Kulcsár Kata: Különös hószobor az Ónodi út 37. szám alatt

Ma reggelre isteni hó hullott. Friss, ropogós, olyan fajta, amelyre rálépsz és egyetlen nyomásra félméternyit tapasztasz össze, könnyedén, mint két hüvelykujj a pillecukrot. Reggel kilencre már volt ereje a napnak, ragyogó, habfehér hungarocell díszlet lett a kertünkből. Aztán a szél frissen meghintette a szomszéd hórihorgas fenyői felől és, mint egy érinthetetlen bűnügyi helyszínt, lepecsételt minket a természet. Nyugalmas volt ez a vasárnap, olyan, amely valóban kiemel a hétköznapokból.  Olyan nap volt, mikor nem nyomaszt a konyhában tornyosuló mosatlan, a morzsa borította padló, a csajok szétdúlt szobája, mint ahogy az sem, hogy mikor a hó örömére kitártam a cipős szekrényt, harminchárom lehetséges téli lábbeli ömlött ki a szőnyegre, a párja után tátogva.

Mikor a lányok picik voltak, mindig én szólítottam őket, csodálják meg az esti hóhullás eredményét: álltunk az üveges bejárati ajtó előtt, fogtam a mancsukat és lelkesen szavaltam Szabó Lőrinc Esik a hó című versét. Akkoriban kivárták türelmesen az utolsó sorokat, mint lelkes közönség, együtt skandálták velem, hogy „ESIK A HÓ!” Engedték, hogy kis testük minden centijét hóbiztosan bebugyoláljam és szteppelt kesztyűkkel felszerelve kitotyogtak utánam a hóba. Ott aztán készült mindenféle rendhagyó hóremek: hókirálynő, hónyúl ropiból készült bajusszal, hófotel, hószfinx, síparadicsom Barbie-knak.

Azóta tényleg csak néhány év telt el.

A hó láttán pár pillanat alatt úgy megemelkedett bennem az izgalom, ahogy a forrásba szökő tej a lábasban. Magam elé vigyorogtam és szélesre tártam a gyerekszoba ajtaját. Az ablakok halványlila függönyein alig hatolt át a nap. A padlón a lego hotel félbemaradt építkezése állt nyolcezer darabban. A plüssök, a babák a szekrény tetejéről pislogtak le’, várták a sorsuk, a ’még nincs szívem kidobni’ poros zsilipkamrájából.

Pár másodpercet hallgattam a kétszólamnyi szuszogást és átszellemült arccal suttogtam a besötétített nyugalomba:

 –… és reggel az utca, a puszta, a néger, a Foxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió, mind azt kiabálja, hogy…

Valaki felmordult a szoba mélyén, mint a ketrec végében bújó oroszlán. A hátam mögül bekígyózó fénynyaláb nyomában nyakláncok csillantak, és a körömlakk kiállítás mellől Csipi kászálódott le a galériáról. Reggeli morcos pillantást vetett rám és hosszú, szivárványszínű köntösébe burkolózva, szó nélkül vonult el mellettem a fürdőszoba felé, hogy szokásos tizenhárom éves magánéletét élje a tükörrel, az arclemosóval és egyetlen bizalmasával, a telefonnal.

 – Jössz ki, havazni? – érdeklődtem a távolodó hátának címezve, szándékosan rikoltva, vidáman.  – Megoszthatod az Instán!

Miután bezsebeltem a kiprovokált szemforgatást, a nyolcéveshez hajoltam, aki a fejét a párnába préselve aludt, bizonyára félig ájultan a légszomjtól.

 – Hatalmas hó van odakinn – súgtam a fülébe. Virág még gyerek, a szó legszebb értelmében. Elmosolyodott, mint az elégedett macska a rajzfilmeken, bólintott párat és gyűrött, csálé pizsamájában, csukott szemmel vonult a szekrényhez, hogy kiemelje a sínadrágját.

Ilyenkor nem számít a reggeli. Nekünk.  Virág már egy sorozat lenyomatot hozott létre a hóban és a hempergő kutyák úgy festettek, mint két, lisztben forgatott hússzelet, mire Csipi tinédzseri gőggel kidugta a fejét az ajtón:

 – Mami!  – kiabált ránk rendreutasítón, mint egyedüli érett személyiség az idióták vidámparkjában. – Reggeli nem lesz?

 – Nem lesz! Hozzál ki egy kis szörpöt és egyél hókását! – kiáltott vissza a bennem lakó gyerek. – Mindjárt megyek! – tette hozzá a bennem lakó, bűntudatos anya.

– Mami, gyere már ide! – sürgetett messzebbről Virág, aki azóta elhúzta a nagykaput és kimerészkedett a fehérbe mártott utcára, amely tökéletesen néptelen volt, mintha rajtunk kívül minden helyi lakos a biztonságot nyújtó hótakaró alatt szunnyadna tavaszig.

Virág tágra nyílt szemmel várt rám, majd félreállt, hogy én is lássam, mi nyűgözte le.

 – Ezt nézd – szólt áhítattal.

A házunk előtt egy apró előkert húzódik, az utcától egy térdmagas betonszegély választja el. Nyáron kiülünk rá, mint pletykás falusi asszonyok a padra. Télen pedig…

Nos, úgy látszik, télen ideális kiállítóhely hószobroknak. Legalábbis most ott állt egy szépen kidolgozott példány. Alakja magas, karcsú, fején hóból formált apró kalap és konty, vékony hókarjában földre támasztott esernyő.

 – Nagyon helyre kis hölgy – mondtam elismerően.

 – Ki csinálta? – járkálta körbe Virág és egy pöccintéssel átszabta a hólányka kabátkáját.

 – Mami – jelentette ki unott hangon Csipi, a hátunk mögül, a nap második szemforgatása kíséretében.

 – Te? – csodálkozott el Virág.

 – Dehogy csináltam én – tiltakoztam.

Csipi fensőbbségesen mosolygott, örülve, hogy újabb hullámban ábrándíthatja ki a húgát.

 – Ez a szokásos húsvéti nyuszis történet, Virág. Mami van a kerti tojásvadászat mögött. Ő a fogtündér is.

 – Csipi! – néztem rá homlokráncolva, hátha veszi a lapot és felhagy a lelki liliomtiprással.

 – A karácsonyi angyal is mami – folytatta kegyetlenül a hithóhér lány. – Egyszer, mikor délelőtt végig a házban voltunk, nem tudta berakni a fa alá és inkább kicsempészte az ajándékot, aztán meg bejött, hogy nézzétek csak, az angyalok lepottyantották a csomagokat, mert siettek és fejen találtak egy vakondokot a túrásban.

 – Igazán üdítő az ilyen kiábrándult gyerek – állapítottam meg és gyorsan restauráltam a hölgy hókabátját.

 – Nem mami a fogtündér! – kiáltott Csipire Virág. A felnőtt hókuszpókuszok közül valamiért ehhez ragaszkodott a legjobban.

 – Nem hát – egyenesedtem ki. – Csak tudnék róla, nem?

A kicsi folytatta a ház hóprémes szegélyeinek leborotválását.  Abban a korban volt, mikor már tudja az igazságot, de még nem akaródzik neki elismerni. Én a testet öltött fölényt, Csipetet próbáltam meggyőzni:

 – Mikor hagytam nektek meglepetésszobrot a kertben? Mindig itt voltatok ti is és együtt építettétek velem! Nem én voltam, teljesen komolyan mondom. Inkább a te egyik titkos csodálód lehetett. Ez biztos olyan decemberi májusfa dolog.

 – Baromság. Már elnézést, hogy ez mondom, mami, de neked van Mary Poppins becsípődésed.

Magasba szökött a szemöldököm. Ez tényleg Mary Poppins. Nahát. Csodálkoztam magamon, hogy első pillantásra nem ismertem fel. Csipi arca látványosan mutatta, mennyire fárasztom.

 – Neked kellene drámakurzusra járnod, mami, nem Virágnak. Rád férne – jelentette ki csípősen és szivárványos uszállyal, királynőien bevonult a házba, hogy jobb híján müzlit egyen.

Engem mindenesetre felvillanyozott a rejtély. Ki szánt erre a meglepetés akcióra legalább három órát az éjszaka leple alatt? Az izgalom és ki nem fürkészett titok ott motozott a vasárnap kellemes lustasága alatt, mint bunda alatt a kisegér. Időnként azon kaptam magam, hogy bambán mosolygok a mosogatószert rázogatva vagy mélázok a déli csirkecomb felett.

Végül Virággal miniatűr téli terepasztalt építettünk a hátsó kertben, de miután Tappancs már másodjára feküdte le a vasútállomást, bevonultunk a házba, és belezsaroltuk Csipetet egy közös társasjátékozásba.

Másnap kora reggel tolattam kifelé a kocsival és közben elmélyülten babráltam a rádiófrekvenciák között. Nem is gondoltam a hókisasszonyra. Arra riadtam, hogy Csipi felbődül:

 – Virág! El sem hiszem! Nem találtál mást, csak az én nyakláncomat?

Olyan hirtelen fordultam hátra, hogy azonnal meghúzódott a lustán karbantartott nyakam. Kész voltam rutinból ledorongolni a nyaklánc állítólagos eltulajdonítóját, de Virágon aztán hiába kerestem az értékes holmit. Akkor vettem észre, hogy Csipet kifelé mered, a hószoborra, amely tegnap óta változatlan tökéletességgel álldogált, arccal a ház felé fordulva. Meglepő módon nem rúgtak be a hasát, nem kapott pisijelölést, vagy Fradi sálat. Valamit azért mégis. Mary Poppins hóból formált melle felett ott ékeskedett Csipet kék-fehér gyöngyös nyakéke.

Virág olyan értetlen arcot vágott, hogy el is határoztam, ha kiderül, hogy mindössze tettetés volt, színi pályára adom. Csakhogy az akción, ahogy mondani szokás, rajta volt az ujjlenyomata.

 – Egy percet kapsz, hogy leszedd onnan, megszárítsd, és a helyére rakd! – ordított Csipet. Úgy tűnt, hogy neki sincsenek kétségei a tettes kilétét illetőleg.

Mondat következett a Megértő anya kézikönyvéből.  A Konfliktuscsillapítás fejezetből.

 – Virág, ez jó ötlet – kezdtem türelmesen és lassan törölgettem az orrom. – Csak miért a Csipi nyakláncát áldoztad fel rá? Ez még ér is valamit. Valaki fogja és lelopja. Cseréld ki egy ócskábbra, manócska, megvárunk.

 – Nem én tettem oda! – üvöltötte Virág magából kikelve.

 – Ki lett volna, maga Mary Poppins? Virág, indíts, Csipetnek igaza van. Addig nem megyünk sehova, míg le nem szeded.

 Pár percnyi heves szópárbaj után Virág kirontott a kocsiból és bevágta maga mögött az ajtaját, hogy csak úgy dördült.

  – Utállak!

Ez nekem szólt természetesen. Kisebbik lányom meggyőzése nem igazán okozott nekem diadalt, különösen ezzel a kis egyszavas bosszúval megkoronázva, így csüggedten néztem, ahogy Virág lerántja Mary Poppins karcsú nyakáról az átkos nyakláncot, méghozzá olyan erővel, amely lazán lemetszette a fejet. A kis kalapos, kontyos fejecske az úttestre hullva darabokra tört. Lett egy antik, csonkolt hószobrunk.

Másnap ráérős reggelünk volt. Épp a nyugalom templomában, vagyis a WC-n üldögéltem, mikor megint annak a félreérthetetlen zaját hallottam, hogy a lányok ölre mentek.

 – Kis szemét! Most meg leköpött! – rántotta fel Csipet az ajtót, hogy rám sikítsa panaszát. – Pedig csak szóvá tettem, hogy megint eltüntette a kedvenc baseball sapkámat! Azt én vettem a saját pénzemből!

 – Kinek kell az a béna sapka! Fúj! – védekezett nagy hangon Virág.

 – Hadd töltsek már öt percet a klotyón, anélkül, hogy egymásnak esnétek! – csatlakoztam dörgedelmesen az általános szeretethez a klasszikus mondattal, amelyben benne volt elődeim ősi rezgése és bosszúságomban köhögni kezdtem.

Volt egy halvány gyanúm, így a küzdő felek szétválasztása után kióvakodtam az utcára. Bár nem vágytam ilyen fajta sikerélményre, de sejtelmem beigazolódott. Mary Poppins feje változatlan formában csücsült a nyakán, a kis konttyal a nyakszirtjén és az apró kalap helyett, végtelenül bizarr módon, Csipet világoskék baseballsapkájával.

 – Ezt egyszerűen nem hiszem el.

Bementem a házba, előadtam, milyen újabb bűnjelre akadtam, majd Virágot magam felé fordítottam és a szemébe néztem.

 – Biztos, hogy nem te tetted?

 – Biztos! – üvöltötte Virág, olyan pulykavörös őszinteséggel a hangjában, amire csak az igazságtalanul megvádolt ember képes.

 – Nem értem – ráztam a fejem.

Nem hittem, hogy képes a fej ilyen valóságos megformálására. Természetfeletti jelenségről van szó? Mary Poppins megérkezett a keleti széllel és szemrehányó tekintettel szobrozik a ház előtt? Ha véletlenül lemetszik a fejét, éjszaka regenerálódik és másnap újra kísért? Nem, kerítsünk prózaibb választ a történtekre! Gondolkodjunk a lehetséges elkövetőkről! Kati, a szomszédunk, akivel jóban voltam, hobbiból tündérházakat művészkedett össze, fatörzsbe ágyazva, sziklakerti növényekkel. Az ő mesterkedése volna? Nem, egyszerűen nem vagyunk ilyen közeli barátságban. Éva barátnőm egy pár házzal arrébb lakik. Festő, kreatív. Művészileg kitelne tőle ilyen teljesítmény, talán még jobb is. A gesztus viszont értelmetlen, nem utal semmire. Éva nem az a tréfamester típus. Csipi nyakláncának és sapkájának elemelésére pedig egyáltalán nem ad magyarázatot egyik megoldás sem. Tamást, a páromat eleve kizártam. Nem érdeklik a hótákolmányok, gyakran még az élő emberek sem. Az illetőnek szabad bejárása van a házunkba. Akárhogyan is: Virág szórakozik és ezek szerint zseniális benne.

Másnap, szándékosan elsőként ébredve, már félve pislogtam a kerítésen túlra. Jaj. Az Ónodi úti thriller folytatódott. Ekkor már elvörösödtem a méregtől. A hólány vállára akasztva Csipi egyik kedvenc retiküljét láttam. Kiviharzottam érte, leemeltem és reszkető kezekkel nyitottam ki. Benne lapult nagyobbik lányom összes maradék zsebpénze, természetesen nem nagy összeg, mindössze négyezer forint és némi apró, mert született költekező.

Valaki el is vihette volna a kistáskát. Isteni szerencse, hogy éjszaka nem jártak kíváncsi népek a házunk előtt. Ez már túlzás. Felelőtlen partizánakció!

Csipi összefont karral, összeszűkült szemmel várt a konyhaasztalnál. A retikült kitépte a kezemből és vadul vizslatta a tartalmát.

 – Mami, ez beteg. Vidd orvoshoz. Paranoiás.

 – Az te vagy. Kleptomániást akartál mondani – mormogtam, rá se nézve. Főtt a fejem. Krónikus hazudozó lenne a kisebbik lányom? Mi a fenét csináljak vele? Vigyem pszichiáterhez?

 – Csinálj vele valamit, mert én biztos megölöm – fújtatott Csipet. Máskor, mikor ilyen komoly, elszánt arcot ölt, mindig jól mulatok belül, de most inkább tehetetlennek éreztem magam.

 – Felébresztem – jelentette ki harciasan és indult a szobájuk felé.

 – Hagyd aludni – csattantam fel.

Csipet indulatosan, egyértelműen megbántva kelt ki magából:

 – Persze, az ő pártját fogod! Mindig! Mit fog odacsempészni legközelebb? A mobilomat?

 – Attól Isten ments – ironizáltam az orrom alatt, mire Csipet felhorkant és elvonult a lakás legtávolabbi zugába az említett becses tárggyal.

Tanácstalanul ültem az asztalnál, egy félig megvajazott kifli felett.

Kisvártatva Csipet jelent meg és zordan a kezembe nyomta a mobilját:

 – Judit az. Veled akar beszélni.

Juditot középiskolás korom óta ismertem, osztálytárs, lakótárs, barátnő minőségben. Kiegészítettük egymást. Ő nyugodt volt és precíz, míg én elnagyolt és habókos. Mikor a lányok megszülettek, Judit keresztanyává avanzsált és teljes mértékig bírta a bizalmukat, sőt barátnői státuszba lépett és gyakran olyan dolgokat is tudott róluk, amelyeket én nem. Füstölögtem is néha miatta.

 – Hallottam a rejtélyről – közölte bevezetés nélkül

 – Meg sem lepődöm, hogy veled tárgyalta ki.

 – Próbáltam lenyugtatni, hogy ne akarja lemészárolni Virágot – folytatta mulatva Judit.

 – Igen, az üdvös lenne.

 – Azon kívül eszembe is jutott valami.

 – Oszd meg. Illetve mondd el.

 – Az egyetemi éveinkre gondoltam.

 – Azt hittem, még az eltűnt holmikról beszélünk.

 – Ahhoz kapcsolódik – bizonygatta Judit. – Emlékszel, hogy az első vizsgaidőszak alatt olyan stresszes voltál, hogy egy éjszaka szép gondosan beterítetted jegyzetlapokkal az egész kertet, aztán meg visszamásztál az ágyba? Az anyag egy része el is szállt.

 – A te agyad szállt el. Semmi ilyesmire nem emlékszem.

 – Mint ahogy akkor sem. Akkor is tagadtad, pedig tiszta fekete volt a talpad.

 – Most mit akarsz mondani? – értetlenkedtem. – Nem vagyok alvajáró! Tudnék róla!

 – Én tudnék róla. Három évig voltunk szobatársak.

Kétségbeestem.

 – Alvajáró vagyok?

 – Nem állítom – felelte derűsen Judit. – Erre az egy esetre emlékszem. De mindenesetre talán egy valószínűbb magyarázat a hószoborra. Lásd be, ilyeneket te szoktál alkotni.

Én meg még azon tűnődtem naivan, ki is akarhatott így meglepni. Ki? Senki.

 – Ez az jelenti, hogy én aggatom rá Csipet cuccait is? – ráztam a fejem hitetlenkedve.

 – Nekem ez egyértelműnek tűnik.

 – És az is egyértelműnek tűnik, hogy mi a szándékom vele? Titokban így akarom kiüríteni a szobát? Lomtalanítok?

 – Nem hiszem. Szerintem te biztos tudod, valahol belül, hogy mit akarsz elérni – válaszolta Judit bölcsen.

 – Te titokban terapeuta vagy? – méltatlankodtam.

 – Visszaadnád még Csipetet?

 – Persze, kezeld csak őt! Ne zavarjon az atombomba, amit az ölembe dobtál!

Megkerestem a duzzogó nagyot, kezébe adtam az elektronikus vigaszt és TV nézést mímelve kérődztem a hallottakon. Az „egyik szemem sír, másik nevet” helyzetben végül is értékeltem, hogy Virágot minden vád alól felmenthettem, nem kell kutakodnom, vajon milyen lelki kórja képeződik le a hóemberdíszítésben, ugyanakkor szegény gyerek meglincselése miatt valóságos bűntudatgörcsöm keletkezett, nem is beszélve arról, hogy meg kellett barátkoznom a megdöbbentő felvetéssel, miszerint ÉN ALVAJÁROK.

A következő pár órában valóban úgy is festettem. Kóvályogtam, lábasokat pakoltam ide-oda, hallgattam a helyi rádiót.

Mára virradóra húsz centi porhó hullott Bánkúton. A pályák elsőrangúak, az összes felvonó üzemel, meghosszabbított nyitva tartással és éjszakai síeléssel várják a látogatókat.

 

Nem a tünetet kell kezelni, hanem az okot kell megkeresni. Így mondják, nem?

Nagy levegőt vettem. Virágot Tamásra hagytam, összepakoltam a méltatlankodó nagylányt és egy óra múlva már a sí park felé óvatoskodtunk, a meredek hegyen alig látható keréknyomban araszolva. Csipet kezdeti értetlenkedése hamar átcsapott a térerő hiánya miatti nyavalygásba, de kiszállva a kocsiból már csacsogós hangulatban volt. Sorakoztunk, síeltünk, szánalmas kísérleteket tettünk az ugratásra, a büfében együtt fújdogáltuk a teát és Csipet bőbeszédűsége vitorlát bontott. Mesélt osztálybotrányokról, chat-es félreértésekről, idióta fiúkról és a perverz beszólásaikról. Én többnyire hallgattam, mert túlzott érdeklődésre, netalántán kíváncsiskodásra azonnal hátramenetbe kapcsol, érzékeny a felnőtt-radarja, mint a csiga tapogatója. Hallgattam és egyszer csak eszembe jutott a régi, közös mesénk a lányokkal. Mindig azt képzeltük, hogy a felvonókat éjszaka, nagy titokban beindítják és mókusok és nyulak egész serege siet rajta fel, zajos karattyolással a hegytetőn tartott állatbálba. Lógnak, kapaszkodnak a kifent bajszú, kiglancolt bundájú mókusok, kis cilinderben meg apró kalapkákban, a nyomaikat lompos faroksepréssel tüntetik el és egy morgós menyét kezeli a felvonót…

Istenem, nemcsak ő nő fel. Nekem is kell.

Hazaérve Csipet elégedetten gyűrte össze az úton behabzsolt hamburgere csomagolását, majd kiszállva ijedten fordult vissza:

 – Juj, mami, most szomorú leszel. Tócsa lett a Mary Poppinsból.

Egyetértő mosollyal néztem vissza:

 – Hát, ez már csak így van. Minden hó elolvad egyszer.

Virág vágta ki a bejárati ajtót.

 – Ő kapott hamburgert! – csattant fel és csúnyán nézett, mely technikát a gyerekek egyéves koruk környékén kifejlesztik és utána már csak tökéletesítik. – És együtt voltatok egész nap!

Csipet résztvevő vigyorral nézett rám, majd laza testtartással, a szája sarkából szólt vissza:

 – Tudod, van Virágnak az a jó kis csillogós hajpántja. Az szépen mutatna, mondjuk, egy hópárducon.

Felsóhajtottam.

 – Tüdőgyulladást fogok kapni.

*