Kourtney G. Flower: Állandó változás – 1. részlet

Bevezetés

Utáltam a nevelőintézetben lenni, pedig csak két hetet kellett ott töltenem, mégis megváltás volt számomra, amikor kiléphettem a falai közül.

– Nereida, gyere ki kérlek –nyitott be a szobánkba az intézetvezető, Miss King, aki egész jó fej volt a maga vénkisasszonyos módján. Felugrottam az ágyamról, és követtem őt az irodájába. Valami gazdag és klassz nagybácsira számítottam, aki értem jött, hogy elvigyen magával, hogy aztán boldogan éljek. Bár valóban egy férfi várt engem Miss King irodájában, de már első látásra biztos voltam benne, hogy ez se nem nagybácsi, se nem gazdag, se nem klassz. Nagyon nem. Először is, kopasz volt, én pedig ki nem állhattam a kopasz férfiakat, valamiért féltem tőlük. Másrészt magas volt és nagydarab, de nem kövér, sokkal inkább kigyúrt, izmos, sötét farmernadrágot, szürke póló és fekete bőrdzsekit viselt. Földbe gyökerezett a lábam a küszöbön, mikor megláttam a vendégemet, Miss King alig tudott beljebb ráncigálni, hogy bezárhassa mögöttünk az ajtót.

– Nereida, az úr Dominic Carter, és hozzád jött.

Döbbenten néztem rá Miss Kingre, és kétségbeesetten megráztam a fejem. –Nem ismerem ezt az embert.

– Nem is ismerhetsz –szólalt meg most Dominic, és még az ijedtségem ellenére is feltűnt, hogy milyen kellemes a hangszíne a zord kinézete ellenére. –Nem vagyunk rokonok, hanem apukád régi jó barátja vagyok.

– Sosem mesélt magáról –kötöttem az ebet a karóhoz. –Biztos vagyok benne, hogy nem ismerem magát. Egyáltalán, mit akar tőlem?

– Nereida, Mr. Carter érted jött. El szeretne vinni magával –válaszolta Miss King türelmesen, de én éreztem a hangjában egy kis feszültséget. Nyilván alig várta, hogy megszabaduljon tőlünk, legalábbis erre utalt az, hogy gondosan kerülte Dominic tekintetét. Az pedig, hogy engem ki nem állhatott, nem is kérdés, ugyanis nem egyszer kinyilvánította nekem, hogy harminc éves pályafutása során még sosem találkozott ilyen neveletlen gyerekkel, mint én. Pedig én csak szomorú voltam, és kétségbeesett. A kétségbeesésem most pedig még inkább a tetőfokára hágott, ahogy újra ránéztem Dominic Carterre, aki értem jött. Nem akartam vele menni. Inkább az utcán is ellaknék a híd alatt, minthogy egy ilyen félelmetes emberrel tartsak, akiről ráadásul fogalmam sincs, kicsoda. Még hogy apa régi jó barátja! Na persze!

– Elnézést kérek, Mr. Carter –mentegetőzött Miss King. –Tudja, Nereida nagyon nehéz időszakon megy most keresztül.

– Igen, tudom –bólintott Dominic, erre pedig elszakadt bennem a cérna.

– Dehogy tudja! –kiabáltam. –Senki nem tudja, mit érzek, fogalmuk sincs!

Miss King elfojtott egy sóhajt. Már megszokta tőlem az efféle kirohanásokat. –Nereida, menj ki a folyosóra, légy szíves. Beszélnem kell Mr. Carterrel, utána pedig visszajöhetsz. Az ajtó előtt várj, rendben?

Szó nélkül kimasíroztam az irodából, és úgy becsaptam magam mögött az ajtót, hogy csak nyekkent. Megfordult a fejemben, hogy fittyet hányva az utasításra visszamegyek a szobámba, de valamiért nagyon kíváncsi lettem, vajon miről akarnak beszélni. Úgyhogy körbenéztem, nem-e jön senki, majd odatapadtam az ajtóra, és fülelni kezdtem.

– Tényleg elnézést kérek, uram, de mint említettem, Nereida nagyon nehéz időket él most meg –hallottam Miss King hangját. –Borzalmas, hogy tizenöt évesen elveszítette a szüleit, ráadásul olyan tragikus hirtelenséggel…

– Igen, engem is megrázott a hír –felelte Dominic. –Tudja, nekem Nereida édesapja tényleg nagyon jó barátom volt, és megígértem neki még annak idején, hogy ha úgy adódik, akkor számíthat rám. Ezért is jöttem el most a lányáért.

– Ez igazán kedves öntől, de tudja, Nereida-nak az lenne a legjobb, ha a rokonainál helyezkedhetne el. Csakhogy az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy nem tudtuk egyetlen közeli hozzátartozójával sem felvenni a kapcsolatot. Ön esetleg tudna ebben a segítségünkre lenni?

– Ha tudnék, akkor most nem lennék itt –válaszolta Dominic.

– Értem. Nézze, én megértem az ön álláspontjait és indíttatását, de remélem megérti, hogy nekünk is nagyon óvatosan kell eljárnunk ebben az ügyben. Biztosnak kell lennünk abban, hogy önnek nincsenek esetleg hátsó szándékai a lánnyal.

– Ezt teljesen megértem. De azt is tudnia kell, hogy mielőtt idejöttem, már kijártam a szükséges lépéseket a hatóságoknál és az illetékes személyeknél.

Ezután egy ideig csend volt, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam Miss King ítéletét. Annyira csak nem utálhat, hogy kiszolgáltasson egy vadidegen férfinak!

– Van egy javaslatom –érkezett Miss King válasza pár másodpercnyi gondolkodás után. –Amíg nem találunk egy közelebbi hozzátartozót a lánynak, addig elviheti magával. De folyamatos ellenőrzés alatt lesznek, hetente háromszor elmegy magukhoz majd az egyik szakemberünk, és ha bármi rendelleneset tapasztal, azonnal visszajön hozzánk Nereida.

– Ez csak természetes, de higgye el, Nereida a lehető legjobb helyen lesz –felelte Dominic.

– Akkor ezt megbeszéltük –mondta Miss King, nekem pedig erre a végszóra összeszorult a torkom. El akartam rohanni onnan, de képtelen voltam, odaszögezett a félelem a padlóhoz. Miss King pedig persze azt hitte, hogy kezdek megjavulni, és szófogadóbb lenni.

 

Végben a kezdet

Az a nap is úgy indult, mint a többi, amikor én, Nereida Butler, a 15 éves diáklány kissé álmosan lesétáltam a konyhába, hogy szokás szerint elkészítsem magamnak a reggelimet. Megszoktam, hogy saját magamat rendezem, a szüleim ugyanis, James és Elisabeth Butler keresett belsőépítészek voltak mindketten, és egy jól menő családi vállalkozást vittek, amelynek következtében sokat voltak úton. Így hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, akár egy egész hétvégére is. Most hétfő volt, és elvileg ma délutánra kellett hazaérkezniük. Úgyhogy amikor megreggeliztem és felöltöztem, fel is hívtam anyát telefonon.

– Szia, kicsim! Na, felkeltél?

– Persze, már indulok a suliba –válaszoltam, miközben épp az ajtót zártam befelé. –Mikor értek haza?

– Ha minden jól megy, akkor estére otthon vagyunk. Biztos későn lesz, úgyhogy feküdj le nyugodtan aludni.

– De anya! –méltatlankodtam. –Tudod, hogy ma lesz a kiállítás, amin az én rajzomat is bemutatják!

– Tudom, drágám, de értsd meg, nem tudunk hamarabb hazaérni –mentegetőzött. –Közbejött egy fontos üzleti ebéd, és…

– Jó, tudod mit? Ne magyarázkodj! –kiabáltam, azzal dühösen kinyomtam a telefont, és elindultam az iskolába. Egész nap csak forrongtam magamban, még akkor is, ha semmi újat nem hozott ez a helyzet. A szüleimnek mindig is fontosabb volt a munka, mint én. Egyszer el is szólták magukat, hogy én csak egy véletlen műve vagyok, egy alkoholos, ünneplős este következménye, merthogy eredetileg nem is akartak gyereket. Úgyhogy nem meglepő, ha azt mondom, nincs testvérem, ugyanis miután megszülettem, gondoskodtak róla, hogy soha többet ne lehessen gyerekük, és nekem is a legtöbb gyerekkori emlékem inkább kötődik a bébiszitteremhez, mintsem anyukámhoz. Hozzászoktam ehhez az élethelyzethez, és ebből kifolyólag mindig is a saját utamat jártam, amiről apáék nem feltétlenül tudtak. A köztünk lévő távolság, úgy éreztem, már szinte visszafordíthatatlan, és bár nem ismertem volna be senkinek (még saját magamnak sem), de azért nagyon hiányoztak a szüleim, már ami a szó szoros értelmét illeti. Mindig csak hallgattam a többieket, akik panaszkodnak az „ősökre”, hogy ezt meg azt nem engedik meg nekik, stb. Én pedig mit nem adtam volna egy apai tiltásért, vagy egy anyai számonkérésért! De ehelyett csak annyi jutott nekem, hogy most is visszamondták a kiállítást, pedig pontosan tudják, milyen fontos számomra. De legalább a többiek szerettek, még ha ez többségében csak látszat-barátság is volt, ugyanis nagy népszerűségnek örvendtem a szüleim miatt, akik, mint említettem, nagyon gazdagok. Szóval, legalább az iskolában nem kellett egyedül lennem, de aminek még jobban örültem, az a pasim, Bill. Egy évvel fölöttem járt, és akkor ismerkedtem meg vele, mikor gimibe kerültem, szeptemberben. Szinte azonnal összejöttünk, aminek nagyon örültem, mert így kevesebbet voltam otthon egyedül. Bill sokszor átjött hozzánk, volt úgy, hogy ott aludt velem, de a szüleimet még ez sem zavarta, pedig tudtak róla.

– Szia, cica! –fogadott Bill a második óra utáni szünetben, és megcsókolt. –Mi van veled? Miért vagy olyan mérges?

– Hol a fenében voltál egész nap? –támadtam neki. –Egyszer le nem lehet vakarni magamról, bezzeg ha szükségem lenne rád, akkor nem vagy sehol!

– Álljál már le, most mi a fene bajod van? Késett a buszom, úgyhogy csak most értem be, egyből rohanok hozzád, erre ezt kapom?

– Ne haragudj –sóhajtottam, és lerogytam a padra. –Csak tudod a szüleim…

– Mi van már megint velük? –ült le mellém Bill.

– Az, hogy nem tudnak eljönni a délutáni kiállításra, mert csak későn érnek haza valami hülye konferenciáról.

– Ú, basszus, a kiállítás! –csapott a homlokára.

– Mi van? –kérdeztem vészjóslóan.

– Az a helyzet, hogy én sem fogok tudni elmenni rá, bocs. De figyelj, majd később… valahogy…

– Mit később, Bill? Ez a kiállítás most lesz, érted? Nem hiszem el, hogy mindenki cserben hagy! –kiabáltam, épp amikor becsöngettek. Felpattantam a padról, faképnél hagytam a barátomat, és visszarohantam a terembe. És amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, akkor a matek óra kellős közepén egyszer csak bejött az igazgatónő.

– Maradjatok csak ülve –intett, amikor fel akartunk állni, majd komor arccal hozzám fordult. –Nereida, gyere velem az igazgatói irodába.

A termen döbbent csend futott végig. –De hát… miért? –kérdeztem, kissé remegő hangon. Soha senkiért nem jött még személyesen az igazgató, és tudtommal nem csináltam semmit. Akkor meg mi a fenét akarhat tőlem?!

– Majd az irodában megbeszéljük –azzal már indult is. Nagy kelletlenül felálltam hát, és az osztálytársaim pusmogása kíséretében követtem az igazgatónőt az irodájába.

– Foglalj helyet, Nereida –mutatott a kanapéra. –Kérsz valamit inni?

– Nem, köszönöm –ráztam a fejem, miközben leültem a kényelmes bőrkanapéra, ahol biztos voltam benne, hogy diák soha nem ült azelőtt. El sem tudtam képzelni, mit akar tőlem. Az arckifejezéséből arra következtettem, hogy valami nagyon rosszról lehet szó, a magatartása mégsem azt igazolta, hogy velem lenne problémája.

– Nereida, egy szomorú hírt kell veled közölnöm –vett egy nagy levegőt, úgy tűnt, nehezére esik kimondani a szavakat. –A szüleidről van szó. Sajnálatos módon ma délelőtt autóbalesetet szenvedtek, amelyben mindketten életüket vesztették.

– Micsoda? –kérdeztem vissza. –Nem, ez biztos valami tévedés… A szüleim épp valami hivatalos ebéden ülnek… nem lehet, hogy összetévesztik őket valakivel?

– Sajnos nem –rázta a fejét az igazgatónő. –Megértem, hogy ez most sokkol téged, én sem tudtam, hogyan is közöljem veled… ez egy nagyon sajnálatos dolog…

Csak beszélt tovább, de nekem el sem jutott a tudatomig, mit beszél. Csupán szavakat hallottam: temetés, nevelőintézet, rokonok… Csak ültem a kanapén, a semmibe meredve. Az utána lévő pár óra szinte teljesen kiesett a tudatomból. A következő emlékem már az, hogy a nevelőintézetben vagyok, egy hatszemélyes szoba egyik emeletes ágyának alsó szintjén, mellettem egy bőröndben a dolgaim, és nekem fogalmam sincs, hogy kerültem oda.

 

Az új „otthon”

– Meg is érkeztünk! –mondta Dominic, és megállt az autóval, ezzel kizökkentve a gondolataimból. Egész úton mereven kibámultam a kocsi ablakán, hogy még csak rá se kelljen néznem erre az emberre. Bár ő próbált velem beszélgetést kezdeményezni, én egyáltalán nem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak neki. Velünk jött az egyik nő az árvaházból, Miss Roberts, aki jóval fiatalabb volt Miss Kingnél, de különösebben nem ismertem őt. Annyit tudtam, hogy most már ő fog hetente háromszor meglátogatni minket, hogy ellenőrizze, minden rendben zajlik-e.

– Szóval itt lakik? –kérdezte Miss Roberts, miközben kiszállt az autóból, és jól megnézte magának azt a külvárosi, kertes házat, ami mostantól az otthonom lesz, ha minden rosszul megy.

– Menjünk beljebb –javasolta Dominic, miközben kivette a bőröndömet az autó csomagtartójából.

– Én is be tudom vinni –rivalltam rá, majd kikaptam a kezéből a táskámat, és elindultam befelé a házba. Lényegesen egyszerűbb lakás volt, mint a miénk, de nem is ez zavart legjobban. Egyszerűen csak teljesen idegennek éreztem az egészet, és el sem tudtam képzelni, hogy én itt eltöltsek akár egyetlen napot is! Azt azonban tudtam, hogy Miss Roberts ízlését el fogja nyerni, mert tényleg nem volt semmi kivetni való a házban.

– Szóval, ön egyedül lakik itt, Mr. Carter?

– Nem, van egy 17 éves fiam, Milo, de ő most pont nincs itthon –válaszolta Dominic. –Biztos jól kifogtok jönni egymással –nézett rám, én azonban csak a szememet forgattam.

– Megnézhetnénk esetleg Nereida szobáját?

– Persze, jöjjenek csak, fent van az emeleten.

– Én nem megyek –ráztam a fejem.

– De Nereida… -próbálkozott Miss Roberts, de Dominic közbeszólt.

– Hagyja csak. Nem baj, Nereida, majd később megnézed. Jöjjön –intett Miss Robertsnek, és felmentek a lépcsőn. Mihelyst halló-és látótávolságon kívül tudtam őket, kirohantam a házból, egyenesen az utcára. Nem is néztem, merre megyek, csak arra eszméltem, hogy már messze vagyok a Carter lakástól, egy egészen ismeretlen, és mindennek tetejébe nagyon is ijesztő környéken, ahol rossz állapotban lévő házak voltak, kóbor kutyák, a kapualjakban pedig gyanús alakok álltak és dohányoztak, vagy talán drogoztak is. Körbenéztem, de már fogalmam sem volt, merről jöttem, vagy merre mehetnék.

– Hé, kislány! –toppant elém hirtelen három fiú. Az egyikük, aki megszólított, tele volt tetoválásokkal, a másiknak a fejébe volt húzva a kapucni, a harmadik pedig pont cigizett, és az arcomba fújta a füstöt, amitől köhögnöm kellett. –Mit keresel te erre felé? –kérdezte a tetovált, és feltűnően végigmért engem.

– Semmit –válaszoltam. –Csak véletlenül… de mennem kell…

– Ne siess annyira –fogta meg a karomat, és visszahúzott magához. –Kár lenne csak úgy elengednünk egy ilyen csinos kislányt, nem igaz, fiúk? –mire mindhárman elkezdtek röhögni.

– Engedjetek el! –kiabáltam. –Vagy különben…

– Vagy különben mi lesz? –kérdezték, és még jobban röhögtek. Majd a tetoválós még közelebb húzott magához. –Na jól van, elég a beszédből.

– Ne! Segítség! Segítsen már valaki! –üvöltöttem, bár nem hittem benne, hogy valaki meghallja. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor egy autó fékezett le mellettünk, és kiszállt belőle Dominic. Ahogy megállt előttünk a maga félelmetes valójában, szinte meg se kellett szólalnia, a fiúk szinte ellöktek maguktól, és gyorsan hátráltak.

– Mi van, srácok, unjátok az életeteket? –kérdezte mire azok sarkon fordultak, és elrohantak onnan. –Jól vagy? –jött oda hozzám, nekem azonban nem jött ki hang a torkomon, csak bólintottam. –Oké. Gyere, szállj be, és húzzunk innen.

Nem kellett kétszer mondania, bepattantam az autóba, és már ott se voltunk. Nem néztem Dominic-ra, ő pedig nem szólt hozzám. Ez azonban más volt, mint annak idején a szüleim hallgatása. Emögött volt valami, ami megijesztett, és szorongással töltött el, ami hülyeség, hiszen Dominic nem az apám.

– Nereida! Jaj de jó, hogy megvagy! –fogadott minket Miss Roberts, amikor visszaértünk a házba. –Miért rohantál úgy el?

Csak vállat vontam, de nem feleltem semmit.

– Menjen csak nyugodtan, Miss Roberts, Nereida most már biztonságban lesz –ígérte Dominic, ami nekem szintén nagyon vészjóslóan hangzott, de úgy tűnt, Miss Robertset meggyőzte. Miközben Dominic kikísérte a nőt, én ott tébláboltam a nappaliban, majd elindultam fel a szobámba, de alig léptem rá az első lépcsőfokra, Dominic hangját hallottam.

– Várj egy kicsit Nereida. Gyere csak, ülj le a nappaliba.

Kelletlenül visszamentem hát, ő pedig leült velem szemben. Nem mertem ránézni, a szívem pedig ijedten dobogott. Tényleg féltem tőle, és már ezerszer megbántam, hogy úgy elrohantam. Mi van, ha ezzel kihúztam nála a gyufát? Mi van, ha most megver, vagy mit tudom én? Elvégre ki tudja, milyen ember! Miss Roberts pedig olyan könnyen itt hagyott vele! Dominic karjaival a térdére támaszkodott, én pedig kissé hátrébb húzódtam a kanapén, kezeimet keresztbe fonva magam előtt. –Figyelj, Nereida, beszélgessünk most őszintén. Tudom, hogy neked most nagyon új ez a helyzet, sőt, mi több, egyenesen rossz. Teljesen megértelek. Itt vagy egy idegen házban, egy idegen emberrel, és nem tudod, bízhatsz-e bennem. Nem is várom el, hogy egyből bízzál bennem, mert tudom, hogy ehhez sok idő kell. Én nyitott vagyok rá, de tudod, hogy mindenhez két ember kell.

– Miért jött utánam? –vágtam közbe hirtelen.

– Hogy érted ezt? –kérdezte értetlenkedve. –Ez természetes, hogy utánad mentem.

– De miért lenne természetes? Hiszen maga nem az apám! Ráadásul tök nyugodtan hagyott engem magamra!

– Igen, mert bíztam benned, és nyugodtan voltam afelől, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget –válaszolta türelmesen, én azonban kezdtem egyre türelmetlenebb lenni.

– De miért bízott meg bennem? Hiszen nem is ismer!

– Pedig ebből a lépésedből sokkal jobban megismertelek, mint gondolnád –válaszolta, és mintha kis mosoly bujkált volna az arcán. –De tudod mit? Erről ne is beszéljünk többet. Megtörtént, és szerencsére jó vége lett a dolognak. Viszont, hogy ez többet ne forduljon elő, szeretném neked vázolni a játékszabályokat.

– Miféle játékszabályokat? –kérdeztem, és annyira meglepődtem, hogy ránéztem. Most tűnt csak fel, hogy milyen szép barna szemei vannak, és hogy az arcvonásai elég kedvesek a markáns kinézetéhez képest.

– Ha itt fogsz velünk lakni, akkor tiszteletben kell tartanod a szabályainkat. Tekintve pedig, hogy tizenöt éves vagy, kötelességed betartani ezeket. Először is, suli után nincs elmászkálás sehova, legalábbis addig, amíg meg nem ismered a környéket. Így az első fél évben én foglak vinni minden reggel az iskolába, aztán haza is hozlak. Később, ha már lesznek barátaid, akkor hetente egyszer elmehetsz velük szórakozni, de tízre itthon kell lenned. A legfontosabb pedig, hogy nincs fiúzás. Ismerkedni lehet, de annál több nem.

Annyira ledöbbentem, hogy még a szám is tátva maradt. Hiszen engem sohasem szabályozott senki! Most mi ez a baromság, hogy nem mehetek el sehova? Na és a fiúzás? Mi lesz így Billel?!

– Most csak viccel, ugye? –bukott ki belőlem a kérdés. –Nem fogom betartani ezeket a hülye szabályokat, mert semmi értelmük.

– Már miért ne lenne értelmük?

– Hát, mert például van barátom! –vágtam rá, de Dominic-nak a szeme se rebbent.

– Remek, akkor ennek a szabálynak máris van értelme, nem igaz?

Köpni-nyelni nem tudtam, csak felpattantam a kanapéról, és felrohantam a szobámba, ahol már ott volt a bőröndöm, én azonban nem is foglalkoztam vele. Levágtam magam az ágyra, és csak forrongtam magamban. Sírhatnékom volt, de a könnyeim nem akartak a felszínre törni. Bár csodálkoztam volna, ha pont most kezdek el sírni, hiszen még a szüleim halálhíre, sőt, a temetésük sem ríkatott meg. A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem el bámulni. Még mindig nagyon rosszul éreztem magam, és nem tudtam, elmúlik-e valaha ez a rossz közérzet. De ki tudja, talán az egész csak egy rossz álom, holnap pedig majd arra kelek, hogy még mindig az árvaházban vagyok… vagy otthon, a családi házunkban…

Sajnos egyik sem tűnt túl kecsegtetőnek.

A szobámban maradtam egészen sötétedésig. Hét óra körül aztán kopogtak az ajtón, és benyitott egy idegen fiú. Egyből felültem, és villámló szemekkel néztem rá.

– Te meg ki vagy, és mit akarsz? –támadtam neki.

– Neked is szia –húzta el a száját, majd beljebb lépett, de az ajtót nyitva hagyta. –Milo Carter vagyok, és apa mondta, hogy szóljak neked, hogy elmegyünk vacsorázni.

– Én nem megyek –ráztam a fejem, de közben a szemem sarkából végigmértem őt. Kétségtelenül hasonlított Dominic-ra, már ami az arcvonásait illeti. Bár ő is magas volt, de közel sem olyan kigyúrt, mint az apja, inkább szálkás. A fején sapka volt, a nyakában pedig egy nagy, fekete fejhallgató.

– Tőlem aztán –vont vállat, majd sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn. –Nem akar jönni! –kiabált le a földszintre. Felálltam, bezártam a szobám ajtaját, de pár perc múlva már Dominic jött be.

– Nereida, miért nem akarsz jönni? –kérdezte, és megállt az ajtóban.

– Nincs kedvem –feleltem kurtán.

– Mi örülnénk neki, hogyha velünk tartanál. Beszélgetnénk, jobban megismernénk egymást, hidd el, jól fogod érezni magad –próbált meggyőzni, én azonban hajthatatlan voltam. –Rendben, de remélem tudod, hogy egyedül nem lehetsz itthon.

– És miért nem? Pontosan tudom, hogy milyen érzés.

– Egyedül nem maradhatsz. Még valami bajod esne. Szóval, ha tényleg itthon akarsz maradni, akkor át kell menned a szomszéd nénihez, aki közel hetven éves, kilenc macskája van, és…

– Szó sem lehet róla! –ellenkeztem ijedten. Dominic bujkáló mosollyal nézett rám.

– Tíz perc múlva indulunk –azzal kiment a szobámból. Már megbántam, hogy belementem ebbe a vacsorába, de másrészről kíváncsi is voltam rájuk. Meg különben is, ha jól belegondoltam, soha nem voltam ilyen „családi” vacsorán. A szüleimnek nem volt idejük az ilyesmire.

A hely, ahová mentünk, egyszerű, de nagyon szép kis étterem volt, sőt, kifejezetten hangulatos. Rögtön feltűnt, hogy Dominic-ot jól ismerik itt, és nagyon kedvelik, és ugyanígy Milo-t is. Én csak tartózkodóan ültem az asztalnál, csendesen szemlélve a körülöttem zajló eseményeket. Nem voltam hajlandó különösebben kommunikálni velük, így végül Dominic nekem is ugyanazt rendelte, amit Milo kért, majd ott hagyott bennünket kettesben.

– Na és, hány éves vagy? –próbált beszélgetni velem Milo.

– Tizenöt –válaszoltam, rá se nézve, hanem elővettem a telefonomat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elkezdtem keresgélni a zenék között.

– Mit hallgatsz? –kíváncsiskodott.

– Amit akarok –feleltem, nem túl barátságosan. Milo türelmetlenül sóhajtott egyet.

– Na figyelj, Nereida. Én elhiszem, hogy baromi szar lehet neked, hogy meghaltak a szüleid, de azért lehetnél kedvesebb apával, oké? Nem sokan csinálnák ezt, amit most ő!

– Úgy érted, nem sokan fogadnának be egy ilyet, mint én, mi?

– Én nem rád céloztam, csupán erre a helyzetre. Ráadásul nem is próbálkozol, hogy megismerj bennünket!

– Mégis, mi a fenét vártok tőlem? –kiabáltam, mire mindenki ránk nézett. –Ma reggel láttam életemben először Dominic-ot, de máris szólítsam apának?

– Nem ezt mondtam –rázta a fejét, és kicsit közelebb hajolt hozzám. –De azért nem kellene ilyen nyilvánosan barátságtalannak lenned. Legalább adj egy esélyt neki! Egyébként azt hiszed, nekem olyan jó, hogy ezentúl egy vadidegen lánnyal kell együtt élnem?

– Hát, ha ennyire a terhetekre vagyok, akkor már itt sem vagyok –azzal felpattantam, és indulni készültem, de abban a pillanatban visszajött Dominic.

– Valami baj van? –nézett rá Milo-ra, aki csak vállat vont. Aztán Dominic hozzám fordult. –Nereida?

– Haza akarok menni –mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon. –Nem akarok itt lenni, nem érzem jól magam.

– Rendben, akkor természetesen hazaviszlek –bólintott Dominic, és már fogta is a slusszkulcsot.

– De én úgy értem, hogy haza –helyesbítettem. Milo felállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt, nyilván menekült a helyzet elől. Dominic közelebb jött hozzám.

– Nyugodj meg, Nereida –mondta halkan, miközben intett, hogy üljek vissza az asztalhoz. –Megértem, hogy haza akarsz menni, de te is tudod, hogy ezt nem lehet. Sőt, bizonyára azt is tudod, hogy nem járhatsz tovább a régi iskoládba.

– Micsoda? –kaptam fel a fejem. –De hát miért?

– Főleg azért, mert az a város másik végében van, és lehetetlenség lenne, hogy oda járj. De nem hiszem, hogy gondot okozna neked az új helyre való beilleszkedés –mosolygott, nekem azonban semmi kedvem nem volt mosolyogni. Hát nem látja, mennyire félek?! Miért kell, hogy hirtelen minden teljesen új legyen az életemben? Miért ilyen kegyetlen velem? Márpedig látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy én mit érzek.

– És ha nem akarok új iskolába menni? –kérdeztem. Dominic hátradőlt a széken, és karba tette a kezét.

– Azt is megértem, feltéve, ha hajlandó vagy minden nap két óra hosszát utazni a város másik végébe, úgy, hogy három helyen át kell szállnod, és minden reggel hatkor el kell indulnod, este pedig csak későn érsz haza, ami ugyebár nálunk szabályellenes. Én pedig sajnos nem érek rá, hogy minden nap keresztülfurikázzalak a városon…

– Nem kell furikáznia, megszoktam, hogy saját magam intézem a dolgaimat –vágtam közbe. Dominic megrázta a fejét.

– Nem kell mindent egyedül megoldanod –mondta halkan. –Én szeretnék neked segíteni, Nereida. Nem akarok neked rosszat.

– Honnan tudjam?

– Persze, sehonnan, hiszen nem ismersz még engem –bólintott. –De van egy javaslatom, pontosabban egy kérésem. Adj nekem egy esélyt. Cserébe én megígérem neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy felkutassam valamelyik rokonodat.

– Komolyan mondja? –néztem rá reménykedve.

– Persze. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Nos, akkor megegyeztünk? –nyújtotta felém a kezét. Egy ideig még bizalmatlanul méregettem, aztán vonakodva elfogadtam a kézfogást. Dominic elmosolyodott.

– Remek. Akkor talán kezdjük azzal, hogy hagyjuk ezt a magázódást, és tegezzél. Nem vagyok én még olyan öreg.

– Miért, hány éves… vagy? –kérdeztem, kissé bizonytalanul.

– Harmincnyolc.

– Apa negyven éves volt –válaszoltam. –De anya szintén harmincnyolc.

– Igen, tudom. Jól ismertem mindkettejüket –bólintott Dominic, pont, miközben visszajött Milo. Szerencsére, hiszen nem akartam a szüleimről beszélgetni.

– Na, lehiggadt már a kiscsaj? –kérdezte.

– Nem vagyok kiscsaj –válaszoltam határozottan. –És tudtommal te voltál az, aki kirohant a mosdóba.

– Csak azért, mert nem bírom az ilyen hisztis lányokat –vágott vissza, mire épp válaszolni akartam, de Dominic csendre intett mindkettőnket.

– Fejezzétek be, és próbáljatok normálisan viselkedni egymással. Milo, te pedig légy elnézőbb és figyelmesebb Nereida-val, tekints rá úgy, mintha a húgod lenne.

– De hát… -kezdtünk egyszerre akadékoskodni, majd dühösen egymásra pillantottunk. Ekkor szerencsére kihozták a vacsorát, úgyhogy elterelődött a figyelmem Milo-ról. Kezembe vettem a villát, és neki akartam látni a kajának, de Dominic figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Feltűnt, hogy egyikük sem vette kezébe az evőeszközt.

– Előbb imádkozunk, Nereida –mondta kedvesen, de annál határozottabban. Értetlenül néztem rá, mire megfogta az egyik kezem, Milo pedig a másikat, majd ők is megfogták egymás kezét az asztalon. Frusztrált ez a hirtelen testi kapcsolat, ráadásul nem voltam hozzászokva az imádkozáshoz sem, főleg nem evés előtt. Zavarban is voltam, egyrészt mert annyian láthattak minket, másrészt mert fogalmam sem volt, mit csináljak. A szemem sarkából lestem őket, és mikor láttam, hogy mindketten lehajtják a fejüket, követtem a példájukat. Végül Dominic szólalt meg.

– Urunk, köszönjük neked ezt a ma estét. Köszönjük neked az ételt, a finom vacsorát, amelyet az asztalunkra tettél. Köszönjük, hogy együtt lehetünk, és mindenekelőtt köszönjük neked az új családtagot, Nereida-t. Kérünk, segíts nekünk abban, hogy befogadjuk őt, hogy tudjuk támogatni ebben a nehéz helyzetben. Ámen.

– Ámen –ismételte Milo, majd elengedtük egymást kezét, és enni kezdtek. Nekem azonban nem jött ki hang a torkomon, annyira megleptek Dominic szavai.

– Nem eszel? –kérdezte, én pedig összerezzentem.

– De-de –bólintottam gyorsan, és kezembe vettem az evőeszközt. Evés közben azonban lopva Dominic-ra pillantgattam. Meglepő, de valamiért kezdtem magam kicsit közelebb érezni hozzájuk. De csak egy egészen kicsit.