Kramisha: Vérszomj (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

Az érzelmei elhalványultak, elnyomta valami más. Valami, számára eddig ismeretlen, amellyel bár már találkozott ezelőtt is, de most szokatlan intenzitással tört rá. Valami ősi, állati erő, amit nem tudott kontrollálni. Csak arra tudott gondolni, hogy öljön.

 Akkor pillantotta meg a férfit.

Csak állt egyhelyben, lemerevedett végtagokkal. Felgyorsult a szívverése, ereiben lüktetett a vér, és áradt belőle a félelem.

A férfi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a hátizsákját, majd felé hajította. A torkából mély morgás szakadt ki, a férfi pedig futni kezdett. Fogaival felemelte a hátizsákot, amely kettészakadt, majd elhajította, és utána eredt.

1. fejezet

Rachel

Mély levegőt vettem, és beléptem a mahagóni bejárati ajtón, amely ismerős nyikorgással tárult ki előttem. Sercegő olaj és beszélgető férfiak hangja szűrődött ki a nappaliból. Beszívtam az otthon illatát, majd ledobtam a nyúzott, fekete sporttárskát az előszobába.

Éppen megpillantottam termetes, csokoládébarna hajú anyámat, amint konyhakötényben egy szelet húst helyez a serpenyőbe, mikor két visító atombomba csapódott az oldalamba.

A legidősebb bátyám ikrei, Liz és Jenny majdnem ledöntöttek a lábamról.

–             Rachel néni! – kiabálták szinkronban.

Nevetve odébb toltam őket, amint megpillantottam az ajtófélfának támaszkodó, világosbarna hajú, farmerban és izomtrikóban feszítő alakot. Ryan, a középső bátyám egy macska lustaságával elgördült a faltól, és mellém lépve összeborzolta a hajamat.

–             Jó, hogy itt vagy, hugi – üdvözölt, majd magához húzott, és átkarolt.

–             Ismered apát. Nincs apelláta – feleltem, miközben felsejlett bennem a két nappal ezelőtti hívása, melynek egyetlen apropója az volt, hogy hazaparancsoljon Denverből, az egyetemről.

–             A nagykorúságod fontos ünnep – mondta Ryan.

Eltűnődtem, kinek az oldalán áll.

–             Meg aztán nem hiszem, hogy summa cum laudéval jutalmaznák a fősulin, ha letépnél pár fejet.

–             Te már csak tudod. – Egy borzas, sötétbarna üstök jelent meg Ryan jobb válla fölött.

Tyler megemelte a kezét, hogy megveregesse Ryan vállát. Mielőtt megtehette volna, Ryan megpördült, és kicsavarta legkisebb bátyám kezét, mire amaz elvékonyodó hangon felordított.

–             Nem sok minden változott. Tyler még mindig úgy nyávog, mint egy kislány – nyugtáztam.

–             Ez a nagy belépőd? – nyögte Tyler, miközben Ryan szorításából próbált kiszabadulni. – Elpuhultál a nagyvárosban, hugica – vigyorgott.

–             De még mindig gyorsabb vagyok nálad, öcsi – vágtam vissza, amit akár nyílt kihívásnak is vehetett.

Tyler ellökte magát Ryantől, és kiegyenesedett.

–             Fogadunk?

–             Miben? – vigyorodtam el.

Ryan unottan felsóhajtott.

–             Ha én nyerek, lemosod a kocsimat – mondta Tyler, sötétbarna szemeiben gyermeki lelkesedés csillant.

Csak ennyit tudsz? – üzentem felvont szemöldökkel.

–             És csak hogy tudd, szeretek esőben vezetni, földúton. Nagyon romantikus.

–             Ha ilyen romantikus vagy, miért nincs még csajod? – kérdezte Ryan, miközben a körömágyát nézegette.

Tyler megsemmisülve meredt rá.

–             Amúgy meg, húsz dolcsi, hogy Rach lekap a tíz karmodról – szállt be a fogadásba Ryan is.

–             És ha veszít? – tárta szét a karját ünnepélyesen Tyler.

Ryannel egyszerre kuncogtunk fel.

–             Hagyjuk a kocsit. Mesél apának az új pasijáról.

Megpördültem a tengelyem körül, és szúrósan Ryan tekintetébe bámultam.

–             Honnan…

–             Legutóbb, amikor nálunk jártál, farmerban és pulcsiban jöttél. Nem emlékszem erre a felsődre – bökött a fekete toppomra, ami a megfelelő helyeken rám feszült.

–             Nem is mesélted a telefonban! – szólalt meg az anyám, majd befurakodott Ryan és Tyler közé, hogy átöleljen.

Beszívtam a vanília és a különböző gyógyfüvek illatos egyvelegét, mely anyámból áradt, és egy pillanatra elfelejtettem, miért kellett hazajönnöm, csak hálát adtam, amiért mind együtt vagyunk.

Aztán anyám folytatta a faggatózást.

–             Mióta ismered? Helyes fiú? Jó családból való?

Átlagos kérdéseiből úgy tűnhetett, mintha mindez számítana. Még ha jó családból származna is, akkor sem elég jóból.

–             Nem, anya, ronda és tele van az arca gennyes kelésekkel – gúnyolódott Tyler, aki láthatóan élvezte, hogy egy pillanatra anya nem őt nyaggatja a nem létező barátnőivel.

–             Hol van apa? – kérdeztem.

Nem halogathattam a végtelenségig a találkozást.

–             Peterrel, a műhelyben – mondta anya.

Szokatlan volt tőle ez a szűkszavúság, ezért gyanakodni kezdtem.

–             Gondolom, össze kell törnöm valamit, hogy üdvözöljön – morogtam a bajszom alatt.

–             Pakolj ki, aztán gyertek ebédelni, mindjárt elkészül a hús – mondta anya, majd sarkon fordult, és visszasietett a konyhába.

–             Min töri a jó öreg Peter és apa a fejét? – fordultam a bátyjaim felé.

–             Peter ugyanolyan unalmas, mint apa, úgyhogy ez ne érdekeljen téged – mondta Ryan, és felemelte a sporttáskámat.

–             Vigyázz a szádra, fiam! – szidta le anya a konyhából, meglengetve a fakanalat a kezében.

Ryannek megrándult a szája széle, de ezt csak én vettem észre.

Peter egyszer megmentette a bundáját, és vele együtt egy másik ember életét. Ryant elragadta a hév, amikor a vérszomj időszakában volt, és majdnem rátámadott egy turistára. Ha a legidősebb bátyánk nem akadályozza meg, azzal, hogy eltöri a lábát, a nő mostanra halott lenne. Sajnáltam Ryant, mert tudtam, mennyire utál tartozni, és Peternek már öt éve az adósa. Bár Peter nem az a típus, aki számonkéri a szívességeket, ki tudja, mikor jöhet jól neki a segítség. Ryannek készen kell állnia erre az eshetőségre.

–             Na mi lesz, verseny az erdőig?

Tyler türelmetlen ábrázattal állt a nappaliból nyíló rozoga faajtónál, melyen a szúnyogháló már akkor is meg volt lazulva, amikor fél éve utoljára itt jártam.

 Ryannel egymásra néztünk, majd a bátyám ledobta a sporttárskámat, és egyszerre eredtünk futásnak. Még hallottam anyánk rosszalló hanghordozását a teraszról, de a szavait már nem tudtam kivenni.

Ryan és Tyler már a verandán lerángatták magukról a ruhát, és egy szál boxeralsóban folytatták tovább az útjukat. Én sem voltam szívbajos, hamar megszabadultam a vanbarátom felsőtől, és kiugrottam a farmeremből.

El is felejtettem, milyen felszabadító érzés nyílt terepen rohangálni egy szál fehérneműben. A nyirkos, coloradói levegő simogatta a testemet, és arra késztetett, hogy elveszítsem az irányítást, és átadjam magam az ösztöneimnek. A bátyjaimnak ugyanez járhatott a fejükben, miközben átugrottak az utunkba kerülő kerítésen.

Tyler két kézzel húzta fel magát, Ryan fél karral átlendült, én pedig egy gyakorlott ugrással repültem át a túloldalra.

Elértük az erdő szélét. Még láttam egy elmosódó, szürkésbarna foltot, ami Tylerhez tartozhatott, ezután egyedül vetettem be magam a rengetegbe. Az apró textilektől is megszabadultam, hogy csak a futás adta szabadságra koncentrálhassak.

Jócskán benn járhattam már az erdőben, amikor az érzékeim kiélesedtek. A madarak, vadak és rovarok minden egyes lépése, motoszkálása ott zúgott a fülemben, az élet zaja átjárta az érzékeimet. Először az agyam alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz, majd megindult az átalakulás.

A bensőm szét akarta szakítani a bőrömet, amely lüktető forrósággal hullámzott. A lábam megrogyott, a csontjaim egymáshoz súrlódtak, mint a smirglipapír a kemény fához. A tagjaim gumiszerű masszává váltak, és a földre estem. Sok idő és gyakorlás kellett ahhoz, hogy valaki perceken belül, menet közben képes legyen véghez vinni az átalakulást. Az utóbbi időben kijöttem a gyakorlatból.

A csontjaim ismét összeálltak, majd egyenként törtek darabokra. Mindent beborított a szúrós fájdalom, nem tehettem mást, minthogy lehunyjam a szemem, és átadjam magam neki. Minden porcikám égett. Kikapcsoltam a valóságérzékelésemet, és vártam. Amikor kinyitottam a szememet, az első, amit megláttam, a hatalmas mancsaim voltak, rajta az iszonytató, fekete karmokkal, amelyek képesek felhasítani egy őzet, vagy akár egy embert.

A hirtelen szintemelkedéstől megszédültem egy kicsit, de hamar alkalmazkodtam. Ahogy a testemet borító vastag, világosbarna bundához is. Tettem pár lépést, hogy hozzászokjak a gondolathoz: mostantól négylábon fogom folytatni az utam.

Ismerős hangok ütötték meg a fülem, de nem tudtam megítélni, milyen közelről jönnek, mert nem emlékeztem, mennyire élesedik ki ilyenkor a hallásom. A bátyjaim valahol a közelemben voltak, legfeljebb egy mérföldes körzetben. Megnyugodva, hogy a fogadást megnyertem – hiszen én léptem át először az erdő határát –, úgy döntöttem, élelem után nézek.

Amint egy tisztás szélére értem, egy nyúlon akadt meg a szemem. A nagyvadakat már rég elűztem a trappolásommal, így be kellett érnem ezzel a bugyuta kis rágcsálóval. Egy ágas csipkebokrot választottam rejtekhelyemnek, majd hangtalan léptekkel lopakodni kezdtem, hogy a megfelelő szögből csaphassak le az állatra. Már amennyire egy nagytestű medve tud lopakodni. Azért igyekeztem nem zajt csapni.

A légzésem lelassult, a friss, meleg, lüktető vér és a pézsmaillat átjárta az orromat. Az üregi nyúl két lábra ágaskodott, majd a fűbe simult, és rágcsálni kezdett egy fűcsomót.

Megfordult a szélirány, idegen illatok szálltak felém. Egészen közelről jöttek, és megtöltötték a légteret. Lehetetlen, hogy eddig nem vettem észre. A fülemet hegyeztem, de a bátyjaim nem voltak a közelben. Az ő illatukat egyébként is bárhonnan felismerem.

Ez valami más. Tekintetem a talajra szegeződött. A csipkebokorral párhuzamosan lábnyomok húzódtak. Emberi lábnyomok. Egy férfiéi. Talán futócipőtől származnak, de nem tudtam biztosra.

Az illat egyre közelebbről jött. Tusfürdő, pézsma, és édeskés izzadtság szaga vegyült a levegőbe. De mindez nem érdekelt. A szívverésem felgyorsult, amint elképzeltem, hogyan csörgedezik a meleg, bíborszínű folyadék az ereiben, és hogyan ropoghatnak a csontjai, ha ránehezedek. Hogyan tűnik el az élet a szemeiből, amit én oltok ki.

Reccsent az ág, majd beszélgető gondolatok ütötték meg a fülemet. A szélirány ismét megfordult, és most a nyúl irányába vitte a szagomat. Az állat a fülét kezdte hegyezni, majd egy szempillantás alatt tovatűnt a fák között. Túl kába és bosszús voltam ahhoz, hogy utána loholjak.

Mi a fenét csinálsz? – hallottam Ryan gondolatait.

Felnéztem, és megpillantottam a sötétbarna bundát, a nyakánál vörösesbarna foltokkal. Ryan fekete gombszemei engem néztek. Intett, hogy kövessem, én pedig leszegett fejjel a nyomába eredtem.

***

Kilencen ültünk egy asztalnál, anya először a gyerekeknek szedett a pulykából, majd Tyler kezére csapott, amikor az el akart emelni egy méretes szeletet a tálcáról.

–             Szegény Tyler, megéhezett a vereségtől – szúrta oda Ryan a bátyámnak, aki grimaszolva utánozni kezdte őt.

Én közte és Ryan között ültem, velem szemben Peter és a felesége, Nina, az ölében Jennyvel. Liz ragaszkodott hozzá, hogy egyedül egyen, az asztalfőn. Vele szemben az apám ült, aki csöndesen méregetett. A szemében neheztelés ült, amelyet az elmúlt félévben gondosan összegyűjtött.

Robert Walewood most is olajfoltos, nehézszagú rókabőr dzsekijét viselte, sötét, vállig érő haját lófarokba kötve hordta, arcán éket vertek a ráncok, melyet az egész életében végzett kemény munka eredményezett. Cseroki indiánként fontosnak tekintette a hagyományokat, ahogyan az apja és a nagyapja is, így senki nem nyúlhatott az ételért, míg ő köszönetet nem mondott érte.

–             Köszönjük a Nagy Szellemnek, hogy megajándékozott minket ezzel az étellel és a családdal, minek körében elfogyaszthatjuk.

A család szót a kelleténél jobban megnyomta, miközben fél szemével hunyorogva rám pillantott. Amikor végzett, még egy néma fél percig várt, aztán egy biccentéssel a tudtunkra adta, hogy megkezdhetjük a lakomát.

–             Mesélj, Rachel, hogy vagy? – kérdezte Nina, szemében őszinte érdeklődés csillant.

Peter átkarolta feleségét, és kíváncsian felém fordult. Peterért, annak ellenére, hogy higgadt volt és csöndes, bomlottak a nők. Egyik barátnőjét sem kedveltem annyira, mint Ninát. Volt a lányban valami, amivel még a legsötétebb napokon is jobb kedvre tudta deríteni az embert. Fiatalos lelkesedése miatt első látásra megkedveltem.

A telefonom megrezzent, én pedig a szabályok ellenére rápillantottam.

Bocsáss meg a tegnapiért – jött a bűnbánó üzenet Derektől. Mivel jelenleg a legkevésbé sem akartam ezzel foglalkozni, visszasüllyesztettem a készüléket a farzsebembe.

Az apám megköszörülte a torkát.

–             Rachelnek pasija van! – bukott ki Tylerből, aki mostantól kezdve halott ember.

Ezt próbáltam neki telepatikusan is megüzenni, de csak medvealakunkban tudunk gondolatátvitellel kommunikálni egymással, szerencsére. Mindenesetre, gyilkos tekintetem elárulhatta a szándékaimat.

–             Ki képzeli azt, hogy elég jó neked? – kérdezte szkeptikusan az apám.

–             Senki sem merne ilyesmiről képzelegni – mondtam, mire egy pillanatra elcsendesült az asztal, csak az evőeszközök zörgését lehetett hallani.

Valójában Derek tényleg nem képzeleg ilyesmiről, ahogyan másról sem. Ő csak éli az életét. Vele minden nagyon egyszerű, nincsenek korlátok. Egy szempillantás alatt el tudja feledtetni velem, ha rossz kedvem van, sőt, még azt is, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem egy vérszomjas alakváltó, akinek az életét a család törvényei határozzák meg. Derek nem mondható különösebben hagyományosnak, ahogyan akkor sem a hagyományok vezérelték, amikor lefeküdt azzal a pincérnővel.

–             Ezért még számolunk – sziszegtem Tylernek, majd felhörpintettem a maradék vörösboromat.

–             Talán titok? – élcelődött teliszájjal.

–             Elvesztetted a fogadást, úgyhogy nem kellett volna tudomást szereznie a piszkos magánéletemről.

A mérgemet a sült pulykán töltöttem ki, amit aprónál apróbb darabokra szaggattam, azt képzelve, hogy Tyler az.

–             Azt mondtad, te nem fogsz beszámolni róla, arról nem volt szó, hogy én nem tehetem meg.

–             Micsoda lángész vagy.

–             Meghívtam Blake-éket holnap estére – mondta apám két falat között. – Gyújtunk tábortüzet, gondozzuk az összeköttetéseinket…

–             Ápoljuk a családi hagyományokat – daráltuk Ryannel géphangon, majd ötévesek módjára felkuncogtunk.

–             Sütünk szalonnát – latolgatta anya.

–             Ezer éve nem hallottam Blake-ékről – mondta Peter. –  Nem is tudom tisztán felidézni az egész családod. Mr Blake-re és a feleségére, Betthany-re emlékszem. Na meg…

–             Christian is itt lesz – jegyezte meg az apám, és a figyelmemet nem kerülte el a pillantása, ami a másodperc törtrészéig az arcomra vetült.

Christian Blake. A fiú, akivel együtt bújócskáztam az asztal alatt. Akivel először csókolóztam. Persze, csak poénból. Tízévesek voltunk, és családosdit játszottunk. Nem akartam hozzámenni, mire ő mindent bevetett…

Gyerekek voltunk. Utána még két évig jóban maradtunk, ezt követően ő és a családja Nebraskába költöztek.

Szóval, vadászmedve vagyok, ahogy mindenki a családban. Ez annyit jelent, hogy képesek vagyunk egy bizonyos életkor után tetszés szerinti időpontban medve alakot ölteni. Nem kell hozzá telihold, vagy ilyesmi…

Az én családom az egyetlen cseroki indián származású alakváltó család egész Coloradoban, és rajtunk kívül mindössze hét nagyobb törzs ismert egész Észak-Amerikában, szóval mondhatni, luxuscikknek számítunk. Az oklahomai nagyszüleimnek az 1956-os indián áttelepítő program miatt el kellett hagyniuk lakhelyüket, így kerültek Coloradoba. Az apám mélyszegénységben nőtt fel, egyetlen öröksége a cseroki hagyományok szeretete és az alacsony várható élettartam volt, így nagyon büszke rá, hogy később sikerült megkapnia egy cseroki kisvállalkozóknak szóló támogatást, még Wilma Pearl Mankiller, az első női cseroki törzsfőnök idején. Egyetlen ünnepi öltözékében, anyámmal karöltve elhagyta a rezervátumot, az égszínkék tengerszemeket, a mélyben kanyargó Colorado folyót, és egy colorado-i kisvárosban, Montroseban megalapította építkezési vállalkozását, hogy új életet kezdhessen, persze a régi szokásokkal, ami nem volt könnyű. Kezdetben a kisváros lakói nem bíztak az apámban, de látva az alázatos munkát, amit a saját városszéli házunk felépítésébe ölt, és annak folyamatos karbantartásába, elkezdtek nyitni felé. Eleinte kisebb asztalos-, ács- és tetőfedő munkákat bíztak rá, később már egész házfelújításokat is, melynek köszönhetően jó pár állandó alkalmazottra is futotta. Mindeközben nem feledkezett meg a Nagy Szellemről, a gyógynövények sokféle hasznosíthatóságáról, és a vadászmedvék örökségéről sem.

A vállalkozáson kívül még egy vágya valóra vált. Az oklahomai rezervátum nem adott sok lehetőséget nagyszüleimnek az átváltozásra, de rengeteg medve élt arrafelé, el lehetett kerülni a feltűnést. Apám fiatalkorában, a colorado-i rezervátumban ez szinte lehetetlen lett volna, hisz a medvék nem őshonosak. A rezervátumon kívül azonban, a Montrose környéki fenyőerdők végtelen lehetőségeket kínáltak. A lakatlan vidékeket felderítve apám meg tudta adni nekünk az átváltozás szabadságát. Pontosan tudtuk, hol bukkanhatnak fel turisták, és hol bóklászhatunk szabadon.

Így sokkal könnyebb volt a bátyjaimnak átvészelni a nagykorúság eljövetelét, amely a vadászmedvék életében a legjelentősebb esemény. A huszonkettedik életévünk betöltése után a Nagy Szellem próbára tesz minket. A képességeink, az erőnk és az érzékeink is felerősödnek, gyakran kontrollálhatatlanná válnak, és ezt előbb-utóbb meg kell tanulnunk kezelni. Apa szeretett volna ebben az időszakban a látóterében tartani, persze, nem hibáztatom. A családban én vagyok a leghevesebb vérmérsékletű, beleértve a bátyjaimat. Peter harmincöt, Ryan huszonhét, Tyler pedig huszonhárom éves. Emlékszem, amikor Peter volt ebben az időszakban, bár ekkor csak kilencéves voltam. Peter a leghiggadtabb tagja a családunknak, ezért szinte semmit sem lehetett nála észlelni, kivéve talán, hogy egyre kevesebbet láttuk. Több időt töltött az erdőben. Ilyenkor az ember jobban kezd ragaszkodni a természethez, és az állati alakjához, van, hogy akaratán kívül is elindul a szervezetében az átalakulás folyamata. Ezért nem tanácsos egy egyetemen lennem, több száz hallgató között, egy bezárt teremben…

 Ryan már más tészta volt. Rajtam kívül ő a legszenvedélyesebb ember, akit ismerek, a család lázadója. A metamorfózis nála heves dühkitörésekben és hirtelen hangulatváltásokban jelentkezett. Akkor tudtam meg, mi az a vérszomj. Apa erről addig nem mesélt.

Egyes vadászmedvéknél az átváltozás magával hordozza a vérszomjat is, amely egyfajta ősi vadászösztönnek a felszínre törése. Ryan fél nap alatt kiirtott egy egész vaddisznó-családot, továbbá három őzet és egy szarvast. Ez a dolog veszélyes, mert akár emberekre is támadhatunk. Előfordult már. Valamikor a hetvenes évek elején, Kaliforniában, az ott élő törzs egyik ifjoncát elragadta a hév, és legyilkolt egy turistát. Az esetet persze állattámadásnak tüntették föl, és az ott élő farkasokra fogták. Csakhogy a srácot kivégezték miatta.

Az emberek nem szerezhetnek tudomást az alakváltókról, bár a legfelsőbb törzs, a Klávé kapcsolatban áll kormányzati szervekkel. A biztonságunk egy megállapodáson áll vagy bukik: arra az alakváltóra, aki embert öl, a Klávé ítélete értelmében halálbüntetést szabnak ki, ellenkező esetben a titkosszervezetek szigorú közbelépésére számíthat minden alakváltó törzs, azaz üldözöttekké válunk.

Ez éppen elég ahhoz, hogy a szüleink szorosabbra fogják a gyeplőt, és tízszer annyi óvintézkedést tegyenek a biztonságunkért, mint más, hétköznapi gyerekek családja.

 Ezt tette az apám is, amikor hazahívott…

Míg más gyerekeket a szüleik hétvégente a moziba hurcoltak, vagy a denveri Barneys New Yorkba vittek új iskolatáskát vásárolni, az én anyám az erdőket járta velünk, hogy minden gyógynövénynek megtanuljuk a nevét. Így aztán tizennégy éves korom óta cickafarkból készült főzettel kezeltem a pattanásaimat, és értetlenül figyeltem, a többi lány miért ad ki húsz-harminc dollárt arclemosókra és tonikokra. Az osztálykirándulásokon, ha kiütéses lettem, biztos lehettem benne, hogy anya fodros lóromszárból készült kenőcse ott rejtőzik valahol a hátizsákomban. A többi gyerek boszorkánynak, vagy vajákosnak csúfolt, és akkoriban még senki sem gondolta volna, hogy a Vaják egyszer egy menő sorozat lesz.

Koránérő típus voltam, tizennyolc éves koromban változtam át először, mindenki nagy döbbenetére. Az iszonytató fájdalmon kívül semmilyen rendkívüli dolgot nem észleltem, az átváltozás során végig a tudatomnál maradtam. Engem nem ragadott el a vérszomj.

Egészen a mai, ebéd előtti kitérőnkig…

***

Este mindenki ment a dolgára, igyekezve elhitetni magával, hogy van magánélete, ami ebben a házban szinte lehetetlen küldetés. A hallásunk még emberalakban is fejlettebb, mint az átlagembereké.

Megcsörrent a telefonom. Nem kellett a kijelzőre néznem, tudtam, ki az.

–             Amikor azt mondtam, nem akarok hallani felőled, azt szó szerint értettem – morogtam a telefonba.

–             Mégis felvetted – szólt bele Derek, reménykedve.

–             Nem tudom, az megalázóbb-e, hogy a barátaiddal egy bárban ülve próbáltátok felszedni a csajt, miközben én is dolgoztam, vagy az, hogy őt is Rachelnek hívják – mondtam, de már megbántam, hogy belekezdtem.

–             Nagyon sajnálom! Tudod, milyen vagyok, ha iszok.

–             Én tudom: szánalmas. Jó lenne, ha te is tudomást szereznél végre róla. Ezért gondoltam, megmondom, hogy vége.

A vonal túlsó végén hitetlenkedő csend honolt.

–             Rachel…

–             Melyik?

–             Ne már… Rachel, komolyan beszélsz? – kérdezte.

Derek nem akarta elhinni, hogy valaminek, amit tett, következményei vannak.

–             Komolyan gondolom. Vége, Derek. Most mennem kell, a családommal vagyok. Egyébként, kiléptem, szóval a bárban se keresd többé ezt a Rachelt. És ne is hívd többet – tettem hozzá, majd mielőtt válaszolhatott volna, bontottam a vonalat.

Úgysem működött volna. A kapcsolataim nagy része – mármint, a komolyabbak – ugyanaz miatt futottak mindig zátonyra. Nem, nem a Rachel nevű pincérnők miatt. Amikor eljutottunk odáig, hogy bemutassuk egymást a szüleinknek, mindig megfutamodtam. Végiggondoltam a kapcsolatunkat, mérlegeltem a másik iránt táplált érzéseimet… De eddig még sosem találkoztam olyannal, akivel tényleg el tudnám képzelni az életemet. Mármint, az igazi életemet. Szőröstül-bőröstül. Már önmagában cseroki hagyományok között felnőni is elég, hogy az ember lánya kívülállónak érezze magát, hátha még hozzáadjuk ehhez a medvefaktort, szinte lehetetlen testhezálló udvarlót találnom. Inkább elengedtem őket, mintsem beavassam őket az igazságba. Talán ezért vonzódok a komolytalan idiótákhoz? Azt akarom, hogy ők döntsenek helyettem?

–             Komolyan azt mondta a seggfej, hogy „Tudod, milyen vagyok, ha iszok”?

Ryan hullámos, világosbarna fürtjei jelentek meg az ajtóban.

Természetesen, nem mindennapi alakváltó-hallásával minden szót hallott. Hát ezért mondtam, hogy ebben a házban senkinek sincs magánélete. Tyler már csak tudja. Egyszer telefonszexbe bonyolódott egy csajjal. Két hétig szexuállatnak szólítottuk, amíg Liz meg nem kérdezte, mi az. Aztán Peter véget vetett az ügynek.

–             Legalább tegyetek úgy, mint aki nem hallgatózik – tettem szemrehányást, majd odébb csusszantam az ágyon.

Ahogy sejtettem, Ryan következő mozdulata az volt, hogy levetette magát a paplanomra, és komfortosan elnyúlt.

–             Láttam, hogy nézett apa, amikor megemlítette Blake-éket. Mi az, amiről nem tudok? – kérdeztem.

Ryan vívódott.

–             Ugyan már, Ry.

–             Talán… De csak talán, esetleg, előfordulhat, hogy apának tervei vannak veled és Christiannel.

–             Tessék?

–             Peterrel tegnap a nebraskai területekről beszélgettek. Blake-éknek több birtoka is van, és az új-mexikói klánnal is jó kapcsolatot ápolnak. Ráadásul, Richard Blake most került be a Klávéba.

A Klávé volt a mindenható. Nem csak ENSZ vagy NATO szinten mindenható. Ők feleltek a békéért a klánok között, de afféle törvényalkotó és rendfenntartó szervként is működtek. Ha egy klán megszegte a békeszerződést, és más területeket fenyegetett, vagy emberekre támadott, a Klávé nem átallott közbe lépni, és megbünteti a felelősöket. És nem pénzbírságról beszélek, hanem hulló fejekről.

Aki a Klávéba kerül, nagy hatalmat tudhat a magáénak. Hát ezért akart apa hazahívni. Nemcsak a biztonságom miatt aggódott, hanem az összeköttetései miatt is.

–             Tudod, ma eszembe jutott, hogy Christiannel kiskorunkban sokat játszottunk együtt családosat. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ez egyszer ironikus is lehet.

–             Mindig is szeretted az iróniát. Ezért tanulsz molekuláris biológiát, nem? – gúnyolódott Ryan.

A legtöbb indián törzs szerint minden tárgynak és növénynek lelke van, ahogyan az embereknek is, ez pedig halálukkor újra összeolvad Manituval, a Nagy Szellemmel. Ez eléggé ellentétben áll a molekuláris biológia alapelveivel.

A szakválasztásom volt az első önálló döntés az életemben, amit az apám nem volt képes elviselni. A második, amikor az egyetem első félévében szőkére festettem addig csokoládébarna hajamat, melyet anyámtól örököltem.

–             Lehet, hogy ez a Blake-fiú épeszűbb, mint az a pojáca, akivel az imént telefonon szakítottál. Mellesleg, nem érdemelt meg ennyi erőfeszítést – próbált lelket önteni belém a bátyám.

–             Szükségem lesz egy nincsbarátom pulcsira. Tudnál kölcsönadni egyet? – kérdeztem.

–             Mit szólnál egy Érdekférjek kerüljenek feliratúhoz?

Nevettem, de egy idő után észrevettem, hogy Ryan nem nevet velem, helyette elemző tekintettel méreget.

–             Tudom, mi történt ma az erdőben.

Lefagyott a mosolyom.

–             El kellett volna mondanom a többieknek, hogy ember volt odabent.

–             Miért nem tetted? – kérdeztem.

Ryan felegyenesedett, és járkálni kezdett a szobában.

–             Tudom, milyen ez. Amikor mindenki árgus szemekkel figyel, és várják, mikor kattansz be. Mikor kell lefogni, vagy eltörni a lábad.

Korábban sosem beszélt erről, ezért tudtam, hogy komoly az aggodalma.

–             Nem nagy ügy – mondtam.

–             Valójában, az. Tudom, mit éreztél akkor. Örülök, hogy közbeléptem. És nem mondom el apának.

–             Köszönöm – mondtam.

–             Te pedig nem fogsz egyedül járkálni az erdőben.

Bólintottam.

Oldalba veregetett.

–             Most feküdj le. Frissnek kell lenned, amikor találkozol a jövendőbeliddel – gúnyolódott.

Utána hajítottam egy tollpárnát.

2. fejezet

Rachel

Tyler kirakott a Benji’s előtt. Derűs vasárnap délelőtt volt, így akár gyalog is bejöhettem volna a városba, de Tylerrel furikáztatni magam sokkal nagyobb elégtétellel töltött el, mint az arcomra vetülő napsugarak simogatása.

A Carnagie Avenue forrósága után a Benji’s olyan volt, mint egy barlang. A régi reluxákat leengedték, de néhol szakadtak voltak, így csupán a rajtuk áttörő fénynyaláboknak volt köszönhető, hogy nem estem hasra a bárpult előtt felgyűrődött szőnyegben. A helyet frissen pörkölt kávé, és nehéz, olajos sütemény illata lengte be. A bárpult mögött zöld tapéta húzódott, arany indás motívumokkal, mint egy városi dzsungel.

A sor szokatlanul hosszú volt, és ahogy közelebb értem, meg is tudtam, miért. Egy fiatalember felpaprikázva reklamált a sor elején, a karjai hullámoztak, mint az erdő lombjai a szélviharban, miközben vadul artikulált. Ahogy a beszélgetésből kivettem, valami gond volt a bankkártyájával. Látszott, abból, ahogy néha mély levegőt vett, és kihúzta magát, hogy nem gyakran kerül ilyen helyzetbe.

Végigszántott diószőke haján, majd a tarkóját kezdte vakargatni. Favágó ingjében, és hullámos hajával furcsán ismerősnek tűnt.

–             Nézze – sóhajtott. – Az ajtóra ki van írva, hogy lehet kártyával fizetni. Nem vagyok idevalósi, de ez mifelénk azt jelenti, hogy használhatom a bankkártyámat ahhoz, hogy rendezzem a cechet.

A pultos nőt Matildának hívták, kiskoromban sokszor vigyázott rám, a mai napig emlékszem végtelen türelmére. Most azonban felpaprikázva bámult az idegenre.

–             Menj vissza Seggfejfalvára – mondta egy szakállas fószer, aki kettővel mögötte állt.

A bajba jutott férfi egy pillanatra hátrafordult, de nem eléggé ahhoz, hogy lássam az arcát.

–             Nincs időm készpénzt kivenni, oda kell érnem valahová… Hadd jöjjek vissza később. – Gondolkozóba esett. – Itt hagyom a… A személyimet nem tudom, de… – Turkálni kezdett a pénztárcájában. – Itt a bankkártyám.

–             Dugd fel a bankkártyádat a seggedbe – replikázott valaki a sorból.

Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy tovább szenvedjen, ezért előre furakodtam.

–             Matilda, a fiatalember velem van. Írd a számlámhoz, és kérnék még egy lattét.

A férfi hálásan fordult felém.

Christian Blake volt az.

***

Ben

A rohadt telefon az egész kocsiúton csörgött, Denvertől Montrose-ig. Dirk, a vadbarom haverom vezetés közben egy Ariana Grande slágerre riszálta magát.

–             Haver, ha nem veszed fel a kicseszett telefont, megmondom Jessicának, hogy meleg vagy – fenyegetett.

–             Jessicát nem érdekelné, ha meleg lennék, mert már nem szerelmes belém – idéztem, amit maga Jessica mondott nekem az indulásunk előtti estén.

Mindig is jó volt az időzítése, ezért gondolta, hogy jó ötlet azelőtt szakítania velem, hogy szórakozni mennék Dirkkel a hegyekbe. Dirk szerint ez nem sokat változtat a helyzeten, mert így is inni fogunk, és Jessicát szidjuk majd.

–             Nem értem, miért hív, amikor ő szakított velem – mondtam. – Nem nekem kellene zaklatni, mint egy mániákus őrült, hogy fogadjon vissza?

–             Ha ilyet tennél, emlékeztess, hogy heréljelek ki – felelte Dirk. – Egyébként, lehet, hogy tudom, miért hívogat. Persze, csak ha érdekel.

Megsemmisült pillantásomat látva Dirk a kocsiajtó oldalában kezdett kotorászni, majd előhúzott egy köteg csipkés valamit, ami túlságosan is ismerősnek tűnt. Jessica kombinéjét tartotta a kezében.

–             Mi a franc ütött beléd? – bődültem fel.

Dirk csak röhögött, majd magára igazította a kombinét, és vonaglani kezdett.

–             Tedd le.

–             Csak, hogy tudd, ez nem lopás. Te vetted neki. Emlékszem, mert két órát álltam egyhelyben, ameddig te kétségbeesetten kóvályogtál a melltartók között, mint egy szűz lány a nászéjszakája előtt, és azt kérdezgetted a hasonló kosárméretű eladótól, hogy melyiket venné fel.

Amúgy is kicsi volt rá mellben, és többnyire csak a harisnyatartót használta.

–             Úgyhogy – simította Dirk enyhén kidülledő sörhasára a textilt –, ez most nagy győzelem nekem. És megtartom. Akár akarod, akár nem.

Megpróbáltam kizárni Dirk faszságát, és rákerestem a következő túraútvonalunkra. A nemzeti park mellett elnyúló hegységet figyeltem, amelyet körülbelül öt óra lesz megmászni. Több, mint amennyi Jessicához kellett.

Többet nem fekszem le senkivel az első randin, mert rossz ómen.

Megálltunk a Carnegie Avenue-n egy kisebb kávézóban. Miután meggyőztem Dirköt, hogy a kombinét hagyja a kocsiban, kiléptem a vakító napfénybe. A kávézóban koromsötét volt, lövésem sem volt, ezek a balfaszok miért nem húzzák fel az olcsó reluxákat.

–             Haver, itt nincs pizza, menjünk – mondta Dirk.

A szemem megakadt egy csajon, aki a pult mellett állt, és a telefonjával babrált. Göndör, szőke haja az arcába hullott, hajszínéhez képest a bőre napbarnított volt, már-már kreol, és mintha egy kicsit morcosnak tűnt volna. Bár egy vastag pulcsi volt rajta, attól még látszott, hogy hihetetlenül dögös. A feneke oldalról kiállt, de nem olyan twerk videóba illően, inkább Beyoncésan. Azon tűnődtem, honnan rémlik Beyoncé segge, amikor Dirk oldalba bökött.

–             Dugnád, mi?

Elgondolkoztam, érdemes lenne-e kioktatnom arról, hogy azért nincs barátnője, mert tárgyiasítja a nőket, aztán rájöttem, hogy engem is kidobtak.

A csajnak jó nagy szája volt, de az ajkai puhának és finomnak tűntek. Amikor beleivott az elviteles kávéjába, a felső ajka rábuggyant a pohár sarkára, én pedig nagyot nyeltem, és elfordultam, mielőtt a nadrágomba élvezek a kávézó kellős közepén.

–             Ez a beszéd, haver, a leggyorsabb út, hogy túltedd magad Jessicán, hogyha valaki másba teszed. – Dirk hanglejtése a kilencvenes évekbeli motivációs videókat idézte, már csak azért is, mert az agyam tökéletesen ki tudta zárni a mondandóját.

A csaj bosszúsan belemélyesztette a tenyerét a feszülős, fekete farmerjának a zsebébe. Igen, én is ugyanezt akarom csinálni. Aztán letépném róla, és rácsapnék egyet a seggére. Lefogadom, hogy olyan feszes, ami felfogja az ütést, és csak aztán kezd el hullámozni. Az arcában volt valami vadság, ami csak még szexibbé tette. Tuti, hogy ő is csapkodná a seggem.

–             Haver…

Hallottam Dirk próbálkozásait, hogy áthatoljon a baromságait kizáró mentális pajzsomon, csak nem érdekelt.

–             Ben. Csak szólok, hogy nagyon gáz vagy. Ide többet nem jövünk vissza.

A szőke levette a tekintetét a telefonjáról, és felnézett a mellette álló fószerre, aki a kezeit a nadrágjába törölte. Francba, a pasija, biztos most jött vissza a vécéről. Miért nem húzta le magát?

Ő is elég szőke volt, mi van, ha csak testvérek? Remélem.

A csaj érdeklődve nézett végig a fickón, majd kérdezett tőle valamit, mire a csávó kedélyesen válaszolt. Inkább régi ismerősöknek tűntek, akik régóta nem találkoztak. A csajnak viszont határozottan bejött a fazon, ezt onnan tudtam, hogy miközben hallgatta, beleharapott az alsó ajkába, és még a haját is megrázta.

–             Képzeld, Benjamin, mi jövünk a sorban. El tudod ezt hinni? Vagy tízen voltak előttünk, és te azalatt végig azt a bigét bámultad, aki most húzott el egy másik csókával. Hát sejtetted valaha is, hogy ekkora lúzer vagy?

–             Kérjenek, vagy álljanak ki a sorból – förmedt ránk a dagadt pultos nő.

–             Egy latte macchiatot kérek – böktem ki. – Dirk, van kápéd?

Dirk a zsebében turkált, majd előhúzott egy gyűrött papírfecnit, és egy csomag rágót. – Csak kártyám – vont vállat.

–             Ugye csak szórakoznak? – mordult fel a nő.