Hamarosan megjelenik Spirit Bliss új regénye, már előrendelhető a Könyvmolyképző webboltjában.
Fülszöveg:
A Főnök – fantáziátlan név, ám tökéletes álca a helyi maffia vezetőjének.
Senki sem ismeri az igazi nevét, senki nem látta még az arcát.
Kezében tartja az egész várost.
A rendőrség pedig évek óta tehetetlen.
Caspar Crosley nyomozó új feladata: beépülni a bűnszervezetbe, és elkapni a titokzatos fantomot. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, főleg, ha tégla van még az FBI köreiben is. Üldözőből végül üldözött lesz, a maffia elől pedig szinte lehetetlen elbújni.
Néhány név és titkos kód, amely segíthet megbuktatni a Főnököt.
Egy kíváncsi tinédzser, aki nem ismeri fel a veszélyt.
És egy hároméves kislány hallgatásra kárhoztatva.
A maffia pedig nem szereti azokat, akik túl sokat tudnak.
A tanúvédelmi program Skóciába vezérli a Swanson családot, ahol a gyönyörű tájon, ódon kastélyszállón és kedves helyieken kívül családi problémák, szerelmi csalódások és rejtélyes bűnesetek forgatják fel az életüket. Vajon a maffia keze milyen messzire ér el?
Az Árnyékvilág 3. – Mennydörgő némaságban visszatér minden fontosabb szereplő az első két könyvből, hogy egy fergetegesen izgalmas lezárásban búcsúzzanak el a trilógia olvasóitól.
Nyomozz együtt Crosley nyomozóval és a Swanson családdal, mert az árnyékvilág mennydörgése hozzád is elér!
***
Részlet a könyvből:
1. fejezet – Caspar
A sikátor üres volt – legalább is elsőre úgy tűnt. Kellett néhány másodperc, mire észrevettem a kapualjban várakozó alakot, fekete, kapucnis kabátjában szinte beleolvadt az árnyékba. Hát, eljött! Akkor sikerült meggyőznöm… – sóhajtottam mélyet. Hat teljes hónapomba telt, míg elnyertem annyira Sammy bizalmát, hogy fel merjem tenni neki a kérdést anélkül, hogy gyanakodni kezdene.
Munka kellett, ő pedig ismert valakit, aki ismerte a Főnököt. Nem valami fantáziadús névválasztás, az álca mégis tökéletesnek bizonyult. Nem sejtettük, kit rejt a fedőnév. A fickó olyan, akár egy fantom, nincs sem arca, sem valódi neve. Kósza információk szerint személyesen csak pár beavatott ismeri, de ők nem beszélnek. Kész csodának számít, ha valakit hajlandó bevonni a köreibe, akkor is egy bizalmi személy ajánlására van szükség. Tisztában voltam azzal, hogy ez még csak a feladat eleje, ha elég ideig bizonyítom a hűségemet, remélhetőleg a legbelső körbe kerülhetek…
– Kíváncsi voltam, el mersz-e jönni… – csúsztatta le Sammy a fejéről a kapucnit. Hosszú, fekete haja előreomlott finom vonalú arcába. Igazán szép nő volt, viszont rossz ötlet lett volna kikezdeni vele. Mikor utoljára próbálkozott vele valaki, másnap a kezében vitte be a sürgősségire a farkát. Legalább is a városi legenda, amit a srácok terjesztettek egymás között, így szólt. Azt is pletykálták, hogy a nevelőapja molesztálta gyerekként, ezért nem viseli el a férfiak érintését. Nem igazán foglalkoztam ezekkel a történetekkel, Sammy mindig rendes volt velem, és ha nem is feltétel nélkül, de megbízott bennem, csak ez számított.
– Itt vagyok – álltam meg előtte.
– Biztosan jól meggondoltad? – adott még egy utolsó esélyt a kihátrálásra. Ha egyszer valaki belemászik a maffiába, nehezen keveredhet ki onnan. Legalább is élve. Nekem is csak egyetlen esélyem van az életben maradásra: ha sikerül végleg rács mögé dugnom minden vezetőt, legfőképpen a Főnököt. De ehhez megdönthetetlen bizonyítékok kellenek! Amit eddig összeszedtem, biztonságos helyen pihent, ám koránt sem volt elég ahhoz, hogy elérjem a célomat. Maximum néhány kisebb halat zárathatnánk vele dutyiba, de az olyan lenne, mintha néhány pikkelyének kitépésével próbálnánk eltenni láb alól a hétfejű sárkányt.
– Igen, ezt akarom – bólintottam határozottan.
– Akkor először is, jól jegyezz meg valamit! – emelkedett az orrom elé Sammy mutatóujja. – Csak a Főnök akarhat. Te maximum kérhetsz! – Hangja intő volt, akár egy anyáé, aki figyelmezteti a fiát, hogy mindig köszönjön a szomszédoknak. Alvilági jó modorra oktatott, hogy túlélhessem.
– Értem és megjegyzem – biztosítottam róla. Pár másodpercig az arcomat fürkészte, mintha olvasni akarna bennem, aztán kilépett a kapualjból és elindult a sikátor vége felé. Gondolkodás nélkül követtem.
A torkom minden egyes lépéssel összébb szorult. Nem az életemet féltettem, inkább csak az kínzott, amit életem útján magam mögött hagyok, ki tudja, mennyi időre. A családom, a barátaim… Julie…
Igazság szerint miatta vállaltam el ezt az egész küldetést. Nehezemre esett a közelében lenni úgy, hogy tudtam, semmi esélyem. Így hát, kerestem egy jó okot, hogy megszökhessek az érzéseim elől. És előle. Azt reméltem, ki tudom majd verni a fejemből, ha elég időt töltök távol tőle, de egyelőre nem jártam sikerrel, és kezdtem kételkedni benne, hogy valaha sikerül-e elfelednem.
Kíváncsi voltam, hová megyünk, mégis jobbnak láttam kivárni a választ. Sammy nem szerette a felesleges fecsegést. Önkéntelenül is figyeltem a csípője ringását és megrándult az ágyékom. Amióta megismertem Julie-t, alig voltam nővel, az utóbbi hét hónapban csak egyszer. Az egyik munkatársam össze akart hozni a felesége barátnőjével. Elvittem vacsorázni, aztán fel magamhoz. Az aktus közepén rájöttem, alig várom, hogy vége legyen és a nő elhúzzon. Nem akartam átverni vagy kihasználni, nem az a fajta férfi vagyok, egyszerűen csak összezavarodtam. Még sosem voltam oda senkiért úgy, ahogyan Julie-ért. Ő annyira… tökéletes.
Sokszor végigjátszottam a fejemben, mi lett volna, ha… Ha a golyó vagy a méreg végez Peterrel. Ha Julie szabad nő lenne. Egy ideig persze gyászolt volna, de később talán kaptam volna egy esélyt…
Bosszúsan felnyögtem a rám törő lelkifurdalástól. Peter rendes ember, barátféle, és az, hogy néha mégis a halálára gondoltam, teljesen kikészített. Ezek a végletes érzések felkavarták a gyomrom. Szerettem Adamékkel lógni, de Julie-ék jelenlétében kínlódva élveztem a perceket. Kezdtem úgy vélni, mazochista vagyok, amiért mégis újra meg újra visszajárok Swansonékhoz.
Ahogy Sammy megállt, én is megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire a fal felé biccentett. Anélkül, hogy kimondta volna, tudtam, hogy mit akar. A vörös tégláknak támasztottam mindkét tenyeremet, és terpeszállásban előredőltem kissé. Keze határozottan tapogatott végig. Alapos volt, túl alapos, ám nem tett megjegyzést a nadrágomban talált felhúzott „fegyverre”. A fülem kissé égett, de úgy tettem, ahogyan ő, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen elkönyvelte, hogy adrenalin-élvező vagyok, aki a stresszes helyzetektől indul be.
– Erre! – nyitotta ki végül előttem a fémajtót, ami mellett megmotozott.
Gondolkodás nélkül léptem be rajta. Ha félelmet mutatsz, felfalnak a ragadozók, ha határozottnak látnak, tisztelnek. Ez így megy az állatvilágban és az alvilág vadjai között is.
– Fiúk, ő itt Carl, Carl, ők itt a fiúk! George, Ridge és Terry – mutatott be a raktárhelyiség közepén álldogáló három srácnak. Meglepetten mértem végig őket. Arra számítottam, hogy majd kőkemény gengszterek közé kerülök, ehelyett huszonéves kölykökhöz hoztak. Sammy észrevehette a reakciómat, mert elmosolyodott. – Ebben a világban meg kell tanulnod a látszat mögé nézni – közölte velem.
– És most?
– Csak türelmesen. Most várunk. Helyezd magad addig is kényelembe! – mutatott szét.
Tétovázva sétáltam az egyik faládához, és ráültem a tetejére. Nem szóltak rám, úgyhogy reméltem, nem robbanószert tárolnak benne. Rajzfilmbe illő jelenet lett volna, ahogy felrobban a hátsó felem, akár az egyik Kengyelfutó Gyalogkakukk epizódban a Prérifarkasé.
Sammy a társai mellett maradt, és sutyorogni kezdtek – bármennyire is füleltem, nem hallottam, miről. Mivel nem néztek még lopva sem felém, úgy sejtettem, nem rólam, és ez kissé megnyugtatott.
Feszülten tördeltem az ujjaimat, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell megjátszanom magam a szerepem kedvéért. Végül is, ha tényleg Carl lennék, akkor is joggal cidriznék a rám váró találkozástól.
Eddig nem nagyon gondoltam bele, mibe is keveredtem. Nem lehetett, mert ha elmélkedni kezdek a lehetséges jövőalternatívákon, biztosan elszúrok valamit. Ezt csak úgy lehet csinálni, hogy mindig az adott percnek élünk – kiképzés alatt a jelenlegi felettesemtől rengetegszer hallottam ezt a jó tanácsot, és igyekeztem ehhez az elvhez tartani magam.
Ahelyett, hogy azon törtem volna a fejemet, mi vár rám, inkább megfigyeltem újdonsült ismerőseimet. George volt csak magasabb nálam. Rövidre nyírt, koromfekete haj, sötét szemek, bőrdzseki, farmer és egy leharcolt sportcipő. Ridge-ról és Terryről le mertem volna fogadni, hogy testvérek, mert nagyon hasonló vonásaik voltak. Huszonötnél egyikük sem volt idősebb, de úgy tippeltem, hogy valószínűleg még a huszonkettőt sem lépték át.
Valójában ez nem számított nagy csodának. Ezen a környéken a gyerekek nyolc évesen bandáztak, mire betöltötték a tizet dílerek lettek, tizenkét-tizennégy éves korukban pedig már agresszív bűncselekmények miatt loholhattunk utánuk. Egyszóval, bármilyen fiatalnak is néztek ki, nem becsülhettem le őket. A kabátjuk alatt valószínűleg ott lapult egy pisztoly, a csizmájukban vagy más rejtett helyen pedig a megszokott szúrófegyverek.
Mikor Sammy mobilja megcsördült, arrébbsétált a többiektől. Túl halkan beszélt, és a raktár fala felé fordult, így még az arcáról sem olvashattam. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy befejezze a beszélgetést, ám az jó hosszú ideig tartott.
– Hol ismerted meg Sammyt? – A szemem sarkából láttam, hogy George mellém lép, de csak akkor néztem fel rá, mikor megszólított.
– Ha nem mondta el, valószínűleg oka volt rá, nem igaz? – vontam fel a bal szemöldökömet. Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, aztán elmosolyodott.
– Komálom az ürgét, tudja, mikor kell hallgatni – fordult hátra a barátaihoz, akik egyetértő vigyorgással bólogattak. – Ez nagy erény a mi szakmánkban. Ha nem tudod, mikor kell hallgatni, valószínűleg más hallgattat majd el.
– Igazán? – néztem rá célzásértékűen. Egy pillanatig nem esett le neki, aztán megint nevetésre késztettem. Vigyorogva mutatott magára fegyvert formázva az ujjaival, és meghúzta a képzeletbeli ravaszt jelezve, hogy ez talált.
– A kapcsolatunk késni fog, de már úton van. Le kellett rendeznie valamit – vágta zsebre a telefonját Sammy. Feszülten bólintottam, nem igazán örültem a hírnek. Még több várakozás, még több stressz.
A többiek valószínűleg hozzászokhattak már ehhez, mert készültek. George és Ridge egy kabátzsebből elővarázsolt paklival kezdett kártyázni, csak Terry duzzogott egy ideig, míg Sammy oda nem adott neki egy magazint. Akkor leült az egyik fal melletti dobozra, és a bulvárhírek böngészésébe kezdett. Sammy ezek után egyszerűen csak odasétált az ablakhoz, és a kissé koszos üvegen át kibámult az üres sikátorra. A várakozás csak az én idegeimen játszott húrszaggató szólót.
Egy ideig azon merengtem, vajon mi is lesz a vége ennek az egésznek, de végül a gondolataim ismét visszatértek Julie-hoz. Az ablakon át beszűrődő fény alapján éppen csak hajnalodott, ezért most érhetett haza a Tap’sból. Talán zuhanyozik vagy ebben a másodpercben dől be hullafáradtan az ágyba. Mellé.
Keserű íz költözött a számba. Miért kell mindig eszembe jutnia? Miért nem tudom elfelejteni őt? Persze, a válasz nyilvánvaló volt: mert nem is akarom. Ehhez a sárszínű világhoz csak ő adott színeket.
Az önkínzásból furcsa megérzés szakított ki, mely már korábban is jelentkezett néhányszor a munkám – és a magánéletem – során. Először nem értettem, miért is kapcsolt be a vészjelzőm, aztán rájöttem, hogy figyelnek.
Óvatosan fellestem, és szembetaláltam magam Terry fürkésző tekintetével. Összevont szemekkel méregetett – mintha a homlokomra lenne írva valami, amit a betűk mérete miatt nehezen tud elolvasni -, majd ismét az újságba merült. Ahogy elindult végül Sammy felé, egyszerűen tudtam, hogy lebuktam. Fogalmam sem volt, mivel árultam el magam, de kétségtelenül elhibáztam valamit.
A szemem sarkából görcsösen meredtem a szemközti falra a többiek mozgását figyelve. Menekülés – ez volt az első gondolatom. Fegyvert nem hozhattam magammal, viszont azt le mertem volna fogadni, hogy a többieknél egész arzenál van. Sammy teste megfeszült, ahogy az újságra meredt.
Három…
Kettő…
Egy…
A legfelső láda a földre borult, ahogy egyetlen mozdulattal átvetettem magam a halom másik oldalára, és beleakadt a lábam. Abban már biztos lehettem, hogy nem robbanóanyagot tárolnak benne, mert azzal a problémám véget is ért volna egy bummal. Ehelyett sok halkabb puffanás jött, a faládákba csapódó golyók lehettek.
Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, ám nem sok esélyt láttam a túlélésre. Ahhoz, hogy eljussak a kijáratig, át kéne törnöm négyükön, ami lehetetlen küldetés. Magamban már búcsút vettem a világtól, mikor hirtelen újabb zajok érkeztek. A hangok alapján bezuhant egy ajtó, és kiáltások hangzottak fel. Nem mozdultam, csak vártam, hogy vége legyen, bármi is folyik a másik oldalon.
Ahogy csend lett, és elém toppant egy fekete cipő, mindenre felkészültem. Arra is, hogy a következő pillanatban golyót kapok a fejembe. Ezért is lepett meg, mikor egy kéz nyúlt felém, és felhúzott a földről.
– Ugye, tudja, fiam, hogy mekkora bajban van? – Felpillantottam Brook ügynök arcába, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Tétován felmértem a terepet. Ridge a földön feküdt, két rendőr épp most bilincselte össze a háta mögött a kezét. Több társunk biztosította és elkezdte átkutatni a helyszínt. Sammynek és a másik két srácnak viszont nyoma sem volt.
– Mi történt? – pillantottam le magamra, hogy megbizonyosodjak róla, egy isteni csodának köszönhetően tényleg nem lett belőlem ementáli.
– Ez – nyomta elém Brook a salátára gyűrt magazint, amit korábban Terry lapozgatott. Átvettem tőle, és hangosan elkáromkodtam magam. Egy cikk volt azokról a hírességekről, akik valamiféle bűnügybe keveredtek. Az egyik képen ott virított Julie, amint a társaságomban elhagyja a bíróság épületét a Jackson-per után.
– Azok a rohadt firkászok, hogy vinné el őket a kolera! – vágtam földhöz a magazint. Legszívesebben jól meg is tapostam volna, de a maradék méltóságom megőrzése érdekében erről végül inkább lemondtam. – Három kibaszott hónap munkáját cseszték el!
– Sajnos ez nem minden… – Brook arckifejezése nem tetszett – gondterhelten simított végig őszülő bajszán. Le mertem volna fogadni, hogy valami olyan következik, ami helyett inkább bevállalnék egy gyökérkezelést fájdalomcsillapító nélkül. – Hárman meglógtak, pontosan tudják, hogy néz ki, és elég profik ahhoz, hogy kiderítsék, ki maga és merre találják. Jobb, ha egy időre meghúzza magát!
– Meghúzni? – ismételtem értetlenül.
– Mihamarabb el kell tűnnie az országból. Csak míg a Főnök rács mögé nem kerül – tette hozzá, de mind tudtuk, hogy mit jelent ez. A Főnök öt éve vette át az üzletet a mexikóiaktól, azóta pedig több tucatnyi rendőr és ügynök dolgozott az elfogásán. A mai napig nem jártunk sikerrel.
Az életemnek annyi…
***