Kolarics Andrea: A legszebb ajándék – Egy színdarab anatómiája

Örvénylő emlékek

 

*

December 24., 04:42

 

       Emlékek magával ragadó örvénye. Sikító csendek és egybemosódó robajok. Beszélő ajkak, amik semmit sem mondanak és hallgató arcok, amik némán üvöltenek. Látomások és megvalósulások. Döntések, feloldások, kérések, kérdések, tettek árnyékai. A színház kelléktárjának homályos, sárga fényében ezek keringtek egy fiatal színésznő fejében. Közben a karóráján csendben cammogott át a kismutató éjjel egyről a két órára, majd a háromra, és így tovább, egészen mostanáig. A háromnegyed ötöt már alig volt ereje elütni. A színésznő gyűrött, sokat húzott szövegkönyve fölé görnyedve ült egy díszletágyon, maga köré burkolva az első királyi palástot, amit a sarokba dobva talált. Vacogott, mint egy magára hagyott árva, akit néha meg-megcsap az emlékek szele – nem is egyszer összerezzent a sok visszaidézett, hűvös pillanattól. Ha egy ismerős tárgyra nézett. Ha egy szót elolvasott. Ha csak levegővételkor belélegezte ennek a kelléktárnak a langyos, illatos dohát…

          Örvénylő emlékek zúgatták a fáradt koponyát, mintha tomboló szélvészt egy apró dobozba zártak volna. A színésznő órájára pillantott, és halk sóhaj kíséretében beletúrt zilált, mogyoró szőke hajába. Még át kell olvasnia ezt a színt, különben a holnapi próbának lőttek. Muszáj felkészülten belépnie, hiszen a legerősebb szálak fűzik a darabhoz, ami valaha is fűzhet embert egy szinapszishoz. A sajátja. Ő írta. Mintha csak a gyermeke volna, akit holnap kínkeservek, vér és veríték árán a világ elé tárhat.

     Örvénylő emlékek. Nagyot sóhajt most a színésznő, és elkapja tekintetét a kuszán összefirkált betűhalmazról. Az ajtóra mered. A félig nyitott ajtóra. Ő megadta az esélyt. Tiszta a lelkiismerete. Az érzést, mikor a gondolataink túl bagatellnek tűnnek ahhoz, hogy kimondjuk őket, mindannyian jól ismerjük. Éppen úgy, ahogyan annak a kellemetlenül maró érzetét is, hogy ezek a gondolatok túlnőnek rajtunk, és csendben, szelíden fojtanak meg. Aztán csak állunk, kifosztva, üres kezekkel, üres szívvel, elmével, de mégis: csordultig mondanivalóval.

      Örvénylő emlékek fájdítják a fejét, és össze – összekavarják színpadi emlékeit a többivel. Ahogyan egy kissé a gyomra is örvénylik most. Az emberi lét legszebb és legkegyetlenebb része, hogy önmagunkat is bármikor át tudjuk verni, ha úgy érezzük, hogy ezzel megvédjük lelkünket a teljes összeomlástól. Azonban az a felmérhetetlennek tűnő probléma támadt, hogy amint egy fátylat helyezünk önmagunk elé, azzal nem csak mi válunk majd rejtéllyé a külvilág számára, hanem saját magunk örökéletű titkaivá is leszünk. Rejtéllyé válik minden cselekedetünk, még a gondolataink is, és hirtelenjében nem tudjuk majd mérlegelni a hallgatást indokoló döntésünket. Hogy azért hallgatunk, mert mást féltünk az igazságtól, önmagunkat, vagy a társadalmunkat, a környezetünket? Millió különböző értékű válasz van, bár a mérleg, amelyre gyakran helyezzük ezeket, rég megbillent már a különbözeti súly alatt…

      Örvénylő emlékek. Ezek kínozzák már hónapok óta a lányt. Úgy kel és fekszik, mintha az élete megmásíthatatlanná vált volna. Mintha a másodpercek folyton kattognának és minden, ami történik, saját ütemükbe próbálnák őt erőszakolni. Napok óta gyanítja, hogy van egy metronóm, amit ügyesen a füle mögé rejtettek saját démonai, hogy egyre ugyanazt a makacsul zengő nevet susoghassák neki minden egyes kattanás után… Annak a valakinek a nevét, akivel akaratlan módon össze vannak zárva, és aki elől hónapok óta bujkálna, ha tehetné. Aki az otthonába ugyan befogadta, de a lelkéhez semmiképp sem engedi közel. Akinek félig nyitva hagyta az ajtaját. Jelen pillanatban is egyetlen folyosónyi távolságra lakik tőle, de ennél őrjítőbb felállást nem igen tudna elképzelni. Se centikre, se mérföldekre nincsenek egymástól. Tehetetlenség. Lehetetlenség.

      Fáradtan hátradől most a színésznő és elhatározza, hogy a ma éjszakai álmából fog erőt gyűjteni a hétvégi premierhez. Abba talán még nem tud beleszólni egy mogorva idegen. Képes rá, morogja az orra alatt, képes rá az a…!                                                            

 

Első fejezet

 Május 15., 11:32

 

A Záray Színház magas, büszke épülete immáron százötödik éve állt egy nyüzsgő, belvárosi utcasor kereszteződésének egyik sarkában. Szemben a villamos száguldozott, körülötte pedig kellemes kávéházak és török éttermek álltak. Mára a falai kissé kopottabbak, ablakait négy év alatt másodszor üvegezték újra, és a tetején ágaskodó, tompazöld kupolát is többször renoválták már, de mindig megmaradt patinás, sokat élt épületnek. Boltíveivel, aranyszegélyes kapuival, középső, második emeleti ablaka elé húzott, elegáns kőerkélyével mindig úgy ágaskodott ez az ember- és fényförgetegben fekvő, szürkén magasló épület, akár a szikla, ami a tajtékzó tenger kellős közepén áll, szilárdan és büszkén. Számtalan funkciót töltött már be – köztük volt hotel, motel, magánház, bevásárló központ, operaház, orfeum, lokál – és csak ezek után nyerte el napjainkban is ismert titulusát: az egyik legkeresettebb belvárosi teátrum címét.

A palotaszerű épület ablakain át most mind csak üres termeket, kongó öltözőket és az üresen tátongó, hófehér aulát látnánk. Egyetlen teremben volt csak rég nem látott zsongás, tömeg és hangzavar. A színház felújított, négyes számú próbatermében ugyanis ezen a délutánon száznál is több ember gyűlt össze a szokásos, félévi megbeszélésen. Öltöztetők, díszletmunkások, tervezők, szervezők, koreográfusok, színészek, és persze az igazgatóság tagjai. A zongoraszékeken, az ablakban, a fűtőtesten és a falnak támasztott kellékdobozokon is ültek páran. Még két idős büféshölgy is beült meghallgatni, hogy mire tudják elhívni rokonaikat ajándék jegyekkel a következő félévben. A teremben körös-körül izgatott szakmabeliek ültek, néhol az esélytelenek nyugalmával várták a fejleményeket. Ébenfekete, párnázott székeiken elhelyezkedve a már idős színészek foglaltak helyet a terem elülső részében – hogy jól lássanak és halljanak. A fiatal táncosok és színészek pedig hátul ültek, hogy felszabadult, mégis elfojtott hangon trécselhessenek. Ez azonban nem tarthatott sokáig. A terem végében hét külön szék és egy hosszanti asztal állt a társasággal szemben, melyekre lassanként beszállingóztak az igazgatóság tagjai. Az igazgató úr, a művészeti vezető, a titkár, és mindannyian leültek a kijelölt székekre. Természetesen a fődirektor úr középre. A társaság azonnal elcsendesedett, hiszen tekintélye még negyven év után sem hagyott alább. 
      Zárai János, a hatvanas évei végén járó igazgató mindig is ritkán mosott, megviselt, szürke pulóvereket hordott egy-egy rájuk kanyarított kordzakóval. Megborotválkozni csak ünnepnapokon volt hajlandó, ahogyan a javarészt rokonoktól ajándékba kapott kölniket is csak akkor használta. Nem költött ruhára, öltönye is kettő volt összesen – hiszen minden idejét, erejét, pénzét, szeretetét és gyűlöletét a színházra akarta fordítani. Az őszülő, langaléta úriember bármerre járt, szelíd szeretet és tisztelet követte a lába nyomát. Rosszakarói is csak annyit tudtak a számlájára írni, hogy képes volt és harmincnyolc éven át – mióta a fődirektori székben ül – a leglazább politikájú színházat akarta létrehozni és vezetni. Szó se essék róla: sikerült. Próbálkozásait az is jól tükrözi, hogy felesége, Katinka – Isten nyugosztalja – egy harmadrangú öltöztetőnő volt, akinek azonban remek gazdasági „reformjai” és irányító ötletei voltak férje felé, melyek a színházban a mai napig érvényesek és jól működnek.

    Amint elrendezték ügyes bajos dolgaikat a vezetőség tagjai, és egyeztették a napirendet, ő állt fel elsőként a székéből, hogy köszöntse társulatát. Hangja tisztasága sajnos kiveszett a negyven éve tartó, aktív dohányzás után, ám minden bizonnyal fontos lehetett neki a munkája, ha inkább elfüstölt napi egy doboz cigarettát, minthogy megengedje magának az idegeskedést. Ez volt az élete.

–               Mindenkinek jó reggelt! Na, akkor egy kis figyelmet kérnék! – megvárta, míg teljesen elült a zaj. – Köszönöm. Első dolgunk a mai napon, hogy megvitassunk egy égető kérdést, ami eddig kissé el volt hanyagolva. Nagyon jól tudjátok, nagyon jól tudják, hogy a Záray mindig is az évi szezonokkal volt szinkronban. Legyen az egy nemzeti, vagy akármilyen ünnep, mi mindig igyekeztünk a színvonalhoz méltó darabokat színpadra vinni – az idős úriember itt kissé szürkébb és komorabb hangot vett fel. – De most… Most mindenki azzal vádol, hogy az ötleteink fogytán. És még ha ez így is van akkor sem szabad kimutatni. Az az igazi dáma, mondják meg, akinek öt kastélya van, vagy az, aki ezt el tudja hihetni magáról? – itt rövid hatásszünetet tartott, míg mindenkihez eljutott ez a helyben kreált hasonlat, és megkacagtatta kissé a társaságot. – Na ugye… A színház egyik csodája pedig a folyamatos újulás, nem de? Lényeg a lényeg: minél előbb ki kell találnunk valamit, arra az esetre, ha eljönne a tél. A Záray nem szürkülhet bele az ünnepi vígjátékokba és a meseszínházba, amit…

–               A karácsonyra céloz? – vágott közbe egy fiatal, szőke hölgy a háttérből. Szelíd hangjára mindenki azonmód hátrafordult, meg is szeppent kissé. Szórakozott egyéniségnek látszott, ahogy tollát és kis jegyzetfüzetét markolászta, de jól tippelt, hiszen az igazgató ekkor az ő irányába bólintott.

–               Pontosan – zárta össze méltóságteljesen mindkét tenyerét, majd az előtte lévő asztalra pillantott. – Hat hónap és minden pesti színház meg fog telni zenés darabokkal, új prózai darabokkal, adaptációkkal, satöbbi…Iszonyatos konkurenciát jelent ez a számunkra. A karácsony már most a nyakunkon van, emberek, és lássuk be: nem lehet elég korán kezdeni az előkészületeket, ha színházról van szó.

–               Na de János! Még csak május van, hát hol van még… az a karácsony? – szólalt fel egy kellékes a negyedik sorból. Kár volt.

–               Gáborkám maga is pontosan tudja, hogy a tíz évvel ez előtt bemutatott Karácsonyi ének elkészítését akkor Augusztusban kezdtük el, mert azt gondoltuk: híres regényből készült darab. “Összedobjuk.” . És még a mai napig sincs meg Scrooge egyik hálósipkája sem, amik a premier előtt egy, azaz egy, nappal tűntek el – emelte szemmagasságba a hüvelykujját. – És ha jól emlékszem, a kedves felesége találta meg őket másnap, a mosatlanban, úgyhogy nagyra értékelném, ha nem apellálna most a korai készülődésre. Persze, ha előbb tudom, hogy ön aznap be óhajtja tűrni a farzsebébe mind a három sipkát, hogy véletlenül hazavigye, akkor előrelátóan huszonnyolcat készíttetek, hogy biztosan meglegyen a kellő mennyiség. Érti már?

–               Értem, értem, bocsánat… – a kellékes akkorára ment össze, amekkorára csak mehetett. Így, miután elült a nevetés, az igazgató folytatta előbb megkezdett beszédét.

–               No tehát: arra szeretnék kilyukadni, hogy ideje valami teljesen újjal előrukkolnunk. Mert amíg a többi teátrum öt vadonatúj ünnepi darabot meg musicalt ad elő, addig mi itt állunk két-három, kiöregedett darabbal. Meg gálaműsorokkal. Butaság és időhúzás lenne pályázatot kiírni, úgyhogy inkább nyitok a mai próbák előtt egy képzeletbeli ötletdobozt, és várom a legmerészebb ajánlatokat is. Régi ötlet, új ötlet, mindegy, csak jöjjön! Kezdhetjük. Köszönöm.
Az igazgató ekkor helyet foglalt, ezzel pedig hosszas ötletbörze indult meg az összes színész és alkalmazott közreműködésével. Mindenki lázasan próbálkozott jobbnál jobb ötletekkel előrukkolni az igazgatóság előtt. Egyedül egyvalaki nem mert megszólalni. 

–               Direktor úr! – a háttérből egy büféshölgy jelentkezett, és szinte már sikítva kiáltozta: – Direktor úr, drága! Van egy tippem!

–               Mondja, Marikám – bólintott felé János, éppen grammra annyi tisztelettel, akár a társulat bármely tagja felé. – Mit szeretne?

–               Nem rég beszélgettem az egyik társulati taggal, és… jaj, szegény most biztosan megöl, ha elmondom, de írt egy nagyon jó kis darabot! Olyan… karácsonyosat, amilyet akarni tetszenek. Már rengeteget mesélt róla, de gondolom, nincs itt, hogyha nem szólal fel… – a mondat után dermedt csend következett. Pusmogás indult meg az emberek között. A leghátsó sorban egy fiatal kollegina zavartan kapta fel a fejét, hiszen ráismert a történetfoszlányra. Marika zavartalanul folytatta. – Azt mondta, évek óta írja, de csak nekem merte elmesélni. Nem akartam tolakodni, vagy ilyesmi, de remélem, nem haragszik meg, Izácska! Ugye?

    Marika a tágas próbaterem legvége felé pillantott, tekintete pedig összeakadt a fiatal kollegina tehetetlen pillantásával. Az igazgatóság egyből fészkelődni kezdett.

–               Parancsol, kérem? – nézett felé türelmetlenül egy idősebb zeneszerző. – Kicsoda?

A büféshölgy ekkor furcsálló arccal mutatott a sarokba. 

–               A Dorogi Izácska, tetszenek tudni, aki a tavalyi turnussal jött.
Meghallva a nevét, a fent említett kollegina zavartan mosolyodott el a székek felé. Mogyoró-szőke tincsei mögül egy félő, égkék szempár kandikált ki. A zilált hajú, jegyzetfüzetes lány alig múlt huszonegy éves. Amint az igazgató megpillantotta, felrémlett benne egy színi akadémia tavalyi vizsgaelőadása, ahol a közönség soraiban ülve elhatározta, hogy ez a kifinomult tehetség az ő színházában fog játszani. Jól emlékezett még a meghallgatására is, a hangjára, a játékára, az itteni szerepeire és a nevére is. Izabella. Héberül jövevényt, latinul tisztát, csodaszépet jelent. Egy csodaszép jövevény, gondolta, és apás mosollyal biccentett egyet a terem vége felé, hogy onnantól már csak a lányhoz intézhesse gondolatait. 

–               Így van, Izabella? – fordult felé, és vele egyetemben az összes ember a teremben. A lányban ugyan biztonságos melegség áradt szét ettől a kedves, idős embertől, valahányszor találkoztak, vagy ha instruálta őt, de most valamiért ugyanez a hő vegyülni látszott a többi emberből sugárzó hűvös érdeklődéssel. Érthetően elvörösödött.

–               Igen, de…Nos nem hiszem, hogy…a….

–               De hát te mondtad, hogy évek óta dolgozol ezen a darabon! – vágott közbe Marika, látván, hogy a lány mennyire zavarba jött. – Órákig ecsetelted, hogy hogyan képzeled a díszletet meg a zenét, és hogy biztos nem fogadná el majd senki! Még egyszer a bocsánatodat kérem, de ha meg sem próbálod, honnan tudod, kell-e valakinek?!

–                Igen, de… Aranyos, és köszönöm, de ez még csak egy próbálkozás. Kizárt, hogy a direktor úrék rábólintanának.

–               Azt hadd döntsük el mi, kérem – eresztett meg felé egy biztató mosolyt János, majd megköszörülte a torkát. – Volna szíves elárulni valamit a darabról? Így elöljáróban.

–               Hogyne. Nos… A címe: A legszebb ajándék. Elég futurisztikus és elég valószínűtlen…

–               Rendben van, folytassa.

–               Mármint?

–               A történet. Mi a cselekménye? A stílusa? Az üzenete?

–               Tehát… igen. Tehát egy teljesen másik világban… egy olyan dimenzióban játszódik, ahol nincsenek ünnepek. Sem születésnapok, sem nemzeti vagy vallási ünnepek, tehát nincs Karácsony sem… – a teremben halk csikorgás és nyikorgás indult meg, mindenki a lány felé fordította székét, és az értetlen pusmogás is megszűnt. – Leginkább a tizenkilencedik századi Angliára hasonlít. Itt a világ olyan nagyon elgépiesedett, hogy már csak a szürke munkanapok léteznek, de van egy… egy átokszerűség az egyik városban, Talleroban. Az a rendszer, hogy a gyermekek tizennyolc éves korukig minden decemberben eltűnnek. Az egyik főhős, Felícia egy… egy árván maradt csavargó, egy vándorzenész, aki az öccsével járja az országot, de egyik nap a kisöccse is eltűnik, és miközben keresi, belebotlik egy öreg professzorba, aki éppen ezeket az eltűnéseket kutatja… Ja nem, nem! Előtte még belebotlik a professzor segédjébe, Félixbe, aki szintén árva, viszont egy nagyon jómódú tanársegéd. Amolyan kifogástalan, angol úriember, aki, amikor meglátja ezt a koszos kis csavargót, Felíciát, egyből összeveszik vele a nyílt utcán. Szétválnak, de később… ezt már mondtam, amikor Felícia összetalálkozik a professzorral, és ő elviszi a házába, akkor Félixszel ismét összetalálkoznak. Viszont a prof szentül meg van győződve róla, hogy ők hárman pár nap alatt felgöngyölíthetik az ügyet. A konfliktus a kezdetektől adott: Félix alulról jött, és amikor Felíciára néz, ezt juttatja eszébe. Kiderítik, hogy egy idős asszony rabolja el minden évben a gyermekeket, és hogy egy földalatti palotában őrizgeti őket, ahol girlandokkal és süteményekkel ünneplik a karácsonyt. Ja, igen, az Asszony egy másik világból érkezett ide, és onnan hozta el a karácsony eszméjét. Addig senki sem ismerte ebben a „dimenzióban”.

–               És ez honnan derül ki? Hogyan adja a néző tudtára, ha végig a városban vagyunk? – érdeklődött egy idősebb kolléga a hátsó sorokból. Izabella bólintott.

–               Váltott színek vannak. Egyik percben a nyomozást, a másikban a földalatti palotát és a lent ünneplő gyerekeket látjuk. És az Asszonyt. Igen, később kiderül, hogy Félix és Felícia, sőt, még a professzor is ismerték gyerekkorukból, és arra jutnak, hogy az egész város, mindenki tudja, ki ő!

–               Mindenki? – vonta össze szemöldökét az igazgató.

–               Igen, minden egyes városlakó, csak mind annyira buták és büszkék voltak, annyira… civilek, hogy amikor felnőttek, úgy döntöttek, inkább magukban tartják. Mind ismerték az asszonyt, és tudták, mi az a karácsony, csak nem mondták ki. Féltek.

Ahogy beszélt, és beszélt, már ő maga is egyre jobban elhitte a mesét, és elkezdte a történetet valóban… mesélni:

–               Rengeteg kalandban van részük, sokat beszélgetnek, filozofálnak, megismerik egymást, és végül, mikor lejutnak a földalatti palotába, arra kérik az Asszonyt, hogy jöjjön fel velük, és bizonyítsa be az embereknek a saját… idiótaságukat. Mikor visszatérnek, és mesélni kezdenek, a városbeli civilek nem értik a sok díszt és csillogást, az ajándékokat és a rengeteg fényt. Nem értik, miért szükségesek ezek, és az asszonyt valamiféle rossz ómennek tartják, ezért addig szapulják és addig hitetlenkednek benne, míg pusztán a szavaikkal megölik őt. Félix karjaiban hal meg, Felícia pedig felpattan, és lehordja a város lakóit, hogy hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek és büszkék. Erre mindenki felhördül, de végül valahogy megegyeznek, hogy megtartják az első, igazi karácsonyt. Amikor már szent a béke, befut Felícia kisöccse és az összes, idén eltűnt gyerek. Mindenki összeölelkezik, elkezdik díszíteni a várost, a lány meg Félix pedig elénekelnek egy szomorú, de reményteli, összefoglaló dalt, amit szintén én írtam. – itt a zenei rendezőre pillantva hozzátette: – Persze túlzás azt állítani, hogy kész. Csak úgy… megírtam a vázát, de majd mindenképp kell rajta csiszolni egy…

–               Izabella, kérem… – intett a zeneszerző, hogy inkább folytassa.

–               Aztán…Felícia és Félix eléneklik, és miután kiderül, hogy valójában megszerették egymást, mindenki más megjelenik a színpadon, együtt éneklik tovább a dalt, nagy, kórusos, többszólamú kicsengés… cintányérok, tubák, dobpergés, aztán… ennyi. Mivel vallási különbségek már nincsenek a darab világában, mindenki csak egy dologban akar hinni: a szeretetben. Ezt jelenti a címe is… mert hát ez a legszebb ajándék. A szeretet. De legalábbis a lehetősége annak, hogy létezik ember és ember között.

A szónoklat után hosszas csend ült a teremre, a lány tiszta, megnyugtató hangja sokáig csengett még. Ő mind csak jobban és jobban össze akarta húzni magát, de ebben a percben, valahol az első sorokban, ahová ő már nem láthatott el, kellemes orgánum zendült, és az ő védelmére szólt. Egy korosabb színész meghatódott hangja volt.

–               János, ha ezek után még keresni óhajtasz bármit is, esküszöm, főbe lövöm magam. Ez csodálatos!
A kommentárt hosszas kacagás majd helyeslő tapsvihar követte. Izabella még sokáig nem fogta fel a bókot, de amint ez megtörtént, pirulva mosolyodott el. János pedig elismerően bólogatva leintette a tapsolva és fütyülve tomboló társulatot, és csak ennyit kérdezett:

–                És ezt valóban egymaga írta, Izabella?

–               Igen, kérem. Évek munkája volt. – bólintott szerényen a lány. János elmosolyodott.

–               Akkor hát mielőbb hozza be a kéziratot, mert el kell kezdenünk a készülődést, ha részt szeretne venni a munkában. – mondta nyugodt, szinte óvó hangon. A lány erre zavarba jött és lassú bólintással jelezte, hogy megértette. 

–               Nahát… Köszönöm. És… és mit gondol az igazgató úr, mennyi időbe fog telni a készülődés? – vakargatta a nyakát.

–               Figyelembe véve, hogy egy teljesen új ötlettel tetszett előrukkolni, és hogy mekkora durranásra készülünk… nos… megközelítőleg öt vagy hat hónap. A próbákat is beleértve. Mennyi időbe telne befejeznie?

–               Olyan… két hónap még nagyon jó lenne – szegte fel állát Izabella.

–               Tehát ez négy-öt megbeszélést és próbát jelentene hetente. – tette hozzá a zenei rendező a többiek felé fordulva, majd visszapillantott a lányra. – A dalról mit tudna dióhéjban elmondani?

–               Csak annyit, hogy egy duett. A végén kórussal és nagy orchestrai aláfestéssel.

–               Esetleg a hangfekvésről, vagy a hangszerekről tud valamit mondani?

–               Egyszerű hangok kellenek, hogy tisztán jöjjenek ki a szólamok. Nem operai nagyária lesz, csak egy összefoglalás. Nagyon játékos zongorára gondoltam, esetleg hegedűszóval és fuvolával. A nagyzenekari aláfestés a végére csatlakozna be.

–               Értem, köszönöm. Holnap még megbeszéljük. – bólogatott hevesen a komponista.

–               Köszönöm – susogta orra alatt a lány. Kalapáló szívvel végignézett a társaságon, és hirtelenjében minden arc kedvessé és barátságossá vált előtte. Hallotta, ahogy azt duruzsolják körülötte: „Óriási! Hibátlan! Minden korosztály imádni fogja.” János ekkor összecsapta a tenyerét és felállt, hogy ismét szóljon.

–               Nos, emberek, azt hiszem, hogy a mai munkánk véget is ért. A legközelebbi megbeszélésig csak néhány emberre lesz szükség. Mivel az általam ismert legszakavatottabb emberekkel állok szemben, ezért – kacagott fel János és a tömeg. – ezért inkább a belátásukra bíznám, hogy ki vállalja egy új darab rizikóját. Kézfeltartással jelezzék, ha részt kívánnak venni benne. Köszönöm. Tehát: mindenképpen kell egy színpadi koreográfus…

Kilenc kéz lendült a magasba, majd egy fiatal, mosolyogós hölgyre esett a választás. János azonnal felkörmölt egy nevet az előtte lévő lapokra. Izabella furcsállta is ezt a módszert, hiszen általában a producer szervezi össze a ”stábot”. De nyílván összeszoktak már annyira, hogy bíznak egymásban.

–               Köszönöm, Dorkám….Na aztán, szükség lesz egy táncos koreográfusra is – újabb fiatal hölgy, újabb körmölés. – Egy zongoristára a próbákhoz, végső esetben az előadáson is… Bélám, ha volna szíves – bökött egy idős, szikár úriember felé. – Egy jelmeztervezőre – két kéz, a választás egy testesebb, vörös hajú hölgyre esett. – Köszönöm, Lilla. És még egy segítő kéne a kisasszony mellé. Gyerünk, kell egy dramaturg, aki rendbe szedi a művet, ha szükség lenne rá…  Nos? Senki? Jó. Ha senki, akkor Zoltán… ha volnál szíves elvállalni, leköteleznél… – akire ezután mutatott János, sajnos háttal ült Izabellának, így a lánynak nem sikerült őt beazonosítania. A magas, sötét hajkorona a hullámzó embertenger legelső sorában ült, Izabella pedig a leghátsóban. Vállat vont. Egyszer úgyis megismeri a saját dramaturgját. János megköszörülte a torkát.

–               Hadd szabadjon majd nekem és a kisasszonynak rendezni, köszönöm! Jól van, mindenkinek köszönöm szépen a részvételt. Akkor holnap ugyanitt, a Peer Gynt próbáján, azzal a csapattal, rendben? Rendben. A kisasszony és a többi „legszebb ajándékos” maradjanak csak itt, köszönöm. 
Azzal hatalmas hömpölygés indult meg. Furcsamód mind a kétszázötven ember egyfelé igyekezett: a lányhoz, hogy gratuláljanak. Ő pedig mosolyogva, pirulva fogadta a bókokat, és a hálát a színészektől, táncosoktól, irodai dolgozóktól. Mikor mindenki szétszéledt, csak az a pár ember maradt ott, akiket a fődirektor úr megkért. Mikor Izabella odaért, János egyenként odavezette mindenkihez.

–               Emberek, – szólt az odasereglett csapathoz. – mindenkivel megbeszélnénk egy-egy közös időpontot, rendben? Addig is, Izabella, engedje meg, hogy bemutassam a csapatát. Csapos Béla színházunk komponistája, aki a dal és a darab hangszerelésében lesz a segítségére. – szólt az igazgató, és a szikár úriember felé mutatott, akinek mályva kék szeméből mélyről jövő kimerültség, de annál mélyebb jóindulat sugárzott. Izabella jól ismerte ezt az érzést, de még többet szeretett volna tudni róla, hány ezer lejátszott és unalomig átélt kotta van a fejében. A profizmus andalító gondolata. Kezet ráztak.

–               Csapos Béla, nagyon örvendek! – köszörülte torkát a komponista.

–               Dorogi Izabella. Tiszteletem – bólintott a lány, és egyből kedélyes beszélgetésbe elegyedett volna. – Elnézést, de emlékszem, hogy a My fair lady-t vezényelte múlt héten a díszteremben. Hallom, Hollay karmester úr lebetegedett?

–               Igen, igen, őt sem kímélte az a Roxános vírus…

–               Még szerencse, hogy ön kéznél volt. Hadd gratuláljak utólag is.

–               Köszönöm. De hogyhogy ott volt? Játszott benne? – érdeklődött egy ráncos kacajjal a férfi.

–               Igen, de csak kórista vagyok – vont vállat szerényen Izabella. – Meg a dada egyik segédje az esti jelenetben.

–               No, akkor további sok sikert. Még mindenképpen beszélünk.

Egy etikettől bűzlő biccentés után az Izabella mögött álló igazgató vállpaskolással jelezte, hogy folytatná a stáb felsorolását.

–               A jelmeztervezőnk, Perle Lilla – folytatta János, és odalépett az ondolált, tűzvörös hajú, kissé molett hölgyhöz, Csapos mellett.

–               Szervusz! – rázott gyorsan kezet a mosolygós asszonyság. – Majd szeretnék veled hosszasabban elbeszélgetni, hogy milyennek képzeled a jelmezeket.

–               Persze, mindenképpen – helyeselt a lány, és jött a következő ember.

–               A zenei rendezőnket már biztosan ismeri – vezette tovább János ahhoz az úrhoz, aki fentebb kikérdezte Izabellát a dalról.

–               Zentay Dénes – hangzott fel a kaparó hang ismét.

–               Dorogi Izabella – mosolyodott el először a lány, majd a zenész is. Ekkor két türelmetlenül toporgó táncos hölgy következett. Húsz-harminc év körül járhattak, és szokatlanul bájos tekintettel néztek rá. Az egyikük, olajbarna bőrű volt és zöld szemű, kissé alacsony, ő nyújtott először kezet.

–               Szervusz, tegeződjünk, ha lehet. Már ismerjük egymást, Vadász Dorka vagyok. Mondtad, hogy te is benne vagy az itteni My fair lady-ben.  Nem vagyok ismerős?

–               Jaj, te vagy a koreográfus! – csillant fel Izabella szeme. – Bocsánat, már emlékszem.

–               Igen, igen – kacagott a másik lány szórakozottan. – Meg volt Sopronban még az a másik darab… a… az a… Jaj, mindig elfelejtem! Tudod, amit a Makrancos hölgyből…

–               A Csókolj meg, Katám!, igen – bökött felé kacagva Izabella. Felrémlett előtte a többhavi próba a musical négy táncos koreográfusával. – Te tanítottad be a koreo-t, ugye? Az is nagyon jó volt. Zirczi a végére majdnem átadta a stafétát is, úgy kézben tartottad a csapatot. Le a kalappal, tényleg!

   Zirczi a vezető koreográfus volt az egyik társulatban, ahol Izabella és volt kollégái dolgoztak.

–               Ne is mondd, kemény meló volt… Egyébként nagyon tetszett, amit odakint elmondtál. Tényleg fantasztikus lesz! – hadarta el barátságosan. Ekkor jött a másik. Ő magasabb és sápatagabb is volt, mint Dorka, mégis hasonló jóindulat áradt belőle is, higgadtabb és érettebb jóindulat.

–               Szenes Teodóra, szervusz – rázta meg a lány kezét barátságosan. – Én is dolgoztam a soproni darabban. Emlékszel, az utolsó előadás után elmentünk sörözni a táncosokkal? Már éjjel három is elmúlt és akkor mondta Zirczi, hogy „Még két ilyet megiszom, és esküszöm…”

–               „…esküszöm, eljátszom Katát műbögyökkel, mindennel! Még maszk se kell!”.– fejezte be a mondatot Izabella. – Jaj, az óriási volt!

–               Milyen kicsi a világ! – nézett össze Dorka és az idősebb lány, majd vissza Izabellára. Ő, miután kacagva végigtekintett a két, csillogó szemű koreográfuson, rögtön felvetett egy problémát. – Bocsánat, de… Teodóra és Dóra… Hogyan különböztethetlek meg? Mármint hogy szólíthatlak titeket?

–               Egyszerű – szólalt meg a fiatalabbik. – Ő az idősebb és a hosszabb nevű is. Ő Dóra. Simán. Én meg Dorka.

–               De csak mert előbb stoppolta le – fonta össze karjait játékos mosollyal Teodóra.

Izabella egyből fellélegzett: kedvesek. Minden rendben lesz.

–               Jó, jó, köszönöm – bólintott vidáman, és máris odavezették az utolsó emberhez. Egy unottan dobogó férfihez. Izabella ezt a markáns, megnyerő arcot már több mint száz tévéfelvételen és újságcikkben látta. Nem beszélve az elmúlt néhány hét lépéstávolságairól, vagy a közös próbákról… Úgy hitte, majd ugyanolyan szimpatikus lesz az életben is, mint a deszkákon. Hogy majd úgy fog viccelődni, mint az interjúiban, de amikor a lány mosolyogva kezet nyújtott felé, ő tüntetőleg állt tovább, mint egy darab fa. Izabella pedig csak várt.  Jóhiszeműen.

–                ’Napot – mély, zengő, kissé érdes, de mindenekelőtt enervált hang préselődött ki a szűken csillogó szemek, a sötét haj, és a magas, erős vállak alól. Izabella szokásához híven elbűvölő mosollyal pillantott fel. Ekkor a férfi végre valahára rá emelte pillantását, a lánynak pedig összeszorult a torka. A tekintet, amely rászegeződött, olyan mélyen belevájódott az övébe, hogy úgy érezte, nagyot kell nyelnie. Olyan mélyen izzó, általános gyűlölet áradt belőle, hogy alig bírta levegővel. Nem is tudta, miféle ez a szín. Barna, de nem kávé, nem mahagóni, nem karamell. Bogár.. Mint két, dühösen csillogó kis bogár potroha. Bogárbarna Mire ezt megállapította, az idegen olyan vehemenciával és majdhogynem undorral rántotta el arcát, mintha a szemeit savval marná a lány bájos arca. Azért néhány kínos pillanaton belül rászánta magát, hogy felé nyújtsa a jobbját.

–               Jó napot’! Dorogi Izabella.

–               Zárai Zoltán – dünnyögte felé, Izabella pedig elhatározta, hogy nem törik meg holmi flegma undortól. Még jó, hogy ebben az igazgató is segített.

–               Ez a tuskó pedig a színházunk büszkesége – lépett a férfi mellé János és apásan megpaskolta a vállát. – Legalábbis ő ebben a végsőkig biztos. – tette hozzá suttogva, mire a lány halkan kuncogni kezdett.

–               Kösz… – morogta Zoltán.

–               Papíron színész ugyan, de hál’ Istennek elég ismerete és szakmai gyakorlata van ahhoz, hogy önt is megfelelően korrigálni tudja. Mármint ami az irományát illeti. Szóval ő segíti majd ki magácskát dramaturgiailag. Tudja: felesleges mondatok, kiegészítések, dalszövegek, ilyesmi…

–               Persze. Ezt előre is köszönöm – igyekezett továbbra is bájtól ragyogó maradni a fiatal színésznő. A férfi eközben még mindig a falat fürkészte mélyen ülő, barna szemeivel és mindent megtett, hogy úgy tűnjön: tudomást sem vesz a lányról, aki még ennek ellenére is próbált udvarias maradni. – És esetleg tudok valamit én is segíteni önnek?

–               Ja, persze – nevette el magát szemtelenül a férfi, és átnézve Izabella vállai fölött, Jánoshoz intézte következő, türelmetlen szavait. – Nem mehetnék már? Én vezénylem a déli próbát a tízesben, ami elkezdődött már nagyjából… – ekkor órájára pillantott és egy másodperc alatt felszívta tüdejébe a teremben lévő összes levegőt egyetlen szó erejéig: – …most.

–               Minek a próbája? – fordult felé Izabella, mímelt érdeklődéssel. Pontosan emlékezett a reggel átfutott terembeosztásra, ami a színház aulájában volt kitéve a befutó társulati tagoknak.

–               A Cyrano-é. Mert? – jött a flegma válasz. A lány erre bátran kihúzta magát. Kommunikációt és színművészetet tanult évekig, bárhol felismeri a füllentést. És bárhol vissza is tud vágni. Áldotta az eszét, amiért Marika, a büféshölgy ennyire pletykás volt már az első héten is…

–               Mert, ha meg nem haragszik: a Cyrano a következő hónapokban nincs is műsorra tűzve. Szomorú, de Roxán összes szereposztása ugyanabban a dohos öltözőben készülődött, és egymás után kapták el ugyanazt a fertőzést. Egy-két hónapja még minden ettől volt hangos. Tudom, mert akkor jöttem, de az öltöző még most is be van zárva, takarítják – ekkor jött a kegyelemdöfés. – Sőt, a fent említett tízes termet is tatarozzák éppen, de ezt nyílván tudja, hiszen oda készül vezényelni nyolcvan embert.

A szemkontaktus közte és a csendben forrongó Zoltán közt ekkorra már olyan erőteljesen fennállt, hogy a versenyhelyzetben el is felejtették az eredeti problémát.

–               Ha nem akar velem dolgozni, azt megértem, de nem kell emiatt próbákat kitalálnia. Bőven elég a szerepekre emlékeznie, nemhogy még ezeket is a fejében tartsa.

–               Mit is mondott, hány hónapja van itt..? – szívta fel magát a férfi, és szinte lilulásig szorította az öklét maga mellett.

–               Zoltán, Zoltán, figyelj – lépett kettejük közé János. – gondolj erre úgy, hogy addig is lefoglalod magad. A kishölgy meg holnap behozza szépen a darabot két példányban, és aznapra minden próba alól felmentést kaptok, hogy együtt, ép ésszel és higgadtan tudjatok gondolkodni. Rendben van?

–               Részemről igen. – bólintott diadalittasan Izabella.

–               Az összes alól?! – hőkölt hátra a férfi.

–               Igen, Zoltán, az összes alól. A jó munkának idő kell! – veregette hátba egy erőltetett mosollyal János, majd belemarkolt a vállába és magával vonszolta egy másik sarokba, pár méterrel arrébb. A vitát és az azt követő sutyorgást megunva Zentay már fel is kapta kottafüzeteit és kiviharzott, Lilla pedig elnézést kért, és óráját kocogtatva szintén sietve távozott a helységből. Ez alatt Izabellához odaszaladt az előbb olyan jó kedéllyel megismert két táncos lány és elismerő pillantásokkal illették.

–               Ez szép volt! Jól megmondtad neki. – veregette a vállát Dorka.

–               Igen! Még soha nem láttuk, hogy feladta volna!- tette hozzá Dóra. Izabella enyhíteni kívánt a győzelmén.

–               Nem is adta fel, az apja állította meg…

–               Azért vigyázz vele! – súgta oda Dorka. – Én már legalább tíz éve vagyok itt, Dorka meg hét éve, és hidd el, láttunk már olyat is, hogy négyen fogták le.

–               Bizony, nem lehet tudni, mikor lesz elege a…

–               Hé, hé, hé! – intette le őket Izabella. – Egy pillanat! Azt mondod, tíz éve már itt volt? – fordult a zöld szempárhoz.

–               Áh. Régebb óta. – legyintett Dóra.

–               Vagyis?

–               Amióta csak él.

–               Tessék?! – kapta szája elé a kezét Izabella.

–               Azt hittem, tudod. – kerekedtek ki Dorka szemei. – Nem hallottad még?

A színésznő kétségbe esetten megrázta a fejét, mire Dorka csuklón ragadta.

–               Hát jó, de akkor keressünk egy másik helyet, itt még a falnak is tíz füle van… – nézett maga mögé, és miközben kitessékelte újdonsült kollegináját a próbateremből, csak ennyit mormogott maga elé: – de készülj fel, mert nem egy tündérmese…

 

                                            ______

 

    A szél majdnem kitekerte a fákat. Hideg volt minden utca és nyirkos, mikor leszállt az éjszaka. Fiatal nő rótta az utcákat, meg-meg billenve a macskakövön. Ruhája egyetlen, egybefüggő, zsákszerű kötött pulóver volt apja elnyűtt ballonkabátjával, és egy-egy papucs. Zilált volt, megvetett, fáradt, de gyönyörű. Ha valaha koldult pénzt, azt azért kapta, mert hatalmas, mélybarna szemei elvarázsolták az arra járókat. Mert nem volt sem mahagóni, sem kávé, sem karamell… Egyszer azonban túl jól sikerült a varázslat. Egy agresszív férfi kezdte el üldözni, először csak udvarolgatott, később már kegyetlenné vált. Azt mondta, színész, és hogy kiemelné a posványból, koszból, ha hagyná. Csak egyetlen dolgot kért tőle, de a lány nem tette meg. Önként legalábbis nem, ám az erőszak előtt csak a cél tűnik tényszerűnek…

Az esetet azonnal elfelejtette mindenki, aki hallotta a hírét. A színész rá egy hónappal májelégtelenségben halt meg, és a rossz emlékeken kívül csak egyetlen dolgot hagyott itt neki. Egy valakit.

       Magányos hölgy rója az utcákat hónapok óta, mert érzi, hogy vége lesz nem sokára. Csak egy dolgot szeretne még: látni utoljára azt a híres Záray színházat, ahol annyiszor vált munkaadójává a férfi. Ott pedig imádkozna Tháliához, hogy mentse meg a csepűrágó lelkét, majd lerogyna a lépcsőre és többé nem venne levegőt.

      Még mindig csak sétál a hölgy, egyre kevésbé bírja a lába. Nem önmaga miatt, hiszen sudár teremtés. Egy csomag miatt, amit a szíve alatt hord, már a kilencedik hónapja. Már egészen hozzánőtt, pedig nem hitte volna. Azt hitte, csak úgy túlléphet azon, hogy gyermeket vár. A csomag most váratlanul megmozdult, a nő pedig megtorpant az utcasarkon és megdöbbenve konstatálta, hogy combjai közül meleg folyadék ömlik az esőáztatta járdára. Mielőtt feleszmélhetett volna, hogy mi történik, újabb görcs nyílalt belé, mire ő hatalmasat ordított, hogy belézengett a város. Szájához kapta a kezét, és fejvesztett rohanásba kezdett a távolban felsejlő színház felé. Mikor odaért, megborzongott a szépséges látványtól. Minden ablakából fény áradt, hát nyugtot lelt abban, hogy majd beengedik őt oda, ahol fogant a gyermeke. Ismerik. Sokat hordta őt ide az az otromba fráter… Elcammogott hát a kapujáig, fel a kőlépcsőn, és térdre rogyva kopogtatni kezdett. Nem jött válasz, hát tehetetlenül térdelt tovább. Ekkor újra hosszas görcsbe rándult az öle, és ő újabbat üvöltött. Bentről ekkor már siető léptek zaját hallotta. Körömcipők tipegtek a benti fogadó-terem felől. Éppen premiert ünnepeltek a színészek, nagy volt a vigadalom. Odabent minden fényes volt és meleg.

–               Tessék! – nyitott ajtót egy öltöztetőnő. Amint meglátta a térdre rogyott, sápadt hölgyet, nagyot sikított, és segítségért kiáltott. – Te atya úr Isten… Mari! Gyertek ide gyorsan! Nem halljátok?! Hozzatok takarókat, szedjétek le az asztalt! És hívjatok orvost! A kisasszony szülni fog. Ne féljen, kedves, most már minden rendben lesz…  tartson ki! – szólt szelíd, anyai hangon, amíg besegítette a lányt, és kicsit megpaskolta az arcát. Ondolált haját egy mozdulattal kiengedte, és a lányét fogta össze befőttes gumijával. Életében először figyelembe sem vette a sok sarat és egyéb nyirkot, amit behozott magával. A következő percekben bebugyolálták őt, és ápolgatták, amíg nem jött az orvos.

–               Hogy hívják, kedves? – kérdezte, mikor már felfektették az asztalra, és elviselhető melegben volt. Miközben ott ült mellette, törölgette a fiatal hölgy arcát, aki szipogva, remegő hangon válaszolt:

–               Nem tudom.

–               Csak szólítják valahogyan.

–               Nem hiszem, hogy azt… egy színház falain belül ki szabad mondanom.

–               Óh… Értem – gyűrte meg száját az öltöztetőnő. Becsülte a tisztaságot, ami nem engedte kimondatni vele szomorú szakmáját. Vagy a sorsát. –Semmi gond. Akkor majd Kisasszonynak fogom hívni. – mondta kedves mosollyal.

–               Jaj – nyögött fel kínjában a másik. – Nem vagyok kisasszony. Még csak asszony sem.

–               Úgy érti… nem tudja, ki a gyerek apja?

–               Úgy – bólogatott remegő fejjel a lány, és nagyot köhögött. – Csak azt tudom, hogy itt volt színész és…. Csak azt tudtam, hogy úgy hívják, mint a színházat. Zárai. Vilmos, vagy valami hasonló, Viktor vagy…

–               Zárai? – az öltöztetőnő szemei hatalmasra nyíltak. Hőn szeretett férje, és a színház neve volt ez. – Bizonyos benne?

–               Igen, de már meghalt – újból hosszasat köhögött, majd megszorította a nő kezét. –  Kérem szépen, ha… ha velem bármi történne ma éjszaka, nem hagyhatják, hogy a fiam felnőjön. Ha lány lesz, élhet, de ha fiú, temessék mellém…

–               Félrebeszél…

–               Szó sincs róla, józanabb nem is lehetnék!

–               Ezt nem mondhatja komolyan! – hüledezett az öltöztető. – Ilyet egyszerűen nem kérhet! Ugyanolyan emberi lény az a gyerek, mint bárki más! Nem kérheti, hogy öljek meg egy embert, aki még ki sem fejlődött!

–               Hogy hívják? – jött a váratlan kérdés.

–               Katalin.

–               Katalin, drága, figyeljen rám! – szorította meg az öltöztető illatos, puha ujjait. – Az a Zárai egy mocskos disznó volt! Beteg, alkoholista és hibás volt a feje… Durva volt és őrült… Egyik mondatára sem emlékezett, és újakat talált ki… Nem tudom, miért, de nem volt jól! Azt mondta, a nagyapja, meg a dédapja is ebben szenvedett, úgyhogy az ő fia is ilyen lesz… Nem élhet, ha ilyen! Kizárt, hogy a fiam csak a tehetségét örökölje tőle és nem akarom, hogy még valaki úgy szenvedjen, ahogy most én. Csak ezt kérem, semmi mást…

Katinka magára erőltetett egy megértő mosolyt, majd eligazította a takarót a köhögéstől kimerült nő lábain.

–               Nem kéne így túldramatizálni! – dohogott az orra alatt. – Arra nem gondol, hogy esetleg mind a ketten túlélik a szülést és boldogan élnek tovább? Én segítenék, itt a társulat is, megoldanánk valahogy. Vannak anyaotthonok és…

–               Ez butaság, nézzen már rám! – rekedt hangja alig törte át a paplanok rengetegét. – Vért köhögök két napja, a gyerekkel hetek óta nem ettünk, és ki tudja, mennyi borzalmat élt már át…

–               Szegény kislány – gondolta Katalin,de mindeközben önző módon saját, meddő sorsára gondolt. – Neked legalább megadatott egy kisgyermek…

–               Hol van a hölgy?! – hangzott a távolból közeledő orvos kérdése. Léptei keményen kopogtak a márványpadlón, míg végre odaért. Amíg közeledett, a fiatal lány megmaradt erejével lecsatolt a nyakáról egy vékony láncot, amit eddig koszos, foltozott pulóvere elfedett, és jégcsap kezével Katalin markába gyűrte. A medál apró volt, ovális formájú, benne egyetlen, cikornyásan vésett Z betűvel. Színarany lehetett, mert a fény úgy csillant meg rajta, akár egy meleg naplemente, holott csak a kopott csillár világította be a szobát.

–               Tessék – suttogta a lány. – Ezt vágta hozzám, miután legutoljára végzett. Ezzel fizette ki a gyereket. Most én is kifizetem vele a kedvességét.

–               Hogy? Mi az, hogy kifizet, én önszántamból segítek magán!

–               Most menjen! Nem akarom, hogy lásson meghalni egy magamfajtát.

–               Ne beszéljen már badarságokat, itt maradok! – erősködött Katalin.

–               Itt van nekem az orvos, meg a gyerek – szorította meg még utoljára a nő kezét. – Köszönök mindent. Most menjen. Menjen már! – rimánkodott egyre.

–               A hölggyel marad? – vágta ketté a gondolatmenetet a doktor, és erélyesen ránézett Katalinra. Ő megrázta a fejét, markába szorította a láncot, és végig a vajúdó lányt nézve kisétált a teremből. Miután bezárult mögötte az ajtó, kezdetét vette egy végtelennek tűnő, fájdalmas pillanat. Sokáig ücsörgött még odakint, és a lánccal babrált. Nézte a Z betűt, a megkopott aranyat, amelyből hetekig is élhetett volna ez a kisgyerek… Gondolkozott. Hogyan teljesíthetné úgy a kérést, hogy mégsem teljesíti? Életben hagyni, és a holtnak erről nem szólni. Talán így. Felnevelhetné ő is, hiszen a férjével, Jánossal sosem lehet gyermekük, és lassan kiesnek abból az életkorból, hogy próbálkozhassanak. Vilmosnak, a férje öccsének megadatott, még ha ilyen mocskos módon is. Erről a kicsinek pedig miért kéne tudnia? Kizárt, hogy annyira különbözzön tőlük, hogy ne lehessen fiuknak nevezni. És a férje is minden bizonnyal megérti majd. Csak még abban reménykedik, hogy a lány talán túléli. És majd ha benyit az ajtón, ott ül, felpolcolva, kezében a csöppséggel. Úgy, hogy boldog lesz. És szép. Mégis, mindezen ábrándoknak az ellenére, pontosan tudta, mi történik odabent. Hallja jól: üvöltés, sikolyok, egy gyermek felsír… és semmi. Csak a szöszmötölés, a pusmogás és a matatás…

Mint kés a puha vajat, úgy hasította ketté a békét az orvos arca, mikor órák h múltán kilépett az ajtón. A derekán megkötött, elefántcsont színű köpenyt alig lehetett felismerni a vértől és a nedvektől, ami rátapadt. Olyan rezzenéstelen arccal nyújtotta át segédjének, mintha egy hentes akasztaná szögre köpenyét egy unott munkanap után. Először Katalinhoz lépett oda a társulat dermedt tagjai közül.

–               Milyen ismeretségben állt a hölggyel? – kérdezte rideg protokollal a hangjában. Remegve jött a válasz Katinka merev ajkai felől.

–               Csak ma ismertem meg – hebegte, és türelmetlenül kérdezte: – Nem élte túl, ugye?

–               Sajnos… nem bírta a szíve a vajúdást.  – lépett közelebb az orvos. – Ha bármit, tehetek…

–               Hogy van a gyerek? – vágott közbe az asszony. – Ő túlélte?

–               Igen, igen, egészséges kisfiú. Kicsit sovány és még nehezen mozog, de egészséges.

–               Kisfiú. – ismételte a nő, és könnyes szemmel masszírozta a halántékát. – Tehát kisfiú.

–               Magához veszi? – jött hirtelen a kérdés.

–               A hölgy ugyan rám bízta, de… – Katinka nem merte volna elmondani az esküjét, így csak félénken kérdezte meg: – A doktor úr mit javasol? Őszintén.

–               Nézze, nincs túl sok opció. Árvaház, nevelőszülők…

–               Mit mondana abban az esetben, ha magamhoz venném? Lenne értelme?

–               Ha magához venné? Hm… Akkor egyúttal hadd gratuláljak. Bárhol jobb ennek a gyereknek, mint az anyja mellett lett volna. Két kezem nem elég megszámlálni az okokat. – vette kabátját a férfi, majd súgva tette hozzá: – Meg hát… utcalány volt, akárhogyan nézzük. Ki tudja, milyen betegségek bújtak meg benne, tetszik érteni?

–               Persze, köszönöm. – nyújtott kezet Katalin.

–               A kollegák nemsokára elszállítják a hölgyet, önök pedig bármikor megkereshetnek a szükséges papírokért. A viszont látásra! – rázta meg sietve az orvos, és már intett is a szállítóknak. Ők pedig gyorslépésben cipelték ki egy hordágyon a lány testét. Egyszerű, hófehér lepellel takarták le, amely alatt körvonalai olyanok voltak, akár egy angyalé. Még így, letakarva, mozdulatlanul, arc és szemek nélkül is sugárzott róla a régen várt béke.

Amint elvitték, és a társulat tagjai kicsit felocsúdtak, mindannyian egyetlen dolog köré sereglettek. A bebugyolált csöppség köré, akit Katalin tartott a karjában. Kis idő múlva a körülöttük ácsorgó embereken egy férfi loholt keresztül, maga mögé gyűrve társulatát. Zárai János, a színház igazgatója zihált előttük, elegáns barna öltönyét is átáztatva verítékkel. Amint meghallotta, mi történt, a néhány háztömbbel arrébb folytatott, üzleti megbeszélését félbe szakítva hazasietett. Felesége, Katalin csak két mondatot fűzött hozzá:

–               Az öcséd fia – emelte felé a kerek arcú, békésen alvó kisfiút. – Mától a miénk.