Krecz D. István: MAN – Mindent A Nőkért – 2. részlet

Előző részlet

Számnak vörösbor, míg a reggelnek rossz íze volt. Kesernyés, fáradt és csalódott.

  Nehéz éjszakán voltam túl, de akartam hinni, hogy ez nem egyfajta lelkiismeret-furdalás, vagy Barbara – így hívták a volt barátnőmet – hatása. Igaz, néhány keserű sms-t kaptam tőle, de azoktól még édes lehetett volna az álmom. Mégsem volt az. Elmaradt az áhított megkönnyebbülés és minden más pozitív érzés, amit egy lélekben már véget ért kapcsolat lezárása jelenthet.

  Örüljél már magadnak! Újra szabad vagy, ahogy akartad! Akkor most mit rinyálsz?

  Először próbáltam mindent a piára fogni: az átkozott vörösbor, na, az nem kellett volna! Attól forgolódtam, gyűrtem a párnámat, és birkóztam a takarómmal egész éjszaka.

  És persze a vörösbor volt az oka annak is, hogy reggelre csak nyomokban hasonlítottam egy fiatal és kiegyensúlyozott emberre. Ráadásul azok a nyomok is annyira el voltak rejtve, hogy még én sem találtam őket.

  Aztán pár elkeseredett ásítást és csipasöprést követően beláttam, hogy néhány deci vörösbor igen karcsú magyarázat sötét lelkiállapotomra.

  Előző este megjátszott közömbösségem ellenére, reggelre határozottan furcsa, vagy akár ki is mondhatnám: ritka szar érés volt, hogy Barbara a múltam részévé vált. Oldalamban szúrást, míg lelkemben ürességet éreztem. Tudom, tudom, a múlton nem érdemes rágódni. Nem mintha az olyan könnyű lenne. Főleg, ha tudod, hogy a hiba benned van.

  Hogy hol csesztem el? Elmondom én: a legelején. Akkor, amikor belementem ebbe az egész kapcsolatosdiba, úgy, hogy pontosan láttam a végét. A statisztikák alapján nagyjából két hónapra lőttem be. Három lett belőle, igaz, ebből ő egyet külföldön töltött. Tehát: bingó!

  Akkor miért kellett elkezdenem? Mi vitt rá megint, hogy megbántsak valakit, s pusztán rövidre sikeredett kapcsolatunk lezárásával elhitessem vele, hogy nem elég jó, érdekes, szexi, meg mit tudom én, hogy még mi. Az önzőség vagy a remény, hogy ezúttal mégsem így alakul? Fogalmam sincs.

  Mindenesetre egy biztos: már az elején az utolsókat rúgtuk. És nem miatta, mert ő tényleg hitt bennünk, akarta, építgette ezt a kapcsolatot, csak azt nem vette észre, hogy egy rossz alapra: rám aztán nem számíthatott.

  Barbarával sikeresen bebizonyítottam magamnak, hogy érzelmileg alkalmatlan vagyok még egy komoly kapcsolat látszatára is.

  Olyan ez az egész, mint a cigaretta, amit azóta szeretnék végleg elnyomni, mióta csak szívom. Számtalanszor megpróbáltam, de egy-két nap, esetleg hét után, mindig feladtam. Ilyenkor utáltam magamat, de egyben nyugodtabb is lettem. Elmúlt az a könnyen kijátszható nyomás, a megfelelni vágyás.

  Barbara és elődei állították, hogy én igazából le se akarok szokni, csak áltatom magam a hamis próbálkozásokkal. Milyen igazuk volt! A lelkem mélyén nem akartam igazán. Se leszokni, se a komoly kapcsolatot.

    Május vége volt, pont úgy, mint Barbarával közös történetünknek, de ahogy mondani szokás: minden vég valami újnak a kezdete. És ez a valami új addigi életem legnagyobb kalandját hozta el.

*

  De kezdjünk az elején: ki is vagyok, pontosabban ki is voltam azon a három évvel ezelőtti reggelen?

  Leginkább egy huszonhét éves, kissé elkényeztetett srác, akinek lövése sem volt arról, hogy mi lesz vele pár év múlva.

  A főiskolát némi késéssel ugyan, de már befejeztem, és éreztem, hogy nem azzal akarok foglalkozni, amit tanultam. Vagyis nem a gazdasággal, a maga semmitmondó mutatószámaival és tendenciáival. Igazából nem is értettem, hogy mit kerestem egy olyan iskola falai között, ahol számomra teljesen érdektelen információkkal zsibbasztották le az agyamat.

  Lassan közeledett a harminc, aminek a súlyát ugyan nem éreztem, de azt igen, hogy ezeknek kellene lenniük életem legszebb éveinek, és valahogy mégsem azok.

  Nem találtam a helyemet. Csendesen visszhangzottak bennem a főiskola megszakításakor utazásokkal és munkával töltött évek szirén hangjai. Igaz, az olasz tengerparton napernyők hurcolásából, vagy egy párizsi kávéház mocskának feltakarításából sem éltem királyok módjára, de legalább éreztem, hogy élek. Szaga volt… Idővel persze azt is meguntam, így pár éve újra a kisföldalatti és a négyes-hatos vonalán lődörögtem.

  A belváros közepén, tipikus agglegénylakásomban éltem. Az ágy nekem kényelmes volt, de két személynek már szűkös. Mindenesetre arra jó, utána meg inkább egyedül aludtam. A növényeim bírták a szárazságot, a hűtőm meg az ürességet. Néha csak úgy, az illúzió kedvéért nagy bevásárlást tartottam. Jellemzően fölöslegesen, mert pár hét múlva csupa fonnyadt és penészes dolog landolt a kukában.

  Polgári foglalkozáshoz nem volt kedvem, ezért nem is erőltettem annak keresését. Aztán elkezdett zavarni, hogy nem csinálok semmit, így alkalmi munkákat vállaltam. Hogy ezek mik voltak, az most nem fontos. Semmi illegális, csak olyan kusza.

  Rendszertelen életet éltem, szoros beosztás, súlyos kötelezettségek és nagyobb gondok nélkül. Pár dologhoz ragaszkodtam csupán, de azokhoz nagyon.

  Ezek közé tartozott az ébredés utáni fürdőkádban való ejtőzés, a nap során gondosan elosztott presszó kávék, és lazításképpen egy-egy capuccino szürcsölése, kedvenc focicsapatom vergődésének elmaradhatatlan megtekintése, és… amihez még éppen kedvem volt.

  Hát, első körben nagyjából ennyi!

*

  Azon a bizonyos reggelen elég hangosan korgott a gyomrom, és mivel elvileg fontos, hogy az ember hallgasson a belső hangokra, leugrottam a kedvenc kávézómba, a Mai Manóba.

  Kezemben szendviccsel, előttem finoman gőzölgő kávéval és Nemzeti Sporttal próbáltam végleg magam mögött hagyni Barbarával történt szakításomat. A bennem sunyi módon eluralkodó rossz érzések ellenére igyekeztem kikapcsolni, s mint ilyenkor általában, a környezetem tanulmányozásába merültem. Figyeltem és elemeztem, leginkább a nőket.

  Mint például akkor azt a kutyáját sétáltató szépséget. Hiába a formás lábak, a kerekded fenék és a feszesen hullámzó mellek, nekem furcsa szájtartása tűnt fel. Kissé nyitva felejtette, melyet csak öntudatlan motyogása alatt zárt be. Az egyértelműen látszott, hogy egészen máshol jár, a kutyát tőle el is csaphatták volna – még szerencse, hogy a póráz feszülő kötele ettől megkímélte. A nő csak révedt a semmibe, pár bizonytalan lépés után megállt, zavartan motyogott valamit, majd nagy lendülettel ismét elindult. Moziban volt, ahol belső lejátszója vetítette a filmet, én meg megmertem volna rá esküdni, hogy a jelenet egy számára fontos férfival, a férfival játszódott. De mégis milyen jelenet? Szakítás, megcsalás, vallomás, szex? Na, arról fogalmam sem volt! Pedig érdekelt. Nagyon is.

  Ott van például az a film Mel Gibsonnal: Mi kell a nőnek? Alapvetően nem szeretem a romcsi filmeket, de azt valahogy mégis. A történet lényege, hogy a főszereplő egy áramütés hatására elkezdi hallani azt, ami a nők fejében lejátszódik. De mindent, válogatás nélkül. Először sokkot kap, kis híján becsavarodik, aztán elkezdi használni ezt a különleges képességet, és így persze minden csaj rákattan.

  Amikor néztem, azt gondoltam, hogy ez maga a csoda. Tudni, hogy a nők mire vágynak, mi esne nekik jól, vagy éppen mit gondolnak rólam. Mikor vagyok még ritka férfias, és ez melyik pillanatban vált át mérhetetlen taplósággá. Csak mondják, hogy „semmi baj”, és én elhiszem, mert így kényelmes nekem, vagy megint csalódást okoztam, amin már nem is érdemes fennakadni?

  Mennyi értelmetlen vitától, fölösleges körtől, és fájó tüskétől kímélhetném meg magamat, magunkat, ha legalább egy picit belelátnék a nők fejébe!

  Tehát alapesetben úgy voltam vele, hogy nem is lenne akkora baj, ha belém csapna az áram.

  Akkor mégis, ott kávézgatás közben a kutyás csajt figyelve, inkább letettem a dologról. Izgatta a fantáziámat, de elengedtem, mondván, így az egész már nem is lenne olyan érdekes.

  A másik minden gondolatának ismeretével pont azok az érzések vesznék el, amik olyan izgalmassá teszik ezt a férfi-nő dolgot: a kezdeti vágyódás, az eluralkodó bizonytalanság, majd a nagy pofára esés, vagy éppen egymásra találás.

  Hogy mit motyogott az a jó mellű nő, soha nem tudtam meg. Többek között azért sem, mert asztalomhoz kéretlenül leült egy másik, ráadásul pont velem szemben. Most mit hazudjak, nem hiányzott, de ha már ott volt, kezdenem kellett vele valamit.

– Segíthetek? – kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal.

– Én segíthetek magának.

  Már akkor is utáltam a „maga” szót és annak mindenféle ragozott alakját. Nehezére esne kimondani, hogy „Önnek”? Vagy inkább tegezzen le, de ezt a magázást ne!

  E szó legalább annyira hideg volt a szájából, mint egész megjelenése. Csinos, de túlságosan is konzervatív nadrágkosztümje, szögletes szemüvegkerete, s főleg arcának szigorú vonalai nem sok kedvességről árulkodtak. Lehet, hogy pont ez volt a célja, de még pár évvel idősebbnek is mutatták. Ránézésre túl lehetett a harmincon, igaz, én ránézésre mindig rosszul lőttem be a nők korát. Bár pont nem érdekelt a kora, se az, hogy mit akart. Soha nem szerettem, ha olyan szent pillanatokban, mikor magam és magamnak lehetek, valaki megzavar jelenlétével. És mi ez a sejtelmes szöveg, hogy ő segíthet nekem?

  Egy pillanatra megijedtem, hogy ügynök, aki egy téves sugallat hatására úgy érezi, rám sózhat valamit. Vagy lehet, hogy meg akar téríteni?

  Nem. Külsejéből és tekintetéből aránylag hamar megértettem, hogy itt valami egészen másról van szó.

– Igen? – és én is kihallottam némi feszültséget a hangomból.

– Mit igen? – kérdezte zavaró nyugalommal.

  Akkor már biztosan éreztem, hogy nem az esetem, bár kétségem sem volt felőle, hogy én se az övé.

– Várom, hogy miben segíthet nekem.

– Talán jobb lenne, ha először is megnyugodna!

  Persze ettől a mondatától még idegesebb lettem. Nem tetszett ez az egész dolog: csak úgy leül ez a nő az asztalomhoz, és mint egy tanár mondogatja nekem, hogy mit csináljak.

– Ne haragudjon, de nem vágytam a társaságára – mondtam volna, hogy picit megsértsem, de akkor már fekete bőrtáskáját vállára ejtve éppen felállni készült.

  Lehet, hogy én voltam rossz passzban, de ahogy hirtelen felbukkanása, úgy a legalább annyira váratlan távozása sem töltött el elégedettséggel. Persze nem okozott nagy csalódást, hogy folytathatom kávézásomat, csak már sajnos tudtam, hogy nem fog ugyanúgy menni. Kizökkentett, ugyanakkor kíváncsivá is tett.

– Bocsánat, mit szeretett volna? – szóltam utána és rögtön meg is utáltam magam, hogy én kérek elnézést, amikor tényleg nem volt miért.

  Visszanézett, rám mosolygott. Nem volt gúnyos, csak olyan zavaróan mindentudó.  S ha egészen őszinte akarok lenni, az a mosoly, mint általában a nőket, még meg is szépítette.

  A már nem is olyan csúnya nő egy pár másodperces szempárbaj után megszólalt:

– Állást ajánlani.

  Amint kimondta e szavakat, már látszott, hogy ez esetben megállíthatatlanul elindult. Egy ideig még követtem tekintetemmel, aztán ráfordult az Andrássy útra, majd eltűnt.

– Állást? Mégis milyen állást? – kérdeztem volna, ha lett volna kitől. De hát elment, így inkább csak magamban nyugtáztam a dolgot: – Hát ez… hát ez hülye!

  De nem csak ő, hanem bizony én is, mert végül is én voltam az a hülye, aki komolyan elkezdett azon kattogni, hogy milyen állást akart felajánlani számára egy tök idegen nő.

  Mindenféle kapaszkodó nélkül, agyam a végletek között cikázott, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy mennyire értelmetlen az, amit csinálok.

  Így inkább hagytam az egészet, és próbáltam visszamerülni a capuccino nyújtotta biztonságba, ami persze már rég kihűlt.

  Nem az én reggelem volt. Kikértem a számlát, és gondolatban már hazafelé sétáltam, igaz, sok tennivaló nem várt rám.

  Csilla, a mindig ezerrel pörgő pincérnő rögtön előttem termett. Extravagáns külseje – punk frizura, pár testékszer, szakadt farmer, sárga tornacipő és az elmaradhatatlan Hello Kitty-s kötény – annyira nem illett a kávézó finom stílusához, hogy az már maga volt a megtestesült harmónia.

  Tudják, ő az a típusú pincérnő, akit mindenki ismer és imád. Az utca másik végén lakó idős úr is csak néhány Csillától remélt kedves szó reményében sétáltatja erre megfáradt tacskóját, bár zavarát soha nem tudja palástolni, mikor meghallja a neki csilingelő „Csókolom, Lajos bácsim!” köszöntést. Általában azért büszkén körbesandít, hátha valaki más is hallotta.

  E csodálatos nőszemély egy extraszéles mosoly kíséretében helyezte a számlát az asztalomra. Leraktam a pénzt, és már indultam is volna, ha épp nem tör rám az igazából tényleg semmi sürgős dolgom típusú lustaság: úgy voltam vele, hogy inkább elücsörgök, míg Csilla újra felém piruettezik, hogy elvigye a pénzt.

  És Csilla pár perc elteltével jött is. Kellemesen eldumáltunk – vele bármiről lehetett –, persze csak addig, amíg az egyik vendég el nem kezdett pattogni, hogy ő már mikor kikérte a limonádéját. Fura egy pasa volt, aki rángatózva, nyáltól telítve, csattogtatta a száját.

  Ideje volt lépnem. Az újságot, mivel még bele se néztem, ezúttal nem hagytam az asztalon.

  Éppen hogy csak felemeltem, mikor megláttam alatta azt a kis papírt. Nevezzük névjegykártyának. Elegánsan megtervezett külsején nem sok információ volt. Mindössze egy név (Bájos Enikő), telefonszám és egy csupa nagybetűs szó: MAN.