Kutus Benc: A habvár – 23. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

Ötödik szint

     Mintha az utóbbi néhány hétben növekedett volna a bennem lakó valami, talán féreg, mely gondolatok útján próbál megtelepedni bennem. Nincsenek jó szándékai, abban bizonyos vagyok. Ha így lenne, akkor nem lenne kellemetlen érzésem, valahányszor csak felbukkan. Ami súlyosbítja a dolgot, hogy nem is tudom, mi ez tulajdonképpen, mit akar velem tenni. És nem tudok társítani, elképzelni hozzá egy arcot. S így testetlenül, anyagtalanul, mégis homályosan, kontúrtalanul ott lüktet valahol a háttérben. Nemrég, ha jól tudom, néhány nappal ezelőtt – elnézést, ha pontosabb időpontot nem tudok mondani, de egyre jobban összefolynak előttem a napok – közvetítette felém első, bűnös gondolatát: hogy én őrült vagyok. Micsoda képzelgés! Hogy lennék tébolyodott? Én, aki vállaltam minden kockázatot és szenvedést azzal, hogy itt maradok a habvárban, mindent megteszek, ami csak erőmből telik, hogy többé ne kelljen a külvilágra gondolnom, s nyugodtan élhessem itt az életem. Ezzel szemben azok, akik odakinn maradtak, és tűrik, sőt fetrengenek a bűneik bűzölgő mocsarában, talán nem ők háborodtak meg, és vesztették el az értelmüket? Meglehet, hogy nem is látszik rajtuk, de ez csupán az évek során át kifejlesztett gondos, művi és minden részletében tökéletes álcának köszönhető, nem holmi „hétköznapi boldogságnak”, ezen csak röhögni tudok. Ha valamelyiküknek is támadna csak egyetlen világos pillanata, úgy hiszem, azonnal ide menekülne, közénk. De hogy is várhatok ilyet, mikor mindenki, az egész kompánia őrült… És ezzel együtt járó gonoszságukban még hamis gondolatokat is sugallnak valami által nekem; el akarják hitetni, hogy én vagyok hibbant, hogy nem vagyok már többé ura gondolataimnak, érzékeimnek, saját magamnak. Nevetséges! Nem így van, habvár?

Érzem, hogy a habvár némán bólint. S ha megkérdezném társaimat, ők is ezt tennék, mert ők pontosan tudják, mire gondolok. Csak hát tilos a beszéd, senki nem meri megszegni a szabályokat, nem is azért, mert a büntetéstől félünk – egyébként még nem láttam, hogy bárkit is megbüntettek volna –, hanem mert vigyázni kell nehezen és törékenyen felépített lelki egyensúlyunkra és békénkre, melyhez azért még hiányzik néhány építőelem. De minden nappal közelebb fogok jutni a tökéletes befejezéshez, a legnagyobb munka végéhez, melyet ember valaha is végzett. Nem is ember, inkább habvári, úgy érzem, ez a kifejezés jobban illik rám, elvégre az ember engem kissé feszélyez, lealacsonyítónak érzem magam, és főként azokhoz hasonlónak.

Ma éjszaka ismét nálam járt Köpcös barátom (tulajdonképpen eléggé nevetségesen hangzik ez az elnevezés; de maga az ember is nevetséges), a nevét nem írhatom le, mert a habvár tiltja ezt, beszélni vele is csak a legszükségesebbekről szabad, de hiszen ezt már említettem. Mindenesetre jólesik időnként beszélni. Bárcsak ne kellene folyton különféle besúgókról meg árulókról tárgyalni, hanem szabadjára lehetne engedni a szavakat is, hogy ne csak a kezeim nyomán, a fehér papíron tinta–halmazállapotban merevedjenek meg hosszú, hosszú ideig, hanem csupán a pillanat örömére suhogjanak bele a levegőbe, fénybe, sötétségbe, mindegy, mibe… Azonban a habvár nem a hirtelen lopott örömök helye, itt minden hosszú időbe telik, rengeteg türelemre van szükség, amit tisztelni kell, elfogadni, és természetesen örvendezni – ahogy én is teszem. Nem szabad elcsábulni; jómagam olykor–olykor szégyenkezem is, mert én legalább, ha ritkán is, de válthatok néhány szót barátommal, bár nem éppen kívánatos témáról, míg a többi lakó még ezt sem teheti meg. Tulajdonképpen ilyenkor az az érzés tölt el, hogy ők sokkal keményebben küzdenek, mint én, s nem vagyok más hozzájuk képest, mint egy képmutató pojáca. Jártatom a szám, talán olyan sokszor szegem meg tudatlanul a habvár törvényeit, hogy ha egyszer elém tárják bűneimet, akkor szégyenemben és kétségbeesésemben összeomlok majd. Sokak számára ez is megoldás: idegroncsként tengetni életünket a hátralévő időben, mint drága jó apám tette, akin persze a kívülálló továbbra sem látott semmit, de én tudtam, hogy filozófiájának és életfelfogásának, hovatovább egész életének és „példaértékű” – ahogy ő nevezte egyszer – munkásságának általam történő megcsúfolása marta és emésztette belül, napról napra fogyatkozott, míg végül már az életre sem maradt elég ereje. Ezután pedig kurváztam, majd én is kezdtem elmerülni a mélybe (miközben eszem ágában sem volt, hogy folytassam fantasztikus életművét), ahonnan neki nem sikerült kikászálódnia, nekem azonban igen, hála a habvárnak.

Talán ez a féreg nem más, mint apám, a példamutató munkásember, a civilizáció mintaképe és törhetetlen eposzi hőse. Érdekes úgy tekinteni rá, egy hosszú, unalmas, de szerinte mindenképp fontos történet főszereplőjére. Az invokációban persze magát hívja segítségül, mivel amit el akar érni, ahhoz senki segítségére nincs szüksége, csupán saját kitartására, és ő bizony egy akaraterős, dolgozó, életerős férfi. Ehhez szorosan kapcsolódik a témamegjelölés: egy akaraterős, dolgozó, életerős férfi, aki minden egyes nap akaraterősen, életerősen dolgozik, hogy maga és – ha már a világra jött – hasznavehetetlen fia számára megélhetést biztosítson. In medias res: Példamutatás, azaz apám, végzi a dolgát második otthonában, a műanyaggyárban, közben arra gondol, ha már elégszer megfenyített, és sikerült végre engem „újra” megteremtenie a maga hasonlatosságára, akkor egyszer én is oda kerülök, megszeretem azt az ocsmány bűzt, a gőzölgő, testetlen, olvadt masszát és persze azt a rengeteg koszt. Persze, nem mondom, hogy az lenne a világ legrosszabb munkahelye, mert lefogadom, hogy ott még a növekvő munkanélküliség is lenne mindig lehetőség a munkára… De dolgoznak ott, s ha megüresedik egy hely, akkor fölvesznek valakit a helyére. Így van ez. Csakhogy az nem nekem való. Szigor egyszer–kétszer elcipelt magával, úgy mondta, világot látni, de sok mindenre nem emlékszem, csak az orromat facsaró gőzökre, a folyékony műanyagra, melynek féltem a közelébe menni, mert attól féltem, rám fröccsen az egész, és soha be nem gyógyuló égési sebekkel ajándékoz meg. Aztán hallgattam a prédikációt, hogy ez komoly, felelősségteljes munka, különösen az övé, mivel művezető, sok ember dolgozik a keze alatt, s értük ő felel. „Felelősség, meg kell tanulnod, hogy ez mit jelent.” – mondta. Én meg hülyén bólintottam, mert az egészből nem értettem semmit, és nem is igazán érdekelt. Persze észrevette, durván félrerántott és figyelmeztetett, hogy ez nem egy hülye kirándulás, tudja ő, hogy sokan elviszik a gyereküket a vidámparkba, ősi várromokhoz és értelmetlenül töltik ott az időt. „Az ilyenek nem normálisak.” – kijelentését még meg is toldotta egy bólintással. Nem mertem szembeszállni vele, akkor még messze voltam attól a bizonyos naptól, mely voltaképp a habvári szabadságom felé vezető út első lépcsője volt. Így aztán követtem, mentem utána, és hallgattam, miről magyaráz, hogy így fröccsöntés meg úgy színezés, szakítószilárdság, kopásállóság és száz ehhez hasonló baromság. Mindvégig tudtam, hogy az egész nem érdekel, úgysem fogok ott dolgozni, de színleg egyet kellett értenem, mert nem akartam, hogy komolyan megharagudjon rám, s elverjen, amiért „egyetlen normális gondolatot sem tud belém ültetni”. Azt hiszem, az enumeráción is túlestem: bizony itt csalódnia kell a főhősnek, mert csak hitvány fia áll rendelkezésére, az pedig láthatóan követi a parancsait, de valójában – s tudja ezt ő – az ellenséggel, a munkakerülőkkel, léhák gyülekezetével szimpatizál. Így folyik minden nap a néma küzdelem apa és fia közt, holott szövetségeseknek kellene lenniük, de egyikük sem fogadja el a másikat, egyik sem enged a másiknak. A deus ex machina megtestesítője pedig nem lehet más, mint jó apám, aki, miután látja, hogy a csata nem vezet sehová, se a győzelem, se a vereség irányába, beveti hát csodás szülői tekintélyét, s terrorban tartva fiát próbálja őt engedelmességre bírni. A fiú pedig kénytelen eleget tenni apjai kéréseinek, ha nem akar sűrűn testi fenyítést. S ez, méltón az eposzhoz, sokszor megismétlődik, minden nap, még a ritmusa is ugyanaz, elvégre időmérték nélkül csorbulna a hatás. A küzdelem végén azonban megtörik a folyamat rendje és egyhangú dinamikája: a gonosz fiú szembeszáll a főhőssel, aki ezután saját elveihez szilárdan ragaszkodva, de erejét már elvesztve sodródik a halál felé, s a perorációban még utoljára semmirekellőnek nyilvánítja utódát, akit megbélyegez, és maradék hatalmát bevetve elindítja a pusztulás útján, még élete utolsó pillanatában. Így hunyja le szemét örökre az akaraterős, elszánt, céltudatos, küzdő ember, az apám. Csakhogy ebben az eposzban van egy második fejezet, ami rólam szól, ennek pedig két főhőse van: a habvár és én. A történetben pedig lassan, kemény munka árán felismerem e csodás létesítmény értékeit, szépségeit, s csupán a társadalomból bennem maradt mocsok kitakarítása válik belső küzdelmem céljává. Ez az eposz pedig, érzem, a végéhez közeledik, s én egyre biztosabb vagyok győzelmemben, hiszen nem kell egyedül harcolnom, mert mellettem áll a habvár, s magam mellett látok nap mint nap sok más harcost is, akik félelem nélkül állják a sarat. Némi ármány mégis csak belecseppen az idilli elegybe: most ismét felbukkan néhai édesapám arca, s szörnyű, megvetendő dolgokat suttog olykor a fülembe. Őt is végleg el kell távolítanom a fejemből. Mintha ő lenne a kívül rekedtek – elnézést a kifejezésért, de a mi állapotunkat tekintve nem mondhatok mást rájuk – választott vezére, fejedelme, aki a halála után is kormányozza a kinti világot, és sereget gyűjt. E sereg célja számomra teljesen világos: elpusztítani a habvárat, a mi szent világunkat, tönkretenni az egyetlen helyet a földön, amelynek még van célja és értelme. Nem képesek felismerni, hogy minden más értelmetlen, minden más hasztalan. Az a torz univerzum, melyet megtölt a társadalom, csak hitvány utánzata lehet ennek a magasztos helynek; igen, utánzata, mert hiszem, hogy a habvár gondolata jóval régebben ott csírázott már néhány kiválasztott gondolatai mélyén, jóval előbb, minthogy az emberek létre akarták volna hozni a maguk tökéletes társadalmát. Márpedig véleményem szerint semmi utópisztikus vonás nincs benne, legfeljebb az ellentéte mindannak, amit most látni szeretnének. Bár, hogy milyen vágyai vannak egyáltalán nekik, a kívülállóknak? Jó kérdés. Hiszen mindaz, amit el akarnak törölni, meg akarnak semmisíteni, időről–időre visszatér. Azt hiszem, ha minden egyes nap új háború robbanna ki, azon sem lepődnének meg. „Egyszer majd vége lesz”… Ez így igaz. Egyszer minden háború véget ér. És egyszer minden háború újra kezdődik. Tulajdonképpen ahhoz, hogy bármiféle egység is teremtődjön, ahhoz a vágyaknak és a céloknak kellene megegyezniük. Odakinn pedig ez szerintem megvalósíthatatlan. Idebenn ugyanakkor ez tökéletesen működik, mi mind ugyanazt akarjuk, nem kell hozzá semmiféle parancs, legfeljebb csak útmutatás. Így tudjuk elérni a belső nyugalmunkat és békénket, hogy itt vagyunk, a habvárban. És ezért volt szükség olyanokra, akik magukban hordozzák a habvár megteremtésének gondolatát, és az alapvető tanítást. Mégis, feltehetően az öntelt külvilág elnyomása miatt csak mostanra született meg ez e közösség, ez a kis világ, és még az elején járunk. Ennél sokkal jobban ki kell terjeszteni, addig, amíg a régi világból csak egy homokszem is marad. A habvárnak és mestereinek kell kormányoznia a világot, hogy a katasztrófák és kudarcok örökre eltűnjenek.

Ebben pedig mi fogunk segíteni, ezt világosan látom. Amellett, hogy mi meggyógyulunk itt, és magunkévá tesszük ezeket a csodás eszméket, egyúttal arra is képessé válunk, hogy segítsük a habvárt a terjeszkedésben. Természetesen egyáltalán nem holmi birodalomról vagy egyéb nevetséges hatalmi szervezetről vagy „egységről” (már ha használhatom ezt a szót a maga teljes értelmében, ha a hatalom is mellette áll). A hatalom kétségtelenül tömörít kisebb csoportokat, de olykor magába olvaszt meglepően nagy tömegeket is, de akkor is csak időlegesen, és a vége mindig a teljes széthullás, maghasonlás, csalódottság, vagy vérengzés. Ezek szöges ellentétben állnak a habvár céljaival, így természetesen eszünkbe sem jut, hogy a hatalom eszközét használjuk, ennek a kizárása és megvetése egyik alaptanításunk. Talán a közeljövőben megmutatjuk majd az embereknek, hogy lássák, elérhető a béke, de nem azon keretek közt, ahol ők élnek. Öntudatra kell ébreszteni őket. Hiszem, hogy szónokaink erre képesek, és talán közülünk is néhányan. Meg kell azonban küzdenünk a berögződött szokásokkal és mélyen gyökerező gondolatokkal, felfogással. Bizonyára elborzasztja majd a legtöbbeket a pénz, hatalom, szexualitás, a beszéd és a sok egyéb káros motívum elutasítása, melyek oly jól beleivódtak világukba az évezredek során. Valószínűleg elutasítóak lesznek, vagy úgy gondolják, egyszerűbb öngyilkosnak lenni, minthogy ilyen drasztikus változáson menjenek keresztül. Mert úgy érzik, nem tudnak elszakadni ezektől a részükké lett fogalmaktól, érzésektől, tárgyaktól – magától a modern civilizációtól. Úgy vélem, hogy mi vagyunk az élő példa ennek ellenkezőjére, miszerint igenis lehetséges a változás, különösen, ha útmutatást nyújtanak. A habvár pedig az egyetlen ilyen hely. És a tanításait kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal tudja alátámasztani. Fel kell az embereknek ismerniük, hogy mindeddig téves világban éltek, és félrevezettek másokat és saját magukat. Ugyanis nemkívánatos irányba halad ez a fejlődés, a modernizálás és a szabadságnak ama torz fogalma, amiben hisznek és amiért – adott esetben – készek meghalni. A habvár a szabadság alatt minden külvilági fekély eltörlését érti, a belső szabadságot. Ha mindenkiben megvan a belső szabadság, akkor szükségszerűen létrejön az általános szabadság, ez tanításaink egyik fő pillére. Odakinn a szabadság talán annyit jelent, hogy bárki lehet politikus, tanár, szakmunkás, alkoholista, drogos, prostituált, szatír vagy tisztességes családapa, aki csak ritkán lép félre (és fordítva). Vagy valaki ha akarja, egy életre szóló barátságot köthet a magánnyal. És sok egyéb dolgot is megtehet, ha akar, lehet depressziós is. Vagy egész életében keresheti az útját. Itt, a habvárban csak egyféle út létezik, ez pedig az üresség, ez az, amit a kívülállók nem tudnak majd elviselni. Mert számukra minden szónak, torz jelentése van. Kemény feladat lesz lemosni mindenről a sok rárakódott mocskot, hogy mindenki a maga valójában lássa ér érzékelje a dolgokat. A habvárban nem kerül sor a szabadság lobogója alatt arra, hogyha nincs pénzed, szabadon megdögölhetsz. Vagy szabadon élhetsz az utcán, hőségben és fagyban egyaránt. Ez a szabad választás? Nem biztos, hogy mindenki örülne ennek az állapotnak. Véleményem szerint az emberek a legtöbb problémát olyasmiknek köszönhetik, amiket ők hoztak létre, tehát kitalációk. Fiktív alapokon nyugszik az összes gond a nagyszerű, globalizálódó társadalomban. Itt a habvárban, mi tudatosan kiirtjuk ezeket, egy külvilági emléknek, vagy berögződött tulajdonságnak sem szabad megengedni, hogy elburjánozzon, semmit sem szabad meghagyni, és idővel majd a többiekből is ki kell irtani mindazt, ami voltaképp csak kreáció, mely az emberiség jobb működését hivatott szolgálni, valójában pedig egyes csoportok felemelkedését mások rovására, és ezzel együtt szaporítani a nehézségeket. Mert soha nem lesz egy olyan pillanat, amikor majd mindenki ugyanazt akarja, ugyanarra vágyik, mert ezek a célok maguktól az emberektől származnak, így nem is válhatnak mindenki hasznára. Éppen ezért szükséges mindenki számára az üresség elérése, ez ugyanis nem az emberektől származik, tőlük független, hiszen létezett már a világegyetem megszületése előtt is. Minden más, akár öröm, akár szomorúság, az emberrel egyidős. Ezeket el kell törülni, és teret nyitni a semminek, amely, mint az előbb említettem független, de lehetőséget nyújt arra, hogy befogadjuk magunkba, és ezzel együtt megszűnjünk emberek lenni. A habvár szerint az ember évszázadokon, évezredeken át kialakított legnagyobb ellensége saját emberi mivolta, ezért ettől a legnehezebb megszabadulnia.