Prológus
Az állatkert előtt három tanárnő gondosan rendezgette az első osztályosokat. Mindenkinek megvolt a párja, a létszám teljes.
A gyermekeken nem látszott az egész napos fáradtság, zsongtak az új élményektől, és az ezernyi csodától, melyet együtt éltek át. Egy baseballsapkás kisfiú az oroszlánok üvöltését próbálta utánozni. A többiek hangos nevetése lett a jutalma.
Ő az oroszlánokat nem szerette. Félt tőlük. Kedvenc meséje alapján választott magának állatot, és nem is kellett csalódnia: az elefántbébi, aki anyját szorosan követve, sután lépegetett, talán még aranyosabb is volt, mint Dumbo.
Az állatkert kijáratánál egy zsiráf jelmezbe bújt fiú lufikat osztogatott a távozó vendégeknek. Így pár perc múlva huszonnégy, kezükben színes léggömböt szorongató gyermek indult el a földalatti felé.
Péntek volt, a csúcsforgalom kellős közepe.
Annával, a vörös hajú szeplős kislánnyal a sor legutolsó párját alkották. Óvodába is együtt jártak, ahol már az első napjukon örökké tartó barátságot fogadtak egymásnak. Azon a napsütötte péntek délutánon is boldogan fogták egymás kezét.
Anna szomjas volt, és neki még volt üdítője hímzett hátizsákja rejtekében. A táskát – melyet nagymamájától kapott, mikor iskolás lett – színes virágok és madarak díszítették. Kioldotta a gondosan megkötött masnit, és a palackért nyúlt. Egy szalvéta tapadt hozzá, amitől sikerült megszabadítania, de közben a lufi műanyag pálcája kicsúszott ujjai közül. Az égre meredt, s már-már pityeregni kezdett az emelkedő piros léggömb látványától. Haza akarta vinni.
A férfinak nem sikerült kikerülnie őket… Zöld lámpája volt, és egyszerűen elindult, ahogy életében már több ezerszer tette.
Csak egy pillanatra nézett félre: amikor rálépett a gázra, figyelmét elvonta a már túlsó oldalon álló gyermekek képe. Későn vette észre a csoporttól lemaradó két kislányt. A kormányt elrántotta, és fékezett, ahogy csak tudott, de már nem volt esélye megállni. Így csúszott neki az Anna mellett álló lánynak. Tompa zaj, majd éles sikolyok.
A sofőr üres tekintettel meredt maga elé, nem hitte el, hogy ez megtörtént vele. Ez nem lehet igaz…
A lány az aszfalton feküdt, míg pár méterrel arrébb üdítő csordogált ki nyitott hátizsákjából. Rajta színes virágok és dőlt betűkkel gazdájának monogramja: B. J.
Első
Azt hittem, hogy szeretni fogom.
Akartam, hogy szeressem, de hát nem ment.
A konyhámban ülünk. Egyik cigarettát szívom a másik után, miközben magamban számolom vissza a másodperceket. Nem sok van már hátra, legalábbis remélem.
Mióta kimondtam azt az egy mondatot, csak hallgatok. Az elején ő is így tett, aztán valami átfordult benne. Azóta hol zokogva, hol pedig gyűlölve szid és átkozza a napot, amikor megismert.
Ismerős mondatok. Hallottam már tőle, meg sok másik nőtől is. Mondatok telis tele tudatos szóismétlésekkel. A leggyakoribb jelzők az önző, az egoista, a magának való és a szemét. Lehet bennük valami, de ez most hidegen hagy.
Csak túl akarok lenni ezen az egészen.
Próbálok a szemébe nézni. Legalább ilyenkor kell, pontosabban kellene némi tartást tanúsítanom, de nem vagyok jó benne.
Nézem torzulni vágyó arcát, mely meglepően szép. Vagyis mindig is szép volt, de ahogy egyre kevesebb közöm van hozzá, az valahogy megszépíti. Azt hiszem, minden nőnek jól áll a hiányom.
Amint megláttam az ajtóban, már tudtam, hogy nem erre számított. Mosolyogva és kicsípve, mély dekoltázsú felsőjében és miniszoknyájában több mint kellemes látványt nyújtott. Egy másodpercre elmerengtem, majd képzeletben rögtön vállon is veregettem magamat, hogy milyen jó döntést hoztam: nem zuhanyoztam le. Ezúttal biztosra kellett mennem, a halogató aktust már három napja kilőttem. És most miért hazudjak… nem volt jó. Dugtunk, mindenféle érzelem nélkül, gépiesen, sterilen. Pedig a testét kegyetlenül kívántam, de egy érzés még ennél is erősebb volt: untam a lelkét… és ezt szerintem ő is érezte. Azon az éjszakán nem aludt nálam, nem volt miről beszélgetnünk.
Így ma estére tényleg nem maradt más választásom: meg kellett mondanom, hogy vége.
Izzadt, fáradt, önző, egoista, magának való és szemét vagyok.
Feláll. Menni készül.
Csak ennyi? Ilyen könnyen megúsznám?
Persze, hogy nem. Hirtelen meggondolja magát és visszaül. Valami beugorhatott neki, mert ha lehet, még hevesebben folytatja, mint az elmúlt huszonnyolc és fél percben. Kívülről nézve lenyűgöző az energiája. Néha magam is meglepődöm, hogy egyes nőkből milyen szélsőséges reakciókat tudok kiváltani.
Én továbbra sem szólalok meg. Tudom, most hallgatnom kell, mást nagyon nem tehetek. Ilyenkor nincs jó taktika, de az biztos, hogy magyarázkodni nem érdemes. Csak még hosszabb lenne.
Egy pillanatra félrenézek. Meglátom, hogy a kenyértartón vastagon áll a por. Mindössze néhány, hamisan tisztának tűnő folt árválkodik az oldalán: ujjbegynyi helyek, ahol nyitogattam. Ezekkel még siralmasabban fest. Ha ennek vége, le kell törölnöm.
Elkalandoztam, már megint nem figyeltem rá, amit ő természetesen észrevett! Kellő rutinja volt benne, most ez valahogy mégis más. Ez az a pont, amikor megérti, nincs semmi értelme a további beszélgetésnek, ha egyáltalán ez az.
Most már valóban megy. Kinyitom az ajtót és kinyögök egy őszintének szánt „ne haragudj rám”-ot.
Szemeit lesüti, majd búcsúzás helyett csak ennyit kérdez:
- Tudod, hogy te mekkora egy gyökér vagy?
Áh, igen! Ezt a jelzőt majdnem elfelejtettem: gyökér is vagyok. Ráadásul elég gyakran.
Érzem, mindkettőnknek jobb lesz, ha erre a kérdésére nem válaszolok, ahogy azt is sejtem, hogy ez tulajdonképpen nem is egy kérdés volt.
Ott áll a lift a negyediken. Csak ki kéne nyitnia az ajtót, megnyomni a gombot, és pár másodperc múlva már a földszinten is lenne.
Messze innen.
De ő gyalog megy. Mintha direkt nyújtaná a másodperceket, hogy ne felejtsen.
Nem néz vissza.
Nincs miért.
Nincs kiért.
Ezt már ő is pontosan tudja, ettől függetlenül fáj neki. Csalódott bennem, és nem érti, hogy miért ezt érdemelte.
Félt tőlem már a legelején. Hát… igaza lett!
Leülök a lépcsőre, s figyelem cipőjének halkuló visszhangját. Nem siet lefelé. Hosszú percek telnek el, de a koppanások nem akarnak szűnni.
Ez talán már nem is ő.
A szomszéd nénitől kulcszörrenés zaja szivárog ki. Semmi kedvem egy jópofi körhöz, ezért gyorsan visszamenekülök a lakásba.
A vastagon álló füst csípi a szememet. Szélesre tárom az ablakokat, és nekiállok eltüntetni szemétségem tanújeleit. Érintetlen poharával kezdem, benne kedvenc italával, mely megvetően tekint rám az asztalról. Dühösen kiönteném az egészet a lefolyóba, de nagy része cseppenként visszaverődik rám a mosogató faláról.
Feladom, majd holnap elpakolok.
A hűtőben van a megkezdett rozéból és egy jóféle Irsaiból is, de inkább egy testes vörösért nyúlok. Valakitől kaphattam, mert én soha nem vennék ilyet. Utálom.
Mindegy! Mára pont jó. Legalább lesz bennem valami férfias.
Kedves István!
Érdekes írás, engem a Prológusban kicsit összezavart, hogy töbször kellett nekifutnom gondolatban, ki is lehet az az Ő. Valamiért kisfiúra gondoltam először, a hímzett táskánál meg arra, hogy istenem, van ilyen, aztán meglepődtem, hogy lány volt. Persze angolul nem lenne gond. Kedvenc egyetemi anekdotám, hogy egy magyar professzor egy feminista amerikai írónőnek próbálta elmagyarázni, miért nem lehet lefordítani a regényét magyarra, ott ugyanis végig „her” volt, név nélkül. Az írónő persze lehímsovinisztázta.
Lehet, hogy feszültségkeltőnek szántad a lebegtetést, de amíg az olvasó ezzel van elfoglalva, a gázolás ténye kevésbé üt – szerintem.
Az első fejezet nyelvileg gördülékeny, az kétségtelen. Ott viszont a karaktert nekem kicsit hiteltelenítette a sok, jó megfigyelőképességre utaló észrevétel (a mosogtás kényszere, ujjlenyomatok észrevétele, stb.) Ezek annyira nem illenek egy mindenfélének lehordott férfihoz, s szerintem annyira nőies figyelemelterelő trükkök, hogy még az is eszembe jutott a szerzői név inkább rejt mondjuk Ildikót, mint Istvánt…
Az első fejezet kifejezetten jól megírt, gördülékeny, átérezhető. Ugyanakkor nagyon keveset tudtam meg ebből a részletből. Valakit elütöttek, valakik szétmentek. De kik, miért és mi a kapcsolat a két jelenet közt? Hol és mikor játszódik a történet? Nem tudom, mit várjak a folytatástól, márpedig ennek az első részlet végére tisztulnia kellett volna. Összességében szép munka, gratulálok a kikerüléshez!
Nekem kifejezetten tetszettek ezek az apró részletek, mint a por meg a benne lévő ujjlenyomatok. Tökéletesen bemutatja, hogy mennyire nem érdekli a férfit az, hogy éppen lehordják, ezek a részletek szerintem sokkal többet árulnak el, mint amit konkrétan leírsz.
Az elején viszont először en is kisfiúra gondoltam, és kicsit tényleg zavaró volt, de összességében nagyon érdekesnek találtam, és kíváncsi vagyok a folytatásra is. Nagyon tetszik a stilusod, könnyed es olvasmányos, egy pillanatra sem engedte el a figyelmem. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves István!
Két valóban nyúlfarknyi résszel indult a történeted, ami ugyan szokatlan az eddig kikerült regényrészletekhez képest, de alapvetően nem baj. Két felvillanó életkép – ebből még bármi lehet.
Helyenként kicsit túltömörítettnek éreztem a fogalmazást, de ezzel a szigorúan lényegre törő stílussal is jól lefestetted a hangulatát a jeleneteknek. Egyetlen helyen húztam csak el picit a számat: „Nézem torzulni vágyó arcát” – hát most vagy eltorzult, vagy az látszik, hogy nagyon igyekszik uralkodni magán, de feszítik a visszafojtott indulatok (bár, ha majdnem félóráig megy az elakadt lemez, akkor nincs visszafojtás :P), a torzulni vágyó arcot nem igazán tudom elképzelni, hogy milyen…
Összességében véve én bizalmat szavazok a történetnek – a cselekmény még titok, de a stílus alapján úgy érzem, jó lesz! 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
Üdv:
Judit
Néhány majdnem elhanyagolható szórendi zavartól eltekintve nem látok benne hibát. Egyelőre a Prológus nélkül is megállna a lábán, de nem tudom, mit hoznak a következő fejezetek.
A „nem látok benne hibát” kitétel számomra sokat ér. Remélem, hogy a folytatásban ennél többet is írhatok a regény megismert részleteiről.
Sok sikert kívánok!
A prológussal érdekesen indul, de én kicsit hiányoltam a tragédiánál a tanárt… Általában az a szokás, hogy ha három kísérő tanár is van, akkor az egyik a csoport végén van, és az a dolga, hogy figyelje a kicsiket, hogy senki se maradjon le. Még ezzel együtt is történhet baleset, de azért fura, hogy azok után, hogy milyen gondosan rendezgették a párokat, a baleset közelében már nem volt egy se.
Egyébként tetszik a stílus, bár nekem sem mindig egyértelmű, hogy ki kicsoda, milyen nemű és mikor állt az ajtóban. Ez a szenvtelen pasis szakítós jelenet is bejött, és kíváncsi vagyok, hogy emberünk, hogy került a gyökér státuszba, és kikerül-e onnan később.:) No meg azt is jó lenne majd megtudni, hogy mi köze a a prológusnak az első részhez.
Gratulálok a kikerüléshez!
Nőnapon Mindent a Nőkért! Ezek után a szakítós rész egy kis fricska a szerkesztők részéről 🙂 De félre téve a tréfát, ez egy jól megírt történet. A rövidségén kívül más hibát nem találtam benne. Nagy gratula a kikerüléshez!