Kovács Ákos: Hétköznapi Messiások

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] Sci-fi, fantasy körkép[/button]

 

 

Gilbert E. Carpenter dideregve állt az erkélynek támaszkodva a lepusztult bérház hatodik emeletén. Elmerengve figyelte a távoli űrkikötőt, ahonnan hatóránként indultak hajók a szerencsésekkel az Újvilágba. Egy utolsót beleszívott a körmére égett cigarettába, és szemét le nem véve az emelkedő űrhajó fényeiről, a csikket a mélybe ejtette.

Újvilág, húzta el a száját fanyarul, valamikor ezt a helyet nevezték így. Hihetetlen, hogy egykoron boldog s boldogtalan ide kívánkozott, a jobb élet reményében. Amerika a korlátlan lehetőségek hazája! Manapság, aki teheti, menekül, nézett némán a távolodó hajó után. Végül is sikerült elérni különösebb atomháború nélkül, hogy a Földből az lett, ami. Leéltük, és kész. Sebaj, ott a Föld hasonmása, harsogták a reklámok: a Green Mirror, az új paradicsom! Úgy tűnik, elfogytak az istenek, fintorgott Carpenter az elnevezésen. Éljen a bölcs, űrutazó emberiség, aki hátrahagyhatja a szemétdombját. Van már új ékkő! A Green Mirror mindannyiunké! Hozd a pénzed, és mehetsz az édenkertbe! Vagy ha nincs, dögölj meg a pokolban – legszívesebben leköpte volna az Adrienne-öbölben grasszáló csupa mosoly fürdőruhás reklámcsaládot.

Gilbert negyvenegy éves volt és már jó ideje munkanélküli. Ahogy a kerület – és még sok ezer kerület – lakói, ők is a számukra reggelente kiosztott fejadagokból tengődtek.

Bentről lárma hallatszott ki. A kilenc éves Rafaela és a hatéves Lidia a konyhában éppen a kevéske vacsorán veszekedett. Felesége, Brenda minden anyai tekintélyét latba vetve próbált igazságot tenni. A mindennapos marakodás hangjai az ereszkedő alkony árnyaival karöltve előcsalogatták Gilbertből önsajnálatot. Szeme fátyolos lett a gondolatra, hogy még vacsorát sem képes biztosítani a családjának. Imádta őket teljes szívéből, de a szegénység egyre többször felülkerekedett a szereteten, és olyan viták melegágyává vált, amire azelőtt gondolni sem mert.

Megtörölte a szemét. Megfordult, és visszament a szobába.

– Legalább a fűtés még működik – morogta maga elé.

– Mondtál valamit? – kérdezte a szobán átrobogó Brenda, aki a lefekvés előtti utolsó teendőket intézte a lányoknál.

– Semmit.

Leült, és jobb híján a televíziót kezdte nézni. Az ükapáink is tévének hívták azokat az ormótlan ládákat, jutott eszébe; az elnevezés érdekes módon annak ellenére megmaradt, hogy ez a mai nyomaiban sem emlékezetett a régi készülékekre. A szemközti fal jó kétharmadát beborította. Erre volt pénz, ha másra nem is; a tömegeket befolyásoló (kordában tartó?) eszközöknek el kellett jutni a tömegekhez.

Gilbert délután körülnézett a környéken, hátha akad valami alkalmi munka. Persze nem talált, de megtudta, hogy a szomszéd kerületben leálltak az alapszolgáltatások. (Az ottani közös képviselő halála óta a helyére pályázók inkább pitiáner hatalmi csatározásaikra fordították figyelmüket a régen esedékes törlesztés helyett. Gilberték vezetősége szerencsére egy fokkal bölcsebbnek tűnt.) Hja, kérem, a vízét és a gázért fizetni kell! Egyvalami működött rendületlenül: a népbutítás a tévén keresztül. Ugyanazt kapták, amit a rómaiak adtak a népnek. A kenyér reggel érkezett szűkös fejadag képében, a cirkusz házhoz jött a tévén keresztül. Bölcs vezetőség ide vagy oda, Gilbert tartott tőle, hogy hamarosan hozzájuk is csak a cirkusz fog érkezni.

Megrázkódott. Erre nem akart gondolni.

Már majdnem ráröffentett a készülékre, hogy váltson csatornát, de visszafogta magát. Ugyan minek? Lényegében mindegyiken ugyanaz ment: a Világkormány vég nélküli propagandaműsorai, megspékelve a legkülönfélébb valóságshow-k érdekfeszítő világával. Ez volt az ára az ingyen tévézésnek.

Hüppögést hallott a konyhából. Nagyot nyögve felállt, és a hang irányába indult. Feleségét a konyha közepén találta, rázkódó vállal, arcát a kezébe temetve.

– Mi baj, szívem? – fogta át Brenda derekát.

– Mi lesz velünk? – zokogta a nő.

– Holnap átnézek Eldonék kerületébe, talán ott még lesz valami – mondta nem túl nagy meggyőződéssel, hiszen munkát szinte lehetetlen volt találni.

– Mi lesz, Gilbert? Mi?! – tört ki Brenda. – Féléve nincs munkád! Tegnap két lépcsőházat kitakarítottam, amikor mondták, hogy többé nem tudnak fizetni érte. Vége! Keveset adtak, de már az sincs!

– Miért nem mondtad ezt eddig? – döbbent meg.

Brenda kiabálni kezdett:

– És ha mondom? Az változtat valamin? Nincs mit enni a gyerekeknek! A fejadag nem elég!

Kitépte magát Gilbert karjából, felkapta Rafaela kistányérját az asztalról, és a falhoz vágta.

– Minek ide ez a sok tányér, úgysem lesz mit enni a kicsiknek! Elegem volt, érted? Elegem! – Megragadta a másik tányért, és azt is összetörte.

Gilbertet megrémítette a váratlan dühkitörés. Tehetetlenül nézte, ahogy Brenda leroskad a székre, és zokog, szívtépően zokog. Odalépett hozzá, és a férfiakra jellemző tehetetlenséggel próbálta vigasztalni, esetlenül simogatva a haját. A hisztéria fokozatosan csillapodott.

– Lefekszem – állt fel a nő, szemét törölgetve.

Ezer gondolat próbált utat törni a teljesen megzavarodott férfi fejében, ám csak egy ért el a tudatáig: miért nem ébredtek fel a kicsik?

Már egy órája nézte a műsort, a Világkormány gazdasági fellendülést biztosító és a jólétet konzerváló intézkedéseiről, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Meredten bámulta a képet, az eszével viszont máshol járt.

– Gondolkodtam, Gilbert – riadt fel felesége hangjára. Világoskék hálóingben és papucsban állt mellette.

– Miért nem alszol, szívem?

– Adjuk el őket! – suttogta a nő.

Gilbert döbbenten hallgatott. Bevett szokás volt, de váratlanul érte.

– Jobb életük lesz, elviszik őket a Green Mirrorra – hadarta gyorsan Brenda.

– Nem lehet… én… én… szeretem őket… – Okosabb nem tellett tőle ebben a pillanatban.

– Mindenkinek jobb lesz így, soha többé nem fognak nélkülözni semmit. Van beleszólásunk, hova kerülnek. Sok rendes gazdag család örülne nekik. Értsd meg, Gilbert! Nem bírom nézni, hogy éheznek! Én azt akarom, hogy boldogok legyenek! Bármi áron, érted?

A férfi hitetlenkedve, némán ült. Ez az utolsó vacsora valamit végleg megváltoztatott a feleségében. Brenda, aki ölni tudna a gyerekeiért, korábban soha nem mondott volna ilyeneket.

– A Green Mirroron nagyon jó dolguk lesz. Az maga a paradicsom. És egyszer talán… meg is látogathatjuk őket. – Érződött, inkább magát győzködi, mint a férjét. – Az értük kapott pénzt rájuk költenénk, és… mi is elköltözhetnénk innen, vagy tudod mit, Gilbert? Utánuk mennénk a…

– Brenda… Brenda… – paskolta meg a nő kezét nyugtatóan. Krákogott egyet, hogy elfojtsa a mélyről feltörni készülő zokogást. – Feküdj le, szívem, reggel mindent megbeszélünk.

Akár egy beteget, vezette vissza szipogó feleségét a hálószobába, aki engedelmesen lépkedett mellette. Lefektette, és gondosan betakargatta.

– Te nem fekszel le? – függesztette rá szomorú szemét Brenda.

– Még nézem egy kicsit a tévét – motyogta zavartan. – Jó éjt, szívem!

Bénultan kitántorgott a hálóból, és lerogyott a nyúzott fotelbe. Csak ült a félhomályba burkolózott szobában, alig érzékelve az őt ostromló reklámok szivárvány kavalkádját. Elértek egy ponthoz. Brenda eddig bírta; ő már döntött.

Én azt akarom, hogy boldogok legyenek! Bármi áron, érted?

Üresnek, kiégettnek érezte magát. Agya nem kecsegtette a bölcsek kövével, csupán az elkeseredett gondolatokat állította körpályára, hogy újra meg újra visszatérjenek hozzá:

Munkát kell találnom! Reggelig megoldás kell, bármi áron! Reggelig megoldás kell!

Ennél tovább nem jutott, akárhogy is erőlködött. Tíz körömmel kapaszkodott az utolsó gondolatfoszlányba. A nihil csapatai azonban feltartóztathatatlanul törtek előre. Az összes várva várt ötlet elárulta, és átállt a láthatatlanul lapítók oldalára. Az utolsó gondolatfoszlány még vele volt, még harcolt, bár mind reménytelenebbül; bukása fogja aktiválni az elkerülhetetlen szakítópróbát. És az csak egyféleképpen végződhetett: megszűnnek család lenni.

Reggelig megoldás kell!

Nincs megoldás. Eladják őket, és elmennek. Rafaela és Lidia sírnak egy kicsit, hogy néhány hónap elteltével már csak rossz emlék legyen nekik az egész eddigi életük.

Kibírná-e, ha tudná, hogy jól élnek, de számára nincsenek? Ha nem látja őket, az olyan, mintha meghalnának.

Reggelig megoldás kell!

Gondolkodni… gondolkodni…

Nincs megoldás. Nincs más megoldás, te jó isten!

Sötétség! A reklámok megszűntével a szoba rövid időre teljes sötétségbe borult, ez váratlanul kirángatta a levertségből. Feszülten figyelte, mi vonhatta magára a figyelmét, de csak a következő műsor bevezető szignálja jelentette a változást. Az első taktusokból azonnal rájött, melyik show műsor következik. Tegnap még habozás nélkül kikapcsolta, és ment aludni. Most nézte.

A fal sötétkékbe borult. Középen apró fehér pont indult lassú növekedésnek, belsejében fekete alak körvonalai tűntek fel. Idegesítő zene harsogott a hangszórókból, az immár tekintélyes méretű hófehér karika aranyszínűvé változott, az alak éles kontúrokat vett fel. Hosszú hajú, szakállas, fején töviskoszorúval ábrázolt férfi rajzolódott ki a néző előtt. A zene elviselhetetlen magasságokba csapott. Gilbertet felkavarta ez a kezdés. A most következő részt különösen utálta: a kép megremegett, majd hangos dördüléssel bevágódott a főcím, alul-felül körülölelve a valóságshow logóját:

MEGVÁLTÓ – Meg Tudnék Halni Érted?

A kép kivilágosodott. Divatosan öltözött, ötvenes éveihez közeledő, erősen kopaszodó férfi lépett a kamerák elé.

– Éééééés, újra itt vagyunk, kedves nézőink! – emelte magasba mindkét karját az elhúzott mondat végére. – Köszöntöm önöket a Megváltó negyvennyolcadik heti hatodik játéknapján!

Fülsiketítő üdvrivalgás kísérte a színpad mellett helyet foglaló közönség részéről a felvezetőt.

– Santo, Santo! – skandálták kórusban a műsorvezető, Santo Zupfer nevét.

Santo roppant elégedetten hallgatta pár másodpercig, majd csendre intett.

– Lesz-e ma Megváltónk? – folytatta kiabálva. – Melyik két versenyző marad a holnapi döntőre? Ki nyeri meg önök közül a Holdutazást? Óriási izgalmak elé nézünk a következő órában! Most kiderül, mennyit ér a szeretet! Adhatunk-e többet szeretteinknek az életünknél? Oda merjük-e adni? Vajon hogy dönt a kiszavazottunk? Várjuk szavazataikat, ki legyen a mai Megváltó, és tippeljenek, valóban az lesz-e? Egy szenzációs Holdutazást sorsolunk ki a helyesen tippelők között!

– Vegyél már levegőt! – mormogta magában Gilbert.

– És, hogy dönt Ön? – mutatott a kamerába a tévénézők felé Santo Zupfer. – Ön vállalná? Ha igen, jelentkezzen az alábbi címen, és a hétfőn induló negyvenkilencedik heti játékban eséllyel indulhat a fődíjért! Még van hely – kacsintott ki. Alul megjelent a műsor jól ismert postacíme.

– Ismételjük át a heti történéseket! Nyolc versenyző indult a negyvennyolcadik heti fődíjért, és ötüktől a hét folyamán már elbúcsúztunk. Az öt kiesett versenyzőből négyen az MG 438 terraformálását választották (enyhe fütty a nézők soraiból), egy pedig vállalta a Megváltó szerepét. Mára hárman maradtak játékban, egyiküktől így vagy úgy hamarosan elköszönünk, ketten pedig továbbjutnak, és részt vehetnek a holnapi, mindent eldöntő megmérettetésen.

Santo hangját lekeverték, a szokásos kedvcsináló bejátszások egyike következett: tengerpart, nyár, fiatalság, önfeledt szórakozás.

– Nézzük a nyereményeket! – tért vissza a műsorvezető. – A végső győztes a következő fantasztikus ajándékokkal térhet haza: négy személyre szóló letelepedési engedély a Világkormány jóvoltából a Green Mirroron…

Egetverő ováció fogadta a bejelentést.

– …ahol egy minden igényt kielégítő luxus villa várja az Adrienne-öbölben…

Néhányan felugráltak, mintha a saját nyereményüket ünnepelnék.

– …valamint a gondtalan élethez nélkülözhetetlen havi életjáradék szintén a Világkormány felajánlásából!

A közönség megőrült.

– Rengeteg kérdést kaptunk, és kapunk folyamatosan az életjáradékot illetően, de a játék szabályai nem teszik lehetővé, hogy az összeget nyilvánosságra hozzuk. Legyen elég annyi, hogy eddig nyerteseink közül még senki nem panaszkodott.

Ismét rövid bejátszás következett az Adrienne-öböl híres, háromszázötven kilométer hosszú tengerparti gondtalanságából. Bársonyos zöld ligetek, azúrkék tengervíz, csillogó villák és hívogató medencék tündököltek a Green Mirror gazdagságában. A korábbi győztesek egymást túllicitálva bizonygatták, miért is érdemes benevezni a Megváltóba.

– Mire vársz még, Gilbert?! – A férfi riadtan felugrott a fotelből. Szíve hevesen vert. Brenda hangja halálra ijesztette. Gyorsan körbenézett, de nem látott senkit. Hiába kereste feleségét, egyedül állt a fotel mellett, remegve. Brenda és a lányok aludtak, csak ő volt ébren. Idegi kimerültsége a nap végére hallucinációban csúcsosodott ki. Érezte, hogy rögvest le kellene feküdnie, de lassan, megnyugodva visszaereszkedett, és a Megváltóra koncentrált.

– …tehát Ernest, Darnell és Hoyt…

A három versenyző komoly arccal ült Santo mögött. Gilbert fejcsóválva fixírozta őket. Felfogták, mire vállalkoztak?

– …közül, aki a legtöbb szavazatot kapja önöktől, az kiesik a versenyből, és élete nagy döntése vár rá. Két lehetőségből választhat: vagy lemond a Megváltó címmel együtt járó egyedülálló kedvezményről, és öt évre az MG 438-ra kerül terraformálónak, vagy pedig ő lesz a Megváltó, és vállalja a…

– Halált! – ordította vadul a közönség.

Az MG 438 rosszabb, mint a halál, tűnődött Gilbert. A terraformálók próbáltak a pokolból paradicsomot varázsolni a sivár bolygón. A helyi viszonyok és a kipusztíthatatlannak tűnő őslakosok ellenállása miatt ez a vállalkozás eddig hamvába holt kísérletnek bizonyult. A terraformáló egységek kimondva, kimondatlanul a Világkormány félkatonai szervezetei voltak, melyek fegyvereikkel próbálták meggyökereztetni az emberi kultúrát az MG 438 különböző pontjain. Terraformálásról szó sem volt. A bolygón újra és újra létrehozott földi bázisok egy-két hónapon belül megsemmisültek a helyi hordák csapásai alatt. Hullottak az emberek vég nélkül, de a Világkormány nem hátrált. Gilbert osztotta azok véleményét, akik meg voltak győződve róla, hogy a Megváltót az MG 438 veszteségeinek pótlására találták ki. Hallotta a szóbeszédet, hogy a Világkormány szponzorálásával legalább ötvenféle Megváltó játék zajlik szerte a Földön a helyi sajátosságok figyelembevételével. Ezek egyik alternatívája mindig az MG 438; egy kétségbeesett kiút a halál torkából.

– A halált – ismételte Santo ünnepélyesen. – Ha ezt választja, akkor önök előtt teljesíti megváltói kötelezettségét, és másnap az általa előre megnevezett három kedvezményezett, családtag vagy közeli ismerős, indulhat a Green Mirror Messiás lakóövezetébe, ahol biztos megélhetés várja. Az utazás és a letelepedés költségviselője a Világkormány! – nyomatékosította az utolsó szavakat, hangját felemelve. Homlokán apró verejtékcseppecskék jelentek meg.

– És a lényeg! A legfontosabb! – rikácsolt tovább. – Aki hármuk közül utolsónak marad, az megváltás nélkül, élve, még egyszer mondom, élve jut el családjával az Adrienne-öbölbe, és a világ legboldogabb embere lesz!

A vendégek ujjongtak, de kisebb hangerővel. Már az eseményeket várták.

– Tehát szavazzanak, emeljenek valakit megváltói magaslatokba! Rövid szünet után megtudjuk, hogy Ernest, Darnell és Hoyt közül kire vár ma a küldetés. Az eredményhirdetés előtt, azonban ismerkedjünk meg az egyik jövő heti játékosunkkal. Kérem a bejátszást!

– Na? – Gilbert megmerevedett. Brenda! Jobbra és balra pislogott, de semmi mozgást nem érzékelt.

Nagyot sóhajtva behunyta a szemét. A képek már egy másik valósághalmazból érkeztek, összekeveredve önmagukkal. Rafaela és Lidia kacagva futkostak egy apró kiskutya után a Green Mirror szívmelengető napfényében; a vakkantás hatalmas robbanássá erősödött, éktelen robajjal omlott össze a terraformáló bázis, melynek lángtengerében ő, Gilbert E. Carpenter állt egyedül, szemben a beözönlő maszkos őslakosokkal. Lenézett a jobb karjára. Kezét harminc centis, recés szélű fémdarab döfte át, hegyes végén szeme láttára csepegett ki belőle az életereje. Tekintete még lejjebb vándorolt. Házuk lapos tetején állt a törmelékes peremen az utca felett, mellette a mozdulatlan Brenda meredt maga elé. „Eléééég…” – sikított fel a nő, és kiterjesztett karokkal elugrott. Santo Zupfer nyújtotta felé könyörgőn véres kezét a bázis romjai alól, fél arca hiányzott: „Carpenter, könyörgöm, legyen a Megváltóm!” – suttogta rekedten. A suttogás szélviharrá erősödött, az erős szél majdnem lesodorta a tető széléről. A sikítva zuhanó Brenda hangját elnyomta a távolban emelkedő űrhajó egyre erősödő dübörgése, aminek ablakaiból a mosolygó Rafaela és Lidia integetett felé. Ahogy felesége fokozatosan átalakult, az angyal lágy ívet írt le, és hihetetlen sebességgel az űrhajó után repült. Pár másodperc múlva a nevető lányok, akik már maguk voltak az űrhajó, és az őket kísérő angyal egy utolsó villanással eltűntek a boldogság irányába, magára hagyva Gilbertet…

– Neee! – hallotta saját nagyon furcsa hördülését, és felpattant a szeme.

Érezte szíve veszett dobogását. Remegve a zsebébe nyúlt cigarettáért. Elbóbiskoltam, kezdett képet ölteni számára a valóság. Pár slukk után a felindultság alábbhagyott, de a rendezetlen képek még az agya körül sziporkáztak, őrá bízva szétválogatásuk emberpróbáló feladatát.

Feladta, megpróbálta kiüríteni zaklatott elméjét. A legegyszerűbbet választva, az előtte villogó fal bal felső sarkát kezdte bámulni, de nem volt menekvés, Santóra nem lehetett nem odafigyelni.

– …hármuk közül az, aki a mai napon Megváltó lehet, az önök szavazatai alapján, nem más, mint Ernest!

A kamera a három versenyző arcát pásztázta a nézők ordítása közepette. Két mennyország, egy pokol.

Ernest lassan felállt, és kötelességének tudatában Santóhoz támolygott. Látszott rajta, leszámolt mindennel. A zene már-már horrorfilmekbe illően rikoltozott.

– Ne is húzzuk az időt, Ernest! – hadarta a műsorvezető, sutba dobva az ilyenkor szokásos kérdezősködést. Az adásidő nagy úr, fanyalgott a lassan magához térő Gilbert. Pusztulj gyorsan, és elfelejtünk!

– Lássuk, lesz-e ma Megváltónk? Ernest, mi a választás? – csapott le viharként Santo a szerencsétlenre.

Síri csend. Ernest nagyot nyelt. Eljött számára a döntés pillanata.

– Én… akarok… lenni… a… Megváltó – mondta ki lassan a megszokott formulát.

A kamera az őrjöngő nézőket mutatta: a néhány zokogó, valószínűleg rokoni vagy baráti arcon gyorsan átfutott a rendező, gondosan bevágva az örömittas halálvárókat.

Gilbert nem tudta levenni szemét a képernyőről. Ezen az estén a műsor szinte hipnotizálta. Ez lenne a megoldás? Íme, valaki, aki jobban szereti a családját a saját életénél. Mi kell egy ilyen döntéshez? Elég hozzá a nyomor? A szeretett lény szenvedése kiválthatja az emberből az önkéntes pusztulást, hogy mindent örökre eldobjon?

Úgy tűnt, igen. Ha nem is sokan, hetente egy-két elkeseredett ember vállalta a Megváltó szerepét. Ebben állt a műsor sikere. Nem tudni, ki szánja rá magát, nem tudni, melyik napon, de halál lesz. Az emberek perverz kíváncsiságát ennél semmi sem izgatta jobban.

Santo és Ernest már fenn álltak a nézők feje felett. Alattuk három átlátszó energiatartály ásítozott. Az elsőben középtájon összefüggő mélyvörös energiaháló feszült, a másodikban fénycsóvák suhogtak hangtalanul a tartály függőleges hosszában, a harmadikban energiadárdák meredeztek az ég felé. Csak a látványt szolgálták; az energiamező érintése azonnali halált okozott. Az energiaháló porrá hamvasztotta a szerencsétlent, a dárdák lyukakat égettek, de a holttest egyben maradt. Az energiakorbács tűnt a legkegyetlenebbnek: az darabolt. A műsor készítői a legbetegebb nézők kiszolgálására is felkészültek.

– Háló, dárda vagy korbács? – kiáltotta a kérdést a világba Santo.

– Háló – húzta ki magát Ernest elszántan.

A másik két tartály sötétbe burkolózott. Minden fény az energiahálóra irányult.

– Kérném a visszaszámlálást! – intett Santo a közönség felé.

– Tíz, kilenc…

Gilbert megbabonázva nézte az öngyilkosjelöltet.

– …nyolc! – hangzott a kórus.

Mire gondolhat? Pár másodperc, és mindennek vége!

– Hét!

Fuss el onnan, te őrült, szorította feszülten a fotel karfáját.

– Hat!

Gilbert szeme fátyolosodni kezdett. Látta maga előtt Ernest lányait, akik az ő Rafaelája és Lidiája voltak, látta Ernest zokogó feleségét, aki az ő Brendája volt, és látta Ernestet, aki immár ő maga volt, és ahogy imént a tető széléről bámult lefelé a szárnyaló Brenda után, úgy nézett le az energiaháló hívogató mélyvörös fényözönébe. Csak az angyal nem volt sehol.

– Öt!

Ugorj, rándult meg Gilbert egész testében. Ugorj! Erre születtél, ez a végső feladatod!

– Négy!

Gyerünk, öcsém! Gyáva vagy? Egy beszari kis senki? Éhen hal a családod! Itt a megoldás, erre vártál!

– Három!

– Megkaptad a megoldást, Gilbert! – Kuss, Brenda!, üvöltött fel hangtalanul, teljes önkívületben Carpenter. Én viszem a vásárra a bőröm, én… ÉN… ÉÉÉN…

– Kettő!

Gilbert túl volt az energiahálón, ő már megtette azt, ami még Ernestre várt. Kettő! A kettő után egy jön, és vége. Ennél a pontnál a „remény hal meg utoljára” igazi frázissá válik, egy tovatűnő pillangóvá.

– Egy!

Ernest, te jössz, utolsó erőtlen gondolat egy fáradt agyból. Gilbert kimerülten hátra hanyatlott a fotelben.

– MEGVÁLTÓ! – bömbölt a tömeg.

A tartály szélén álló férfi a kitörő tombolás közepette hangos kiáltással vetette magát a zúgó energiahálóba.

Reggel Brenda érintetlenül találta a férje ágyát. A konyhaasztalon egy papírdarabra firkantott üzenet várta:

Találtam munkát! Pár nap, és minden rendbe jön. Kérlek, addig bírd ki! Csók, Gilbert!

 

 

 

***

Kovács Ákos 1968-ban született. Győrben él és dolgozik egy távközlési cég alkalmazásában. Hobbija a futball és az olvasás, jellemzően SF könyvek, valamint rövid történetek írása. Első novellája 2005-ben született egy játékos kihívásra. A kedvező fogadtatás és a folytatás vezetett el első regénye, a Vágyálmok ligája megjelenéséhez 2010-ben. Írásai a Terra fantasztikus irodalmi antológiában és az Új Galaxis tudományos-fantasztikus antológiában jelentek meg, valamint a Solaria sci-fi magazin internetes oldalán olvashatók.