[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Ami engem illet, örültem a kialakult helyzetnek – elnézést, ha ezt írom, természetesen nem a körülményekre értettem, de mindjárt megmagyarázom. Ha gyümölcsösbe megyünk dolgozni, az voltaképp a legjobb, hiszen egész nap árnyékban leszünk, s kit érdekel, lesz–e víz vagy akár valami ennivaló, majd szedegetünk munka közben a fáról a mi gyomrunkba is. Erről eszembe jutott az Érik a gyümölcs, egyik kedvenc olvasmányom. Nekünk látszatra rosszabb volt, hogy lévén a habvárban vagyunk, s voltaképp saját boldogságunk érdekében dolgozunk, nem kapunk fizetséget, de azt hiszem, ekkorra már mindenki elszokott a pénz fogalmától. Ez senkit nem érdekelt már. Fontosabb dolgok kerültek előtérbe. S úgy vélem, mégiscsak mi jártunk jobban a regény szereplőinél: ha végeztünk, volt hova mennünk, volt rendes fedél a fejünk felett, nem kellett beérnünk egy rozoga autóval tizedmagunkkal. De ami ennél fontosabb volt: mi nem azért dolgoztunk, mert abban reménykedtünk, hogy hátha jobbra fordul majd a sorsunk, és talán tudunk szerezni valahol egy ócska viskót, melyet az évek során majd úgy–ahogy felújíthatunk; nem, mi biztosak lehettünk benne, hogyha elvégezzük a ránk bízott munkát s elviseljük annak viszontagságait, az ki tudja, milyen, előttünk talán ismeretlen módon gyógyítja kínzó lelkiismeretünket. Nekünk biztosíték volt arra, hogy ha teljesítjük a feladatokat, meggyógyulunk. Már most jobban voltunk a legtöbben, sokunk arcáról eltűnt az az állandó, belső viharok okozta izgatottság; könnyebben éltük napjainkat, s ezt a magam nevében is állíthatom. Nem holmi halvány reményt adott nekünk a habvár, hanem szilárd tudást. Mestereink tulajdonképpen ezt mondták: idomulj a habvárhoz, s akkor az is idomul hozzád; eggyé váltok, egy nagy egésszé, mely az örök nyugalomban és ürességben lebeg. Úgy működik ez, mint egy matematikai vagy fizikai törvény. Olyan biztos ez, minthogy szervezetünk alapja a szénatom. Reméltem, hogy mindezt idővel a kétkedők is be fogják majd látni. S ha éppen nem is tudott volna Steinbeck rólunk olyan izgalmas és egyben tragikus történetet írni, mint az Érik a gyümölcs, nos, ennek örülök, minthogy nemsokára végre kapunk egy pohár vizet és valami ennivalót is. Elég, ha a szenvedés egyszer gázol át az emberen. Aki többször is elviseli, az már nem is igazán ember, hanem maga a két lábon járó, élő eszme és hit.
Végre felbukkant az áhított gyümölcsös, s láttam, hogy társaim arcán átfutott a megkönnyebbülés egy pillanatra. Persze már nem azért, mert az unalom hosszú habvárban töltött napjait most egy kis ideig megszakíthatjuk, hanem egyszerűen a kimerültség miatt. Reméltük, ott végre megpihenhetünk. A fák hosszan elnyújtóztak egészen egy–két kilométerre előre, az ismeretlen tájon; a hőségtől vibráló levegő, valamint gyenge arányérzékem miatt nem tudtam pontosan megállapítani. Szélességre sem volt lebecsülendő a terület; összességében jó néhány hektáron terült el a habvár valószínűleg óriási gazdaságának eme része. Jó lett volna tudni, valójában mekkora is az egész ültetvény, s mennyit kell dolgozni rajta. Hogy több napig is eltart majd a munka, abban biztos voltam. Régebben, még odakinn, az emberek világában is csak úgy fogtam hozzá bármiféle dologhoz, hogy a lehető legpontosabban ismertem minden lényeges kérdésre a választ: kik a résztvevők, milyenek a körülmények, mennyi a kockázat… De egyelőre nem tehettem semmit, abban bíztam, hamarosan kiderül majd minden.
Az ültetvényt erős drótkerítés vette körül, s kétszáz méter után széles bejárat nyílt rajta. A drótból és fából készült kaput behajtották, s bevezettek minket. Kimerülten ültünk le a földre, igyekeztünk árnyékos helyet keresni. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, Bivaly elénk állt, s izmos nyakát tornáztatta néhány pillanatig; az egész úgy festett, mintha verekedéshez melegítene be.
– Nos, megérkeztünk… – bólintott. – Néhány napig itt fogtok dolgozni; úgy értsétek ezt a néhány napot, hogy egyelőre nem tértek vissza a habvárba. – Ezt a kijelentést hangos zúgolódás fogadta, melyet a férfi gyorsan leintett. – Higgadjatok le! Ne aggódjatok, természetesen megoldjuk az étkezést, és minden egyebet, ami szükséges. Legjobb lenne, ha mindjárt nekilátnátok. Láthatjátok, hogy a bejárat mellett felhalmoztunk egy csomó vödröt és létrát, mindenki vegyen magának egyet, aztán álljatok be az egyik sor elejére, minden sorba egy ember. Ez a nagy gyümölcsös, amit láttok, mind–mind meggyfa, s van belőlük bőven, tehát nem fogtok unatkozni. Kissé beljebb, középen van egy kis tisztás, ott felállítottunk egy kisebb bódét, ahol mi, felügyelők leszünk egészen addig, míg a munkát el nem végeztétek. Közben ellenőrizni fogunk titeket. Nem ajánlom senkinek, hogy sokat lazsáljon, és rendbontó legyen, különben megvonjuk tőle a fejadagját.
– Ezt meg hogy képzeli? – kérdezte valamelyik fa alatt ücsörgő férfi. – Nem vagyunk mi állatok; azt csinálunk, amit akarunk.
Bivaly merev arccal fordult eléje. – Most pontosan azt fogod csinálni, amit mondok, ha nem akarod, hogy visszavitesselek a habvárba, mert az csak egyet jelenthet: nem hiszel a tanításban, és nem engedelmeskedsz… S akkor aztán kezdheted elölről az egészet… Nincs már eleged a szobádban ücsörgésből? A tétlenségből? Ha kell, akkor százszor is visszaküldenek az első szintre, és senkit nem fogsz érdekelni. Ha ezt, akarod, megteheted, míg be nem látod, hogy ez mind érted van. És ha ez sem elég, barátocskám, kizárnak a habvárból, visszamehetsz oda, ahonnan jöttél, és kínlódhatsz életed végéig. Ez persze a többiekre is vonatkozik. – Most felénk fordult, s tekintete fenyegetően meredt ránk. – Remélem, tudjátok, mi vár rátok, ha nem vagytok hajlandóak engedni a habvárnak, akarom mondani, nem akarjátok teljesíteni mestereitek kéréseit, akik pedig csak miattatok vannak itt. De remélem, ezt nem kell hangsúlyoznom. Ha van bennetek elég akaraterő, itt maradtok és teszitek a dolgotokat. Tudom, hogy miért jöttetek ide. Én is így kezdtem valamikor…
Ez meglepett. Nem gondoltam volna, hogy felügyelőink nem makulátlan lelkű, önkéntes vállalkozók, akik egyszerű emberekként, talán fizetés fejében dolgoznak a habvárban. Ez más megvilágításba helyezte az egész dolgot. Azt jelentette, hogy Bivaly pontosan tudja, mit beszél.
– Ki akar hát visszamenni? – kérdezte fennhangon, mindannyiunk felé fordulva.
Egyikünk sem szólt. Jómagam visszaidéztem egy évvel ezelőtti állapotomat, mikor még javában éltem régi életemet. S hordtam magamban a szenvedést, mint egy nem kívánatos, de annál súlyosabb terhet. Bármit, bármit megcsinálok, csak vissza ne kerüljek az úgynevezett civilizációba! Körbenéztem. Társaim arcán is hasonló érzelmeket, feszültséget, néhol idegességet figyeltem meg. Ezek szerint, ha sokaknak még nehezére is esett magukba fogadni, olvasztani az új eszmét – lévén mert lelkük súlyosan beteg (hozzám hasonlóan), de a kinti társadalom szülöttei, s mind egytől–egyig eltorzult, de egyszerű vágyakkal bíró emberek –, ezt az egyet, a félelmet azért ismerték és megértették, mi vár rájuk odakinn.
– Helyes. – Bivaly szája szögletében apró mosoly bujkált, feltehetően meg volt velünk elégedve, vagy tudta, hogy a fenyegetés beválik.
– Nekem ne beszélj összevissza… ez az egész baromság! – ordította most már kétségbeesetten az előbbi felszólaló, akiben az emlékek felidézése kétségtelenül csak még nagyobb zűrzavart okoztak a fejében.
Bivaly erre megfordult, lendületesen odalépett hozzá, pólójánál fogva felráncigálta, s behúzott neki egyet. Az ütés erejétől feje a fa törzsének koccant, hallottuk a tompa puffanást. A férfi lehanyatlott, s egy percig magába bámult. Akkor felnézett a felügyelőre, s szemeiből csak úgy sugárzott a gyűlölet, szája széléből vér csordogált, mely beszennyezte ruháját is. Mindenki hallgatott; nem akartuk, hogy kimerültségünket még veréssel is tetézzük. Úgy tűnt, ha mindannyian arra az egy emberre ugranánk, akkor sem győzhetnénk.
– Megértettük egymást? – reccsent a felügyelő az előtte ülő, lihegő férfira.
– Igen… – sziszegte az a fogai közt.
– Nagyszerű. Lássuk csak… Középen, a bódé mellett jónéhány műanyag hordót találtok, abba ürítsétek a gyümölcsöt. Egyszerre csak egyet használjatok.
Fáradtan, de az előbbi incidens okozta megdöbbenés s félelem miatt buzgón láttunk munkához. Mindegyikünk kapott egy létrát; volt, aki helyette fára mászott, s úgy kapkodta az apró, bordó, olykor majdnem fekete szemeket. Egyikünk sem mert jó ideig szólni a víz miatt, ehelyett inkább a gyümölccsel próbáltuk szomjunkat oltani. Kénytelen voltam én is ezt tenni, mert nem igazán szerettem a meggyet, ami éretten is elég savanyú. A munka lassan haladt, sok gyümölcs volt a fán, nagy volt a hőség… Úgy számítgattam a nap állásából, hogy már elmúlhatott dél, mikor hozzákezdtünk a szedéshez, ezért örültem, hogy hamarabb jön el az este… Viszont ha magam elé tekintettem, s láttam, mennyi fa van még… Nem is tudtam megszámolni, de nem is mertem előremenni, nehogy észrevegyenek, bár ezzel is eltelt volna öt perc. Parányi időtartam, amelyet máskor, rohanó életemben észre sem vettem volna, most nagy jelentőséget nyert.
Ragyás képű, reggeli útitársam mellettem, némán és talán túlságosan is kitartóan dolgozott tőlem jobbra. Legalább engem is ösztönzött, hogy gyorsabban végezzem a dolgom, nem akartam lemaradni mögötte. Érdekes, az ember mindig lebecsüli még az alapvető és elvárható képességeit illetően is azt, aki külsőre nem nyújt valami szép látványt, vagy testi fogyatékosra emlékeztet. Önkéntelenül így éreztem én is, de rájöttem, hogy alaposan alábecsültem köpcös társamat.
Körülbelül két óra múltán hirtelen megszólított:
– Fáradt vagy?
Elég ostoba kérdés, gondoltam, mert nyilvánvaló. hogy mi a válasz. Meglehet azonban, hogy nem volt jobb ötlete beszélgetést kezdeményezni. Én meg már untam a monoton, szótlan munkát, ezért felé fordultam, s egy enyhe mosollyal viszonoztam a gesztust.
– Eléggé. De nem ez a munka fárasztott ki, mert itt többnyire árnyékban vagyunk… A délelőtti menetelés volt kimerítő, azt hiszem. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez.
– Ne aggódj, majdnem mindenki így van ezzel. Én viszonylag jól bírom a gyaloglást és a munkát.
– Igen, látom, hogy majd kicsattansz a munkakedvtől. Nem győzöm veled tartani a lépést – bólintottam elismerően, s reméltem, hogy nem hallotta a hangomban bujkáló irigységet.
– Azért nekem sem ártana egy óra pihenő. – Körbenézett. – Úgy sejtem, a többiek is épp ezt vitatják meg.
Valóban, mintegy varázsütésre, hozzánk hasonlóan is megindult a beszéd az emberek közt, bár elég halk volt ahhoz, hogy megértsem, mit mondanak. Tulajdonképpen a bevert arcú férfi érdekelt. Dolgozott–e egyáltalán, vagy tiltakozásul leült a földbe, miután a felügyelők bementek a bódéjukba?
Kérdéseimet köpcös társamnak is feltettem, aki, mielőtt válaszolt volna, udvariasan bemutatkozott.
– Lajosnak hívnak. A vezetéknevem nem fontos. Mármint itt a habvárban.
– Én pedig Tamás vagyok – mondtam, majd leugrottam a fáról, s kezet ráztam vele. Talán azért voltam ennyire előzékeny, mert jó volt végre emberi szót hallani. Pedig a habvárban fél napokat is kibírtam egyedül…
Nem kerülte el a figyelmem, hogy ő is a vezetéknevet említette, mint Gábor, a különös felügyelő még a habvárban. Vajon mit jelenthet ez? Lehet, hogy csak úgy kifutott a száján? Meglehet… Gyanakvó természetemnek nem felelt meg ez a lehetőség, ezért alaposabban ki akartam faggatni ezt a ragyás képűt. Erre azonban nem került sor, mert tovább beszélt, s megfigyelésemet egyelőre elraktároztam.
– Valóban, a legtöbben alig állnak már a lábukon – bólogatott Lajos nagy hevesen.
– Észrevettem, hogy idefelé egy szót sem szóltál.
– Ahogy te sem – hunyorgott a köpcös. – Nos, jobbnak láttam, ha befogom a szám, haver. És nem is bántam meg. Az a tag addig jártatta a száját, amíg bevert neki egyet az a kolosszus. Mire jó pattogni? Nem szólunk, és most még helyén van miden fogunk… – Kajánul röhögött, láttam, hogy fröcskölt a nyál a szájából. Nem éppen a leggusztusosabb ember, meg kell hagyni.
– Szerinted az igaz, hogy ha kivágnak innen minket, nekünk végünk?
Lajos abbahagyta a röhögést, s magára öltötte az előbbi, sunyi tekintetét.
– Nagy rá az esély, haver. Habvár így, habvár úgy… Tudod, mi ez? Megmondom neked: javítóintézet, ennyi. Annyi a különbség, hogy más módszerekkel dolgozik. Ha az intézet kudarcot vall, mehetünk oda, ahonnan jöttünk, és akkor már nem lesz több segítség.
Erre elhallgattunk mindketten. A köpcösnek egyértelműen igaza volt. Ha belegondolok, soha többé nem leszek szabad ember a társadalom fogalmai szerint. Ha itt kudarcot vallok, akkor mehetek vissza, úgy, hogy képtelen voltam saját magamért megküzdeni… Odakinn pedig valószínűleg egy héten belül újrakezdenék mindent. Ha én nem is akarnám, akkor a környezet rákényszerítene, elnézést a megfogalmazásért, nem akarom saját bűneimet az emberekre hárítani, de így van. Önáltatás ez? Lehet. Nem vagyok felelősségteljes? Lehet, hiszen többek között ezért is vagyok itt.
A felelősség… Egyszer, gyermekkoromban kaptam egy labdát. Még aznap véletlenül belerúgtam egy tüskés bokorba, persze ki is lyukadt. Egy napig sikerült eltitkolnom, de aztán apám észrevette, és kérdőre vont. Megkérdezte, mi történt. Én pedig csuklóból rávágtam a régóta kiagyalt mesét: a szomszédgyerek elkérte, és tönkretette. Persze, apámat nem tudtam átverni, rögtön észrevette, hogy hazudok. Megpofozott, én pedig szégyenemben elkullogtam, és másnap reggelig elő se dugtam az orrom. Akkor aztán hirtelen fogtam magam, s kimentem az utcára, ahol a szomszédgyerek kavicsokat szedett. Odamentem hozzá, és a képébe vágtam, mit tett, majd szóhoz sem engedve, jól megrugdostam, hogy elbőgte magát. Öt perc sem telt bele, apám jól megvert. Elszégyelltem magam ismét? Nem, nem, már dolgozott bennem akkor a férfias gőgnek és büszkeségnek valamiféle kezdeménye, csírája, s gyerekfejjel nem engedte, hogy bocsánatot kérjek, csupán érlelte bennem a dühöt. Mérges voltam apámra, hogy miért nem érti meg, hogy én csak elégtételt akartam venni valakin a labdáért. Nem haragudtam én a fiúra, csak muszáj volt valakin megtorolni a dolgot. Ő csupán közvetítő volt apám és énközöttem. S én lezártam volna azzal az egészet… De apám nem hagyta. Dühöm ellene fordult… Volt egy ócska tragacsunk; éjszaka kilopóztam az udvarra, s egy konyhakéssel módszeresen és igen, élvezettel kiszúrtam mind a négy kerekét. Percekig hallgattam a levegő sziszegését, s közben azt gondoltam, hogy na, most megkaptad! Verést viszont még egyet nem akartam, ezért kicsit később, egy üveg vízzel és egy darab kenyérrel leléptem otthonról, s három napig csavarogtam. Az éhség azonban hazakergetett, s nem mertem apám szeme elé kerülni. S hogy mi történt? Nos, egyáltalán nem az, amire számítottam. Ő csak rám nézett, csendesen, nézett, nézett, egy évszázadnak tűnt az a kis idő, míg egymással szemben álltunk. Meg sem tudtam szólalni, már azt akartam, inkább üssön meg, hogy történjen végre valami. Ő pedig egyszer csak felemelte a karját, s a szobám ajtajára mutatott. Most már tudom, hogy miért tette ezt. Így tudott a legjobban megbüntetni
Révedezésemet Lajos szakította félbe, aki engem szólogatott.
– Ja, bocs, csak elgondolkodtam…
– Figyel csak, haver! Hagyd a meggyezést, a többiek is ezt teszik, elmegyünk inni… Nem árt már egy kis szünet. Kábé három órája megállás nélkül dolgozunk, most már jár egy kis pihenő. Én meg már torkig vagyok a meggyel. Lehet, hogy egy életre megutáltam – röhögött.
A bódé és körülötte a tisztás nem volt messze, úgy ötven–hatvan méterre előre, bár én a fák miatt nem láttam, ugyanis az ültetvény szélén dolgoztam. Úgy láttam, elég tágas fatákolmány, és négyen kényelmesen elférnek benne. A bejárat mellett ugrándozott láncra kötve egy nagy, loncsos és büdös bulldog, a szája szélén egyfolytában csorgott a nyál a földre. Vadásznak nevezték el a felügyelők.
Az építmény mögött felállítottak egy fémhordót is, amely tele volt vízzel, s az aljára egy kis zuhanyrózsát szereltek, és egy egyszerű csapot. Ez tehát a mosdó. Szó se róla, praktikus és egyszerű szerkezet. A bódé előtt egy kis asztalra állítottak egy fehér műanyag kannát, alján szintén kicsiny csappal. Most ide gyülekeztek az emberek. A kutya ugatott minket, mivel nem ismert még senkit. Odabentről, feltehetően a hőségtől kábultan kitámolygott az egyik férfi, s egy szelet húst hajított az állatnak, az pedig úgy vetette rá magát, mintha életében először látott volna ilyet.
Ami azt illeti, „vízügyben” nagy csalódás ért minket. Egy műanyag pohárba engedtünk többször egymás után, s mikor először ittam, kiköptem az egészet. Meleg volt, ihatatlanul meleg. Ez és a hőség… Nem sok kellett ahhoz, hogy el ne hányjam magam ott helyben. Ekkora disznóságot! A többieknek sem tetszett a dolog. Egyre csak arra kellett gondolnom, hogy habvár a kemény munkát tényleg keményen is veszi, s való igaz, ha ezt mind kiálljuk, bizony megbecsülhetjük magunkat. Bár, felteszem, nálunk sokkalta rosszabb körülmények közt dolgozó emberek is vannak, szóval… Fel a fejjel, mondogattam magamnak, aztán erőt vettem testem tiltakozásán, és ittam. Akárhogy is, a szervezetemnek szüksége volt rá, reggel óta alaposan kiszáradtam. Mikor végeztünk a dolgunkkal, felvetettük, hogy kellene már valamit enni is. Erre Bivaly, aki nyilván a főnök volt, azt felelte, hogy majd vacsoraidőben számítsunk csak valamire, addig bírjuk ki, vagy együnk meggyet. Nos, ezt jól kiagyalta, szerintem már mindenki megcsömörlött a savanyú, piros szemektől. Tény, a habvár próbára tett minket; itt még ennek az ocsmány kutyának is jobb sora volt, mint nekünk.
Kimerülten, fáradtan, és szomjunkat sem csillapítva tértünk vissza gyümölcsfáinkhoz. Megjegyeztem a köpcösnek, hogy jól elbántak velünk, majd pedig, hogy persze, ez nem lehet véletlen.
– Ahogy mondod – értett egyet velem. – Nekem is jól esne egy kis jeges víz (ó, ne is emlegesd ezt a két szót együtt, könyörgöm!), de ez egyelőre sivatagi délibáb.
Az idő mégiscsak könyörületes volt hozzánk, s a nap szép lassan lehanyatlott az égbolton. Bivaly ekkor előmászott a kuckójából, körbenézett, megszemlélte a munka eredményét, majd megdicsért minket, hogy milyen sok hordóra valót összeszedtünk. Holnap kétségtelenül felülmúljuk majd magunkat, mondta mosolyogva, mert már reggel elkezdhetjük a munkát, nem kell az idejövetellel törődni. Erre a kijelentésre mindannyian meglepődtünk. Senki sem gondolta, hogy az éjszakát nem a habvárban töltjük, hanem itt, a szabad ég alatt… Szó szerint, hiszen abban a bódéban aligha lenne hely bárki más számára is, és nem hinném, hogy valaki megkockáztatná, hogy kivívja mások haragját. Együtt, kinn alszunk. Még szerencse, hogy egész nap kánikula volt, s ezért meleg estének néztünk elébe. Bivaly felszólított minket, hogy álljunk össze négyes–ötös csoportokba, ahogy tetszik, s gyújtsunk tábortüzet. Fát találunk a bódé mögött. Aki akar, meg is fürödhet, törölköző van, szappan nincs, ha lehet, spóroljunk a vízzel.. Aztán megkapjuk majd a vacsorát is.
Én jóformán már semmin sem lepődtem meg, inkább örültem, hogy legalább fürödhetek. Egész nap fürödtem az izzadságban, s jól esett leöblíteni magam. Gyorsan a hordóhoz szaladtam, így hamar sorra kerültem. Talán a nagy kimerültség okozhatta, hogy a köztünk lévő sok türelmetlen és agresszív ember ellenére, nem tört ki veszekedés a sort illetően. Pedig aki elöl állt, igazi kiváltságot nyert, s királynak érezhette magát. Ahogy hallottam, az utolsó két embernek már nem jutott víz, csak az arcukat moshatták meg a vizeskannából. Szitkozódtak kegyetlenül, de senki sem törődött velük.
Ötös csoportokra szakadtunk; s elhoztuk a nekünk kijáró faporciót. Persze az ügyesebbek megkaparintották a vastagabb darabokat, de azért mi is kihúztuk a saját készletünkkel elalvásig. Ahogy megjött az este, úgy jöttek meg régi barátaink is, a szúnyogok. Olykor még a füst sem riasztotta vissza őket, folytonosan csapkodni kellett magunkat. Irigyeltem köpcös barátomat, talán a nem éppen szép ábrázata miatt (persze, bolondság ilyet mondani), de valami okból rá nem szálltak a szúnyogok.