Kutus Bence: A habvár – 11. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Vacsorára mindenki kapott egy darab kolbászt, sonkát meg két szelet kenyeret. Nem hiszem, hogy volt bárki is, aki jóllakott, érthetetlen módon egyedül Lajos simogatta elégedetten nagy pocakját. Ránézésre, én nem gondoltam volna, hogy éppen ő beéri ezzel a szűkös koszttal. Természetesen megindult, ha nehezen is, a beszélgetés, az egyes csoportok közt. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy elég pocsék volt ez a nap, s a holnapitól sem várhatunk sok jót; a munka reggel elkezdődik. Aztán azon vitatkoztunk, hogy vajon tényleg van–e az intézetnek összeköttetése a hivatalos szervekkel. Volt, aki egyetértett ezzel, mint Lajos és én, valamint egy harmadik személy. A másik kettő abban a hitben akart megmaradni, hogy a habvár egy mindentől független hely, olyasmi, mely a hétköznapi világ felett lebeg. Ezt saját érzéseim alapján én is elfogadtam, de az odakinn váró börtön ténye kikerülhetetlen volt, már csak azért is, mert onnan jöttünk valamennyien. S nem tudtam eltekinteni Bivaly tekintetének határozottságától sem, mikor a helyzetet ismertette velünk.

Meséltünk arról is, ki miért került ide. Valamennyien szenvedtünk, csak társaim úgy vélték, sokan ezt szégyellik bevallani, bár jelenlétük ebben a társaságban mindenképp erről tanúskodik. Visszataszítóbbnál visszataszítóbb történeteket hallottam, s mondtam magam is, egyáltalán nem maradtam ki a sorból. Lajos például ideje java részét azzal töltötte, hogy akit csak tudott, zsarolt, különböző intézetek pénzét sikkasztotta el – a repertoárban szerepelt egy öregek otthona és egy óvoda is –, s valóban, éreztem, hogyan lehetett minderre képes. A hangjában volt valami megfoghatatlan, de annál hatásosabb meggyőző erő, amelynek nehéz volt ellenállni. Aki nem ismerte jól, bizonyára bedőlt neki. Mindehhez még hozzátette azt is, hogy ha valakinek néha mégiscsak sikerült átlátni a tervein, s lebuktatással fenyegette, mindig szervezett vele egy félreeső helyen találkozót, majd úgy összeverette az illetőt, hogy annak egy életre elment a kedve a fenyegetőzéstől. Ami őt illeti, bizony örül, hogy a habvárba került, bár őt személy szerint nem az „úgynevezett” (hogy saját szavait használjam) lelkiismeret–furdalás vezette ide, hanem sokkal inkább szeretett volna már egy kis környezetváltozást. Kérdésünkre, hogy elmegyógyintézetnek tartja–e a helyet, határozott nemmel válaszolt, mégpedig azon egyszerű érvet hozott fel ennek alátámasztásául, hogy ő pontosan tudja, ki őrült s ki épelméjű. Saját magát egyértelműen s teljes bizonyossággal az utóbbi csoportba sorolta.

Másik három új ismerősömnek eltért a véleménye. Az egyik határozottan úgy érzi magát, hogy „gyogyósok” közt van, s ha sokáig kell még itt kibírnia, akkor biztosan ő is becsavarodik. Lajos nevetett rajta, mulattatta a fazon. Egy másik férfit kétségbe ejtettek a különböző habvári előadások, azt mondta, „zűrt okoznak a fejében”, voltaképpen semmit sem ért belőlük és az egésznek semmi értelmét nem látja. Erre kötelességemnek tartottam megnyugtatni, hogy sokan hasonlóan éreznek, hiszen még eléggé a program elején vagyunk. Nem mindenki látja még át az új eszmék fontosságát, de meg kell próbálnia befogadni őket. Az illető nagyokosnak nevezett, horkantott egyet, majd lefeküdt aludni.

Hamarosan a többiek is elálmosodtak, egy óra múlva már alig hallottam egy–két odatévedt szót, mondatfoszlányt. Az átkozott szúnyogok is folyamatosan a fülem körül zümmögtek, mintha nem is a véremet akarták volna, csupán azt, hogy ne tudjak elaludni. Tervük szerencsére nem sikerült; az egész napi fáradtságnak nincs ellenfele, ezért miután leheveredtem az általam leszedegetett s úgy–ahogy szétterített falevelekre, hamarosan elnyomott az álom. Azzal a tudattal aludtam el, hogy éjszaka bizonyára különös dolgokat fog az agyam elém vetíteni, de egyetlen másodpercnyi álom nélkül keltem fel a következő reggelen, elgémberedve, s fájó derékkal. Hiába, a gerincem nem szokott hozzá, hogy egyenes és kemény felszínen aludjak… Bár úgy hallottam, jót tesz a hátnak, velem éppen az ellenkezője történt.

Mikor felébredtem, láttam, hogy még elég alacsonyan jár a nap, következésképpen korán van még. Örömmel gondoltam arra, hogy aludhatok még egy keveset. Ekkor azonban, mintha csak a gondolataimban olvasna, feltűnt Bivaly, és izmos kezeivel sorra megrázogatott mindenkit, ráadásul éppen a mi csoportunkkal kezdte. Ehhez hozzáfűzte még vagy tíz alkalommal, hogy „ébresztő, naplopók!”, „lusta népség”… Persze, ő előző nap nem csinált semmit, valószínűleg ma sem fog, könnyen van hát… Azzal vigasztaltam magam, hogy feltehetően ő is átesett ezen az egészen, így aztán jobb, ha nyugodtan végzem a dolgom.

Az a férfi, akinek tegnap Bivaly beverte a képét, szándékosan felállt még azelőtt, hogy a felügyelő odalépett volna hozzá, s kihívóan a tekintetét fürkészte. Majd hirtelen felkapott egy vödröt, s indult is folytatni a munkát. Arra számítottam, hogy a felügyelő majd elmosolyodik büszkeségében, hogy lám, sikerült móresre tanítania ezt a tagot, ehelyett azonban komoran jó munkát kívánt, s lassan a bódéhoz ballagott.

Folytattuk a munkát, hosszú órákon át csendben és nyugodtan. Látszólag már senkit sem zavart annyira a hőség, a verejtékezés, a még mindig meleg víz, mintha mindannyian megértettük és elfogadtuk volna, hogy egyszerűen ez a dolgunk. Azt már nem tudom, ki értelmezte ezt a helyzetet hozzám hasonlóan úgy, hogy a habvár gyógyítási programjának része, nemcsak egyszerű meggyszedés. Hiszen, saját meglátásom szerint, mindennek van értelme, s hol állná meg ez a felfogás a helyét, ha nem épp itt, a habvárban, ahol mindennek oka és jelentősége van?

Lajos még szorgalmasabban dolgozott, mint előző nap. Bizony nehéz volt vele lépést tartani, s délutánra már előrébb járt vagy három fával, miközben egyetlen szemet sem evett a fáról. Pedig egyáltalán nem vettem észre, hogy sokkal gyorsabban járna a keze a sajátoménál. Hogy miféle gondolat, érzés fűthette belülről, nem tudom, de kétségtelenül ez késztette arra, hogy úgy törjön előre a gyümölcsösben, akár a gép. Leggyorsabban azonban Bivaly „barátja” dolgozott, elnézést, ha ezt a kifejezést használom. Jóval előrébb járt akárkinél. Hogy őt mi hajtotta, azt nem volt nehéz kitalálni: dac, büszkeség, sértettség, s bizonyára jó nagy adag düh. Eszembe jutott Bivaly reggeli tekintete. Volt valami furcsa a komolyságában, s úgy gondoltam, talán az, hogy a másikban felismerte azt az embert, akit nem tud egyszerűen megfélemlíteni, megtörni. Azt  a feltevés már kevesebb biztonsággal kockáztattam meg, hogy a felügyelő ellenfelének tekinti–e ezt a fickót, vagy sem. Mindenesetre a második napon egyetlen szót sem váltottak egymással.

Előző napi adagunknak a nap végére összegyűlt majdnem a duplája; felügyelőink megdicsértek minket. Éjszaka, a tábortűznél, a hasonlóan silány koszt jobban esett, lévén mert véget ért a nap, s bár kaptunk ebédet, mégiscsak most áradt szét bennem az az érzés, hogy lám, jó munkát végeztem, s volt értelme a mai napnak. Más foglalatosságnak van–e egyáltalán értelme? E témában kezdtem egyetérteni mesterünk gondolataival, aki minden mást megvetett, kivéve ezt. Itt valóban érzi az ember, hogy amit véghezvisz, szorosan hozzá kapcsolódik, belőle fakad, eggyéolvad vele, s tudata magával röpíti őt a következő napig, hétig, esztendőig, élete végéig. A hasznos munka. Talán az egyetlen emberhez méltó tevékenység. Íme, végre kezdtem megérteni ezt is, s ez örömmel töltött el. Most, mikor ezeket a sorokat írom, szilárdan tartja magáét bennem ez a hit és meggyőződés. Az ember szülte a munkát, az ő egyedüli teremténye, ezért életének igazi értelmet csak ez adhat.

A második nap estéjén nem sok szó esett köztünk, jobbára csak a nap eseményeiről beszélgettünk, mivel azonban jóformán semmi különös nem történt, hamarosan kifogytunk a szóból, s mindenki lefeküdt aludni, illetve megpróbált, mert ezúttal még melegebb volt, homlokom még lefekvéskor is izzadt. Egyszerűen nem tudtam elszunnyadni, pedig jóval többet dolgoztam, mint előző nap, s mégis… Nem jött könnyen a pihenés. Dühös voltam az időre, amely még éjszaka is kínozza az embert, nem beszélve az aljas moszkitókról, amik bezzeg újra és úja visszatértek, őket bezzeg nem zavarta semmi, jöttek rendületlenül az izzadság és a testek szagára. Szerencsére mindegyikünk kapott egy kis palack szúnyogriasztót, a szaga eleinte marta az orromat, de legalább hatásos volt. Úgy egy óra múlva éreztem azonban, hogy ez sem nyújt örök védelmet, folyton hegedülő barátaim mintha az idegeimen húzták volna oda–vissza a vonót. Arcomat lefelé fordítottam, hogy legalább azt ne érjék, de így kényelmetlen volt a fekvés, hát megfordultam, s jobb időtöltés híján az égboltot kezdtem tüzetesen szemügyre venni, életemben először.

Rengeteg csillag pompázott ezen az óriási, fekete boltozaton. Most, ahogy egyre csak fürkésztem, biztonságérzetet adott nekem, bár nem tudom pontosan megmondani, miért. Talán, mert tudtam, hogy ez állandó, örök dolog, minden este szabad szemmel kutathatjuk a titkait, bár szerintem ő válassza meg az időpontot, mikor fel is fedi őket. Addig csak tapogatózunk egy–egy jelenség láttán, elméleteket alkotunk… illetve nem mi, elnézést a kifejezésért, hanem a tudósok: fizikusok és csillagászok… Jómagam, mindenféle rendkívüli vagy nagyra becsült képesség híján lévő ember teljesen értetlenül állok ezen egyetemes csoda előtt. Ha van valami, amit egész életemben képtelen voltam teljesen felfogni és megérteni, hát akkor az az univerzum. S most éreztem, hogy magával láncol, és nem tudok betelni vele. Minél jobban tudtam, hogy tulajdonképpen mennyire tudatlan vagyok a csillagok terén, annál jobban vonzott az egész, persze nem mint kutatót, hanem mint egyszerű embert, akit lenyűgöznek a természet csodái. S ez, ami a fejem felett terült el, nyugalmat sugárzott; nyugalmat és békét. Úgy gondoltam, a habvár is valami ilyesmit fog nyújtani nekem, ha kellően kitartó leszek. Eddig minden jól ment.

Bár nevetségesnek tűnt saját magam számára, úgy gondoltam, megkérdezem köpcös barátomat is, mi a véleménye minderről. Megszólításomra Lajos először csak morgással és szuszogással válaszolt, illetve fészkelődött egy sort, mint aki reméli, hogy csak álmában beszélnek hozzá. Jót mulattam rajta, amint elképzeltem, hogy kétségbeesett, mert azt hiszi, már reggel van, s Bivaly szólongatja. Kezdődik az új munkanap, nagyon korán van még, ő pedig fáradt. Ezek szerint ez a kis ember is képes elfáradni. Az igazat megvallva, ezt természetesen nem tudtam, csak reméltem.

– Mi van?

– Semmi különös. Csak kíváncsi voltam, alszol–e, haver.

– Mi mást csinálnék? Elfáradtam, örülök, hogy végre alhatok, te meg itt kérdezgetsz. Jobban teszed, ha te is megpróbálsz pihenni.

– Jól van, na. Nem akartalak felverni, azt hittem, még ébren vagy – próbáltam magyarázkodni, mert a hangjában hallottam némi ingerültséget.

– Hát, most már igen.

– Egész nap úgy dolgoztál, mint a villám. De te is elfáradsz, úgy tűnik.

– Nem vagyok gép, haver. Mit akartál mondani?

– Hogy nézd meg az eget fölötted. Szerintem szép. Én még nem láttam ilyet.

Lajos felém fordította a fejét, s különös szemekkel fürkészett; sejtettem, hogy miért. Azt hitte, meghibbantam, s erre meg is volt az oka. De azért ő is az égre függesztette tekintetét.

– Nem tudom, mi olyan érdekes ebben. És hogyhogy nem láttál még ilyet? Az eget mindenki látja. Hm… szerintem azt sem tudod, miről beszélsz. Valld be, igazából halálra fárasztott a munka, és próbálod leplezni, nem akarsz elaludni. De mi értelme ennek, haver? Vagy talán megütött a guta?

– Ugyan, ne hülyéskedj. Komolyan kérdeztem.

– Hagyj már aludni, a fenébe is. És ne most zaklass a baromságaiddal. Majd holnap. Komolyan, úgy beszélsz, mint az agyalágyultak.

Aztán jelezve, hogy számára véget ért a csevegés, eredeti pozíciójába helyezkedett, és egy perc múlva már békésen és jóízűen hortyogott is. Most már tényleg örültem volna, ha magam is elálmosodom. De a szúnyogok is egyre csak jöttek… S ezzel a ragyással sem tudtam egy–két normális szót váltani; végülis nem az ő hibája, keményen dolgozott egész nap. Most először éreztem, hogy hiányzik Csikk; szerettem volna ismét hallani azt az iróniát, mellyel a habvárat ecseteli. Bizonyára ehhez a meggyszedéshez is lett volna hozzáfűznivalója, s Bivalyt sem fogadta volna éppen a szívébe. Visszaemlékeztem legutóbbi beszélgetésünkre, és szavai most csendes nevetést keltettek bennem. Aztán ez is elmúlt, s ismét csak egyedül maradtam. Tudta, hogy nemcsak nekem, de mindenkinek együtt kell élnie azzal itt, a habvárban, hogy a sok ember ellenére végülis magányos életet kell élnie. Én most éreztem át teljes egészében, mit is jelent ez. És ez nem olyasmi, mintha odakinn megfosztanának bennünket a nyüzsgéstől, a hétköznapi, rohanó emberektől, és börtönbe csuknának, nem, ez egészen más: ez testünk–lelkünk, egyben gondolataink magányossága is: ha kérdésünk van, többnyire mi adhatunk csak választ, ha kétely támad bennünk, csak mi tudjuk eloszlatni azt. Sokan vagyunk itt, és mégis csak mi magunk vagyunk, egyes–egyedül. Elnézést, ha nem tudok pontosan fogalmazni, de ezt az érzést nehezen tudom szavakkal megragadni: a közösségnél kevesebb, de a magánynál kicsit több.

Oldalra fordultam, már nem törődtem a szemtelen, zümmögő rovarokkal. Éreztem, hogy lassan elnyom az álom, s legközelebbi tudatos észlelésem Bivaly erős marka volt, amint a vállamat rázogatta.

– Ébresztő!

Nem tudom miért, de azt akartam hinni, hogy mindez csak álmomban történik. Így aztán, mintha mi sem történt volna, megráztam magam, s próbáltam tovább aludni. Ekkor azonban két kéz is megragadott, s durván talpra állított.

– Nem hallod, amit mondok? Lusta disznó. – A felügyelő tekintetéből sütött a szemrehányás.

– Elnézést – mondtam, vagy inkább motyogtam. Nem akartam összetűzést ezzel az előttem lihegő monstrummal, de azért egyenesen a szemébe néztem – megalázkodni mégsem akartam.

Bivaly cuppantott egyet a szájával, ami éppúgy jelenthetett a részéről bármit, mint egyáltalán semmit. Mikor a férfi odébbállt, meghallottam a hátam mögött Lajos kissé gúnyos nevetését.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem, nem éppen nyugodt hangnemben.

– Jó volt látni, ahogy noszogatni kell, mint a kisgyereket.

– Roppant érdekes – szúrtam oda a fogaim közt, majd a témát lezárandó, el is indultam vödörért.

Aznap dolgoztam legtöbbet és a leggyorsabban. Meglehet, éppen Lajos miatt, mert figyeltem, hogy halad, s észrevettem egy apró mosolyt is a szája szögletében – nyilván tudta, hogy nem szeretem, ha rajtam röhögnek, s most holmi gyerekes hiúság szállt meg, meg akarom mutatni neki, mit tudok. Meg sem próbált előzni, pedig szerintem képes lett volna rá, hiszen sosem láttam rajta napközben, hogy elfáradt volna.

Ez a nap kétségtelenül a legkellemesebb volt mindannyiunk számára, ugyanis végre kerítettek valahonnan egy jó nagy adag szappant, s a vacsorához is mindenki kapott két szelet húst, amit megsüthetett. Nagyon jó íze volt, ilyen jól még sosem esett az étel, főként, mivel az ebéd valami ehetetlen lötty volt. S ami a legfontosabb, az ivóvizünk sem volt harmincfokos. A termelést is sikerült fokozni, felteszem, a felügyelők elégedettek voltak velünk, még Bivaly sem morgott olyan sokat, mint máskor. Mint máskor… furcsa, hiszen még csak a harmadik napot töltöttük itt, s már úgy éreztük, hogy megszoktuk az új helyzetet. Panaszkodást sem lehetett hallani, mindenki csendben, vagy halkan beszélgetve végezte a dolgát, evett, fürdött, aludt.

Összesen hat napot töltöttünk el itt, a hetedik reggelén pedig elindultunk visszafelé. Nem mondom, hogy mikor kiléptünk a drótkerítés közé ékelt kapun, elfogott volna a hiányérzet, de szerettem azt a nyugalmat és a munkamenet állandóságát, mely biztonságot adott. Tudtam, mikor mi következik, semmi váratlan fordulat, semmi izgalom.

Akkor ért minket a meglepetés: a kapunál létszámellenőrzést tartottak. Ekkor kiderült, hogy a bevert képű tag nincs sehol. Hirtelen nem értettem a dolgot, hiszen úgy látszott, teljesen megbékélt a helyzettel, s őszintén, nem volt nála ügyesebb és gyorsabb munkás itt, az ültetvényen. Még valamennyire motivált is minket, elvégre senki sem akart szégyenszemre lemaradni; ez afféle férfias versengés, mely a külvilágban számtalan szituációban felüti a fejét.

Néhány perccel később, mikor a felügyelők még tanakodtak, s a többiek is csak a fejüket csóválták s egymás közt suttogtak, arra gondoltam, bizonyára a gondosan érlelt bosszút teljesítette be a férfi: megszökött Bivaly elől. Bár, talán nem fogalmazok elég pontosan. Hiszen a szökésre ebben a különös helyzetben még csak azt sem mondhattam, hogy gyávaság az oka, egyáltalán értelmetlennek tetszett az egész. Ugyanis a férfi és a felügyelő közt azon az egy incidensen kívül egy sem történt, úgy tűnt, mindketten elfelejtették, s teszik tovább a dolgukat. Nos, nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban.

Ugyanakkor, ha ez a fazon tényleg – számomra nevetséges – bosszút forralt, akkor kötve hiszem, hogy ez a szökés lett volna az, legalábbis teljes egészében. Ezt még csak bátor kiállásnak sem lehet nevezni. Mi azonban semmit sem tehettünk, fogalmunk sem volt, hová mehetett. Néhányan úgy vélték, hogy elege lett az egészből, s visszament a habvárba, de jómagam más véleményen voltam.

Tíz perc után a felügyelők úgy döntöttek, hogy felesleges tovább ácsorogni, s visszaballagtunk. Útközben nem szóltam egy szót sem, nem is gondoltam semmire, egyszerűen csak elmerültem a tájban, s arra gondoltam, milyen furcsa lesz visszatérni. Mikor beléptünk a főkapun – immár másodjára –, nem érintett kellemetlenül a visszatérés, de egyfajta vágyakozás vert bennem gyökeret… Vártam, hogy újra kilépjünk azon az ajtón, s ismét dolgozzunk valamit. Szerettem azt a tevékeny nyugalmat, ha szabad így fogalmaznom.