Kramisha: Vérszomj (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

Az érzelmei elhalványultak, elnyomta valami más. Valami, számára eddig ismeretlen, amellyel bár már találkozott ezelőtt is, de most szokatlan intenzitással tört rá. Valami ősi, állati erő, amit nem tudott kontrollálni. Csak arra tudott gondolni, hogy öljön.

 Akkor pillantotta meg a férfit.

Csak állt egyhelyben, lemerevedett végtagokkal. Felgyorsult a szívverése, ereiben lüktetett a vér, és áradt belőle a félelem.

A férfi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a hátizsákját, majd felé hajította. A torkából mély morgás szakadt ki, a férfi pedig futni kezdett. Fogaival felemelte a hátizsákot, amely kettészakadt, majd elhajította, és utána eredt.

1. fejezet

Rachel

Mély levegőt vettem, és beléptem a mahagóni bejárati ajtón, amely ismerős nyikorgással tárult ki előttem. Sercegő olaj és beszélgető férfiak hangja szűrődött ki a nappaliból. Beszívtam az otthon illatát, majd ledobtam a nyúzott, fekete sporttárskát az előszobába.

Éppen megpillantottam termetes, csokoládébarna hajú anyámat, amint konyhakötényben egy szelet húst helyez a serpenyőbe, mikor két visító atombomba csapódott az oldalamba.

A legidősebb bátyám ikrei, Liz és Jenny majdnem ledöntöttek a lábamról.

–             Rachel néni! – kiabálták szinkronban.

Nevetve odébb toltam őket, amint megpillantottam az ajtófélfának támaszkodó, világosbarna hajú, farmerban és izomtrikóban feszítő alakot. Ryan, a középső bátyám egy macska lustaságával elgördült a faltól, és mellém lépve összeborzolta a hajamat.

–             Jó, hogy itt vagy, hugi – üdvözölt, majd magához húzott, és átkarolt.

–             Ismered apát. Nincs apelláta – feleltem, miközben felsejlett bennem a két nappal ezelőtti hívása, melynek egyetlen apropója az volt, hogy hazaparancsoljon Denverből, az egyetemről.

–             A nagykorúságod fontos ünnep – mondta Ryan.

Eltűnődtem, kinek az oldalán áll.

–             Meg aztán nem hiszem, hogy summa cum laudéval jutalmaznák a fősulin, ha letépnél pár fejet.

–             Te már csak tudod. – Egy borzas, sötétbarna üstök jelent meg Ryan jobb válla fölött.

Tyler megemelte a kezét, hogy megveregesse Ryan vállát. Mielőtt megtehette volna, Ryan megpördült, és kicsavarta legkisebb bátyám kezét, mire amaz elvékonyodó hangon felordított.

–             Nem sok minden változott. Tyler még mindig úgy nyávog, mint egy kislány – nyugtáztam.

–             Ez a nagy belépőd? – nyögte Tyler, miközben Ryan szorításából próbált kiszabadulni. – Elpuhultál a nagyvárosban, hugica – vigyorgott.

–             De még mindig gyorsabb vagyok nálad, öcsi – vágtam vissza, amit akár nyílt kihívásnak is vehetett.

Tyler ellökte magát Ryantől, és kiegyenesedett.

–             Fogadunk?

–             Miben? – vigyorodtam el.

Ryan unottan felsóhajtott.

–             Ha én nyerek, lemosod a kocsimat – mondta Tyler, sötétbarna szemeiben gyermeki lelkesedés csillant.

Csak ennyit tudsz? – üzentem felvont szemöldökkel.

–             És csak hogy tudd, szeretek esőben vezetni, földúton. Nagyon romantikus.

–             Ha ilyen romantikus vagy, miért nincs még csajod? – kérdezte Ryan, miközben a körömágyát nézegette.

Tyler megsemmisülve meredt rá.

–             Amúgy meg, húsz dolcsi, hogy Rach lekap a tíz karmodról – szállt be a fogadásba Ryan is.

–             És ha veszít? – tárta szét a karját ünnepélyesen Tyler.

Ryannel egyszerre kuncogtunk fel.

–             Hagyjuk a kocsit. Mesél apának az új pasijáról.

Megpördültem a tengelyem körül, és szúrósan Ryan tekintetébe bámultam.

–             Honnan…

–             Legutóbb, amikor nálunk jártál, farmerban és pulcsiban jöttél. Nem emlékszem erre a felsődre – bökött a fekete toppomra, ami a megfelelő helyeken rám feszült.

–             Nem is mesélted a telefonban! – szólalt meg az anyám, majd befurakodott Ryan és Tyler közé, hogy átöleljen.

Beszívtam a vanília és a különböző gyógyfüvek illatos egyvelegét, mely anyámból áradt, és egy pillanatra elfelejtettem, miért kellett hazajönnöm, csak hálát adtam, amiért mind együtt vagyunk.

Aztán anyám folytatta a faggatózást.

–             Mióta ismered? Helyes fiú? Jó családból való?

Átlagos kérdéseiből úgy tűnhetett, mintha mindez számítana. Még ha jó családból származna is, akkor sem elég jóból.

–             Nem, anya, ronda és tele van az arca gennyes kelésekkel – gúnyolódott Tyler, aki láthatóan élvezte, hogy egy pillanatra anya nem őt nyaggatja a nem létező barátnőivel.

–             Hol van apa? – kérdeztem.

Nem halogathattam a végtelenségig a találkozást.

–             Peterrel, a műhelyben – mondta anya.

Szokatlan volt tőle ez a szűkszavúság, ezért gyanakodni kezdtem.

–             Gondolom, össze kell törnöm valamit, hogy üdvözöljön – morogtam a bajszom alatt.

–             Pakolj ki, aztán gyertek ebédelni, mindjárt elkészül a hús – mondta anya, majd sarkon fordult, és visszasietett a konyhába.

–             Min töri a jó öreg Peter és apa a fejét? – fordultam a bátyjaim felé.

–             Peter ugyanolyan unalmas, mint apa, úgyhogy ez ne érdekeljen téged – mondta Ryan, és felemelte a sporttáskámat.

–             Vigyázz a szádra, fiam! – szidta le anya a konyhából, meglengetve a fakanalat a kezében.

Ryannek megrándult a szája széle, de ezt csak én vettem észre.

Peter egyszer megmentette a bundáját, és vele együtt egy másik ember életét. Ryant elragadta a hév, amikor a vérszomj időszakában volt, és majdnem rátámadott egy turistára. Ha a legidősebb bátyánk nem akadályozza meg, azzal, hogy eltöri a lábát, a nő mostanra halott lenne. Sajnáltam Ryant, mert tudtam, mennyire utál tartozni, és Peternek már öt éve az adósa. Bár Peter nem az a típus, aki számonkéri a szívességeket, ki tudja, mikor jöhet jól neki a segítség. Ryannek készen kell állnia erre az eshetőségre.

–             Na mi lesz, verseny az erdőig?

Tyler türelmetlen ábrázattal állt a nappaliból nyíló rozoga faajtónál, melyen a szúnyogháló már akkor is meg volt lazulva, amikor fél éve utoljára itt jártam.

 Ryannel egymásra néztünk, majd a bátyám ledobta a sporttárskámat, és egyszerre eredtünk futásnak. Még hallottam anyánk rosszalló hanghordozását a teraszról, de a szavait már nem tudtam kivenni.

Ryan és Tyler már a verandán lerángatták magukról a ruhát, és egy szál boxeralsóban folytatták tovább az útjukat. Én sem voltam szívbajos, hamar megszabadultam a vanbarátom felsőtől, és kiugrottam a farmeremből.

El is felejtettem, milyen felszabadító érzés nyílt terepen rohangálni egy szál fehérneműben. A nyirkos, coloradói levegő simogatta a testemet, és arra késztetett, hogy elveszítsem az irányítást, és átadjam magam az ösztöneimnek. A bátyjaimnak ugyanez járhatott a fejükben, miközben átugrottak az utunkba kerülő kerítésen.

Tyler két kézzel húzta fel magát, Ryan fél karral átlendült, én pedig egy gyakorlott ugrással repültem át a túloldalra.

Elértük az erdő szélét. Még láttam egy elmosódó, szürkésbarna foltot, ami Tylerhez tartozhatott, ezután egyedül vetettem be magam a rengetegbe. Az apró textilektől is megszabadultam, hogy csak a futás adta szabadságra koncentrálhassak.

Jócskán benn járhattam már az erdőben, amikor az érzékeim kiélesedtek. A madarak, vadak és rovarok minden egyes lépése, motoszkálása ott zúgott a fülemben, az élet zaja átjárta az érzékeimet. Először az agyam alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz, majd megindult az átalakulás.

A bensőm szét akarta szakítani a bőrömet, amely lüktető forrósággal hullámzott. A lábam megrogyott, a csontjaim egymáshoz súrlódtak, mint a smirglipapír a kemény fához. A tagjaim gumiszerű masszává váltak, és a földre estem. Sok idő és gyakorlás kellett ahhoz, hogy valaki perceken belül, menet közben képes legyen véghez vinni az átalakulást. Az utóbbi időben kijöttem a gyakorlatból.

A csontjaim ismét összeálltak, majd egyenként törtek darabokra. Mindent beborított a szúrós fájdalom, nem tehettem mást, minthogy lehunyjam a szemem, és átadjam magam neki. Minden porcikám égett. Kikapcsoltam a valóságérzékelésemet, és vártam. Amikor kinyitottam a szememet, az első, amit megláttam, a hatalmas mancsaim voltak, rajta az iszonytató, fekete karmokkal, amelyek képesek felhasítani egy őzet, vagy akár egy embert.

A hirtelen szintemelkedéstől megszédültem egy kicsit, de hamar alkalmazkodtam. Ahogy a testemet borító vastag, világosbarna bundához is. Tettem pár lépést, hogy hozzászokjak a gondolathoz: mostantól négylábon fogom folytatni az utam.

Ismerős hangok ütötték meg a fülem, de nem tudtam megítélni, milyen közelről jönnek, mert nem emlékeztem, mennyire élesedik ki ilyenkor a hallásom. A bátyjaim valahol a közelemben voltak, legfeljebb egy mérföldes körzetben. Megnyugodva, hogy a fogadást megnyertem – hiszen én léptem át először az erdő határát –, úgy döntöttem, élelem után nézek.

Amint egy tisztás szélére értem, egy nyúlon akadt meg a szemem. A nagyvadakat már rég elűztem a trappolásommal, így be kellett érnem ezzel a bugyuta kis rágcsálóval. Egy ágas csipkebokrot választottam rejtekhelyemnek, majd hangtalan léptekkel lopakodni kezdtem, hogy a megfelelő szögből csaphassak le az állatra. Már amennyire egy nagytestű medve tud lopakodni. Azért igyekeztem nem zajt csapni.

A légzésem lelassult, a friss, meleg, lüktető vér és a pézsmaillat átjárta az orromat. Az üregi nyúl két lábra ágaskodott, majd a fűbe simult, és rágcsálni kezdett egy fűcsomót.

Megfordult a szélirány, idegen illatok szálltak felém. Egészen közelről jöttek, és megtöltötték a légteret. Lehetetlen, hogy eddig nem vettem észre. A fülemet hegyeztem, de a bátyjaim nem voltak a közelben. Az ő illatukat egyébként is bárhonnan felismerem.

Ez valami más. Tekintetem a talajra szegeződött. A csipkebokorral párhuzamosan lábnyomok húzódtak. Emberi lábnyomok. Egy férfiéi. Talán futócipőtől származnak, de nem tudtam biztosra.

Az illat egyre közelebbről jött. Tusfürdő, pézsma, és édeskés izzadtság szaga vegyült a levegőbe. De mindez nem érdekelt. A szívverésem felgyorsult, amint elképzeltem, hogyan csörgedezik a meleg, bíborszínű folyadék az ereiben, és hogyan ropoghatnak a csontjai, ha ránehezedek. Hogyan tűnik el az élet a szemeiből, amit én oltok ki.

Reccsent az ág, majd beszélgető gondolatok ütötték meg a fülemet. A szélirány ismét megfordult, és most a nyúl irányába vitte a szagomat. Az állat a fülét kezdte hegyezni, majd egy szempillantás alatt tovatűnt a fák között. Túl kába és bosszús voltam ahhoz, hogy utána loholjak.

Mi a fenét csinálsz? – hallottam Ryan gondolatait.

Felnéztem, és megpillantottam a sötétbarna bundát, a nyakánál vörösesbarna foltokkal. Ryan fekete gombszemei engem néztek. Intett, hogy kövessem, én pedig leszegett fejjel a nyomába eredtem.

***

Kilencen ültünk egy asztalnál, anya először a gyerekeknek szedett a pulykából, majd Tyler kezére csapott, amikor az el akart emelni egy méretes szeletet a tálcáról.

–             Szegény Tyler, megéhezett a vereségtől – szúrta oda Ryan a bátyámnak, aki grimaszolva utánozni kezdte őt.

Én közte és Ryan között ültem, velem szemben Peter és a felesége, Nina, az ölében Jennyvel. Liz ragaszkodott hozzá, hogy egyedül egyen, az asztalfőn. Vele szemben az apám ült, aki csöndesen méregetett. A szemében neheztelés ült, amelyet az elmúlt félévben gondosan összegyűjtött.

Robert Walewood most is olajfoltos, nehézszagú rókabőr dzsekijét viselte, sötét, vállig érő haját lófarokba kötve hordta, arcán éket vertek a ráncok, melyet az egész életében végzett kemény munka eredményezett. Cseroki indiánként fontosnak tekintette a hagyományokat, ahogyan az apja és a nagyapja is, így senki nem nyúlhatott az ételért, míg ő köszönetet nem mondott érte.

–             Köszönjük a Nagy Szellemnek, hogy megajándékozott minket ezzel az étellel és a családdal, minek körében elfogyaszthatjuk.

A család szót a kelleténél jobban megnyomta, miközben fél szemével hunyorogva rám pillantott. Amikor végzett, még egy néma fél percig várt, aztán egy biccentéssel a tudtunkra adta, hogy megkezdhetjük a lakomát.

–             Mesélj, Rachel, hogy vagy? – kérdezte Nina, szemében őszinte érdeklődés csillant.

Peter átkarolta feleségét, és kíváncsian felém fordult. Peterért, annak ellenére, hogy higgadt volt és csöndes, bomlottak a nők. Egyik barátnőjét sem kedveltem annyira, mint Ninát. Volt a lányban valami, amivel még a legsötétebb napokon is jobb kedvre tudta deríteni az embert. Fiatalos lelkesedése miatt első látásra megkedveltem.

A telefonom megrezzent, én pedig a szabályok ellenére rápillantottam.

Bocsáss meg a tegnapiért – jött a bűnbánó üzenet Derektől. Mivel jelenleg a legkevésbé sem akartam ezzel foglalkozni, visszasüllyesztettem a készüléket a farzsebembe.

Az apám megköszörülte a torkát.

–             Rachelnek pasija van! – bukott ki Tylerből, aki mostantól kezdve halott ember.

Ezt próbáltam neki telepatikusan is megüzenni, de csak medvealakunkban tudunk gondolatátvitellel kommunikálni egymással, szerencsére. Mindenesetre, gyilkos tekintetem elárulhatta a szándékaimat.

–             Ki képzeli azt, hogy elég jó neked? – kérdezte szkeptikusan az apám.

–             Senki sem merne ilyesmiről képzelegni – mondtam, mire egy pillanatra elcsendesült az asztal, csak az evőeszközök zörgését lehetett hallani.

Valójában Derek tényleg nem képzeleg ilyesmiről, ahogyan másról sem. Ő csak éli az életét. Vele minden nagyon egyszerű, nincsenek korlátok. Egy szempillantás alatt el tudja feledtetni velem, ha rossz kedvem van, sőt, még azt is, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem egy vérszomjas alakváltó, akinek az életét a család törvényei határozzák meg. Derek nem mondható különösebben hagyományosnak, ahogyan akkor sem a hagyományok vezérelték, amikor lefeküdt azzal a pincérnővel.

–             Ezért még számolunk – sziszegtem Tylernek, majd felhörpintettem a maradék vörösboromat.

–             Talán titok? – élcelődött teliszájjal.

–             Elvesztetted a fogadást, úgyhogy nem kellett volna tudomást szereznie a piszkos magánéletemről.

A mérgemet a sült pulykán töltöttem ki, amit aprónál apróbb darabokra szaggattam, azt képzelve, hogy Tyler az.

–             Azt mondtad, te nem fogsz beszámolni róla, arról nem volt szó, hogy én nem tehetem meg.

–             Micsoda lángész vagy.

–             Meghívtam Blake-éket holnap estére – mondta apám két falat között. – Gyújtunk tábortüzet, gondozzuk az összeköttetéseinket…

–             Ápoljuk a családi hagyományokat – daráltuk Ryannel géphangon, majd ötévesek módjára felkuncogtunk.

–             Sütünk szalonnát – latolgatta anya.

–             Ezer éve nem hallottam Blake-ékről – mondta Peter. –  Nem is tudom tisztán felidézni az egész családod. Mr Blake-re és a feleségére, Betthany-re emlékszem. Na meg…

–             Christian is itt lesz – jegyezte meg az apám, és a figyelmemet nem kerülte el a pillantása, ami a másodperc törtrészéig az arcomra vetült.

Christian Blake. A fiú, akivel együtt bújócskáztam az asztal alatt. Akivel először csókolóztam. Persze, csak poénból. Tízévesek voltunk, és családosdit játszottunk. Nem akartam hozzámenni, mire ő mindent bevetett…

Gyerekek voltunk. Utána még két évig jóban maradtunk, ezt követően ő és a családja Nebraskába költöztek.

Szóval, vadászmedve vagyok, ahogy mindenki a családban. Ez annyit jelent, hogy képesek vagyunk egy bizonyos életkor után tetszés szerinti időpontban medve alakot ölteni. Nem kell hozzá telihold, vagy ilyesmi…

Az én családom az egyetlen cseroki indián származású alakváltó család egész Coloradoban, és rajtunk kívül mindössze hét nagyobb törzs ismert egész Észak-Amerikában, szóval mondhatni, luxuscikknek számítunk. Az oklahomai nagyszüleimnek az 1956-os indián áttelepítő program miatt el kellett hagyniuk lakhelyüket, így kerültek Coloradoba. Az apám mélyszegénységben nőtt fel, egyetlen öröksége a cseroki hagyományok szeretete és az alacsony várható élettartam volt, így nagyon büszke rá, hogy később sikerült megkapnia egy cseroki kisvállalkozóknak szóló támogatást, még Wilma Pearl Mankiller, az első női cseroki törzsfőnök idején. Egyetlen ünnepi öltözékében, anyámmal karöltve elhagyta a rezervátumot, az égszínkék tengerszemeket, a mélyben kanyargó Colorado folyót, és egy colorado-i kisvárosban, Montroseban megalapította építkezési vállalkozását, hogy új életet kezdhessen, persze a régi szokásokkal, ami nem volt könnyű. Kezdetben a kisváros lakói nem bíztak az apámban, de látva az alázatos munkát, amit a saját városszéli házunk felépítésébe ölt, és annak folyamatos karbantartásába, elkezdtek nyitni felé. Eleinte kisebb asztalos-, ács- és tetőfedő munkákat bíztak rá, később már egész házfelújításokat is, melynek köszönhetően jó pár állandó alkalmazottra is futotta. Mindeközben nem feledkezett meg a Nagy Szellemről, a gyógynövények sokféle hasznosíthatóságáról, és a vadászmedvék örökségéről sem.

A vállalkozáson kívül még egy vágya valóra vált. Az oklahomai rezervátum nem adott sok lehetőséget nagyszüleimnek az átváltozásra, de rengeteg medve élt arrafelé, el lehetett kerülni a feltűnést. Apám fiatalkorában, a colorado-i rezervátumban ez szinte lehetetlen lett volna, hisz a medvék nem őshonosak. A rezervátumon kívül azonban, a Montrose környéki fenyőerdők végtelen lehetőségeket kínáltak. A lakatlan vidékeket felderítve apám meg tudta adni nekünk az átváltozás szabadságát. Pontosan tudtuk, hol bukkanhatnak fel turisták, és hol bóklászhatunk szabadon.

Így sokkal könnyebb volt a bátyjaimnak átvészelni a nagykorúság eljövetelét, amely a vadászmedvék életében a legjelentősebb esemény. A huszonkettedik életévünk betöltése után a Nagy Szellem próbára tesz minket. A képességeink, az erőnk és az érzékeink is felerősödnek, gyakran kontrollálhatatlanná válnak, és ezt előbb-utóbb meg kell tanulnunk kezelni. Apa szeretett volna ebben az időszakban a látóterében tartani, persze, nem hibáztatom. A családban én vagyok a leghevesebb vérmérsékletű, beleértve a bátyjaimat. Peter harmincöt, Ryan huszonhét, Tyler pedig huszonhárom éves. Emlékszem, amikor Peter volt ebben az időszakban, bár ekkor csak kilencéves voltam. Peter a leghiggadtabb tagja a családunknak, ezért szinte semmit sem lehetett nála észlelni, kivéve talán, hogy egyre kevesebbet láttuk. Több időt töltött az erdőben. Ilyenkor az ember jobban kezd ragaszkodni a természethez, és az állati alakjához, van, hogy akaratán kívül is elindul a szervezetében az átalakulás folyamata. Ezért nem tanácsos egy egyetemen lennem, több száz hallgató között, egy bezárt teremben…

 Ryan már más tészta volt. Rajtam kívül ő a legszenvedélyesebb ember, akit ismerek, a család lázadója. A metamorfózis nála heves dühkitörésekben és hirtelen hangulatváltásokban jelentkezett. Akkor tudtam meg, mi az a vérszomj. Apa erről addig nem mesélt.

Egyes vadászmedvéknél az átváltozás magával hordozza a vérszomjat is, amely egyfajta ősi vadászösztönnek a felszínre törése. Ryan fél nap alatt kiirtott egy egész vaddisznó-családot, továbbá három őzet és egy szarvast. Ez a dolog veszélyes, mert akár emberekre is támadhatunk. Előfordult már. Valamikor a hetvenes évek elején, Kaliforniában, az ott élő törzs egyik ifjoncát elragadta a hév, és legyilkolt egy turistát. Az esetet persze állattámadásnak tüntették föl, és az ott élő farkasokra fogták. Csakhogy a srácot kivégezték miatta.

Az emberek nem szerezhetnek tudomást az alakváltókról, bár a legfelsőbb törzs, a Klávé kapcsolatban áll kormányzati szervekkel. A biztonságunk egy megállapodáson áll vagy bukik: arra az alakváltóra, aki embert öl, a Klávé ítélete értelmében halálbüntetést szabnak ki, ellenkező esetben a titkosszervezetek szigorú közbelépésére számíthat minden alakváltó törzs, azaz üldözöttekké válunk.

Ez éppen elég ahhoz, hogy a szüleink szorosabbra fogják a gyeplőt, és tízszer annyi óvintézkedést tegyenek a biztonságunkért, mint más, hétköznapi gyerekek családja.

 Ezt tette az apám is, amikor hazahívott…

Míg más gyerekeket a szüleik hétvégente a moziba hurcoltak, vagy a denveri Barneys New Yorkba vittek új iskolatáskát vásárolni, az én anyám az erdőket járta velünk, hogy minden gyógynövénynek megtanuljuk a nevét. Így aztán tizennégy éves korom óta cickafarkból készült főzettel kezeltem a pattanásaimat, és értetlenül figyeltem, a többi lány miért ad ki húsz-harminc dollárt arclemosókra és tonikokra. Az osztálykirándulásokon, ha kiütéses lettem, biztos lehettem benne, hogy anya fodros lóromszárból készült kenőcse ott rejtőzik valahol a hátizsákomban. A többi gyerek boszorkánynak, vagy vajákosnak csúfolt, és akkoriban még senki sem gondolta volna, hogy a Vaják egyszer egy menő sorozat lesz.

Koránérő típus voltam, tizennyolc éves koromban változtam át először, mindenki nagy döbbenetére. Az iszonytató fájdalmon kívül semmilyen rendkívüli dolgot nem észleltem, az átváltozás során végig a tudatomnál maradtam. Engem nem ragadott el a vérszomj.

Egészen a mai, ebéd előtti kitérőnkig…

***

Este mindenki ment a dolgára, igyekezve elhitetni magával, hogy van magánélete, ami ebben a házban szinte lehetetlen küldetés. A hallásunk még emberalakban is fejlettebb, mint az átlagembereké.

Megcsörrent a telefonom. Nem kellett a kijelzőre néznem, tudtam, ki az.

–             Amikor azt mondtam, nem akarok hallani felőled, azt szó szerint értettem – morogtam a telefonba.

–             Mégis felvetted – szólt bele Derek, reménykedve.

–             Nem tudom, az megalázóbb-e, hogy a barátaiddal egy bárban ülve próbáltátok felszedni a csajt, miközben én is dolgoztam, vagy az, hogy őt is Rachelnek hívják – mondtam, de már megbántam, hogy belekezdtem.

–             Nagyon sajnálom! Tudod, milyen vagyok, ha iszok.

–             Én tudom: szánalmas. Jó lenne, ha te is tudomást szereznél végre róla. Ezért gondoltam, megmondom, hogy vége.

A vonal túlsó végén hitetlenkedő csend honolt.

–             Rachel…

–             Melyik?

–             Ne már… Rachel, komolyan beszélsz? – kérdezte.

Derek nem akarta elhinni, hogy valaminek, amit tett, következményei vannak.

–             Komolyan gondolom. Vége, Derek. Most mennem kell, a családommal vagyok. Egyébként, kiléptem, szóval a bárban se keresd többé ezt a Rachelt. És ne is hívd többet – tettem hozzá, majd mielőtt válaszolhatott volna, bontottam a vonalat.

Úgysem működött volna. A kapcsolataim nagy része – mármint, a komolyabbak – ugyanaz miatt futottak mindig zátonyra. Nem, nem a Rachel nevű pincérnők miatt. Amikor eljutottunk odáig, hogy bemutassuk egymást a szüleinknek, mindig megfutamodtam. Végiggondoltam a kapcsolatunkat, mérlegeltem a másik iránt táplált érzéseimet… De eddig még sosem találkoztam olyannal, akivel tényleg el tudnám képzelni az életemet. Mármint, az igazi életemet. Szőröstül-bőröstül. Már önmagában cseroki hagyományok között felnőni is elég, hogy az ember lánya kívülállónak érezze magát, hátha még hozzáadjuk ehhez a medvefaktort, szinte lehetetlen testhezálló udvarlót találnom. Inkább elengedtem őket, mintsem beavassam őket az igazságba. Talán ezért vonzódok a komolytalan idiótákhoz? Azt akarom, hogy ők döntsenek helyettem?

–             Komolyan azt mondta a seggfej, hogy „Tudod, milyen vagyok, ha iszok”?

Ryan hullámos, világosbarna fürtjei jelentek meg az ajtóban.

Természetesen, nem mindennapi alakváltó-hallásával minden szót hallott. Hát ezért mondtam, hogy ebben a házban senkinek sincs magánélete. Tyler már csak tudja. Egyszer telefonszexbe bonyolódott egy csajjal. Két hétig szexuállatnak szólítottuk, amíg Liz meg nem kérdezte, mi az. Aztán Peter véget vetett az ügynek.

–             Legalább tegyetek úgy, mint aki nem hallgatózik – tettem szemrehányást, majd odébb csusszantam az ágyon.

Ahogy sejtettem, Ryan következő mozdulata az volt, hogy levetette magát a paplanomra, és komfortosan elnyúlt.

–             Láttam, hogy nézett apa, amikor megemlítette Blake-éket. Mi az, amiről nem tudok? – kérdeztem.

Ryan vívódott.

–             Ugyan már, Ry.

–             Talán… De csak talán, esetleg, előfordulhat, hogy apának tervei vannak veled és Christiannel.

–             Tessék?

–             Peterrel tegnap a nebraskai területekről beszélgettek. Blake-éknek több birtoka is van, és az új-mexikói klánnal is jó kapcsolatot ápolnak. Ráadásul, Richard Blake most került be a Klávéba.

A Klávé volt a mindenható. Nem csak ENSZ vagy NATO szinten mindenható. Ők feleltek a békéért a klánok között, de afféle törvényalkotó és rendfenntartó szervként is működtek. Ha egy klán megszegte a békeszerződést, és más területeket fenyegetett, vagy emberekre támadott, a Klávé nem átallott közbe lépni, és megbünteti a felelősöket. És nem pénzbírságról beszélek, hanem hulló fejekről.

Aki a Klávéba kerül, nagy hatalmat tudhat a magáénak. Hát ezért akart apa hazahívni. Nemcsak a biztonságom miatt aggódott, hanem az összeköttetései miatt is.

–             Tudod, ma eszembe jutott, hogy Christiannel kiskorunkban sokat játszottunk együtt családosat. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ez egyszer ironikus is lehet.

–             Mindig is szeretted az iróniát. Ezért tanulsz molekuláris biológiát, nem? – gúnyolódott Ryan.

A legtöbb indián törzs szerint minden tárgynak és növénynek lelke van, ahogyan az embereknek is, ez pedig halálukkor újra összeolvad Manituval, a Nagy Szellemmel. Ez eléggé ellentétben áll a molekuláris biológia alapelveivel.

A szakválasztásom volt az első önálló döntés az életemben, amit az apám nem volt képes elviselni. A második, amikor az egyetem első félévében szőkére festettem addig csokoládébarna hajamat, melyet anyámtól örököltem.

–             Lehet, hogy ez a Blake-fiú épeszűbb, mint az a pojáca, akivel az imént telefonon szakítottál. Mellesleg, nem érdemelt meg ennyi erőfeszítést – próbált lelket önteni belém a bátyám.

–             Szükségem lesz egy nincsbarátom pulcsira. Tudnál kölcsönadni egyet? – kérdeztem.

–             Mit szólnál egy Érdekférjek kerüljenek feliratúhoz?

Nevettem, de egy idő után észrevettem, hogy Ryan nem nevet velem, helyette elemző tekintettel méreget.

–             Tudom, mi történt ma az erdőben.

Lefagyott a mosolyom.

–             El kellett volna mondanom a többieknek, hogy ember volt odabent.

–             Miért nem tetted? – kérdeztem.

Ryan felegyenesedett, és járkálni kezdett a szobában.

–             Tudom, milyen ez. Amikor mindenki árgus szemekkel figyel, és várják, mikor kattansz be. Mikor kell lefogni, vagy eltörni a lábad.

Korábban sosem beszélt erről, ezért tudtam, hogy komoly az aggodalma.

–             Nem nagy ügy – mondtam.

–             Valójában, az. Tudom, mit éreztél akkor. Örülök, hogy közbeléptem. És nem mondom el apának.

–             Köszönöm – mondtam.

–             Te pedig nem fogsz egyedül járkálni az erdőben.

Bólintottam.

Oldalba veregetett.

–             Most feküdj le. Frissnek kell lenned, amikor találkozol a jövendőbeliddel – gúnyolódott.

Utána hajítottam egy tollpárnát.

2. fejezet

Rachel

Tyler kirakott a Benji’s előtt. Derűs vasárnap délelőtt volt, így akár gyalog is bejöhettem volna a városba, de Tylerrel furikáztatni magam sokkal nagyobb elégtétellel töltött el, mint az arcomra vetülő napsugarak simogatása.

A Carnagie Avenue forrósága után a Benji’s olyan volt, mint egy barlang. A régi reluxákat leengedték, de néhol szakadtak voltak, így csupán a rajtuk áttörő fénynyaláboknak volt köszönhető, hogy nem estem hasra a bárpult előtt felgyűrődött szőnyegben. A helyet frissen pörkölt kávé, és nehéz, olajos sütemény illata lengte be. A bárpult mögött zöld tapéta húzódott, arany indás motívumokkal, mint egy városi dzsungel.

A sor szokatlanul hosszú volt, és ahogy közelebb értem, meg is tudtam, miért. Egy fiatalember felpaprikázva reklamált a sor elején, a karjai hullámoztak, mint az erdő lombjai a szélviharban, miközben vadul artikulált. Ahogy a beszélgetésből kivettem, valami gond volt a bankkártyájával. Látszott, abból, ahogy néha mély levegőt vett, és kihúzta magát, hogy nem gyakran kerül ilyen helyzetbe.

Végigszántott diószőke haján, majd a tarkóját kezdte vakargatni. Favágó ingjében, és hullámos hajával furcsán ismerősnek tűnt.

–             Nézze – sóhajtott. – Az ajtóra ki van írva, hogy lehet kártyával fizetni. Nem vagyok idevalósi, de ez mifelénk azt jelenti, hogy használhatom a bankkártyámat ahhoz, hogy rendezzem a cechet.

A pultos nőt Matildának hívták, kiskoromban sokszor vigyázott rám, a mai napig emlékszem végtelen türelmére. Most azonban felpaprikázva bámult az idegenre.

–             Menj vissza Seggfejfalvára – mondta egy szakállas fószer, aki kettővel mögötte állt.

A bajba jutott férfi egy pillanatra hátrafordult, de nem eléggé ahhoz, hogy lássam az arcát.

–             Nincs időm készpénzt kivenni, oda kell érnem valahová… Hadd jöjjek vissza később. – Gondolkozóba esett. – Itt hagyom a… A személyimet nem tudom, de… – Turkálni kezdett a pénztárcájában. – Itt a bankkártyám.

–             Dugd fel a bankkártyádat a seggedbe – replikázott valaki a sorból.

Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy tovább szenvedjen, ezért előre furakodtam.

–             Matilda, a fiatalember velem van. Írd a számlámhoz, és kérnék még egy lattét.

A férfi hálásan fordult felém.

Christian Blake volt az.

***

Ben

A rohadt telefon az egész kocsiúton csörgött, Denvertől Montrose-ig. Dirk, a vadbarom haverom vezetés közben egy Ariana Grande slágerre riszálta magát.

–             Haver, ha nem veszed fel a kicseszett telefont, megmondom Jessicának, hogy meleg vagy – fenyegetett.

–             Jessicát nem érdekelné, ha meleg lennék, mert már nem szerelmes belém – idéztem, amit maga Jessica mondott nekem az indulásunk előtti estén.

Mindig is jó volt az időzítése, ezért gondolta, hogy jó ötlet azelőtt szakítania velem, hogy szórakozni mennék Dirkkel a hegyekbe. Dirk szerint ez nem sokat változtat a helyzeten, mert így is inni fogunk, és Jessicát szidjuk majd.

–             Nem értem, miért hív, amikor ő szakított velem – mondtam. – Nem nekem kellene zaklatni, mint egy mániákus őrült, hogy fogadjon vissza?

–             Ha ilyet tennél, emlékeztess, hogy heréljelek ki – felelte Dirk. – Egyébként, lehet, hogy tudom, miért hívogat. Persze, csak ha érdekel.

Megsemmisült pillantásomat látva Dirk a kocsiajtó oldalában kezdett kotorászni, majd előhúzott egy köteg csipkés valamit, ami túlságosan is ismerősnek tűnt. Jessica kombinéjét tartotta a kezében.

–             Mi a franc ütött beléd? – bődültem fel.

Dirk csak röhögött, majd magára igazította a kombinét, és vonaglani kezdett.

–             Tedd le.

–             Csak, hogy tudd, ez nem lopás. Te vetted neki. Emlékszem, mert két órát álltam egyhelyben, ameddig te kétségbeesetten kóvályogtál a melltartók között, mint egy szűz lány a nászéjszakája előtt, és azt kérdezgetted a hasonló kosárméretű eladótól, hogy melyiket venné fel.

Amúgy is kicsi volt rá mellben, és többnyire csak a harisnyatartót használta.

–             Úgyhogy – simította Dirk enyhén kidülledő sörhasára a textilt –, ez most nagy győzelem nekem. És megtartom. Akár akarod, akár nem.

Megpróbáltam kizárni Dirk faszságát, és rákerestem a következő túraútvonalunkra. A nemzeti park mellett elnyúló hegységet figyeltem, amelyet körülbelül öt óra lesz megmászni. Több, mint amennyi Jessicához kellett.

Többet nem fekszem le senkivel az első randin, mert rossz ómen.

Megálltunk a Carnegie Avenue-n egy kisebb kávézóban. Miután meggyőztem Dirköt, hogy a kombinét hagyja a kocsiban, kiléptem a vakító napfénybe. A kávézóban koromsötét volt, lövésem sem volt, ezek a balfaszok miért nem húzzák fel az olcsó reluxákat.

–             Haver, itt nincs pizza, menjünk – mondta Dirk.

A szemem megakadt egy csajon, aki a pult mellett állt, és a telefonjával babrált. Göndör, szőke haja az arcába hullott, hajszínéhez képest a bőre napbarnított volt, már-már kreol, és mintha egy kicsit morcosnak tűnt volna. Bár egy vastag pulcsi volt rajta, attól még látszott, hogy hihetetlenül dögös. A feneke oldalról kiállt, de nem olyan twerk videóba illően, inkább Beyoncésan. Azon tűnődtem, honnan rémlik Beyoncé segge, amikor Dirk oldalba bökött.

–             Dugnád, mi?

Elgondolkoztam, érdemes lenne-e kioktatnom arról, hogy azért nincs barátnője, mert tárgyiasítja a nőket, aztán rájöttem, hogy engem is kidobtak.

A csajnak jó nagy szája volt, de az ajkai puhának és finomnak tűntek. Amikor beleivott az elviteles kávéjába, a felső ajka rábuggyant a pohár sarkára, én pedig nagyot nyeltem, és elfordultam, mielőtt a nadrágomba élvezek a kávézó kellős közepén.

–             Ez a beszéd, haver, a leggyorsabb út, hogy túltedd magad Jessicán, hogyha valaki másba teszed. – Dirk hanglejtése a kilencvenes évekbeli motivációs videókat idézte, már csak azért is, mert az agyam tökéletesen ki tudta zárni a mondandóját.

A csaj bosszúsan belemélyesztette a tenyerét a feszülős, fekete farmerjának a zsebébe. Igen, én is ugyanezt akarom csinálni. Aztán letépném róla, és rácsapnék egyet a seggére. Lefogadom, hogy olyan feszes, ami felfogja az ütést, és csak aztán kezd el hullámozni. Az arcában volt valami vadság, ami csak még szexibbé tette. Tuti, hogy ő is csapkodná a seggem.

–             Haver…

Hallottam Dirk próbálkozásait, hogy áthatoljon a baromságait kizáró mentális pajzsomon, csak nem érdekelt.

–             Ben. Csak szólok, hogy nagyon gáz vagy. Ide többet nem jövünk vissza.

A szőke levette a tekintetét a telefonjáról, és felnézett a mellette álló fószerre, aki a kezeit a nadrágjába törölte. Francba, a pasija, biztos most jött vissza a vécéről. Miért nem húzta le magát?

Ő is elég szőke volt, mi van, ha csak testvérek? Remélem.

A csaj érdeklődve nézett végig a fickón, majd kérdezett tőle valamit, mire a csávó kedélyesen válaszolt. Inkább régi ismerősöknek tűntek, akik régóta nem találkoztak. A csajnak viszont határozottan bejött a fazon, ezt onnan tudtam, hogy miközben hallgatta, beleharapott az alsó ajkába, és még a haját is megrázta.

–             Képzeld, Benjamin, mi jövünk a sorban. El tudod ezt hinni? Vagy tízen voltak előttünk, és te azalatt végig azt a bigét bámultad, aki most húzott el egy másik csókával. Hát sejtetted valaha is, hogy ekkora lúzer vagy?

–             Kérjenek, vagy álljanak ki a sorból – förmedt ránk a dagadt pultos nő.

–             Egy latte macchiatot kérek – böktem ki. – Dirk, van kápéd?

Dirk a zsebében turkált, majd előhúzott egy gyűrött papírfecnit, és egy csomag rágót. – Csak kártyám – vont vállat.

–             Ugye csak szórakoznak? – mordult fel a nő.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (33 votes cast)
44 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Mackótestvér?
    – Bár nem szerencsés más művekhez hasonlítani a kötete, bennem kicsit mégis a Farkastestvér emlékeit idézte fel.
    – A szöveg elég laza, viszont a szóhasználat meglehetősen vegyes, mintha keresné a szavakat: „apró textilek”? „baromságoktól védő mentális pajzs”? nyilván értem mit akart írni, de meglehetősen kizökkentő.
    – A karakter váltásnál bekövetkező szóhasználat váltás engem úgy külön nem zavart, de egy ilyen „jókislányos” felvezetés után kicsit hirtelen jött.
    – Nagyon kibeszél az olvasóhoz, vagy inkább magához, mikor már a kötet elején lexikálisan leírja az alapszituációt, a „kik-kivel vant” ami nagyon kilóg, mert az ember aki ebben él, vajon milyen gyakran foglalja össze így önmaga számára, ennyire részletesen a a világa működését? Elmagyarázod egy kívülállónak? Igen, akár többször is. Egy-egy ritkán emlegetett részlet neked is fejtörést okoz; pl ki is volt a nagyapám titkos főellensége gimnázium második évében?” Igen. De nem foglalod össze a család egész történetét, mert találkozom az uncsi tesókkal.

    Ez szigorúan az én véleményem, az én meglátásom

    A kikerüléshez gratulálok, mert tudom mekkora érzelmi/alkotói boostot tud adni az embernek.

  2. Leginkább a nyelvi szint kifejező, mert már a prológusé is olyan, mint egy igazi medvetámadás áldozata: ezer sebből vérzik…

  3. Azért nem olyan rossz ez! Mondom ezt úgy, hogy általában kiütést kapok a YA/NA könyvektől (néha megpróbálkozom eggyel, de mindig hamar rájövök, hogy nem kell ezt nekem erőltetni), DE ha olyasvalakinek a helyébe képzelem magam, aki szereti az ilyesmit, az ő szemén keresztül talán még tetszik is. Jó, persze, nem tűnik túl eredetinek a történet, és erősen hajaz az Alkonyatra az indián alakváltókkal (medvévé változni talán egy kicsit kevésbé elegáns, mint farkassá, és nem is lesz tőle sokkal eredetibb a felállás, ám legyen), de ezeknek a könyveknek tudtommal nem is az a céljuk, hogy az eredetiségükkel megváltsák a világot, hanem az, hogy ismerős érzéseket tegyenek újra és újra átélhetővé. A szöveg néhány rész kivételével szerintem gördülékeny, a jelenetek életszerűek, jól van, kissé klisések, de azért elég jól el tudtam képzelni a helyszíneket, és általában a párbeszédek se voltak rosszak, csak néhol egy kissé túlírtak. Van egy kis humor is a történetben, egy-két mondatot megmosolyogtam. Persze, volna mit faragni, rögtön a testvérek civódásából is elég lenne kevesebb, vagy a klávés információs blokkokból, és a kinek-milyen-hajszíne-van jelenség is megjelenik (szerintem kevesen gondolnak arra, amikor hazaérnek a szülői házba, hogy „és ott volt a csokoládébarna hajú anyám”…). Nem tudom, mi lesz a tartalom a bevezető után, azon múlik szerintem, hogy ki lehet-e hozni belőle egy korrekt ifjúsági misztikus-romantikus regényt.

  4. Hááát nem tudom, Leona, igaz biztos forrásból tudom hogy fan-fic történet is lehet igényes meg minden, meg láttunk már erősen kérdéses nyelvi szintű irományt Rakétába kerülni, meg hogy egy dolog hogy mi kibicek mit gondolunk fontosnak és mik az olvasói célközönség igényei (most is befeszített kockahasas borítók illusztrálják a konfliktusvázlat fontosságát a lenti reklámban), valahogy mégis egyre kevésbé hiszek a csodákban.

  5. Kicsit fájnak a közhelyei. Az olyanokat, mint a „verseny az erdőig”, meg a „meghívtam akárkiéket vacsorára” meg a „latte macchiato” én már csak paródiában tudok elviselni. A nyelvi szint hát tényleg megbicsaklik itt-ott. Értem én, hogy laza tiniszöveg, de narrációban olyan, hogy „vonzódok” nekem nagyon fáj. Nem fájna, ha az E/1 narrátor nyelvi szintje következetesen alacsony lenne, mint Fülig Jimmy leveleiben, de itt nem erről van szó.
    A kávéivó lányról szóló mondat meg konkrétan gusztustalan. Én igazából majdnem behánytam tőle, még a nadrágba élvezés emlegetése előtt, és egyáltalán nem azért, mert prűd vagyok, és mert üldözném az erotikát, vagy a trágárságot, vagy akár a kettő keverékét. A kedvenc regényem a Száz év magány, van benne bőven ilyesmi, de ajaj mennyire más szinten. Jó, itt nem ez a szint, de mégis…
    Bocsánat, tudom, hogy ez most nagyon bántón hangzik tőlem, de azért írom, mert az ilyesmin lehet, javítani, és ha írni akar valaki, akkor kell is. De ezek nem a szerkesztő által javítandó dolgok, érni kell még. Ismét nem bántásból: Gyanítom, nagyon fiatal szerzővel van dolgunk, ha így van, akkor van még ideje a stílusát fejleszteni, biztatnám erre.
    És lesz ideje arra is, hogy a 90-es éveket megismerje. Én akkor voltam fiatal. Internet, mobil még alig volt, de nem ez a lényeg: A fene se nézett motivációs videókat…

  6. Csikesz, oké, néha próbálom gyakorolni az optimizmust – vagy inkább a nem annyira pesszimizmust 🙂 Csak azt mondom, *annyira* nem rossz ez a saját berkein belül. Nem tudom, higgyünk-e a csodákban, az igaz, hogy sokkal jobbnak tűnő regények is hasaltak el a lektoroknál. Azért mondom, hogy nem tudom, milyen a szerkezete, mert ha a dramaturgiára azt mondja a lektor, hogy rendben van, akkor ezek, amiket felsoroltatok, tényleg a javítható hiba kategóriába esnek, mert eddig az, amit olvastunk, kb. megfelel a zsáner elvárásainak (gondolom én, erős javítással, persze). Hogy hozna-e valami újat, vagy a továbbiakban is csak az amerikai YA kliséket fogja-e ismételni, arról gőzöm sincs. A szerző fiatal korára én is mernék, ha nem is fogadni, de erősen tippelni.

    (Azt kihagytam, hogy ha én lennék ennek a könyvnek a szerkesztője, természetesen a prológust legelső lépésként húzatnám ki a szerzővel…)

  7. Leona, ha a „tényleg” szó az én megjegyzésemre utalt, akkor lehet, hogy félreértettél. Itt és most szerintem nem javíthatók ezek a hibák, hiányosságok. Sok-sok türelemmel és szorgalommal maga az író tud javítani a stílusán. Ez az, amire én biztatom, ha a jövőben is írni szeretne, és vannak jó sztorik a fejében akár sablonosak akár nem.

  8. Hamisítatlan tiniregény, túlburjánzó lényegtelenségekkel (csokoládébarna haj, mint említve lett. Ilyen aprólékos leírás csak a hajfesték dobozán kötelező, hogy a sok egyforma mégis különbözzön), de van benne valami, ami akár tetszhet is a célközönségnek.
    Amit szomorúnak tartok, és már korábban is megfogalmazódott bennem, hogy a végtelen sok lehetőség, ezernyi írócsoport és felület között valaki olyan magányosan, vagy értő segítség nélkül alkot, hogy a formát sincs, aki ráncba szedje. Tabulátor? Valaki szólhatott volna, hogy ne. 30 éve az író egyedül alkotott, minden felelősség az ő vállát nyomta, de manapság kattintásnyira a segítség, élj vele! Érdemes, mert akár ebből a kéziratból is lehet egy jó regény.

  9. Jesszusom, mik ezek a kommentek? Ne haragudjatok, de ez már nevetséges. Úgy szapuljátok ezt a részletet, mintha nem lenne mögötte egy író, aki minimum hónapokig ezen a regényen dolgozott. Már Misz Anna részleténél is rettenetesen zavartak ezek a visszataszítóan lekezelő hozzászólások, de most szakadt el a cérna. Emberek! Moderáljátok már magatokat. Nem egy cafat húsról beszéltek, hanem valakinek a munkájáról. Wannabe íróként az a minimum, hogy valamiféle tiszteletet mutattok mások szárnypróbálgatásaira, és ehelyett a fölényes “na-én-aztán-ezt-most-úgy-megszakértem-hogy-tyű” helyett mondjuk építő kritikát lehetne hagyni! Nem kell összerombolni egy másik ember lelkét, semmibe venni a munkáját! Azért álljon már meg a fáklyás menet, tudtommal egyikőtök sem professzionális író, nincs itt magasló, ami feljogosítana bárkit más próbálkozásait ilyen módon “értékelni”. De most komolyan, csendes szemlélőként (úgy, hogy tényleg nem szoktam sokat kommentelni, inkább megtartom a véleményemet magamnak) itt lett elegem abból, hogy néhányan jogosnak érzik lehordani a sárga földig pár részletet…
    Ennyit a kommentelőkről. Én személy szerint nagyon szórakoztatónak éreztem ezt a részletet, és szívesen tovább olvasnám. Viszont természetesen voltak dolgok, amik ebben a részletben zavartak, például először is szerző kényszere arra, hogy megemlítse mindenkinek a hajszínét. Erre nincs szükség, és hogyha egy családtagot már így írt le, akkor a többinél valami másféle dolgot írjon le, például szem, orr, száj, fejforma… sőt, nem muszáj leírni mindenki külsejét egyszerre.
    A második zavaró dolog nekem egyben a részlet pozitívuma: a cseréli amerikai bennszülött szál. Egyrészt itt látom az igyekezetet, és hogy a szerző utána nézett a cserokiaknak, másrészt… engem is eléggé az alkonyat vérfarkasaira emlékeztetett a dolog. Nagyon vigyázni kell rá, hogyha native americanekről akar írni a szerző, muszáj hogy ne csak egy backdrop legyen a származásuk, hanem ténylegesen hozzáadjon valamit a karakterekhez, a történethez – és ennek azért már látom az írmagját itt az elején. De ha bele mer vágni a szerző, akkor van esély rá, hogy valóban valami eredeti dolog legyen az eredménye, de ahogy mondtam, nagyon oda kell figyelni.
    Ami még zavart, az a pasi-szál volt: én kivágtam volna az exet, és csak említés szinten tettem volna bele max egy mondatban. Na és valóban, az információ adagolás nem ideális, vissza kell belőle venni kicsit, a klávét még nem kell például behozni.
    Én ezeket mondanám hibának, szigorúan építő kritikának szánva. De mindent félretéve én látok ebben sok potenciált, beillik a műfajba, valami benne megfogott, és kíváncsi vagyok rá, hogy hova haladna a történet. Tovább olvasnám, engem szórakoztatott. Csak ki kell kerülni az alkonyatos kliséket, kell valami újat mutatni. De egyébként teljesen korrekt YA regénynek tűnik, ahhoz meg nem illik az egetrengető életbölcsességekkel tűzdelt narráció, amire a felettem kommentelők vágynak… én gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez, és sok sikert kívánok a továbbiakban! Nagy dolog, hogy átjutott a
    szöveg az előszűrésen, ne vegyék el a szerző kedvét az írástól ezek a kommentek.

  10. Norvin

    Valami hasonlót én is megfogalmaztam a legutóbbi lektori véleményezés alatt, reflektálva egy véleményre, de félrement az egész.

    Idézet tőlem:
    „…elolvasom a megjelenő részleteket a hozzájuk tartozó hozzászólásokkal, és azt látom, hogy szinte mindenki szakértő. Röpködnek a szakmai kifejezések, meg a frázisok, amik egy része aztán megjelenik a lektori véleményekben is.”

    A kommentelőknek szólt, hogy véleményük stílusa néha vérlázító, a kiadó lektorainak pedig, hogy a véleményeik hemzsegnek a klisés megfogalmazásoktól. Az elsőre senki nem reagált, a másodikra Aranymosó azt felelte, hogy a lektori vélemények írástechnikai fogalmak segítségével mutatnak rá a hibákra. Ez utóbbival sem ez volt a bajom, hanem a frázisok, de ez tényleg csak egyéni problémám, ahogy más felkapja a fejét a helyesírási hibákra, úgy én fennakadok azon, hogy: „Nem működik a kémia” – „Hab a tortán” és hasonlók. Gyorsan megjegyzem, hogy a habos torta NEM volt az eleddig általam olvasott lektori véleményekben, és ezt azért hangsúlyozom, mert némelyek (természetesen engem is beleértve) hiperérzékenyek a részletekre. Nagyon nem mindegy, hogyan fogalmazódik meg egy hozzászólás, mert azonnal ugranak rá, és szétszedik azt is, a kontextusból kiragadott részlethez fűznek véleményt, ezen részlet persze így nem arról szól, ami eredetileg a célja lett volna. Aranymosó például azt felelte egy alkalommal, hogy „gondolataim a segítő szándék kiforgatásának az eredményei”, noha csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem túl szigorúak az írásokkal szemben, kifejtve azt is, hogy ez érthető, hiszen a kiadó nem jótékonysági szervezet, szükség van bizonyos szabályokra, amik alapján eldönthető, hogy melyik mű kerül kiadásra végül. Ez megint csak azért maradt bennem, mert előtte pár sorral Aranymosó felhívta a figyelmemet, hogy előítéletes vagyok, (feltételezve, hogy a hozzászólásomban megemlített művet nem olvastam el) ismeretlenül is bekategorizálva. Ezek nem főbenjáró bűnök, azt szoktam mondani, annyit engedj meg magadnak másokkal szemben, amennyit te is elviselsz másoktól, akkor nem lehet baj. Megint csak fontos, hogy nagyon is tisztában vagyok önnön hibáimmal, és igyekszek következetes lenni, mivel ezt várom el másoktól is.

    Jó eséllyel ebben a hozzászólásban is lesz egy csomó dolog, amibe bele lehet majd kötni, illetőleg valaki másként gondolja, és ennek hangot ad kulturált beszélgetés formájában, amire én is törekszek. Sokszor elgondolkoztam, hogy minden fórumon minden bejegyzésemet így kezdem:

    „Az itt megfogalmazott vélemény szubjektív, ennek tudatában olvassa mindenki, valamint tartsátok szem előtt, hogy az írásban való kommunikálás során elvesznek olyan apró, ám fontos információk, amik egyértelművé tehetik a mondanivalót, például hangsúlyok, arckifejezések, testbeszéd.”

    Ám ha ezt megteszem, azzal meg azt sugallom, hogy nem tartok senkit elég értelmesnek ahhoz, hogy ezt magától is tudja. Így alakult ki azon véleményem, hogy két fajta ember van:
    – Aki érti, és beszélget, valamint aki (szándékosan / véletlenül) félreérti és kötekedik.

    A lényeg, hogy mindezek után kíváncsian várom, hogy amennyiben megjelenik az oldalon a regényem részlete, hogy fogom bírni a véleményezést. Nagy jellemhibám, hogy nem bírom a kritikát, és mint már rámutattak, itt még csak pár ember szól hozzá, mi lesz majd akkor, ha (esetleg) a regényem megjelenik nyomtatásban, és az idők során szélesebb közönségtől kapom majd a különféle véleményeket. Ezen még dolgoznom kell.

    A másik, amiért pont ezen mű alatt írom le mindezt:
    – Fantasy zsánerben írtam, és a témám nagyon hasonló ehhez, ugyanakkor bizonyos tekintetben nagyon messze áll ettől. Nyilván vannak áthallások egy ilyen jellegű sztori kapcsán, bár most nem kifejezetten a már említett Alkonyat című történetre gondolok, hanem általában az ember – állat átváltozásra. Régebben az jutott eszembe, hogy miért nem valami cuki növényevővé változnak a szereplők, nyuszivá, vagy zsiráffá (igenis cuki a zsiráf is!) de persze ez komolytalan gondolat volt. Egy komédiában, paródiában elmenne, talán érdemes is lenne megírni szigorúan novella formájában, esetleg kedves meseként.

    Mindenesetre a párhuzam tagadhatatlan (ahogy egy világhírű író is megfogalmazta, mindannyian ugyanabból a tóból merítünk) az Alkonyattal, én azért kíváncsi vagyok, merre tart ez a történet. Főleg, mert nagyon érdekes témának tartom, szeretem a misztikumot, és mert Kramisha is amatőr író, mint én, látni szeretném, hogyan birkózik meg egy ilyen jellegű kihívással. Bár ez utóbbi itt minden íróra igaz.

    Valójában nem akartam hozzászólni egyáltalán, se a művekhez, se más hozzászólásokhoz, de rájöttem, hogy Aranymosónak igaza van, nem árt, ha kicsit kimászok az odúmból, kinyitom az elmémet, és megismerem mások véleményét. Aktívan részt veszek benne, így nagyon sokat tanulok minden szinten, és ez jó dolog.

    Kramisha húzz bele, az emberek imádnak más bőrébe bújni!

  11. Szeretnélek én is megkérni titeket moderátorként, hogy figyeljetek a stílusra akkor is, ha kritikus gondolatokat fogalmaztok meg

  12. Kedves Norvin,
    A kritika a kritikust minősíti, az pedig, hogyan fogadja a kritikát, az írót.

    „szapuljátok ezt a részletet, mintha nem lenne mögötte egy író, aki minimum hónapokig ezen a regényen dolgozott.”
    Csak a mű van. Pld ha a nagymama tökfőzeléke pocsék lett, attól sem lesz finomabb, ha hisztizni kezd hogy szívét-lelkét belefőzte és már hajnalban lement a piacra tököt venni. Azaz hiába öl bele az író akármennyi időt és energiát a művébe, a befogadó – esetünkben az olvasó – csak magát az elkészült szöveget tudja megítélni. Nem az elszántságot és a fáradozást értékeljük, hanem az eredményét. A kritikákat pedig mindenki a maga stílusában és felkészültsége szerint fogalmazza meg. Ha rossz borról lenne szó, én azt mondanám: tablettás lőre, egy borszakértő viszont órákon át sorolná hogy a szüreteléstől az érlelésen át a dugó kihúzásáig hol mentek félre a dolgok.
    Ezzel együtt az van, hogy semmit sem számít az ide írogató 4-5 fős „kemény mag” véleménye, mert nem befolyásolja a lektorokat. Úgy tudom nem is olvassák. Szóval ne húzd fel magad…

    ********
    (Az itt megfogalmazott vélemény szubjektív, ennek tudatában olvassa mindenki, valamint tartsátok szem előtt, hogy az írásban való kommunikálás során elvesznek olyan apró, ám fontos információk, amik egyértelművé tehetik a mondanivalót, például hangsúlyok, arckifejezések, testbeszéd. (c)Psychozajco)

  13. Csikesz

    Frappáns riposzt. (Mosoly) (Rühellem a smiley-kat) ( 🙂 ) (Meg a sok, indokolatlan zárójeles mondatot is) Eljött az ideje, hogy válassz egy nevet: Statler, vagy Waldorf? Aztán ha megengeded, beülök melléd a páholyba, és oszthatjuk az észt. Csak valami modernebb, a kor elvárásainak megfelelőbb stílusban.

    (Vicceltem)

    Amúgy tök érdekes, hogy sohasem gondolkoztam el azon, mi lehet a neve a két vénembernek a Muppet Showban. Valószínűleg azért, mert még kiskölyök voltam, és egy fogalmazásban is így írtam le, hogy Mapeccsó. Ráadásul nem is értettem a poénjaikat.

    Ja és köszönöm, hogy idéztél, ezáltal máris megtettem az első lépést a halhatatlanság felé vezető úton!

  14. „A kritika a kritikust minősíti, az pedig, hogyan fogadja a kritikát, az írót. ”
    Ez igaz, de pont az a fajta bölcsesség, amit az emberek általában negyed századnyi életév és tapasztalat után tudnak helyén kezelni, miközben a mű írója jó eséllyel még az érettségi kihívásaival sem birkózott meg. Ennek hiányában viszont az író érezheti magát egy medvetámadás áldozataként. Amit valószínűleg senki nem kíván neki. Tény, hogy tanulnia pár dolgot, pl. hogy nem kell mindent azonnal bemutatni, megmagyarázni (Klávé, karakterek kinézete), vagy hogy ritkábban részletezzen (hajszínek), és sokat tudna csiszolni a megfogalmazásain néhány többszereplős jeleneteket halmozó mű elolvasásval, de az is, hogy vannak jól megírt részek, szóval van egy elég jó kiindulópontja.

  15. Hát bocsi, ha valakinek a kicsi lelkébe gázoltam, bár nem tudom, nekem szóltak-e az észrevételek. Pár reakció:
    – A magam részéről valóban nem vagyok professzionális író. De ne feledjük, hogy az irodalom nevű játékot nem csak az írók játsszák. Én befogadó vagyok, és kapaszkodni tessék, mert van ilyen: professzionális befogadó. De igazából ez lényegtelen, mert szerintem nem volt olyan szabály, hogy csak profik kommentelhetnek, véleményezhetnek egy olyan pályázat véleményrovatában, ami eleve amatőr íróknak szól.
    – Voltam itt már pályázó is, tudom, milyen érzés kritikát kapni, pozitívat is és negatívat is, tudom, milyen érzés, mikor az édes kis gyerekedként dédelgetett szövegedet ízekre szedik. És igen, egyetértek, bántani nem szabad.
    – DE! A véleményt meg kell mondani, a hibát meg kell nevezni. Na jó, nem kell, nincs itt semmi kényszer, inkább csak lehet.
    ÉS AKKOR ÖSSZEFOGLALNÁM MÉG EGYSZER, AMI RÉSZEMRŐL AZ ÍRÓNAK SZÓL:
    Mivel bizonyos jelekből arra következtettem, hogy ifjú szerzővel van dolgunk, arra biztatom, pallérozódjon, fejlessze a nyelvi szintjét, a kifejezőkészségét, a stílusérzékét, a háttértudását, és ezzel párhuzamosan fejlessze a fejében lévő feltehetően sok-sok értékes és érdekes történetet és gondolatot.

  16. Unalmamban az olimpiai index-sorozatot olvasom és azt látom hogy az aranyérmeket a sportban sem olyan hozzáállás hozza meg, hogy teszem azt „nem baj hogy megint leestél a felemás korlátról, az is fontos hogy csábosan mosolyogtál a hordágyon és a nyakmerevítő is olyan cuki volt rajtad”…. Lehet hogy a versenyző kevésbé pityeredik el, de ettől még nem fogja legközelebb jobban csinálni. Főleg az olyan aki azt gondolja hogy a belefektetett munka alapján neki alanyi jogon jár az elismerés, ha pedig mégsem kapja meg, akkor erről mindenki tehet, csak ő nem. Igaz, szubjektív a dolog, mert más ha a B középből kiabálják be valakinek hogy falábú, és megint más ha a szövetségi kapitány mondja. Optimális esetben.

  17. A ^fentieket nem konkrétan az itt kikerült részletre értettem hanem általánosságban megfogalmazott szubjektív vélemény, ennek tudatában olvassa mindenki, valamint tartsátok szem előtt, hogy az írásban való kommunikálás során elvesznek olyan apró, ám fontos információk, amik egyértelművé tehetik a mondanivalót, például hangsúlyok, arckifejezések, testbeszéd. (c) Psychozajco(tm)

  18. A részlethez nem szólnék hozzá, lett már mindenféle szempontokból megosztó Alkonyat-fanfiction sikeres, még akár ennek is összejöhet, miért ne (nem kell a színvonalon háborogni, olvasta már bárki az Ópiumkeringőt?)

    Viszont azt árulja már el valaki, mitől lesz valaki „professzionális író”? Ha jelent már meg műve? Na de ha jelent meg, melyik kiadók érnek annyit, hogy azt mondhassam, most már író vagyok?
    Vagy a képzettség számít? Ha elvégzek néhány írókurzust, akkor író leszek?
    Csak mert többször felbukkant ez a kifejezés, oszt elbizonytalanodtam 🙂

  19. Csikesz
    Haggyá má, ne szívd a véremet! 🙂
    Látom, nagyon bejött neked a szelíd figyelmeztetésem, hogy „értelmezz, mielőtt beszólsz”

    Erdélyi Anna
    Valaki már próbálta definiálni itt, mi is az író, de végül is nem emlékszek, hogy megtapsolták-e a végén. Amikor ismerősöknek megemlítettem, hogy írok, jött a kérdés, hogy „író vagy?” nem tudtam hirtelen felelni. Ja író vagyok, hiszen írok, billentyűzök is, tehát zenész vagyok, meg szakács, mert főzök, pláne hosszútávfutó, amikor a rohadt dög kirántja a kezemből a pórázt. No meg mikor lép át bárki amatőrből profivá? Mikor érzi úgy, hogy joga van tanítani másokat? Ki adja meg ezt a jogot neki?

    Általánosságban valószínűleg onnantól író, hogy elismerik mások, tehát kiadták egy vagy több könyvét, és adnak a véleményére, tisztelik, pajzsra emelik, ilyesmi.

  20. Szerintem itthon csak egyetlen valódi, megkérdezhetetlen író van, mégpedig Spiró György, de még ő is csak akkor ha rosszul hangsúlyozzuk a vezetéknevét.

  21. Csikesz! Van még Bíró András is! De amúgy tévedsz, mert sem ő, sem Spiró nem professzionális, ők SZÜLETETT ÍRÓK!
    Anna, ezen már sokszor nyammogtunk itt, keresd meg a tavalyi kommenteket! Ha jól emlékszem, az írószövetségi tagsághoz kiadott műre, és szövetségi tagok ajánlására van szükség. Azért írom ezt, mert aki tagja az Írószövetségnek, az biztos, hogy író. A baj csak az, hogy az is lehet író, aki nem tagja. Na de maradjunk annál, hogy aki tag, az biztosan író. Ezekből a feltételekből az körvonalazódik, hogy maguk az írók azt tartják írónak, akinek már megjelent valamije, és a más írók által már íróként elismert írók elismerik írónak. Hát végül is lehet ilyesmi a kritérium. A Wiki szerint „Az író az az ember, aki irodalmi szövegeket ír.”, továbbá hangsúlyozza, hogy írói szakképzettség nincs. Ebben a megközelítésben tehát a „professzionális író” kifejezés valóban értelmezhetetlen. Az idegen szavak szótára szerint a professzionális szó azt jelenti, hogy hivatásos. Ha így értelmezzük, akkor tehát a professzionális nem szakképzettet jelent, hanem olyasvalakit, aki ebből él. Tehát a professzionális író az, akinek ez a tevékenység a fő kereseti, megélhetőségi forrása. Ebben az esetben viszont az a probléma, hogy ez nem jelenthet értékítéletet, hiszen lehet, hogy valakinek már több regénye is bestseller lett, de amúgy van egy szállítmányozási vállalata, és abból él, míg valaki más az írásból él, de béna sorozatfüzeteket gyárt szakmányban.
    ÖSSZEGEZVE: Igazad van, ha van is ilyesmi, nem igazán van értelme foglalkozni vele. 🙂

  22. @Lobo Marunga
    „Azért írom ezt, mert aki tagja az Írószövetségnek, az biztos, hogy író. A baj csak az, hogy az is lehet író, aki nem tagja. Na de maradjunk annál, hogy aki tag, az biztosan író.”

    Szerintem nem attól lesz valaki író, hogy egy szövetség elismeri íróként, hanem attól, hogy vannak, akik olvassák a megjelent műveit. A tehetség belülről fakad, nincs szükség egy kuratórium áldására ahhoz, hogy ez bárkiből előtörhessen.

  23. Nagyon nem tudok újat mondani, ez is egy tiniregény. Értem, nem az én korosztályomnak szól…Még ez sem lenne baj, a probléma az, hogy igen; ez is már egy megírt műre hasonlít. Már vagy a negyedik részlet alá kell írnom, hogy mennyire hasonlít xy művére. Pedig a pályázat szabályzatában is benne van, hogy ez kizáró ok.
    ” Tartalmi problémák – Az előszűrésen alapvetően nem játszik szerepet az írás tartalma, hiszen 5-10 oldal nem elég egy ilyen jellegű döntéshez. Magas nyelvi szint esetén akkor esik ki regény, ha zavaros, követhetetlen gondolatmenetekkel van tele, vagy tíz oldal öncélú életérzés, vagy az írás feltűnően más ismert könyvet másol, … ”
    Pont ezért nem értem.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  24. Lajos! Én sem ezt írtam! Nem attól lesz író valaki, hogy az Írószövetség elismeri, de ha az Írószövetség elismeri, akkor biztosan az. Épp ezt magyarázom! Oda csak olyat vesznek fel, aki író. Mondjam másképp? Jó. Nem minden író tagja az Írószövetségnek, de az Írószövetség minden tagja egészen biztos, hogy író. Még másképp? Jó. Nem attól leszel író, hogy fölvesznek a szövetségbe, de ahhoz, hogy fölvegyenek, írónak kell lenned. De ne értsd, ha nem akarod…

  25. Ó, jaj, mit szabadítottam el… :DD
    Amúgy nem tudom, hogy mindenki ideges a járványhelyzet miatt, vagy csak fogy a türelem, várjátok a pályázat végét, vagy mindenkinek most fog megjönni, de ahogy telnek a hetek, mintha egyre durvulna a hangnem. Remélem tévedek :))))

    ( tudjátok, kinek nem inge…)

  26. Lobo:
    „- Úgy tűnik, sikerült eladnom a regényemet.
    – Dehát Tom, ez nagyszerű! Melyik kiadónál?
    – Chatham House. Még nem írtunk alá semmit, de jól állnak a dolgok.
    – Dehát még be sincs fejezve, vagy igen?
    – Az első húsz fejezetet olvasták, és a szinopszist. Az első kiadó, aminek megmutattam.
    A tüzértiszt hangja semleges volt, de arcát beragyogta a büszkeség. Willie elkerekedett szemekkel bámulta. A Keefer asztalán tornyosuló kéziratot eddig nem vette komolyan. Az írók Willie számára misztikus figurák voltak – halott óriások, mint Thakeray, vagy elérhetetlenül távoli, ragyogó, gazdag emberek mint Sinclair Lewis vagy Thomas Mann.”

    Közben meg a veled egy hajón szolgáló tengerész 😉 (Wouk: Zendülés a Caine hadihajón)

  27. Kristin – Én a fenti részletet azért nem nevezném másolatnak, mert a történet, a szereplők, a helyzet eddig alapvetően mások, mint az Alkonyatban. Arra legfeljebb asszociál az ember az indián alakváltók miatt – kérdés, hogy ez mennyire szerencsés a regény szempontjából. Sok ismert toposz van, amiket sokszor, sokféleképpen felhasználtak már, önmagában nem baj, ha (csak) egy kicsit hasonlít valamire. Újfent csak azt tudom mondani, hogy kíváncsi vagyok, mit fog írni a lektor az egész ismeretében.

  28. Erdélyi Anna

    Az ki van zárva, hogy PMS-em lenne, esküszök az Y-kromoszómámra! Amúgy csak Lobo ilyen hirtelen típus, ahogy elnéztem, Csikesznél meg nem tudom, mikor beszél komolyan. De komolyan mondom, kezdem megkedvelni a társaságot.

  29. Leona, igaz hogy az Alkonyat indította el az egész vámpírromantikás trendet, de azóta születtek más sikeres könyvsorozatok is a témában, hasonlóan lelkes rajongótáborral. A szerző tollneve is egy ilyenből van (House of Night). Abszolút nem akarok a KMK helyett prejudikálni, de egy kiadó, aminek a YA irodalom ennyire fontos, érthető ha követni akarná az új trendeket, ha már nyelvi és egyéb korlátok miatt nem mi vagyunk azok, akik megszabják azokat. Azt itt nem tudjuk eldönteni hogy ez a konkrét írás megéri-e a kiadást, de az, hogy egy meglevő trendbe illeszkedik, nem feltétlenül hátrány, sőt.

  30. Leona: Viszont az elég baj, hogy mikor az átváltozásos részt olvastam, az Alkonyat filmrészletet láttam magam előtt. Hiába érzékletes a leírás, ha nem hoz ùjdonságot. Olvasóként annyira vágyom valami újra, egyedire, és izgalmasra. De nem jön…
    Ha visszagondolok, az összes részlet közül, egy maradt meg bennem. Valamint azért hangsúlyozom ezt mindig ki, mert szeretném ha a kiadók is érzékelnék, hogy másra vágynak az olvasók, nem kell egy ùjabb Alkonyat, sem pedig éhezők viadala.

  31. Leona, Kristin! Végre valaki visszatért a részlethez! Kicsit veled is, és kicsit Kristinnel is egyetértek. Az végül is nem gond, ha egy ismert történettípushoz nyúl valaki (még ha én zsigerileg utálom is ezt a vámpír-vonalat, de sokan szeretik). Ebben teljesen igazad van, elég, ha Drakulára gondolunk, hányan hányféleképpen dolgozták fel. Viszont Kristinnek igaza van abban, hogy ettől még valami újat kéne hozni. De megint oda jutok, hogy ehhez kell a fejlődés. Ha szerzőnk tud és akar is fejlődni, el tud majd szakadni a mintáitól.
    Lajos! Oké, oké, písz van… 🙂
    Anna! Ez így ment tavaly is. Most kezd igazán jó lenni… 😉
    Psycozajco! MÉG HOGY ÉN HIRTELEN! EZT MÉGIS MIRE ALAPOZOD! :):)
    Csikesz! Nem tudom, észrevetted-e de a Zendülés a Caine hadihajón c. regényből minden antikváriumban van egy példány. El kéne már olvasnom… Amúgy meg tökéletes az idézet, köszi…

  32. Nem akartam beleszólni, de nem teljesen értem ezt a hozzáállást. Láttok pár oldalt egy műből, és csípőből rávágjátok, hogy ja ez ennek meg annak a műnek a koppintása. Még ha van is hasonlóság, vagy valóban ez a helyzet… Van valami olyasmi mondás, hogy – nem pontosan idézem – ha nem tetszik egy könyv, írd meg magad. Talán itt is ez történt, és ebben az esetben egészen biztosan lesz új a sztoriban. Más hozzáállás, más stílus, különleges szerelem, bonyolult kapcsolat, fordulat, bármi, amiről úgy gondolta Kramisha, hogy érdekelné a fantasy rajongóit, és a kézirat megállja a helyét egy pályázaton. Ha valóban fiatal, még dicséretesebb, hogy van mersze megmérettetni magát. Számtalan olyan mű létezik, amit nagy, elismert író írt, felhájpolták, díjazták mindenfélével, talán még film is készült a sztoriból, de képtelen az ember végigolvasni a könyvet, mert úgy érzi, hogy a stílus, a komor hangulat vagy a vontatott, esetleg régies szöveg nem passzol a történethez, az olvasó személyiségéhez, elvárásaihoz. Pedig maga az alaptörténet jó, mégis ott az a „de”, ami miatt nincs kedvünk végigmazsolázni kilencszáz oldalt. Aztán jön valaki, és megírja a maga stílusában, a maga változatában 450 oldalon, úgy, hogy az alapokat a nagy író adta hozzá. Vagy pont fordítva, túl rövid a mű, még lenne mit mondani, pl. lásd a Rómeó és Júliát hányan tekintették alapnak. Oké, ez egy klasszikus, más korban íródott, és mégis…
    Ha a mai trendeket nézzük, egy jó kis vérmedvés, átalakulós fantasy még mindig vonzza a fiatalokat, ahogy a vámpírok is menők. És szerintem – a részletből és a szereplők korából kiindulva – ez a mű a fiatalabb korosztályt célozza.
    Más kérdés, hogy a részlet sok sebből vérzik, nekem pl. a formai részeken fennakadt a szemem. Rosszul látom, vagy azok ott tényleg felsorolásjelek? CTRL és numerikus mínusz együttes lenyomása, vagy két kötőjel egymás után… Esetleg egérrel beilleszteni a gondolatjelet a párbeszédek elejére…
    Van még mit tanulni az írónak, ez kétségtelen, de az irány nagyon jó. Érezhetően erős stílusa van, képes megfogni az olvasót, és ez elsőre nem mindenkinek megy. Még másodikra sem mindig…
    Azt meg döntsék el az olvasók, hogy ki az író, nem a mi dolgunk és nem is a mindenféle szövetségeké. Megjelenni, publikálni nem kunszt, bárki képes rá, csak pénz kérdése, és már „ÍRÓ” is vagy (a facebookon). Az agyonreklámozott könyvek „menni” fognak, akkor is, ha amúgy nem venné le az olvasó a polcról. Ma az író és a műve értékét nem a könyv mondanivalója adja, hanem az, hogy milyen a borító, mennyire tudja eladni magát az író, milyen bloggerek, újságírók az ismerősei, esetleg ő maga mennyire ismert vagy dekoratív. Kockás hasizom, kerek popsi… Nem rossz ez, sőt! Le a kalappal mindenki előtt, aki él a lehetőségeivel, kellenek a példaképek, főleg a fiataloknak. Más kérdés, hogy a mű, amit az illető produkált, élvezhető-e, vagy tiszavirág-életű a hírnév.
    Én semmiképpen sem jelenteném ki, hogy ma Magyarországon csak ez meg az író. Nem akarok megbántani senkit, és elnézést kérek ha mégis úgy jön át, de ez szerintem elég szűk látókörű hozzáállás, mondhatni, irodalmi sznobizmus. Az az ÍRÓ, akit szeretek olvasni. Én! Másnak meg más.
    Kramishának gratulálok, csak így tovább!

  33. Kedves Író,
    mint pályázati vezető szeretnék elnézést kérni az itt kialakult beszélgetésért.
    A szövegeket elvileg csak pozitív lektori esetén látnám, de most megnéztem magát az írást. A tehetség egyértelmű, a szöveg lendületes, a szereplők érdekesek. Látszik, hogy a YA regényeket ismered, és az adott toposzoktól is próbálsz eltérni. Ha a regény íve is jó, minden más könnyen javítható.
    Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert.

    Kedves Mindenki!
    A többi hozzászólónak szóló reakcióm a lektori vélemény alatt kialakult vitánál lesz olvasható.

    Varga Bea

  34. Kedves Kommentelők!

    Köszönöm mindenkinek, aki építő jellegű kritikát fogalmazott meg. A leírtakat mindenképpen hasznosítani fogom.

    @Hermész, köszönöm a meglátásodat a információadagolással kapcsolatban, ez engem is zavarni szokott, a sajátom esetében érdekes módon mégsem éreztem túlzónak. Ezért már megérte beküldenem a kéziratot. 🙂

    @Csikesz, „Leginkább a nyelvi szint kifejező, mert már a prológusé is olyan, mint egy igazi medvetámadás áldozata: ezer sebből vérzik…” Ezen azért még én is jót nevettem. Szívesen venném, ha megírnád, pontosan hol véreztem el. 🙂

    @Leona, köszönöm, ezt jól esett olvasni, különösen örülök annak, hogy még mosolyogtál is.

    Többen kifogásoltátok a hajszínek túlzó használatát és az információs blokkokat a Klávéval kapcsolatban, ez szintén óriási segítség, amiből már most sokat tanultam.

    Sokan asszociáltatok az Alkonyatra. Még ha nem is tudatosan hajaz a részlet a könyvre, valószínűleg hatással volt rám, hiszen én is olvastam kiskoromban. A kliséktől valóban próbáltam tudatosan eltérni, ami remélem, sikerült. Köszönöm mindenkinek az értékes visszajelzéseket, egy biztos: bármi is lesz a lektori eredménye, már megérte beküldeni a kéziratomat.

    És végezetül, szeretném megköszönni Varga Beának a bátorító szavakat, nagyon sokat jelentenek.

  35. Kedves Kramisha!
    Csak annyit szeretnék mondani, hogy számomra nagyon szimpatikus, hogy így állsz hozzá a kommentekhez. Ez a hozzáállás visz majd téged előre és előre, legalábbis én így látom.
    Amikor negatív lektorit kaptam, én is azt néztem, hogy mit tudok belőle (meg az egész pályázatból) tanulni. Szóval, szerintem ebben hasonlítunk, hogy mindenben megpróbáljuk a pozitív dolgokat észrevenni. (Te ugyebár nem kaptál negatív lektorit, és szívből kívánom, hogy ne is kapj. 😀 Csak hirtelen ez jutott eszembe összehasonlítási alapnak.)

  36. Kedves Kramisha, megragadom az alkalmat hog, valaki kérdezte is a véleményemet 🙂
    A prológussal az a legnagyobb baj, hogy túl gyorsan váltogatod a nézőpontokat, amik emiatt hajlamosak összekeveredni.

    „Akkor pillantotta meg a férfit.”
    Eddig tiszta sor.
    „Csak állt egyhelyben, lemerevedett végtagokkal. ”
    Kezdünk elcsúszni. Ki állt ott? A nyitó szereplő vagy a férfi?

    „Felgyorsult a szívverése, ereiben lüktetett a vér”
    A belső nézőpontot olvasóként a nyitó szereplővel azonosítom. A férfi azért sem lehet, mert ezeket a dolgokat nem láthatjuk kívülről, tehát marad a másik szereplő.

    „és áradt belőle a félelem.”
    De akkor ez mégsem az előbb még ölni készülő szereplő. Most mi van?

    „A férfi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a hátizsákját, majd felé hajította.”
    Nevesíted a szereplőt, tehát eddig róla volt szó, aha.

    „A torkából mély morgás szakadt ki”
    A férfiéből?
    „a férfi pedig futni kezdett.”
    Ja, nem.
    „Fogaival felemelte a hátizsákot”
    A férfi futni kezdett, és közben fogai közé kapta a hátizsákját?

    „amely kettészakadt, majd elhajította, és utána eredt.”
    Most akkor ki hajította el és minek eredt a hátizsák után?

    Ilyen erdőben nem szívesen sétálnék, te mégis bevittél a sűrűjébe…
    Nehezebb ügy mint elsőre tűnik, mert ahol a mázlista angolszászoknak elég egy névmás alanynak, nekünk bizony oda kell írni a főnevet: a férfi, a nő. Anyukámat pld a teljes idegösszeomlás kerülgette a Romana novellák fordítása közben, ahol az eredeti párbeszédekben elég volt a he meg she, neki meg azzal kellett variálnia hogy Jessica meg Brad meg férfi meg lány.
    De mindezek mellett talán az sem előnyös, hogy ez a filmszerű, rövid jelenet egy prózaszövegben kevésbé működik.

    A másik dolog a szerzői neved. Ha a teljes szöveget ismerő lektorokat nem is befolyásolta, egy-két olvasót azonban igen. Tudat alatt sajnos egy wattpados, vámpíros fanficet szuggerált némelyikünkbe, belém is, bocsi, és negatívan befolyásolta a szöveg megítéléset, ami viszont inkorrekt és helytelen. Sok sikert, ha beindítják a Rakétát remélem neked is lesz benne hely!

  37. Kedves Csikesz,
    Ne haragudj, de az előző posztban írt felvetésedre muszáj reagálnom: Ez egy alakváltós történet, emiatt működik az, hogy a narrátor kicsit többet lát és hall nálunk. Az természetes, hogy az ember nem hallja azt, ahogy a másik szíve pumpálja a vért, és jól van ez így, de a narrátor ebben a jelenetben egy alakváltó, aki zsákmányt lát az emberben, ráadásul igenis birtokában lehet olyan kifinomult hallásnak, érzékelésnek (jobb szaglás, például), amivel érzékeli a félelmet, a szívdobogást, vagy bármilyen más emberek számára nem érzékelhető testi folyamatot. 🙂

    Kedves Kramisha,
    csak így tovább! 🙂

  38. Kedves VK, igazad van, az alakváltó olvasóknak minden rögtön világos lehet. Én sajnos csak egy kis vérplankton vagyok és biztos ezért voltak szövegértési nehézsegeim.

  39. Csikesz tök jó dolgokat mondott szerintem, Kramisha pedig elég éretten kezelte a kritikákat, remélem neki is hasznos lesz, hogy valaki rámutat konkrétumokra. Például akkor beleírhatja valahova akár itt, akár később (a zsánert nem ismerők kedvéért), hogy igen, egy alakváltó olyat is érzékelhet, amit hétköznapi ember nem.
    (És a táskás rész nekem is kissé zavaros volt, azt tényleg érdemes átfogalmazni – de pusztán ezért nem akartam billentyűzetet ragadni :D))
    Én nem kommentáltam ide, mert annyira nem szeretem az ilyen típusú történeteket, és nem akartam csak azért lehúzni, mert az én szubjektív ízlésvilágomba nem igazán illik bele.
    A szerző amúgy szimpatikus (egy-kettő olyan szerzői visszajelzést tudok még felidézni hirtelen, akik nem mentek át védekező-támadóba), a mű se rossz gondolom (hiszen kikerült), szóval tényleg drukkolok neki:)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük