Kozári Dóra Éva: Az f-világ

Fölkelt, félkómásan kibotorkált a konyhába. A tegnap este lefőzött kávé hidegen lötyögött az edényben. Meg kellett melegíteni. Amíg a barna lé alatt meggyújtotta a gázt, remegett a keze, de annyira megszokta már, hogy észre sem vette. A kávé és a kézremegés a reggelek mindennapi rutinjához tartozott. Csak két dolog járt a fejében: a védőital és az f.

Mindenekelőtt a kék f-kapu, ahová hamarosan újra beléphetett. Alig várta. Az f-kapun túl biztonságos, ott a jól megszokott kockái és jól megszokott barátai várták.

Az időt meg sem próbálta megsaccolni. Sötét volt, de ez nem függött össze azzal, hány óra van. Arrafelé mindig sötétség honolt.

Ez a jó az f-ben! Nincs idő! – Ezt a gondolatot hirtelen megvilágosodásként élte meg, és büszke volt magára, hogy máris ilyen gondolatai támadtak, pedig még kávét sem ivott.

Nem is beszélve a védőitalról.

A védőital sárga volt és savanyú. Kétliteres műanyag palackokban állt az f-kapun túlra igyekvők rendelkezésére. Nem volt kötelező, de azokban a mélységekben, ahová ő merészkedett (és emiatt megint csak büszke volt magára), ajánlott a fogyasztása.

Hagyjuk is a kávét – döntött. Itt védőitalra van szükség, hiszen ma különösen mélyre eljut az f-ben. Most végre megmutatja nekik!

Töltött egy pohár védőitalt, egy hajtása kiitta, és izgatottan leült az f-generátor elé.

A bekapcsolástól eltelt néhány perc, míg a generátor feléledt. Az üres, lassan megtelő képernyőt bámulta, és még egy pohár védőitalt töltött. Biztos, ami biztos.

Mire a savanyú lötty lecsúszott, az f-kapu is megjelent. Beléphetett. Tudta, hogy innentől otthonos terep következik.Mikor belépett, először is feladata volt: a kockák! Aki az f-kapun túl akart élni, annak kockákat kellett pakolnia. Ez a szabály. A kockákat egész nap lehetett pakolni, mert amikor az ember megtalálta végre a megfelelő sorrendet, az egész újra darabjaira esett. Ennek örülni kellett, azt mondták, mert így a rengeteg tősgyökeres f-lakónak mindig volt mit csinálnia. Itt aztán senki sem volt unatkozó ingyenélő, nem úgy, mint odakint.

Megvetően gondolt az odakintiekre. Gyűlölte, hogy odakintieket is beengednek az f-be. Mit tudnak ők erről a világról? Mit tudna ők a barátságról? Az f lényege a barátság, és az odakintiek néha összevesztek a barátaikkal. Ő  csak az odakintiekkel szokott összeveszni, az f-barátai, a valódi barátai jók.

Hálával gondolt rájuk, és ivott egy pohár védőitalt az egészségükre.

Ráadásul az odakintieknek megvolt az az idegesítő szokásuk, hogy behordták az odakinti dolgaikat az f-be. Lépten-nyomon belebotlott az ember, hogy ezek hol jártak és mit csináltak. Kihívóak. Rátartik. Az igazi f-lakó, a valódi bennszülött nem jár sehol, és főleg nem csinál semmi odakintit. Kockákat pakol és ápolja barátságait.

Az odakintiek nem értik, micsoda nemes feladat ez. De ma megmutatja nekik! Ma megmutatja mindenkinek! Ma beteljesíti a célt!

Végzett a kockapakolással. Azaz végezni nem lehetett vele, de felfüggesztette.

A kockák biztonsága – gondolta büszkén, mikor kilépett közülük. A hely, ami mindig biztos, mert kockák mindig voltak, és amíg világ a világ, mindig lesznek.

Már az f-ben járt, és ez képek és szavak dzsungelét jelentette. Ő azonban ebben a dzsungelben is képes volt eligazodni! Soha nem tanította rá senki, mégis képes volt!

Az odakintiek, mint idegesítő liánok tapadtak a bokája köré. Nehezítették a járást.

Nagyon kellett figyelnie, mert nem tudhatta, hol bukkannak föl a barátai.

Az odakintiek egy vitája megakasztotta a kaptatón, de igyekezett nem törődni vele. Aztán egy kép mégis megállásra kényszerítette. Egy nőt és egy férfit ábrázolt,  a hátuk mögött idegesítően sütött a nap és láthatóan jól érezték magukat együtt. Keserűség mart a szívébe a kép láttán.

A férfi valaha itt élt vele. Együtt gondolkodott, együtt mozgott vele és együtt indultak el az f-be is. Olyan szép, olyan idilli volt minden. A védőital hatása beburkolta őket, mikor az f-be kirándultak és egyiküknek sem volt más célja, mint fenntartani ezt az állapotot. Aztán megjelent ez a nő odakintről és árulást, ármányt hozott az életükbe. Barátságot mutatott, de az odakintiek nem alkalmasak a barátságra. Az odakintieknek mindig tervük, vágyuk, igényük van, és azon igyekeznek, hogy ezt meg is valósítsák. Így nem lehet barátkozni. Aztán a férfi rádöbbent, hogy valaha maga is odakintről jött és újra oda akart tartozni. És ő nem tudott gátat szabni ennek. A férfi szép lassan, fokozatosan elhagyta a védőitalt és az f helyett egyre többet bolyongott odakint. Ő próbált vele menni, de képtelen volt rá, hiszen olyan mélyen élt már az f-ben, hogy esélye sem volt visszafordulni.

Próbálkozott csellel is. Amikor a férfi nem figyelt, a teáját védőitalra cserélte ki, de ez is balul sült el. Nem az f iránti vágyódást keltette föl vele, csak viszályt szült. A férfi öklendezni kezdett a védőitaltól és a szemetesbe hányta. Aztán veszekedtek. Ő pedig gyűlölte a veszekedéseket, ezért még mélyebbre húzódott az f-be.

A legszörnyűbb az egészben, hogy észre se vette, mikor költözött el mellőle a férfi. Bizonyára az f-ben járhatott akkor is és a védőital megóvta őt a külső behatásoktól. Egyszer csak arra eszmélt, hogy a keze ügyében nagy kupac hamuban ülnek a csikkek és elfogyott a védőital. Amíg a férfi ott volt, időnként kiürítette a hamutartót, és elment az újabb adag védőitalért, ahányszor csak kérte. Most mindez nem történt meg és ebből azt szűrte le, hogy a férfi már nem él ott.

Akkor egyszer kimerészkedett odakintre. Először még önmagának is azt hazudta, hogy a férfit akarja megkeresni. Hosszasan készült, mielőtt kilépett. Azzal kezdte, hogy megmosdott. Ahogy a langyos víz paskolta a hátát, rádöbbent, milyen régen nem mosdott már úgy igazán, és ez érthetetlen okból feldühítette. Törülközés közben arra gondolt, mennyire gyűlöli az odakintiek értelmetlen rítusait és hogy ő mennyivel szabadabb, akit ezek a rítusok már nem kötnek.

Felöltözött, aztán gondos figyelemmel fölrajzolta magára a maszkot. Rég nem koncentrált ennyire. Az f-ben nem kellett a maszkot viselnie, mert a barátai olyannak látták őt, amilyennek ő látta saját magát, de odakint nem merte megkockáztatni, hogy a saját arcát mutassa.

A gondos előkészületek után kilépett a házból és elindult. A napfény fenyegetően kúszott utána, nem tudott elbújni, bárhogy is próbált. Védtelennek érezte magát a rásütő pászmákkal szemben. Az emberek a buszon megvető pillantásokat küldtek felé, és ez megerősítette abban a hitében, hogy az odakint gonosz. Az f-ben járva  biztonságos, csak az jelentett számára valódi elfogadottságot.

Mikor a zebrán kellett átkelnie, egészen megrémült. Az autók egyáltalán nem voltak tekintettel rá, ő pedig elszokott attól, hogy alkalmazkodjon a külvilághoz. Az úttest másik oldalán megállt. Míg ideges szívverését számolta, behunyta a szemét egy pillanatra és elképzelte, hogy kockákat pakol. Ez megnyugtatta.

Az üzletközpont előtt megbámulta a konyhai termékbemutatós standját.  A nyüzüge fickó minden nap ugyanazon a helyen posztolt, és látványosan kínálta portékáját:  késeket és hidegtálakhoz való díszítő eszközöket. Mivel ő soha nem konyított a főzéshez, olyan áhítattal leste a férfit, ahogy a vásári mutatványosokat szokás.

Aztán meglátta a védőitalos palackot egy torzonborz ember kezében, aki épp az üzletközpontból jött ki. Megbabonázva bámulta, és mint a holdkóros, bebotorkált az üzletbe. Mikor kijött, három palack védőital volt nála. Csak otthon jutott eszébe, miért is indult el eredetileg, de akkor már nem volt képes újra útra kelni.

Helyette belépett az f-be, a megnyugtató kockái közé. Mire a három palack védőital elfogyott, már egészen másképp gondolt a férfira.

Szinte jó is, hogy elment – suttogta a fejében egy hang. Az f örvénye megkövetelte, hogy az ott élők időnként tragédiával áldozzanak. Ez erősíti a barátságot, mondták.

És tényleg. Ezt most végre ő is megtapasztalta. Elmesélte a történteket a barátainak és a barátai sajnálták őt. Fürdőzött az együttérzésükben, elcsukló lélekkel, bódult szeretettel gondolt a barátaira és eldöntötte, egyszer meghálálja ezt nekik.

Attól kezdve soha többé nem lépett ki a házból. A védőitalt olyan emberek hozták neki oda, akiket ő lenézett. Ezek az emberek soha nem jutottak el az f-be, a védőitalt csak azért itták, hogy legalább az f illúziója jelen legyen az életükben. Ezeket az embereket ő még az odakintieknél is kevesebbre becsülte. Amikor meglátta a férfit és a nőt, akik odakintről kalózkodtak az f-ben, nem mindig tudott uralkodni magán. Ha olyankor a védőital jótékony hatása alatt állt, tudta, hogy mennyivel erősebb náluk és ezt éreztette is. Bántani akarta őket, és előfordult, hogy meg tette. Aztán mikor reggel úgy találta, hogy előző este túlságosan elragadtatta magát, akkor még több kockapakolást rótt ki magára penitenciaképp.

Mindeközben készült a nagy pillanatra, amikor végre megmutathatja a világnak, milyen ember ő. Be fogja bizonyítani, hogy méltó az f-beliek barátságára.

Ehhez csak a megfelelő ábrát kellett megtalálnia. Hónapokig keresett, mire ráakadt az igazira.

Az ábra hófehér volt.

Tiszta, mint én voltam valaha – gondolta.

Ágas-bogas karmos gyökerekkel indult, melyeket vér pettyezett.

A fájdalmam – gondolta.

A gyökerek amorf fává nőttek, a fa trónszékké magasodott. A trónszéken egy játék baba ült.

A lelkem – gondolta.

Megrendülten állt az ábra előtt, majd elkezdte lassan beleilleszteni a barátait. Mintha törékeny üveggömböket akasztana karácsonyfára, csak épp ezek nem díszek voltak, hanem emberek. Bodor-Barilló Boglárka, Szemiramisz Illangó… csupa hangzatos név. Valaha neki is volt neve, nem is akármilyen neve,. de már nem tudott visszaemlékezni rá. A barátai tudták a nevét, de nem említették soha.  A neve egykor a férfiéhoz kapcsolódott, aki megtaposta, beszennyezte azt. És akik ezt ugyanúgy értik, ahogy ő maga, azok megérdemlik , hogy így állítson emlékművet szeretetüknek.

Végül minden barátját beleillesztette az alkotásba. Soha nem találkozott ezekkel az emberekkel, de ez így volt jó. Az igaz barátságokat nem szabad átmérgezni az odakint által.

Elkészült az alkotás, elégedetten szemlélte. Benne vannak a barátai. A jók.

Hátul, az alkotás mögött fémszálak csikordultak, de ezt ő már nem hallotta. Dróthuzalok futottak végig a barátoktól egy távoli pontig, hogy ott egyesüljenek. A drótok egy örökjáró szerkezethez kapcsolódtak egyetlen pontban. A szerkezet fel-le mozgásával egy hatalmas tartály lépett működésbe, mely apró kavicsokkal volt tele. Sok millió színes kő, és valahányszor az örökjáró „fel” üzemmódban állt, lehullott egy a kavicsok közül. Csakis a szabadesés törvényei döntötték el, hogy a leeső kavicsok melyiket hozzák működésbe a tartály alatti gombok közül. A tartályon neonfelirat díszelgett. Egykori betűi a falanszter szót adták ki, ma már csak a szókezdő f betű pislákolt idegesítő vibrálással. A kékes hunyorgás két gombot világított meg. Az egyiken az állt, „jó”, és a másikon „rossz”. A kavicsok, melyeket a véletlen irányított, egyhangúan csattantak, ahogy működésbe hozták a gombokat. A szerkezet zakatolt, zörögtek a drótkötelek, melyek az alkotáshoz kapcsolták a hangzatos nevű emberek ábráit.

Ült az f-generátor előtt és alélt vigyorral szemlélte az alkotást. Büszke volt magára, hiszen ő megtette. És most végre meglátja majd a világ! Meglátják a barátai. A jók.

 

***

Bio: Kozári Dóra Éva sokoldalú író. A tavalyi Aranymosás egyik nyertese, mesekönyve decemberben megjelenik a kiadónál Marcsi meséi néven. Mesedorka Fb oldala itt elérhető.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (8 votes cast)
16 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Néha kirázott a hideg, miközben olvastam.
    Az elején zavart, hogy nem tudtam, férfi vagy nő a karakter. Majd amikor bekerült a virtuális világba, már nem is volt fontos. Annyira benne vagyunk a fejében, hogy elhittem: neki magának sem fontos.
    Amiért hátborzongatónak találtam: az összes ma használt virtuális „drogra” asszociáltam, miközben olvastam. Valóban ilyen lehet hosszú órákat tölteni egy értelmetlen, önmagáért való virtuális világban. Aztán persze ilyen lehet kimenni.
    Elgondolkodtam azon is, hogy talán lehetett volna erősebb a kontraszt a valódi világ és az f-világ között. De ebben sem vagyok biztos. Hiszen a karakter sem érzett semmiféle kontrasztot. Fizikailag hiába hagyta el az f-világot, gondolatban benne maradt. És így vele én is.
    Szóval hátborzongatónak találtam. A szó jó értelmében.
    Egy dolog van, amiben bizonytalan vagyok. Úgy tűnt, mintha az író nem tudott volna teljesen azonosulni a szereplő indokaival, hogy miért is olyan jó az f-világban, és nem tudom, hogy azért éreztem-e így, mert ez így is van, vagy pedig a karakterben van ez a bizonytalanság…

  2. Kedves Mil Dithean!
    Köszönöm a kommentet, pontosan ezt az érzést szerettem volna átadni. És valóban, nem a szereplő indokaival próbáltam meg azonosulni, hogy a semlegességem nem volt teljesen egyértelmű, annak két oka van: egyrészt sajnos kissé megvetem eme szereplőmet, amiért már nem is képes a virtuális világon kívül létezni. A másik ok ennél sokkal prózaibb: bizony, alaposan gyakorolnom kell még a közel-távol helyezkedéseket. A célom közeli E/3 volt, de mégis megőrizve azt a kívülállóságot, ami a mesélőt a szereplőtől elválasztja. Állítólag ez az egyik legnehezebb — és tényleg. 🙂
    Külön örülök, hogy ezek szerint átment a szereplő nemére történt (nem)utalás. Vagyis magyarul: ez is tudatos volt, hogy a szereplőt soha nem említem pl. „a nő”-ként, csak hogy ő. Nemtelenül. Az ő világában a nemnek éppúgy nincs értéke, ahogy a nevének sincs.
    Köszönöm még egyszer az értékelésedet.
    További szép napot kívánok:
    Dorka

  3. Helló!

    Elgondolkodtató novella volt. Átbeszélése jó estét szerzett nekem. Én nőnek képzeltem az elejétől kezdve a főszereplőt. Szerintem két alkoholistáról szól a történet, ahol a férfinek sikerült kilábalnia a nőnek meg nem. Végül a nő, azért, hogy piához jusson a másik alkoholistákat kért meg, hogy hozzanak neki. Azokat lenézte, mert isznak. A legvégén a gép leírását nem annyira tudtam elképzelni. Most az egy átlagos számítógép volt?

  4. Kedves Kylie!
    Igen, egyik síkon ez egy szerencsétlen sorsú alkoholista nő, jól látod. Amellett olyasvalaki, aki a való élet problémái elől a virtuális ismeretségekbe menekül. Biztos te is ismersz ilyen embereket, akik sosem ismert ismerősökkel veszik körbe magukat a közösségi oldalakon és örülnek neki, hogy milyen népszerűek és mennyien szeretik.
    A végén a gép leírása átlépi a valóság határát. Ezért a novella zsánere mágikus realizmus és talán egy kicsit sci-fi is. Így már érthető?
    Szép estét kívánok:
    Dorka

  5. Ez érdekes, mert én nem gondoltam alkoholizmusra, annak ellenére, hogy meglehetősen hangsúlyosan szerepel az ital a szövegben. Én mégis kifejezetten csak a virtuális valóságtól való függést érzékeltem, még a függőség jeleit (kézremegés, stb.) is csak ehhez kapcsoltam. Sőt, nekem az izgalmasabb is, mint szimplán az alkoholizmus.
    Ugyanakkor annak is jó metaforája lehetne a szöveg, ahogy Kylie írta. 🙂

    Viszont ami igazán elgondolkodtatott, az az, amit írtál, Dorka, hogy kicsit megveted a karaktert. Én azt gondolom, hogy az nem az igazi, ha az író megveti a karakterét. Szerintem nagyon fontos, hogy lássa és elfogadja a szereplő minden motivációját, és lássa a negatív tulajdonságait is, és így tudja őt úgy megjeleníteni, hogy bemutatja, mit miért tesz, miben (és miért) jó, miben (és miért) rossz.
    Mert akkor nem tanítani akar az író valamit az olvasónak, hanem bemutat valamit, amiből az olvasó jó esetben levonja a „tanulságot”.

    Egy kicsit én is éreztem a szövegben azt az üzenetet, hogy „vegyétek észre, ti, internetfüggők, milyenek vagytok!”, de közben a szituáció végletessége, az, ahogy hátborzongatóan egyensúlyoztál az abszurd és a valósághű ábrázolás határán, adott egy olyan pluszt, amiért nem gondoltam azt, hogy túlságosan kilóg a lóláb. 🙂

    Köszönöm!

  6. Sok dolgot felidézett ez a novella. Az alkoholizmust, Philip K. Dicket, az online játékfüggőséget… A hangulata erős volt, de végig úgy éreztem, valami hiányzik belőle.
    Ahonnan a novella bemutatja a függőséget, onnan nézve tényleg nincs sok különbség az alkoholizmushoz képest: emberi kapcsolatokat ellehetetlenítő, életminőséget rontó valami. Ráadásul a piát is gyakran nevezik védőitalnak. 🙂
    Philip K. Dick a kockapakolásról jutott eszembe: az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal c. könyvében van egy vallás, a mercerizmus, ami virtuális valóság (szimpátiadoboz) által létrehozott állapothoz kötődik, és ennek keretében is vezekelnek az emberek. Kicsit homályos maradt, hogy a kockapakolás vezeklés-e, vagy csak kötelező időtöltés, mint a munka a rendes világban. Miért töltik az időt egy sziszifuszi munkával, ami ráadásul látványosan értelmetlen is, ha épp a való világ frusztrációi elől menekülnek? Ha az egzisztencialista életérzés miatt (hogy nem büntetés a büntetés, ha én választom), akkor ahhoz magyarázat kellene, mert nekem nem jött át, hogy miért jobb egy ilyen világ, mint a valódi. Csak azért, mert minden megbízhatóan ismétlődik?
    A főhőst én sem gondoltam nőnek, de egyértelműen férfinak sem, inkább magányos, egyedül hagyott öregnek. Szerintem nincs semmi baj azzal, hogy később tudtam meg a nemét, mint azt, hogy lemondott az életről.
    A végét bevallom, csak félig értettem. Annyi átjött, hogy valami nagy dologra készült, de hogy kik számára, és miért, azt nem tudtam kitalálni. Megértettem, hogy ez az utolsó nagy tett még mélyebbre rántotta a függőségébe, és ezentúl teljesen kizárja a külvilágot, de hogy mire jó, hogy randomgenerátor döntse el, kik a jók, meg hogy mitől barátok egyáltalán a barátai, azzal kapcsolatban kérdéseim maradtak. Igazából arról is, hogy honnan van pénze a főhősnek virtuális életet élni, meg hogy miért nem vitte el senki rehabra, de az már csak azért van, mert szőrszálhasogató vagyok.
    A hangulata nagyon erős volt, ez, meg az elvont, álomszerű világ sokat enyhített a példázatszerűségen. Katarzis is volt, amivel ritkán futok össze mostanában, szóval a kifogásaim ellenére is gratula!

  7. Érdekes, nekem az alkoholizmus eszembe sem jutott, azonnal a facebookra asszociálltam, és ezért a novella vége meg is zavart kicsit. A gép célját értettem, de képszerűen nem bírtam magam előtt látni. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy mikozben a Szereplő így dönt mások felől, felőle is így döntenek mások…
    Az pedig, hogy az író és a szereplője hogyan viszonyul egymáshoz, nagyon érdekes téma, talán megérne egy kávéházi ülést is…

  8. Kedves Kati és Julianna!
    Együtt válaszolok nektek, mert van, amit hasonlóan vettek föl.
    A főhős alapvetően egy függő személyiség. Ez nem csak azon múlik, hogy konkrétan milyen szerhez köthető a függés. Alkohol, internet… ezek csak az eszközök, a lényeg maga a függés függése. Saját függő életmódjától függ.
    Az, hogy kicsit megvetem a karaktert, nem jelenti azt, hogy nem próbálom megérteni. Csak épp azonosulni nem tudok a motivációival. Az azonosulás és a megértés két különböző dolog a szememben. Ha egy nagyra törő hasonlattal akarok élni, akkor ott van pl. Rowling: vajon milyen viszonya lehetett Voldemorttal? Nyilván próbálta megérteni a szándékait, de hogy azonosulni vele?! Hááát, igen nehéz lehet azonosulni olyasvalakivel, aki inkább hétfelé hasítja a lelkét gyilkosságok árán, semhogy vállalja a véges, de tiszta életet. De ez csak egy hasonlat. Még csak azt se mondom, hogy nem szeretem ezt a szereplőt. De nem tartom valami sokra.
    A kockapakolásról csak annyit: vajon miért ülnek az emberek naphosszat a passziánsz/Farmville/Sims/stb. előtt? Munka? Nem. Vezeklés? Nem. És mégis — amint egy szabad pillanat adódik, leülnek, mert hátha ma jól jönnek ki a kártyák, mert megérett a vetés, mert éhesek a simek… Értitek?
    A szőrszálhasogatás pedig, Julianna, jó! 🙂 Én is olyan vagyok és ezért örömmel tölt el a tudat, hogy az én írásom nyomán továbbkérdeznek az Olvasók. Hogy felkelti az érdeklődést a részletek vagy a folytatás iránt.
    És most, a végéről. Reméltem, hogy ez átmegy, de ha nem, akkor természetesen megmagyarázom. Vannak olyan emberek, akik bejelölnek idegeneket, látnak róluk egy-két képet, kitesznek egymásnak csillivilli-„szercsi-lávcsi” üzeneteket (képek kiskutyákról, virágcsokorról, kisgyerekekről, hangzatos idézetekkel) és ez alapján azt gondolják, hogy ők egymás barátai. Nem ismerősei, nem haverjai, nem pajtásai, még csak nem is barátnői — barátai. Hát ezt gondoltam én tovább, hogy mi van akkor, ha ezek a csupán virtuális ismeretségek nem is valós személyekhez köthetők. Mi van akkor, ha ezek a barátok nem léteznek. És így az F nem csak a Facebook-ra, hanem a Falanszterre is utal.
    Így már érthető? 🙂
    Szép napot nektek:
    Dorka

  9. Kedves Lora!
    Amit nekem bizony nagyon alaposan tanulnom kell még, hogy attól, hogy én valamit, valakit nagyon képszerűen látok a fejemben, az az Olvasók fejében egész másképp vagy rosszabb esetben sehogy nem képződik le. Szóval, hogy ami nekem egyértelmű, az nem biztos, hogy másoknak is az. De gyakorolom ezt tudatosan. 🙂
    És nagyon jó lenne egy kávéházi leülés a szerzű-szereplő viszonyról!! Élőben lenne a legjobb, de virtuálisan se rossz. 🙂
    Szép napot neked:
    Dorka

  10. Aha! Most már egy fokkal jobban értem. De a kockapakolás továbbra is homályos számomra. Ha megeteted a simjeidet, vagy kukoricát termelsz a virtuális farmon, akkor van valami pici illúziód, hogy csinálsz valami építőt. A kockapakolásban nem látok ilyen húzóerőt. Talán ha egy közös piramist vagy ilyesmit építenének, és nem kéne folyton újrakezdeni? Értem én, hogy az értelmetlenséget hangsúlyozza, de szerintem a szereplő szemében is túlságosan értelmetlen munka ez így.

  11. Passziánszozni, mahjonggozni, buboréklövöldözőst játszani se vezet sehová, mégis csináljuk. 🙂 Ki unalmában néha, ki meg azért, mert már függő. Kicsit ezt is szerettem volna érzékeltetni, hogy néha teljesen értelmetlen dolgok alakítják ki a függőséget. A fickók, akik a félkarú rablóba dobálják a százasokat…? Az se vezet sehová.

  12. Kedves Dóra, én úgy vélem, minden emberben jelen van minden tulajdonság. A gyilkolási vágy szintúgy, mint az alkotási hajlam. „Csupán” annyi a különbség, hogy más-más dominál, eltérőek a prioritások. Nyilván azért nyomom el egy-egy tulajdonságomat, mert elítélem. Az írás szereplőinél nem egyebet kell tennünk, mint megkeresni magunkban azt a bizonyos énünket és kissé felerősíteni. Ezáltal képesek leszünk kissé „skizofrénné” válni, azonosulni minden szereplőnkkel, hitelesen ábrázolni őket.
    Az igazi probléma a másneműség. Férfiíró nehezen képes hitelessé tenni egy női főszereplőt és ez fordítva is így van.

  13. Kedves Kósza!
    Én inkább úgy gondolom, hogy mindannyiunknak rendelkezésére áll az összes tulajdonság, mint valami eszköztár vagy paletta. És hogy ebből ki mit kap meg az öröklődés és a nevelődés során, az tesz bennünket egyedivé. Nekem könnyebb egy számomra elfogadható férfikarakterrel azonosulni, mint egy olyannal, aki bár nő, de az általam elítélt tulajdonságokkal rendelkezik.
    Szép napot neked:
    Dorka

  14. Kedves Dóra!

    Nekem az a gép nem fért bele ebbe az egészbe. Nem állt össze a leírás alapján. Az elején az Eredet című filmhez hasonlítottam, hogy egy álombéli utazást tesznek egy gép segítségével. De utólag kiderült, hogy nem erről van szó. Nekem a facebook és más hasonló dolgok eszembe sem jutottak. A végén arra gondoltam, hogy a nő megbolondult és egy ősrégi játék gépet képzel többnek, mint, ami az valójában. Erre a lemálló neon betűkből következtettem, amikből csak az „f” maradt.
    Így sem értem, hogyan jön ide a mágia és a realizmus.

    Úgy gondolom, hogy fontos megérteni a szereplőinket, annak ellenére, hogy nem értünk egyet a tetteikkel. Mert nem lesznek hitelesek. A példáddal élve, én sajnáltam Voldemortot a sorozat végén. Hiába, hogy nem értek egyet a nézeteivel. Ha az ő fejével gondolkodsz, akkor minden más megvilágítást nyer. Szerintem, aki megalkotta a karakterét, annak szükséges volt másképp tekintenie a világra, ha el akarta érni, hogy mi olvasók megértsük, mit miért tesz a karaktere.

    Kedves Kósza!

    Nem értek egyet azon gondolatoddal, hogy egy férfi miért ne ábrázolhatna hitelesen egy női karaktert, és fordítva. Szerintem semmi ördöngösség nincs benne. Csak ismerned kell az embereket. Tudnod kell ki hogyan viselkedik bizonyos élethelyzetekben és azonosulni vele. Abban igazad van, hogy ez a gondolkodásmód hasonlít egy kicsit a skizofréniára :)de ez csak fantázia kérdése.

  15. Kedves Kylie!
    Én a gépet jelképként értelmeztem, hiszen a jelenet hófehér lappal indult, amire a főszereplő – mindegy, hogy nő, vagy férfi, de én az író miatt egyből nőre gondoltam – alkotott, vagyis kivetítette rá a fantáziáját.
    Nem azt írtam, hogy férfi nem tud hitelesen nőt, vagy nő férfit ábrázolni, hanem, hogy az egyik legnehezebb dolog. Tudom, hogy ezzel a gondolatommal minden nő szembeszáll, és bizonygatja, hogy nem nehéz, csupán ismerni kell a másikat. De még nem láttam nőt – anyámat is beleszámítva – aki tökéletesen ismerne pl. engem. Pedig sokan vélik, hogy igen. Hozzáteszem, én sem ismerek tökéletesen egy nőt sem, de nem bánom. Ha tökéletesen ismerném a nőket, unalmasak lennének. 🙂

  16. Kedves Kylie!
    A „mágikus realizmus”-t, mint irányzatot nem igazán szoktuk úgy lebontani, hogy mágia és realizmus. Ez így együtt jelöli ezt a zsánert Márquez Száz év magánya óta. Jelöli azt, hogy az adott mű a valóság (a realizmus) talaján gyökerezik, a szereplői lehetnének akárkik a környezetünkből, de a történetben jelen van valami nem mindennapi, ami a szereplők számára mégis hihető valóság.
    Természetesen a Facebook-on tevékenykedő idézetkirályok- és királynők egyike sem kötődik valójában semmiféle falanszterhez, igazából ők is emberek, mint mi. Ez csak a novella kedvéért történt továbbgondolás, amelyben a tér és az idő átvált olyan tér-időbe, ahol és amikor ezeket az embereket gép mozgatja.
    Hogy ki mire asszociál a novellámat olvasva, azt se nem tudom, se nem szeretném befolyásolni. De szerencsére a többség számára átjött az F — Facebook — Falanszter asszociáció.
    További szép estét kívánok:
    Dorka

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük