak furcsa volt, nem szoktam az emberek csak úgy hirtelen vihorászni, semmi vidám sincs abban az életben, amit otthagytak, itt pedig különösen semmi olyan nincs, ami bárkinek is annyira tetszene, hogy könnyes legyen a szeme a röhögéstől. Mit tehettem, mikor láttam, hogy megnyugodott, magára hagytam. Eltelt egy hét, és semmi sem történt. Úgy gondoltam, hogy eltúloztam a dolgot, egy nevetés miatt – érthető és logikus, hogy régi, vidám emlékek kiválthatják – értelmetlen bármi rosszra is gondolnom. Ez így is ment egészen addig, míg ordítozást nem hallottam… Eszembe ötlött, hogy s szerencsétlen talán nem bírja tovább elviselni a bezártságot, és most így adja tudtára a többieknek… Gyorsan berohantam, és megpróbáltam lecsillapítani, de percekig tartott, mire valamelyest megnyugodott. Ettől fogva naponta történt valami: hol sírt, hol nevetett, hol énekelt, meg amit csak el tudsz képzelni… Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hogy mi folyik itt, segítségre van–e szüksége, vagy ilyesmi… Mire azt felelte, hogy egyáltalán nem, tökéletesen jól van, és ne lepődjek meg azon, ha mindig más állapotban találom, ha olykor csendes, vagy harsány, boldog vagy szomorú, esetleg dühös vagy elégedett – ezt mind szándékosan teszi. Hogy miért? Ő és régi ismerősei – akiknek a létezéséről persze én semmit sem tudtam, nem tudhattam – úgy tervezik, hogy színházat hoznak létre, melyben különféle darabokat szeretnének színpadra vinni és előadni a többieknek itt, a habvárban. Megkérdeztem, hogy kik azok a bizonyos többiek, és hol vannak? A válasz: őket még a kinti világból ismeri, én nem találkoztam még velük, de ne aggódjak, megígérték, hogy segítenek neki a színházban, mert nekik sem árt egy kis szórakozás, s ők a barátai, ezért hitelt ad a szavuknak. Bízzam meg bennük nyugodtan magam is. A vége az lett, hogy az egyik tanító személyesen beszélgetett vele vagy másfél órán keresztül egy külön, erre a célra fenntartott szobában, majd a végén ki kellett vinni a habvárból, hogy egy pszichiáter vagy valaki hasonló foglalkozzon vele. Hiszen tudod, ez a hely itt nem elmegyógyintézet. Azonban, amennyire tudom, a férfit nem hozták ide többé vissza. Egyszóval megőrült szegény.
– Bocsáss meg haver, ha félbeszakítalak, de hogy értetted az előbb, hogy külön erre a célra létrehozott helyiségben?
– Pedig pofonegyszerű: ide akkor kerülsz, ha nagy az esélye annak, hogy bediliztél. Ha ez kiderül, márpedig a tanítók bizonyára meg tudják ezt állapítani, akkor elvisznek kezeltetni. Aztán vagy meggyógyulsz és visszajöhetsz, vagy nem, és életed végégi szedheted a fehér pirulákat. Szóval, nem ez az illető volt az egyetlen ilyen eset, előfordult ez még jónéhány más lakóval is, de én őt ismertem jobban, a többiek ügyének csak töredéke jutott a fülembe. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy előfordul, hogy valaki bekattan, s tulajdonképpen – szerintem egyetértesz velem – befellegzett. Nincs rá nagy esély, hogy ide visszajöjjön. Ami… na mindegy. Nem örülnék neki, ha te is így végeznéd.
Ezzel véget is érte eme beszélgetésünk, de még most lettem okosabb azzal kapcsolatban, hogy miért foglalkozik egy felügyelő ennyire azzal, hogy éppen én vagy bárki más megbolondul–e. Persze, minimális mértékben érdeklődniük és figyelniük kell az embereket, hogy a legkisebb bajt is észrevegyék, mint ahogy Gábor is ezt tette ezzel a szerencsétlennel kapcsolatban, akiről mesélt, de nem hinném, hogy egyformán mindnyájunkkal, minden egyes lakóval hetente többször is beszélgetne, ráadásul érintetlen helyen – amelyet a kamera fürkésző lencséje előtt rejtve marad.
Bevallom, néhány gondolat erejéig az is megfordult fejemben, hogy Csikk kezdeti bizakodása és – nevezhetem így is, barátom szemszögéből – derültsége illetve a mostani állapota – szörnyen néz ki számomra ez leírva, de csak megnövekedett cinizmusára pesszimizmusára és bizalmatlanságára utalok ezzel – közti különbség esetleg hasonló folyamat következménye. Bár az őrültség semmiféle jelét nem tapasztalom rajta, ettől függetlenül előfordulhat, hogy mégiscsak történt vele valami. Valami… tudom, hiszen sokszor olvastam már, hogy az őrülteket sok esetben nem lehet felismerni, olyanok akár én, vagy más normális és ép elmeállapotú ember. Elnézést ezért a kifejezésért, hiszen mi, bűnözők, gyilkosok és szenvedélybetegek természetesen a külvilági társadalom tükrében nem tekinthetjük magunkat épelméjűeknek, mégis, itt, a habvárban talán megengedett ez a kifejezés abban az esetben, ha nem keltünk feltűnést, nem viselkedünk furcsán, hanem csendben és rendesen végezzük a dolgunk, s betartjuk az utasításokat. S bár ilyen alapon tekintve barátomat, jóformán ugyanúgy viselkedett, mint bárki más, ezért ostobaságnak is tartottam gondolatomat s vele együtt magamat is, s próbáltam is elfelejteni. Mindössze az a kétellyé érlelődött kérdés maradt meg bennem vele kapcsolatban, hogy vajon miért változott meg ennyire bekerülésünk óta, mert kétségtelen, hogy megváltozott, biztosan tudtam, hogy nem érezte itt jól magát, ezért próbáltam megtalálni azt az eseményt vagy akár csak pillanatnyi mozzanatot, mely barátomban gondolatokat ébresztett. Ezek a gondolatok pedig meggyőződéssé értek benne, melynek lényege, hogy nem jó helyen van. Azt csak remélni tudtam, hogy eme érzése nem kerekedett felül saját múltbeli szenvedésein és kínjain, azaz nem akarta elhagyni az intézményt. Az igazat megvallva, hiányzott volna, hiányoztak volna beszélgetéseink. De nekem is voltak szilárd elhatározásaim és elképzeléseim, melyek a múló hetek során csak még jobban megmerevedtek s egyre jobban segítették formába önteni habvári életemet: mégpedig, hogy én itt a lehető legjobb helyen vagyok, és jó úton haladok saját kiteljesedésem és megújulásom felé. Ennélfogva, ha Csikk nem így gondolkodik, s esetleg magával hívna – talán sokat képzelek magamról, hogy azt hiszem, megtenné ezt? –, nem tarthatok vele. Sajnálatos, ha két barát véleménye különbözik, de elsősorban azért vagyunk itt, hogy saját boldogulásunkat keressük.
Az elkövetkezendő napokban nem láttam barátomat, nem tudtam, hogy szándékosan kerül–e – bár ennek nem láttam semmiféle okát, így nevetségesnek is tűnt az elképzelés –, vagy pedig csak így hozta az adott pillanat, ugyanis étkezéseim jelenetős részét mostanában köpcös ismerősöm, Lajos társaságában töltöttem, akivel többször is visszaemlékeztünk arra a bizonyos gyümölcsszedésre, mely végülis sok élményt, tapasztalatot és tanulságot nyújtott számunkra. Ő úgy vélekedett arról a tagról, aki megszökött, hogy feltehetően nem bírta tovább idegekkel, és bekattant. Ez többé–kevésbé egybe is vágott Gáborral folytatott beszélgetésemmel, hiszen ő tulajdonképpen – cselekedeteit tekintve – lehetett az a személy, akinek elege lett az egészből, és egyszerűen csődöt mondott, elméje elborult. Ebben egyet is értettünk, abban azonban már kevésbé, hogy vajon mi történhetett vele a továbbiakban. Elszökött–e, vagy tervezte–e egy hogy visszatér? Jó kérdés. Ha nem tudott már reálisan gondolkodni, s mindezt voltaképpen a habvár váltotta ki, ezért ha más nem, az iszony bizonyára visszatartotta a gondolatától is az újrakezdésnek, illetve folytatásnak. A szökéshez viszont semmit sem tudtunk hozzáfűzni, elvégre fogalmunk sem volt az intézményt körülvevő terület méreteiről, mindössze azt a banális információ volt birtokunkban, mint mindenki másnak, miszerint „elég nagy”. Hogy sikerült–e kijutnia, s odakinn a rendőrség elől is elmenekülnie, vagy pedig magára hagyatva barangol még mindig a habvár körül és egyfolytában éhezik – ki tudja. Meddő dolog és időpocsékolás volt erről beszélni, ám éppen mert jóformán semmit sem tudtunk, ezért volt izgalmas.
Emellett egy mási, figyelemreméltó, ha nem is túlontúl különleges, de a habvári viszonyokat tekintve mégiscsak rendkívüli dolog történt: csoportunk hölgytagjainak haját nem borotválták le, hanem hagyták nőni már egy jó ideje, s most változatos színek bukkant fel saját kopaszságunk egyhangú tengerében, ha szabad így fogalmaznom. Ez mindenkit meglepetésként ért, természetesen a nőket magukat is, hiszen először senki sem értette, hogy az ő hajukat miért kell levágni, de hogy most miért engedik nőni újra, azt végképp nem értettük. A habvár képes volt mindig valami látszólag értelmetlen dolgot kieszelni, amiről felbukkanását megelőzően fogalmunk sem volt, s utána sem tehettünk mást, mint értetlenül csóváltuk fejünket. Én továbbra is abban hittem és bíztam, hogy itt úgysem történik semmi sem ok nélkül, ezért hát előbb–utóbb ennek az értelmét is feltárják előttünk, hiszen eddig is így történt. Mindazonáltal kellemes látvány volt végre látni egy nő hosszú, hullámos vagy éppen göndör haját, amely eszembe jutatta régebbi hölgyismerőseimet, s velük való kapcsolatomat, mely többször volt bizarr, mint kellemes; végül azon kaptam magam, hogy eddig sikeresen elfojtott férfiasságom ébredezni kezd, s ezt nem tartottam túl szerencsésnek, mert tudtam, hogy saját szexualitásom az én legfőbb drogom és szenvedélyem, ami olyan cselekedetekre ragadtat még itt, a habvárban is – mindenféle megtartóztatás és önfegyelem ellenére –, amelyet később biztosan megbánnék, s eddig fejlődésemet, elért eredményeimet egyszerűen a sárba tiporná s egy pillanat alatt eltörölné. Ettől borzasztóan féltem, s nem tudtam, mit tegyek.
Így hát próbáltam mindenféle érintkezést kerülni velük, amely kissé furcsa érzést gerjesztett saját magamban, hiszen férfi vagyok, s úgy vélem, minden igazi férfinak elsőrendű és szent dolog saját férfiasságának tudata, és az azzal való együttélés és rendelkezés, természetesen a mai civilizáció erkölcsei által elvárt módon, s nem úgy, ahogy legtöbbször én tettem, ahogy legtöbbször sok habvári társam tette. Mégis, ez a tudat egészen idáig szilárdan tartotta magát bennem, s úgy éreztem, ha ezt hagyom kiveszni magamból, azzal egyik legfőbb alkotóelememet, azaz testrészemet távolítom el – még ha csak teoretikus úton is. Hiszen lényünk oly sok tulajdonsága forr bennünk úgy, hogy kívülről ebből semmit sem lehet érzékelni, mégis, ha valamelyiktől is megfosztanak minket – vagy éppenséggel saját magunkon végzünk öncsonkítást –, az azonnal megmutatkozik azok előtt, akikkel érintkezésben állunk. Hát még az olyan fogalom és testünk–lelkünk szerves része, mint a férfiasság, mely kívül–belül átitat minket! Egy ilyen folyamatba történő legkisebb beavatkozás is maradandó változást okoz, s a vele járó szenvedés – mert ebben az esetben másról szó sem lehet – annál hosszabb, minél erősebben viseljük magunkon ezt a jegyet, minél jobban összeforrtunk vele születésünk jogán és attól kezdve. Jelen esetre vonatkoztatva még nem történt semmi más, mint néhány hónapos önmegtartóztatás – elnézést, ha ebben a kérdésben már egyáltalán nem állíthatom biztosan, hogy mindez csak rám vonatkozik–e vagy másokra is, mert az intimitás még egy ilyen közösségben is kikerülhetetlen –, de tudtam, hogy ez folytatódik majd tovább, mert még hosszú hónapokig, mi több, évekig leszek itt, ha kitartásom elegendőnek bizonyul, hogy eljussak a legfelső szintre, s elérjem azt, amiért idejöttem. Ennek tudatában a rám háruló feladat kétszerte nehezebbnek tűnt, és tízszer olyan nehéz volt a valóságban, ezt saját magamon tapasztaltam. És férfiasságom eddig szótlanul, a felszín alatt bugyogó vágyát mi fokozta ilyen hirtelen ennyire hevesre, egyik hétről a másikra? A dús, hosszú női haj látványa. A nőiség belépte a habvárba.
Úgy érzem, talán nem jól fogalmazok. Mert felismertem, hogy a látszólag nevetséges és értelmetlen, rendszeres hajnyírásnak tulajdonképpen éppen az volt a célja, hogy nemiségünket kordában tartsa, s ne hangsúlyozza a köztünk lévő testi különbségeket, ne gerjessze vágyainkat egymás iránt. Most pedig hatalmas törés keletkezett az egység pajzsán, megjelent a nőiség, de éppen ezért jelent meg ellenpólusként – ha úgy tetszik, hát nemcsak testi, hanem pszichológiai értelemben is – a férfiasság. Eddig mindkettő a mélyben lapult, most azonban egy gejzír hevességével törtek a felszínre, az én vágyaimat csak az hívhatta létre, hogy megjelent az, amelynek természetes, emberi vonzalmát viszont én, csakis én voltam képes megidézni. Nő és férfi, férfi és nő. Vajon mi célból? Eddig fel sem merült bennem, hogy ennek bármiféle jelentőséget tulajdonítsak itt, a habvárban.
Talán túl sokat okoskodok, s hajlok arra, hogy túlbonyolítsam a helyzetet. Állapotunk azonban ebben a közösségben törékeny, a csendes és magányos órákat nagyon könnyen félresöpörheti egy apró, észrevétlen, de annál veszélyesebb és erősebb impulzus. Nos, úgy gondoltam, a habvár alapvető és elsajátított tanait figyelembe véve, hogy azért támadt rés ezen a kemény munkával kialakított egységes mezőn, hogy azt újra beforrasszuk. A habvárban ugyanis nem létezhet káosz. Csupán kiforrott és tiszta egység, homogén közeg. S vajon mi más ez a hirtelen támadt szakadék, ha nem egy újabb próbatétel, melyen ismét át kell esnünk, ha személyes, lelki fejlődésünket óhajtjuk?
Ebből a szempontból vizsgálva a dolgot, kénytelen voltam belátni, hogy minden eddiginél nehezebb feladat vár ránk. S ezt nehezítette az az egyelőre megválaszolatlan kérdés is, hogy vajon miért pont most érkeztünk ide, és egyáltalán mi szükség ebben az egyébként oly természetes vonatkozásban is próbára tenni minket? Persze, tanítóink bizonyára pontosan tudták, mit miért cselekszenek. Ez a válasz azonban egyáltalán nem elégített ki, a tudatlanság kínzó jelenléte továbbra is gondolataim középpontjában feszegette nehezen megszerzett belső nyugalmam.
Meg kell jegyeznem, hogy a helyzetet jócskán megnehezítette, hogy csoportunk tagjai közül sokkalta kevesebben képviselték a női nemet, mint az ellenkezőt, s ezt összevetve azzal, hogy jónéhányan várhatóan nem tudnak majd ellenállni a kísértésnek, sejteni lehetett, mi fog mindebből következtetni. Bután és közhelyesen csak annyit tudtam hozzáfűzni ehhez, hogy semmi jó és örvendetes. S nemcsak saját magunk habvári fejlődését gátolhatja jelen állapot, de a közösségünk bomlásában is óriási szerepet játszhat. Attól féltem, az akarat most nem fog majd ellenállni a testnek, s erre minden esély adott volt, kezdetben hajfürtök, később egyéb, hasonlóan veszélyes formákban is.
Néhány nap múlva ugyanis észrevehetően megváltozott a nők öltözéke is. Olyan ruhákat kaptak, melyek jobban kiemelték alakjukat, a pólók többsége ujjatlan volt, így mindenki szemügyre vehette a meztelen karokat, melyeket nem sokkal később a meztelen combok látványa is követett. Ezt követték a különböző ékszerek, hajcsattok. Nem kellett sokat várni a rúzs, púder és szemfesték megjelenésére sem. Eme változások közül már egy is tökéletesen bizonyította volna számomra, hogy egy újabb próbatétel előtt állunk, de ennyi látható jelet csak a legostobább nem vett észre. Volt egy–két olyan hölgy, aki továbbra is abban a ruhában járt, mint mi, vagy azért mert tartott attól, hogy engedve a csábításnak bajba sodorhatja magát, vagy pedig egyszerűen nem érdekelte az egész, illetve nevetségesnek tartotta. Bevallom, számomra is az volt, mikor láttam, hogy a legtöbben mennyire jól érzik magukat új öltözékekben és egyéb kiegészítőikben, mintha most csöppentek volna közénk nimfák formájában, akik bűvöletet hoznak közénk. Néhányuk még farmert is hordott. Úgy vélekedtem, hogy mindazok, akik büszkén kacérkodtak új szerzeményeikkel és érezhetően sugározták nőiességüket, máris csapdába estek, olyan csapdába, melyet a habvár állított elénk. De hogy miért is jelentett ez csapdát, ismételten megjegyzem, nem tudtam, csupán saját meggyőződésemre hagyatkozhattam.
Érdekes módon minket, férfiakat, semmiféle ruhákkal nem láttak el, sem parfümmel vagy bármiféle más illatszerrel – amelyeket női tulajdonosuknak köszönhetően mindennap jól lehetett érezni a folyosókon és az étkezőben –, talán éppen azért, mert mi jóval többen voltunk, s ezért semmi szükség nem volt arra, hogy a kelleténél jobban felhívjuk magunkra a figyelmet. Elég volt gyengébb nemű társainkra tekintenünk, s máris beindult a képzeletünk – kinek jobban, kinek kevésbé, jómagam megpróbálkoztam az önmegtartóztatással. Természetesen volt néhány hölgy, aki hiába vetett be bármit, semmiféle vonzerővel nem rendelkezett, mások körül viszont nem volt ritka, hogy egyszerre tízen is ólálkodtak – erről önkéntelenül is az utcai kutyák jutottak eszembe, náluk ez sűrűn előfordul, ám nem kívántam messzemenő következtetést levonni mindebből – de tény, hogy ami az ember lelki szempontjait illeti, és a habvárban a legfontosabb, most alaposan háttérbe szorult, s néhány hétre visszatért a külvilág mindennapos világa, mely ontja magából az udvarlást, behízelgést, erőszakot és szexualitást. Nagyot változott a közösség. Az eddig csendes, komoly és magukba tekintő arcok izgatottá váltak, egyesek szemiből állatias vonzódás sugárzott, de mások eljutottak a rajongásig is – mindezt megpróbáltam társaim szeméből kiolvasni. És voltak olyanok is – bár valamivel kevesebben –, akik mindezt figyelmen kívül hagyva élték tovább csendes életüket, ennélfogva sejtésem szerinte kétszerte nehezebb lehetett kitartani. Szerencséjük, hogy minden nőre jutott legalább öt férfi, s így nem kapkodtak senki után, hanem épp fordítva.