A tűzcsap a játszótér mellett állt, évek óta nem használták a tűzoltók, így semmi más dolga nem volt, mint hogy a teret szemlélje. A kikopott fűnek nem sok figyelmet szentelt, sem a gumiabroncsokkal körülrakosgatott, kornyadozó virágoknak, őt csak a játékok érdekelték: a mászókák, amelyek úgy csavarodtak ki a földből, mint egy zománcozott dzsungel különös növényei, a hinták, ezek a kis deszkacsodák, amelyek égbe tudják repíteni azokat, akik elég bátrak hozzá, hogy alaposan meghajtsák, és a csúszda, az a különleges, amit gyerekfenekek százai már fényesre koptattak. De a legérdekesebbnek a homokozót tartotta, amely épp elég közel volt ahhoz, hogy lássa, mi folyik ott nap mint nap. Víz folyt. Színes kis vödrökből folyt a víz, szorgos kezek gyúrták belőle a homokvárat. A tűzcsap már ismerte a homokvár-építés minden csínját-bínját: tudta, hogy a homokozó egyik sarkába kell önteni a vizet, és erős marokkal belekeverni a homokot. Ismerte a sáncépítő és a csurgatós technikát is, tisztában volt vele, hogy a túl száraz homok könnyen elporlik, míg a túl vizes sárrá válik, szétfolyik. Csak azt az egyet nem tudta elképzelni, milyen lehet a nedves homok érintése. Irigyen figyelte a maszatos mancsokat.
Amúgy helyes kis tűzcsap volt, mikor a nap rásütött, ragyogott rajta a zománcfesték. Büszke is volt piros kalapkájára, a láncokra, amelyek a kalapot két kicsi karjához erősítették, és a szép fehér csíkra a derekán. De mit ér a büszkeség, mit ér a piros kalapka, és mit érnek a ragyogóra krómozott láncok, ha nincs kivel megosztania az örömeit, a vágyait. Bizony, a tűzcsap nagyon magányos volt.
Csak a kutyák keresték a társaságát, de ezek többnyire futó ismeretségek voltak. Mást se csinált hát a tűzcsap naphosszat, mint nézte a homokozó gyerekeket, és ábrándozott. Ha nagyon koncentrált, el tudta képzelni magát hús-vér gyerekként. Gondolatban látta fényes, piros kalapkáját, ahogy valódi sapkává változik, látta magát lábakkal, ahogy kilép a körülfogó betongyűrűből, és látta, ahogy a szép fehér csík fölött, ahol a láncokat tartó karocskái vannak, valódi keze nő. Ha így lenne, ha ez megtörténne, akkor odasétálhatna ő is a homokozóhoz, beállhatna a többi gyerek közé játszani. Ezt gyakran elképzelte, nem okozott számára nehézséget. De vajon milyen érzés lehet a vizes homokban turkálni? Napról napra egyre jobban foglalkoztatta ez a gyötrő kérdés.
Történt egy nap, hogy egy ismeretlen kutyát sétáltattak a játszótér mellett. A tűzcsap még sose látta errefelé ezt a drapp jószágot, így alaposan szemügyre vette. A kutyának okos gombszeme volt, és hosszúkás feje, a szőrét olyan precízen formára vágták, mint a bokrokat a park másik oldalán, ahol nincs játszótér. Rögvest el is képzelte a tűzcsap, milyen volna ez a kutya, ha vacogós, girnyó teste fakéregszerűen barna és erezetes volna, és csak feje búbján, a lábain, meg a farka végén, ahol hosszúra hagyták a szőrét, volna zöld lombkoronája. Még odvat is képzelt a fa-testű kutyára, ahol mókusok lakhatnak. Ám ez az eb valóságos volt, szaladgált, a pórázt rángatta, és ügyet sem vetett rá, milyen frizurát nyírtak neki. Két kislány kísérte, az egyik fogta a pórázt, a másik pedig csak úgy sétált mellettük. A pórázt fogó kislány egyszer csak megállt, és titokzatos arccal fordult a barátnője felé.
— Ha megígéred, hogy soha senkinek nem adod tovább, akkor elárulok egy titkot!
A másik kislány maga elé tartotta behajlított mutatóujját, jelezve, hogy így görbüljön meg, ha valaha is elárulja barátnőjét. A kutyás kislány bólintott, és közelebb hajolt.
— Tudod, milyen kutya ez?
— Uszkár – felelte a másik.
— Buta vagy te — biggyesztette a száját a pórázt tartó, aztán annyira halkan suttogott, hogy a tűzcsapnak nagyon kellett fülelnie, hogy hallja. – Ez a józsefvárosi varázsló kutyája!
— Olyan nincs! – vágta rá a másik kislány.
— Már hogyne lenne! Hát itt van a póráza a kezemben!
— Nem kutya nincs, te majom! Hanem varázsló!
A pórázt tartó lány hevesen védeni kezdte a maga igazát, hiszen a józsefvárosi varázsló igenis létezik! Ott, abban a nagy házban lakik, amelyikről úgy hullik a vakolat. Ott ni, a játszótérről is látszik. Fönn a nyolcadik emeleten. Igazi varázsló, mert nagy, vastag könyvei vannak, meg kőmozsara, és illatos füveket termeszt az erkélyen. És minden nap ad kétszáz forintot a sétáltatásért.
A két kislány aztán jól összekapott azon, hogy létezik-e a józsefvárosi varázsló, vagy sem. A pórázas olyan hevesen védte a maga igazát, hogy egy hirtelen mozdulattal váratlanul kirepült a póráz a kezéből. A kutyának sem kellett több! Már úgyis régóta érezte, hogy sürgős dolga volna, most a hirtelen jött szabadságban egyenesen a tűzcsap felé vette az irányt.
Hogy létezik-e a józsefvárosi varázsló, vagy nem létezik, azt teljes bizonyossággal valószínűleg sose fogjuk megtudni. De alighanem léteznie kell, mert a kutyája valahonnét olyan csodás képességre tett szert, ami igazán nem minden uszkár sajátja. Mert ahogy felemelte a lábát, a kicsorduló sugár szikrát vetett a piros zománcfestéken, és a tűzcsap különös erőt érzett magában. A betongyűrű megrepedt körülötte, a földbe fúrt csövek helyén két láb állt, a láncokat tartó karocskák végén pedig türemkedni kezdett a zománc, ahogy a két kéz utat tört magának. A piros kalapka emelkedni kezdett, hogy helykén megüljön a tűzcsap frissen nőtt fején.
A tűzcsap-gyerek boldogan szegte föl zománcsapkás fejét, gyakorlatlan mozdulattal emelgetni kezdte a lábait, azt próbálva, működnek-e tényleg. Mikor erről megbizonyosodott, odalépkedett a homokozóhoz. Megilletődve nézte a csorba betonperemet, mint aki maga sem hiszi, hogy ott van végre, aztán lehajolt, és kezét mélyen a nedves homokba fúrta.
***
A szerzőről:
Kozári Dorka meseíró, életmód-tanácsadó. Az 1980-ban született írónő célja modern hangvételű mesékben hagyományos értékek közvetítése. Első mesekönyve, a Marcsi szeretetre vágyik 2013-ban jelent meg, a második könyve,a Marcsi és a nyári kalamajkák idén nyáron.
https://www.facebook.com/pages/Mesedorka/
http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/kozari-dorka-marcsi-gazdira-talal-6498