Senki nem tudta, hogy került oda. A pipacspiros konténer egyszer csak ott terpeszkedett a csenevész fák alatt a megkopott játszótér szélén.
– Biztos felújítást tervez valaki – vélték.
– Nekem senki nem szólt – morgott Hadházi, a közös képviselő. – Anélkül pedig el sem kezdhetik! – harciaskodott.
– Micsoda zaj lesz! – sopánkodott Palanik néni. – Nem hagyják pihenni az embert.
Csak a gyerekek várták izgatottan a felfordulást. Ám hiába, a virító tartály napokig csukva állt.
Hadházi nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Egy reggel, miután az aktív korúak már elmentek, odamasírozott a böhöm fémdobozhoz, és felemelte a tetejét. Arra számított, hogy orrba vágja a rothadó ételek és használt pelenkák bűze, ehelyett bentről írógép kopogó hangja ütötte meg a fülét. Vilmácska tudott ilyen sebesen gépelni, merengett Hadházi, felidézve az irodát, ahonnan oly méltatlanul menesztették, pedig mindenki kiváló dolgozónak tartotta. Mindenki, kivéve azt a semmiből pottyant, pökhendi ficsúrt, füstölgött magában, és úgy csapta le a pirosló tetőt, mintha ezzel néhai főnökének feje búbjára sózhatott volna.
Lajos, aki naphosszat a sarki kispiac falát támasztotta, felhúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd odaslattyogott a konténerhez. Ugyan mitől lett ilyen zabos Hadházi, töprengett, és ő is megemelte a fedelet. Csaknem kiejtette a sörösüveget a kezéből, amikor felcsendült a Híradó zenéje, amit régen minden este hallott, miközben Mari a konyhában keverte a rántást. Mindig csomós lett, de Lajos bármit megadott volna, ha újra Mari félig sikerült babfőzelékéből kanalazhat.
– Már csak te maradtál – szólt a palackhoz, és kihörpintette belőle a maradékot.
Az üveg csörömpölve hullott a tároló aljára, fölötte súlyosan csattant a tető.
Palanik néni tizenegy óra tájban totyogott át a kispiacra vásárolni. Visszafelé jövet erősen húzta a karját a kiló krumpli, az alma meg a leveszöldség súlya. Megállt, letette a cekkert, még egyszer átböngészte és sóhajtva összegyűrte a blokkot. Amint kinyitotta a szeméttárolót, kővé dermedt.
– Ne aggódj, Galambocskám, minden rendben lesz! – duruzsolt a tizenöt éve halott férje hangja.
Palanik néni szemét elfutotta a könny, a vörösre mázolt fogantyú kicsúszott a kezéből. A döndülésre összerezzent, remegő kezébe fogta a szatyrot és tétova léptekkel hazatért.
Közben a homokozó szélén csücsülő Petikénél elfogyott a Túró Rudi.
– Kéjek még! – ordította torkaszakadtából; anyja, Judit csitító hangja el sem jutott hozzá.
– Nincs több, kicsim, hamarosan ebédelünk – ismételgette Judit fásultan, miközben próbálta megtörölni a csokitól maszatos és hisztitől eltorzuló arcocskát. A papírtörlő elszakadt, Judit kidobni készült, ám amint rés támadt a tároló és a fedele között, beburkolta őt a csend. Állt elrévedve, élvezte a pillanatnyi megnyugvást, míg Petike rángatni nem kezdte a nadrágszárát. Rámosolygott és felemelte. Összebújtak az ajándékba kapott békességben, aztán együtt becsukták a bűvös ládát és elindultak ebédelni.
Kora délután egy fiatal pár andalgott arra.
– Leülünk? – mutatott a fiú a homokozó melletti padra.
– Nem piszkos? – a lány féltette fehér szoknyáját.
A fiú előkapott egy zsebkendőt és gondosan letörölgette az ülőkét.
– Már nem – mosolygott választottjára, és a poros zsepit behajította a tartályba. Lágy dallam zendült fel, a fiú döbbenten kapta fel a fejét, aztán sarkig tárta a fedelet. A lány mellélépett és átkarolta a nyakát.
– Gyönyörű – súgta, aztán csak álltak összesimulva, a muzsika körbefonta őket.
A hangok tovahömpölyögtek, belengték a homokozót, megérintették a padokat, a biciklitárolót. Lassan betöltötték a teret, elérték a házfalakat, megfestették a szürkeséget, beúsztak a nyitott ablakokon.
A munkából hazatérők álmélkodva látták, hogy Hadházi mosolyogva szobrozik a lépcsőház előtt, Palanik néni a padon ülve kötöget, Judit derűsen hintáztatja Petikét, a konténer mellett pedig egy szerelmespár ölelkezik. Azt csak később vették észre, hogy a sarki kispiac falánál nem rostokol senki.