Kovács Henrietta: Auróra

Első részlet

A világok közötti utazások leginkább olyanok, mint az álomtalan éjszakák: egyszer még este van, aztán hirtelen reggel, és egyetlen emlék sincs arról, hogy hol járt mindeközben. Auróra legalábbis így vélte, amikor a fejét felszegve egy idegen fiúval találta szembe magát; hogy melyikük lepődött meg jobban, azt nehéz lett volna megállapítani, mert mind a ketten hitetlenkedve meredtek egymásra. Ahogy Auróra még mindig a földön térdelve felnézett rá, a fiú valóságos óriásnak tűnt, vékony testén egy fehér ing lógott a combja közepéig, a haja borzosan meredezett az ég felé. Néhány évvel idősebb lehetett nála, és hiába húzta fel az egyik szemöldökét kissé helytelenítően, még így is elég barátságos kifejezés ült az arcán. Aurórának az az érzése támadt, miközben feltápászkodott, hogy kettejük közül a fiú érti jobban, mi történik éppen.

– Én… én azt hiszem, nem tudom, hol vagyok – szólalt meg bizonytalanul -, és sejtelmem sincs, hogy ki lehetsz.

– Teljesen egyedül érkeztél… – állapította meg a fiú, miközben a padlót bámulta. Auróra lenézett a lábai elé: egy földbe vésett körben állt, amelyet rövid vonalak egy még nagyobb körrel kötöttek össze. Nem tudta elképzelni, milyen rajzolat fekszik alatta, de nem is igazán érdekelte. Teljesen összezavarodott, és csak az a kérdés foglalkoztatta, miért kell itt állnia egy szál hálóingben ezen a sosem látott helyen – és hogyan került ide tulajdonképpen?

– Tudod – kezdte feszengve a még maga számára is nevetségesen csengő történetet -, elég különösen hangzik, de két perccel ezelőtt én egy padláson voltam, az otthonomban. A szilfek teljesen körülvettek, egyre csak zsongtak, nem tudtam elzavarni őket, semmivel sem tudtam megszabadulni tőlük, és… és elestem, ennyi. Csak elestem, aztán itt találtam magam.

– Ühüm – felelte a fiú megértően -, néha kicsit túlzásba esnek. Remélem, azért nem sértetted meg őket, különben napokig nem mutatkoznak.

– De nekem most azonnal haza kell mennem!

– Erre már azelőtt is gondolhattál volna, hogy megpróbáltál megszabadulni tőlük.

– Otthon aggódni fognak értem – keseredett el Auróra. Ha reggel nem találják az ágyában, a nevelőszülei valószínűleg teljesen kétségbe esnek, és azonnal értesítik a rendőrséget, ő pedig soha az életben nem magyarázza ki, hogy hova tűnt. Ekkor hirtelen az eszébe jutott, hogy egy fél órával ezelőtt még az ágyában feküdt – talán már rég elaludt, és csak álmodja ezt az egészet. Két tenyerével erősen megdörzsölte a szemeit, csípett egy nagyot a karjába, hátha felébred, de hiába próbálkozott: a padlás valóban eltűnt. Végül is, állapította meg, elég dolgot láttam már ahhoz, hogy meg se lepődjön.

– Segítesz hazajutni vagy sem? – fordult vissza a fiúhoz, aki még mindig türelmesen álldogált mellette.

– Talán segíthetek egy kicsit később, de most gyere velem, hogy megmutasd magad a többieknek.

– Mondtam már, hogy mennem kell – ellenkezett Auróra, és tehetetlenségében toppantott egyet a lábával. Akárhova vezették a szilfek, egy perccel sem időzhetett tovább ezen a helyen.

– Márpedig muszáj maradnod, mert mindent idegent a Királynő elé vezetünk, és te sem lehetsz kivétel.

– A Királynő?

– Igen, hiszen róla beszélek. Én egyébként Tobi vagyok, téged hogyan neveztek el?

– Auróra – lehelte alig hallhatóan a lány, aztán lopva még rálesett a padló mintájára, de mert egyetlen szilf sem jelent meg, nem tehetett mást, minthogy követte a Tobit, aki elindult az egyik ajtó irányába.

A termen túl egy oszlopsorral szegélyezett folyosóra léptek, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra – mert Auróra egy hatalmas város közepébe csöppent. De nem amolyan szürke, unalmas bérházak szabdalták az eget, mint az ő világában mindenhol; nem, egy rövid percig, ahogy az egyik hófehér oszlopba kapaszkodva lenézett, azt hitte, tényleg csak álmodik, mert ilyen hely még a képzeletben sem létezhet. A házak nem tömzsi sorokban helyezkedtek el, hanem akár egy kesze-kusza hegységen, tornyok és homlokzatok sora csavarodott fel a sziklákra. Néhol félkör alakú erkélyek nyúltak ki a magasban, a legcsodálatosabb mégis az a rengeteg ezüst- és aranyszínű virág volt, melyek keresztül-kasul benőtték a várost. Felkapaszkodtak a csontszínű kupolákra, a fákra, a kapukra, és a kisebb-nagyobb kelyhek ragyogva világították meg az utakat és az ablakokat.

 – Milyen szép – suttogta Auróra elbűvölve -, sosem láttam még ehhez hasonlót. Mi ez a hely, Tobi?

– Azt nem mondhatom el, csak a Király, ha úgy dönt – felelte a fú tettetett közönnyel.

– Te nem tartod furcsának, hogy a semmiből léptem eléd?

– Egy kicsit sem. Ide bárki eljöhet, aki akar; habár nagyon ritkán járnak erre emberek, és még ritkább, hogy valaki kíséret nélkül találjon el hozzánk. Ne – tette fel a kezét Tobi, ahogy észrevette, hogy Auróra szólni akar -, ne kérdezz semmit, úgysem válaszolhatok. Hamarosan mindent megértesz majd.

– Akkor csak azt áruld el, honnan tudtad, hogy jönni fogok.

– Nekem erről sejtelmem sem volt. Azaz igazság, hogy nem lett volna szabad abban a teremben tartózkodnom.

– Ha szeretnéd, nem mondom el senkinek – ajánlotta fel Auróra -, cserébe azért, hogy azonnal hazavezetsz, miután a Király elengedett. Nem akar itt tartani, ugye?

– Dehogy! Csupán elvisz a Királynőhöz, aki még… – Tobi a közepénél elharapta a mondatot, mintha tiltott dolgokról beszélne. Auróra nem kérdezősködött tovább, inkább megpróbált visszaemlékezni rá, hogy miről mesélt neki Hárs: abban biztos volt, hogy többször említette a Királynőt, ám annyira nem foglalkozott a falény figyelmeztetéseivel, hogy nem is maradtak meg a fülében a szavak.

Pár perccel később, miután elhagyták az oszlopsort, egy élénken beszélgető csapat tűnt fel előttük. A férfiak hosszú, bő inget viseltek, akár Tobi, a nők pedig könnyű, áttetsző lepelbe burkolózva haladtak feléjük – mind olyanok voltak, mintha csak a virágok fénye vetítette volna ide őket. Sietve közeledtek, szinte táncoltak a lépteik, ám abban a pillanatban, hogy észrevették Aurórát, megtorpantak és elhallgattak.

– Várj egy kicsit – súgta Tobi a lánynak, majd odaszaladt az elnémult csoporthoz és halkan mesélni kezdett valamit. Auróra semmit sem hallott a szavaiból, csak azt látta, hogy Tobi hevesen gesztikulál, az idegenek mégis mind őt figyelik. Végül egyikük bólintott, Tobi pedig visszafutott Aurórához, megfogta az egyik karját és húzni kezdte. – Siessünk!

Auróra meggyorsította a lépteit; nem csak azért, mert szerette volna mielőbb látni a Királyt és a Királynőt, hanem zavarták az arcára tapadó tekintetek.

– Miért néznek így engem? – kérdezte, amikor maguk mögött hagyták a csoportot.

– Mert ember vagy – felelte Tobi magától értetődően.

– Ez miért olyan különös? Lehetnék akárki ebből a városból, hisz semmiben sem különbözök tőletek, talán csak a ruháim mások.

– Tévedsz, nagyot tévedsz. Mindannyian látják a fényed.

–  Nekem van fényem? Eddig senki sem szólt, hogy világítanék a sötétben.

Tobi mélyet sóhajtott, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt megállt, és olyan arckifejezéssel, mintha azt kiáltaná magában „hihetetlen, hogy semmit sem tud”, magyarázni kezdett: – Az emberek ritkán veszik észre, de mindenkinek van fénye. A miénk hófehér, ahogy a tiéd is, annyi különbséggel, hogy itt – tette a szívére a kezét -, ahol a legerősebben ragyogsz, a tied néha piros, néha kék vagy zöld, olykor lila, attól függően, milyen a hangulatod. Ezért szúrták ki azonnal, hogy nem közülünk való vagy, és ha nem kellene minden embert haladék nélkül a Királyhoz vinni, akkor tovább sem engedtek volna, míg alaposan ki nem faggatnak az életedről.

– De mi ez a fény? – faggatózott tovább Auróra.

– A lelked, mi más lenne?

Ennyiben maradtak, és egy szót sem szóltak többet, amíg egy újabb teremig nem értek. A hatalmas bronzkapu előtt álló őrtől Tobi bebocsáttatást kért, a férfi pedig, mihelyst kicsodálkozta magát az embergyermek láttán, eltűnt az ajtó mögött. Egy perccel később kitárult a kapu egyik szárnya, és Auróra izgatottan lépett be Tobi nyomában. A tekintetét itt is a lámpaként tündöklő virágok vonták magukra először, ám amint sikerült szemeivel befogadnia a szokatlanul nagy teret, az egyik ablak mellett észrevett valakit.

A Király körülbelül olyan magas volt, mint Teodór bácsi, ám évekkel fiatalabbnak és gondterheltebbnek tűnt; fekete haja egészen a zergebőr mellény gallérjáig lógott, akár egy kamasznak, a homlokát pedig mély ráncok barázdálták. Tulajdonképpen lehetetlen volt megállapítani a korát. Auróra nem tudta, mit illene tennie, ezért le akart térdelni, ahogy a könyvekben szokás, de a Király gyorsan a csuklója után nyúlt – Ne tedd – kérte -, hadd lássalak inkább! Olyan szép vagy, mint a földi gyermekek – és milyen régóta vártunk már!

– Teljesen egyedül jött közénk – hívta fel magára a figyelmet Tobi -, senki sem segített neki!

– Nyilván szeretnéd végre tudni, hogy miért csapunk ekkora felhajtást körülötted, ugye? – fordult a Király ismét Aurórához. Sötétkék szeme kíváncsian, de kedvesen mérte végig.

– Nagyon szeretném tudni! Viszont az a lény… én nem egyedül voltam, hanem a szilfekkel.

– Ők nem azért vannak, hogy átkísérjék ide az embereket. Persze, nálad más a helyzet – tűnődött el a Király -, és azt sem tudom, hol kezdjek neki az egésznek. Általában sok időbe telik, míg az emberek igazán megértik, hogy kik vagyunk, de ha azt mondom, hogy mi állunk minden világ fölött, talán közelebb jutsz a megoldáshoz.

– Én eddig úgy tudtam, csak a mi világunk létezik – mondott ellent Auróra erőtlenül. Igazából feleslegesnek érezte ezt a magyarázkodást, hisz akármit hitt is, most bebizonyosodott az ellenkezője.

– Ha tényleg így gondoltad volna, akkor soha életedben nem léphettél volna át ide egyedül.

– Az intézetben, ahol éltem, az egyik erdei lény mesélt nekem néha a Királynőről, de egyetlen másik világot sem említett meg, és a nevelőszüleim sem, pedig ők sokat tudnak ezekről a dolgokról.

– Régen sok különböző világ létezett – fogott bele a részletekbe a Király -, de ma már csak egy maradt, a tiétek. A többinek lejárt az ideje, mert nem tarthat minden örökké, főleg nem azok a dolgok, amelyek folyamatosan változnak és fejlődnek. Egyik sem pusztult el, nehogy ezt hidd, csupán mind beleolvadtak Csillagkertbe – ezt a helyet, ahol most vagy, így nevezték el az emberek réges-régen. Csak ők tudtak nevet adni neki, senki más, egyetlen világ teremtménye sem volt olyan, mint ti, földiek.

– Mi mások vagyunk?

– Egészen különlegesek vagytok. A ti világotok született meg először, azóta pedig sok másik már rég a végéhez ért, és mert annyira tudtok hinni, mindenhonnan kaptatok egy kicsit, még mielőtt észrevettétek volna.

– Az emberek egyáltalán nem hisznek ezekben a dolgokban – felelte Auróra csüggedten. – Az erdei barátom figyelmeztetett rá, hogy a magamfajták veszélyben vannak, mert még mindig kevesen vagyunk. Akkor mire jó ez az egész? Miért nem jön ide mindenki?

– Erre már nem felelhetek. Nem az a dolgunk, hogy a választ megadjuk, hanem hogy vigyázzunk rátok, míg magatok meg nem találjátok azokat. Te viszont itt vagy, ez pedig felér egy kisebb csodával, mert sosem tudhatjuk, mikor fedezik fel valaki, hogy eljöhet közénk. Ráadásul egyre biztosabb vagyok abban, hogy szükségünk van rád, Auróra.

– Rám? – húzta össze a szemeit a lány gyanakodva.

– Ne érts félre – tette fel a kezét a Király -, nem arra kérlek, hogy maradj itt, épp ellenkezőleg. Ha felkeresed velem a Királynőt, ott mindent elmesélek neked.

Miközben átvágtak a széles termeken – már maga sem tudta, hogy merre mennek -, egyetlen csillagkertivel sem találkoztak össze, csupán a nyugvó város képét figyelhették az ablakokból. Hiszen éjszaka van, ilyenkor már mindenki alszik.

– A Királynő beteg, ezért csak egy rövid látogatást teszünk nála – jegyezte meg a Király halkan, mire Auróra felocsúdott a város bámulásából.

– Ha tényleg rosszul van, akkor nem szeretném zavarni – szabadkozott illedelmesen, ahogy a nevelőnők tanították az intézetben. Bármilyen kíváncsi volt, a belénevelt udvariasság kipréselte belőle ezeket a szavakat.

A Király azonban, mintha meg sem hallotta volna, határozottan lépdelt tovább. Auróra ezt felettébb különösnek találta, de nem szólt: ha ennyire szeretnék, meghallgatja, mit mesélnek, habár aligha segíthet nekik. Valószínűleg kiábrándítónak találnák, ha tudnák, hogy mennyire kis része van a világ folyásában. 

A Királynő szobájában félhomály uralkodott; a résnyire húzott függönyön keresztül beszűrődött ugyan némi városi fény, de sehol sem voltak virágok, amelyek lámpásként szolgáltak volna. Auróra megállt Tobi mellett az ajtóban, és míg a Király a félkör alakú ágyhoz sietett, megpróbálta kitalálni, mit kellene pontosan látnia. Annyit sikerült megállapítania, hogy a lepedők között egy test mozog, semmi mást – aztán váratlanul felült valaki az ágyban.

–  Ő az – suttogta Tobi áhítattal.

A nő sápadt arca és hófehér ruhája szinte beleveszett a takarókba, csak hullámos, sötétbarna haja ütött el valamelyest a világos háttértől. Auróra megdermedve bámulta, miközben valahonnan a távolból a fülébe kúsztak Elza szavai: „olyan, mint egy csillag az éjszakában”, mert a Királynő pontosan ilyen volt. Karcsú ujjaival kisimította szeméből az egyik kócos fürtöt; az ajkai remegtek, és bár láthatóan nehezére esett a mozgás, magához intette Aurórát: – Üdvözöllek itt, drágám! – szólalt meg halkan. – Te fogsz nekünk segíteni?

– Még semmit nem árultam el neki – jegyezte meg a Király az ágyra telepedve -, de nincs okunk tovább várakoztatni téged, Auróra, és az időnk is fogytán van. Volt valaha egy lányunk, gyönyörű és eleven, ám elég meggondolatlan ahhoz, hogy a tudtunk nélkül a földre szökjön. Az első pillanattól fogva szerette az embereket, és egyre többször próbált meggyőzni bennünket, hogy ha egy ideig köztetek élhetne, véget vethetne az önpusztításotoknak – csakhogy a megjelenésével felborult volna az egyensúly. A tiltásunk ellenére megpróbált segíteni nektek, de egyedül nem volt elég erős, hogy megtörje a világok szabályait. Az utolsó pillanatban emberré kellett változnia, hogy fennmaradjon a harmónia.

– Azóta nem tért vissza?

– Senki sem látta többé – mondta a Királynő. – Még nem értheted, de minden világnak megvannak a maga törvényei, amelyeket nem lehet félresodorni. A hercegnő sem kerülhette el ezeket a szabályokat, és amikor úgy döntött, hogy közétek vegyül, ugyanolyan öntudatlan csecsemőként kellett újrakezdenie mindent, akárcsak nektek.

Auróra már értette, hogy mit várnak tőle: keresse meg az emlékevesztett hercegnőt. Ha józanul gondolkodik, azonnal nemet kellett volna mondania, ám ahogy ránézett a Királyra és a Királynőre, elszorult a szíve: hát van valahol egy lány, aki pontosan olyan magányos, mint ő? Akad valaki a Földön, aki éppolyan árva, mint mindannyian az intézetben, és akit valahol mégis visszavárnak? Ez a kósza gondolat hamarabb döntött a sorsáról, minthogy végigjátszotta volna magában a lehetőségeit.

– Mit kellene tennem érte?

– Próbálj meg a nyomára bukkanni – kérte a Király nyomatékosan. – Sokan, akik már jártak Csillagkertben, évek óta keresik a lányomat, de te voltál az egyetlen közülük az eltűnése óta, aki egyedül jöttél közénk. Ez azt jelenti, hogy senkinek sincs a tiédhez fogható hite, márpedig épp erre van szükségünk a hercegnő felkutatásához.

– Ez nagyon nehéz feladatnak tűnik – sóhajtott fel Auróra -, hiszen rengeteg ember él a világon. Miről ismerhetném fel, ha ugyanolyan, mint bárki más?

– Talán veled egyidős lehet mostanság, és nála van az egyik csillagkristály. Az ékkövek jelképezik a hatalmunkat, ezért a hercegnő azt hitte, hogy ha elviszi az egyiket, mindent megoldhat a földön. Tudom, hogy ezzel nem kerülsz közelebb a megoldáshoz, de nem leszel egyedül: a lények és a hozzád hasonló emberek mind a kezed alá dolgoznak majd.

– Ha akarod, szívesen segítek neked – ajánlotta fel az eddig némán álldogáló Tobi -, én úgysem boríthatom fel az egyensúlyt. Egyébként sem veszélytelen vállalkozás a hercegnő nyomára bukkanni.

Auróra szeme elkerekedett, és bizonytalanul az alsó ajkába harapott. – Félnem kellene valamitől? Talán létezik egy jóslat arról, hogyan kellene megszabadítani a hercegnőt?

– Ezt a butaságot meg honnan vetted? – kérdezte Tobi ki-kibuggyanó nevetéssel.

– A könyvekben, amiket olvastam, gyakran voltak jóslatok, amelyeket mindig sikerült beteljesíteni.

– Ez a valóság, Auróra, nem egy mese.

– Épp ezért olyan hihetetlen az egész. Ha csak elképzelném, hogy Csillagkertben vagyok, azt nem kellene megkérdőjeleznem, mert a fejemben minden lehetséges, de a valóságban semmi.

– Márpedig itt minden igaz – bólogatott a Királynő. Auróra csak most vette észre, hogy kipirult; ha a fáradt karikák nem is tűntek el a szeme alól, sápadtsága már sehol sem volt. A remény nagyobb szépséget ad, mint bármi más a világon.

– A veszélyhez visszatérve – szólalt meg a Király komor hangon -, nem akarok neked hazudni, Auróra. Nem mindenki szeretné, hogy a lányom hazataláljon, és azt sem tudom garantálni, hogy senki nem fogja akadályozni az utadban.

Auróra kissé megborzongott, aztán egy vállvonással letudta az aggodalmait. Ha azt mondják neki, hogy lépten-nyomon gyilkosok követik majd, valószínűleg megijed, mert azok hús-vér emberek lennének; de senki nem mondta el, hogy ki vagy mi az ellenség, Auróra pedig nem kérdezett rá. Jobb az, gondolta magában, ha egy ideig nem töri rajta a fejét. Ez volt az egyik legrosszabb tulajdonsága: a zavaró dolgokról igyekezett nem tudomást venni, és egész jól ment neki. Olyan mélyre el tudta temetni a nem kívánatos információkat, hogy amíg szembe nem kellett néznie velük, csöppet sem aggasztották.

Egyébként sem lett volna ideje aggódni, mert egy óra alatt annyi meglepetéssel találta szembe magát, hogy még felsorolni is nehéz lett volna őket, nemhogy megérteni. Ráadásul magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért, ám ahogy teltek a percek, egyre inkább érezte a lelke mélyén, hogy belehal, ha nem láthatja még egyszer ezt a ragyogó várost.

– Szeretnék megint eljönni ide – bökte ki bátortalanul.

– Sejtettem – bólintott a Király -, mindig mindenkit visszahúz ide a szíve.

– Akkor szabad?

– Amikor csak akarsz, ha vállalod a feltételét. Észrevetted, hogy olyan ez az egész, mintha egy kapun járnál ki-be? Fizetned kell azért, hogy kimehess és azért is, hogy bejöhess. Az ára pontosan egy nap az életedből, minden alkalommal, amikor itt vagy. – A Király egyenesen Auróra szemébe nézett, nem bámult el mellette, ahogy mások tették volna, amikor bevallják, hogy a segítségre még rá is kell fizetni. – Mi szenvtelenül beszélünk erről, mert tudjuk, hogy egy nap semmiség, de az emberek másképp gondolkodnak.

Nem, vélte magában Auróra könnyedén, egy nap tényleg semmi. Sőt még tíz-húsz nap is az, tulajdonképpen megéri ennyivel kevesebbet élni, ha cserébe láthatja Csillagkertet. Pedig tényleg nem értette, miért akar mindenáron visszatérni. Rengeteg kérdése lett volna még, ha nem szorítja úgy az idő, de attól tartott, ha Lídia néni véletlenül benéz a szobájába, észreveszi az üres ágyát.

– Mennem kell, mielőtt rájönnek, hogy eltűntem.

– Erről teljesen megfeledkeztem – kapott észbe a Király -, de könnyen hazajutsz, és olyan lesz, mintha egy perc sem telt volna el az érkezésed óta. Tobit elküldjük hozzád néhány nap múlva, hogy a segítségedre legyen a keresésben.

– Találd meg a lányomat, kérlek – fűzte hozzá a Királynő, miközben megpróbált felülni az ágyban. – Túl nagy árat kellene fizetni azért, ha tovább maradna a Földön.

A visszafelé út csendes volt, és senkivel nem találkoztak, aki megbámulhatta volna Aurórát. Egy kicsit már bánta, hogy ennyire sietni akart haza, de esze ágában sem volt megijeszteni a nevelőszüleit vagy Bellt. Úgysem árulhatta volna el nekik, hogy hol járt az éjjel.

– Hihetsz a véletlenekben – mondta neki a Király búcsúzóul -, és abban, hogy csak a sors furcsa szeszélye vetett ide téged, de akár így van, akár nem, a lényeg mégis az, hogy eljöttél. Ha igazán ismered a világot – és neked ismerned kell, különben sosem tévedhettél volna ide -, akkor azt is tudod, hogy nincs mitől félned.

– Semmitől – mondta Auróra magabiztosan, majd egy gyors szökkenéssel ugyanott termett, ahol Tobi rátalált. Látta, ahogy a lába alatt felfénylenek a körök, és látta a Király utolsó intését is. Alig pislantott egyet, máris a padláson találta magát; a szilfek szétrebbentek és eltűntek az egyik sötét sarokban, ahová a Hold fénye már nem ért el. Auróra mélyet lélegezve az ablakhoz lépett, hogy kilessen, és örömmel nyugtázta, hogy a lidérc – ahogy innentől kezdve nevezte a gomolygó alakot – eltűnt. Az utca üres volt, a padlás is, az égen pedig nyoma sem volt annak, hogy egy láthatatlan lépcső a csillagokig vezetne.

Auróra lábujjhegyen leosont a lépcsőn, vissza a szobájába. De az álom, ami eddig is elkerülte, most még inkább meghátrált: egészen reggelig nyitott szemmel kuporgott az ágyában, azon tanakodva, hogyan fogjon neki a keresésnek.