Kolarics Andrea: A legszebb ajándék – Egy színdarab anatómiája-2.

Első részlet

Dóra és Dorka félrehívták Izabellát egy üres terembe. Befészkelték magukat az ottani kellékkanapé sarkaiba, és mint ezeréves barátnők, úgy mesélték el ezt az anekdotát.

–               Először mi sem hittük el – vont vállat Dorka, látva mennyire döbbent arccal ül a frissen informált színésznő velük szemben. – Annyira nem tűnt valóságosnak. Olyan… mesterkélt volt az egész a nyaklánccal és az apja betegségével…

–               Viszont, képzeld – hajolt közelebb a másik lány. – egyszer fellopóztunk a szobájába. Tudom, tudom, gyerekes, de mi is csak tizenévesek voltunk, és őszintén szólva picit részegek is… Mindegy. Azt mondták, sosem mozdul ki, de nem hittük el, úgyhogy valamilyen ürüggyel követtük oda. És igaz. Ott él. Csak egy ágya és egy éjjeliszekrénye, ami tele lett pakolva könyvekkel meg… szövegekkel. A falon az a lánc lóg, amit az anyja nyomott Katinka néni kezébe.

Izabella, mint egy izgalmas kalandregény olvasója, tátott szájjal hallgatta a részleteket. Nem értette, nem is érdekelte, hogy miért, de ismerni akarta ezt az érzéketlen viperát.

–               Nahát – rázta fejét hitetlenkedve. – És nem lehet tudni, ki volt pontosan ez a „kisasszony”?

–               Áh, mindenki csak így emlegeti. Vagy még így sem. Tekintettel vagyunk Zoltánra – Dóra szeméből őszinte jóindulat látszott kiszűrődni. – Volt olyan, aki állítólag felismerte és még aznap megszülettek az elméletek arról, hogy ki lehetett. Nagy vonalakban: egy kocsisorról szalajtott diáklány, akit kitagadott a családja, és az itteni meg a színészházas agglegények tartották el. Az utcán élt, a doktor szerint ekkorra már több vetélésen is túl volt, Zoltánt pedig csak az mentette meg, hogy a többi… nos örömlánnyal szemben őt békén hagyták terhesen a krapekok.

–               Többi örömlány..?

–               Na, igen, voltak egy páran. Mindenki tudta, hogy a társulat összes tagja ide hordta őket, amikor a színház még lakható volt. Tudod, sok minden volt már itt, de a mai napig is beszélik, hogy vannak titkos katakombák meg szállások valahol az épületben, amiket soha senki nem látott eddig, mert évekkel ezelőtt János mindet lakatra zárta. Éppen Zoltán születésekor.

–               Tényleg?

A lányok nagyot sóhajtva bólintottak. Izabella hosszú ideig hallgatott. Nem volt új számára a színház duhaj, élvhajhász világa, de azt még emésztgetnie kellett, hogy talán ezen a kanapén is fogantak Zoltánhoz hasonló gyermekek, amin most ő is ül.

–               A Záray egy ősrégi, családi vállalkozás – legyintett Dóra, és letámasztotta könyökét a szélére. – Mindenki tudott mindenkiről mindent, Katinka is többször rajtakapta a sógorát… szerintem még ebben a teremben is, hogy lányokat hoz fel, de csak a halála után mondta el Jánosnak. A miheztartás végett. Szerintem ezért zárta be a szobákat, nem akart tovább ilyen erkölcsi fertőt. Inkább járjanak be fáradtan, időre a dolgozók, de itt még egy ilyen esetet nem viselt volna el senki.

–               És ti ismertétek őt? Mármint Katinkát. Mindenki mindig emlegeti, de sosem mertem rákérdezni.

–               Persze, persze, olyan egy drága asszony volt, nem régen hunyt el. Most lesz… négy éve, ugye? Vagy öt? – fordult Dorka a másik lány felé.

–               Nem, még csak négy – csillant meg a gyász az idősebb táncos szemében. – De a fiúk nagyon jól viselik. Le a kalappal előttük…

–               Normális vagy?! – intette le Dorka. – Zoltán a mai napig ki van készülve. Állítólag egy hónapig semmilyen szerepet nem vállalt el, csak a szobájában kuporgott és sírt. Vagyis nem állítólag… tudom, mert majdnem mindig én falaztam neki. Szörnyű volt így látni…

–               Igen? – kapta fel a fejét Dóra.

–               Igen. Mindennap fel kellett mennem a kulcsokért, hogy tudjunk próbálni, és megkért, amikor csak tudott, hogy tusoljam el a megjelenéseit… Őszintén sajnálom. Lehet, hogy elmebetegnek tűnik, de attól még ugyanúgy van szíve. Igenis vannak jó pillanatai, amikor ezt a tudtunkra adja.

Izabella tehetetlenül meredt a távolba.

–               Szegény… így már megértem.

–               El kell viselni és kész – nyugtázta a mondatot Dóra.

–               Azért nem lehet könnyű – biccentett megrökönyödve a fiatalabbik. – Gondolj már bele, harminc évig ki sem tette innen a lábát, csak ha díjátadóra, beugrásra vagy valami fontosabb értekezletre hívták. Nem is nőtt fel igazán, mert Katinka végig úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, aztán, mikor végre helyrerázódna, az anyja meghal.

–               Hogy érted, hogy „helyre rázódna”? – vonta össze szemöldökét Izabella.

–               Nos, igen… – köszörülte meg torkát az idősebbik táncos, és zavartan beletúrt a hajába. – Akkortájt kapta a legnagyobb szerepeket, a díjakat, alig győzte levakarni magáról a nőket meg a sajtót…

–               Bizony – helyeselt a másik.

–               …aztán egyszer csak találkozgatni kezdett egy újságíróval. Nagyon érdekelte őt a története. Iszonyatosan. Már szinte gyanús is volt. Írni akart róla egy cikket. Tudod, olyan életrajzi, bemutató cikkszerűség, ami… négy oldalon keresztül ecsetelte, hogy… Na, tudod. Meghívta egy kávéházba, ő meg évek óta először mozdult ki, sőt, még ide is beengedte, képzeld! A szobájába. Nagyon tetszhetett neki a nő.

–               Nő? – kérdezte Izabella összeráncolt homlokkal.

–               Igen, tudod, az a tipikus, tenyérbe mászó képű szajha, aki eldob, ha már nem kellesz.

–               Förtelmes, de szegénykém még annyira fiatal volt, úgyhogy ment a… khm… az orra után – grimaszolt egy nagyot Dóra, és az ölére bökött. – Szóval megjelent a cikk. A nő mindent leírt benne Katinkáról, a kisasszonyról, az apjáról, és ő onnan tudott meg mindent, amit mi az előbb elmeséltünk neked. Mindent. Töviről hegyire.

–               Te jóságos ég… – kapott a szájához Izabella. – Egy cikkből kellett megtudnia, hogy a nagybátyja az apja? És hogy… Te szent Isten! Hány éves volt?!

–               Huszonhárom – bólogatott gyászosan a fiatalabb lány is. – A csaj meg csak gyakornok, huszonhárom szintén. Persze, az a körmönfont kis ribanc tőle szinte semmit nem kérdezett, csak a sablonos dolgokat. Inkább fogta magát és körbeszimatolt. Átkutatta a szobáját, a termeket, kikérdezett minket, járt a rendőrségnél, a színházakban, önkormányzatokban… Emlékszem, velem egyszer szóba elegyedett, azzal az ürüggyel, hogy keres valami próbatermet. Amíg elkísértem, folyamatosan kérdezgetett, én idióta meg egyszer csak elmondtam neki még a nagy sztorit is Zoltán anyjáról. Medállal, mindennel. Ha belegondolunk, baromi jó riporter volt…

–               Dorka! – intette le az idősebb.

–               Most mi van?! Észre se vettem és két próbaterem között elmondtam neki mindent, amit tudok a színházról, közben soha nem ártanék senkinek! Esküszöm, fogalmam sincs, hogyan csinálta. Meg aztán… sikeresen beférkőztek „egymás legmélyebb bugyraiba”. Ez neked nem eredmény, mondd? – kérdezte, jó pár rosszalló pillantás kíséretében. Izabella ezután bizonytalanul próbált summázni némi tanulságot a történetből, de nemigen sikerült neki. Csak hümmögött feléjük.

–               Jó, eddig elég… Szóval nem túl életszagú… – majd fontos kérdésbe botlott. – És erről mindenki kivétel nélkül tud?

–               Mindenki – bólintott Dorka.

–               Jaj, ez itt olyan, mint a „galamb” – legyintett az idősebbik. – Mindenki tudja, miről van szó, de senki sem beszél róla.

–               Pfuj, de gonosz vagy – nevetett Dorka.

–               De hát jogos! – vonta meg vállát a másik lány, és kicsit kényelmesebben helyezkedett el a kanapén. – Mindenki tudja, hogy ezt saját magával kell lebokszolnia, addig soha nem lesz normális. Remek hapsi, az kétségtelen, és van esze, de az nem elég. Ennyi mindent nem bír el egy másik ember.

–               Jaj, Dóra! – forgatta meg szemeit a fiatalabb lány, és félig kacagva csapkodta meg táncos társa vállát. – Olyan álszent tudsz lenni! Úgy csinálsz, mintha nem folyna utánunk egy elegáns kis nyálcsík, valahányszor vele beszélünk. Jó, nekem különösen, de te úgy teszel, mintha nem környékeztétek volna meg egymást vagy tízszer. Akkor valahogy nem zavart ez a… sok minden.

–               Rendben, azt nyugtázom, hogy velem, Dorkával, meg a többi táncossal is már vagy milliószor kikezdett, de tudod… Poén az egész. Csak játék. Egész nap össze vagyunk zárva és… tudod, hogy van ez a társulatoknál! – csitította a mellette ülő, kissé felhergelt táncost, majd ismét Izabellához fordult. – Egyszerűen senkit sem visz rá a lélek, hogy ekkora teherben osztozzon. Még napokra vagy hetekre sem. Az egy éjszaka meg egyszerűen fölös nyűgnek tűnik.

–               Mármint? – vonta össze szemöldökeit Izabella.

–               Teher, Izukám. Az egész élete csak egy sziklaméretű teher, amit nap mint nap felvonszol a színpadra, aztán megsokszorozza és lecammog vele – nyújtózkodott aprót a táncos, és megforgatta kissé elgémberedett bokáit. – Nincs az az elvetemült nőszemély, aki erre akarná pazarolni az életét vagy csak egy napot belőle. Lényeg a lényeg, és ez rád különösen érvényes, mert még nem ismered: soha, semmilyen körülmények közt ne akarj hozzá munkán kívül közeledni, mert tönkretesz. Nem csak idekint, de odabent is.

–               Megőrültél? – kacagott felé zavartan a lány, amikor látta, hogy Dóra a fejére bök. – Már annak is örülnék, ha csak szakmailag szót érthetnék vele, nemhogy még ilyenekkel foglalkozzam. Mint az ő… terhei. Amúgy is van köztünk vagy tizenöt év. Nem? Vénember… De legalábbis nem az én súlycsoportom. Meg mondjátok, hogy folyton a táncosokra mászik, rátok is. A jó nőkre. Istenem, nézzetek már rám! Nem lesz itt semmi.

–               Igen, cicám, gyomorforgató vagy a leomló szőke hajaddal meg a hamvas arcocskáddal. Idióta!  – fintorgott Dorka, mire mindkét táncos hangos nevetésbe kezdett.

–               Jesszusom! Nem lehetsz ennyire buta.

Izabella hálás, nevető tekintettel nézett rájuk.

–               Jaj – sütötte le pillantását egy kis időre. – Még egyszer köszönöm, hogy elmondtátok ezeket és… már előre izgulok a mozgások miatt is. Hogy is volt? Dóra csinálja a színpadi mozgást és…

–               Nem, nem: fordítva – rázta a fejét Dóra. – Én a zenei koreográfiát írom. Simán a táncot. Ez a csipogó kis liba meg a színpadi mozgást. Szaltókat, bunyókat, miegymást.

–               Úgy van – helyeselt Dorka, majd ráeszmélt a nem is annyira bújtatott gúnyra. – Hé!

–               Na, akkor most te mesélj magadról – tekintett újdonsült kollégája felé Dóra. Izabella megvonta a vállát, de egyáltalán nem érte váratlanul a kérdés. Miután majdnem fél éve dolgozik itt, és ennyi információt csalt ki belőlük, valahogy magától értetődő volt némi viszonzás.

–               Mit meséljek?

–               Például… melyik akadémiáról jöttél? – biccentett felé az idősebbik lány. – Én például egy kis kaposvári képzőből. Aztán itt, a Színművészetin tanultam tovább.

–               Én meg a Szegedi Balettből.

–               Én meg… na… ez elég bonyolult – vakargatta fejét Izabella. – Én Jászberényben születtem, ott is kezdtem a sulit, ott nyílt először drámatagozat. Meg zenei. Aztán a gimnáziumban is folytattam, felkerültem Pestre a Madách Akadémiába és…

–               De jó! – örvendezett Dorka, és gyanútlan, széles mosollyal nézett a lányra. – Ösztöndíjjal? Vagy ajánlással?

–               Egyik sem – köszörülte torkát zavartan Izabella. Valahogy az ember nyelve mindig megered, ha a fájdalmairól kérdezik, különösképp, ha olyan megalázó fájdalomról, mint amilyen az övé is volt.–  Na, jó, igazából ez elég bonyolult. Apám nem nagyon engedett fel… Szerinte a színház nem munka, hanem szórakozás. Sőt, rossz szokás. Elismeri, de csak úgy, mint hobbit, és engem sem holmi színésznőcskének nevelt. Azt mondta, nem gond, ha van hobbim. A drámatagozatos előadásokra majdnem mind eljöttek, de amint meghallotta, hogy elmentem egy pesti akadémia felvételijére és hogy felvettek, egyszerűen elküldött. Elzavart otthonról. Nem akarta az egyetemre félretett, több millió forintot kifizetni azért, hogy okleveles ribanc legyek… Szó szerint ezt mondta. Alkalmi munkákból szedtem össze a pénzt az első félévre. Volt így is vagy tíz melóm a Záray-n kívül, mióta Pesten vagyok. Mindegy. Aztán hál’ Istennek jóban lettünk az igazgatóval, elmeséltem neki a helyzetet, és elengedett hitelre egy évet a háromból. Így tudtam oda járni, amíg helyrerázódtam anyagilag, de még most is fizetem. Anyáékkal az óta sem beszéltem. Javarészt csak karácsonykor hívom fel őket, de… elvagyok. Barátaim vagy krapekjaim azért nincsenek, mert egy folyamatos mókuskerék az életem. Ha nem itt játszom, két másik színházban vagyok, vagy rádióban vagy a tévében, vagy szinkronizálok. Még macskám sincs, mert allergiás vagyok rá, de tényleg szeretem ezt csinálni, és ennyi egyelőre bőven elég. A többi majd jön, ha akar… De úgy látszik, eddig nem nagyon szándékszik jönni.

       A két lány döbbenten nézett össze, amikor a történet végére pont került. Izabella szemei rezzenéstelen erővel fürkészték a próbaterem falait, és a hosszú deszkájú, krémszínű hajópadlót, ami hármukat és a kanapét tartotta a hátán. Nézte a fapadlót és hirtelen megpillantotta benne tükröződni a két lány könnyező szemeit. Dóra megtörölte az arcát, és szinte azonnal közelebb hajolt, hogy megszoríthassa a kezét.

–               Annyira sajnálom, Iza – hebegte. – Én azt hittem, te is csak amolyan… „hobbiból életcél lett” típusú színésznő vagy. Hogy minden és mindenki segített, azért, hogy ma itt lehess. Annyi… erőt közvetítesz…

–               Igen! – helyeselt a másik.

–               Hogy az ember azt hinné, mindened megvan. Kiscsaj, le a kalappal előtted!

–               Dehogyis – legyintett Izabella és ő is megszorította Dóra ujjait. – Örülök, ha így tűnik, de higgyétek el, hogy senki sem állt mellém, amikor szükség lett volna rá. Mindent egyedül értem el. Csak a tanáraimra számíthattam, meg egy öreg, orosz rendezőre…

–               Orosz? Volt egy orosz tanárod? – kerekedtek ki Dorka meghatódottságtól fátyolos szemei. Izabella erre csak vállat vont, és somolyogva húzta ki magát.

–               Persze, Sztanyiszlavszkij.

A lányokból kibuggyanó nevetés, majd egy rövid telefonszám csere után mindhárman ölelkezve és mosolyogva széledtek szét. Izabella végre ezzel a tudattal indult haza, üres kis garzonjába, hogy ha a rémes szörnyeteggel nem is, de ezzel a két tündéri Dórával remekül meglesznek.

    Elugrott hazafelé menet a büfébe is, hogy Marikának megköszönje a bátorságát, mert nélküle most nem ismerné az egész színház a nevét. Elbeszélgettek kicsit, a lány alig győzött hálájának utat találni. A büféshölgy végül erősen megölelgette őt és sok sikert kívánt, majd Izabella tovább indult, hogy hazamehessen kipihenni a rövid, de tartalmas napot.

    Éppen kilépett volna a nagykapun, amikor furcsa zajra lett figyelmes a márványlépcső felől. Szuszogás, pihegés, nyugtalan dobogás. A lépcső jobb és bal oldalán két óriási, karcsú márványoszlop feszült a mennyezetig, Izabella büfétől induló útja pedig a bal oldali oszlop felől vezetett a kijárathoz. Mégis, a füle és a kíváncsisága egyszerre hajtotta a hangforrás fészkéül szolgáló, jobb oldali oszlop felé. Sportcipőjének léptei halk topogással visszhangoztak az üres aulában, miközben odalopódzott a márványhengerhez. Annak túloldalán pedig egy magas, sötéthajú alak állt, és a homlokát támasztotta a falnak. Látszólag mélyeket és öblöseket szuszogott, és nyugtalanul dobogott a lábaival. Izabella aggódva szólította meg.

–               Elnézést! Minden rendben? – kérdezte szelíden, mire a sötét hajfürtök mögül egy barna szempár fordult felé. Zárai Zoltán volt az. A színész arcán rémület futott át, amikor megpillantotta a fiatal lányt, ő pedig riadtan hátrált pár lépést. Zengő baritonján szólalt meg, aminek támadó mélységétől a lány azonnal összerezzent.

–               Mit csinálsz még itt?

Az „alak” szemeiből apró, éles tűk száguldottak Izabella felé, és még annál is hegyesebbek voltak, mint amiket a Cyrano-incidens alkalmával, pár órája tapasztalt.

–               Itt dolgozom, bocsánat, hogy megint zavartam… További szép napot! – vetette oda feldúltan, és vissza is fordult a kapu felé. Helyben hagyta volna ezt a neveletlen csepűrágót, ám ekkor a férfi fejében furcsa kérdés fogalmazódott meg. És nem, nem ő az az ember, aki a gondolatait a fejében is tartaná.

–               Azt kérdezted, hogy minden rendben van-e?

A lány megilletődve fordult vissza.

–               Igen. Azért kérdezni csak szabad, nem?

–               Hát persze – nézett rá gúnyosan a színész. – Minden jött-ment hazudozótól megkérdezed, hogy van vagy csak engem tiszteltél meg vele?

  Izabella karba fonta a kezét. Tehát nyílt lapokkal játszunk: haragszik rám, és így akarja kihúzni a gyufát.

–               Azt nem tudhatom, mennyit hazudozik, csak azt, hogy ember. És általában: aki ember, azért aggódni kell. Bár, ami magát illeti, egyre kevésbé látom értelmét…

–               Kell? – vonta fel szemöldökét a férfi. Látszott, milyen gyermetegnek tűnt számára a kijelentés.

–               Ha nem is kell, én aggódom, és kövezzen meg, aki nem – Izabella ennél mesterkéltebb mondatot talán még életében nem gondolt és mondott ki. Legszívesebben persze elröhögte volna magát, ha ez nem egy véresen komoly szituáció lett volna. Amíg ezen töprengett, Zoltán törte meg a csendet.

–               Nem kéne mindenkit félteni – törölte meg az arcát. – Felesleges stressz olyanokért, akik nem kértek meg rá, hogy aggódj.

–               Már megbocsásson, de onnan még ön is egy teljesen normális embernek látszott, aki jól láthatóan bajban van.

–               Bajban?! – hüledezett Zoltán, és jól láthatóan ki akarta provokálni Izabellából a dühös indulatot. – Miféle bajban?

–               Nem tudom, de ha egy felnőtt férfi ott hüppög egy lépcsősor mögött, akkor automatikusan feltételezi az ember, hogy… Áh, hagyjuk! – robbant ki végül és gyorsan a füle mögé tűrte a haját, hogy azzal a lendülettel ismét elindulhasson a kijárat felé. – Sajnálom, hogy megzavartam. Találkozunk a… mit tudom én mikor… További szép napot!

–               Te is blöfföltél.

   A halkan rezgő bariton utolérte, és Izabella másodszorra is megtorpant, de ezúttal háttal maradt a férfinek. Értetlen arcát csak egész kicsit fordította felé.

–               Parancsol?

–               Azt mondtad, hogy csak két hónapja vették le a Cyrano-t, és hogy azért tudod, mert akkor jöttél, de én játszom benne több szereposztással is, Cyranot, Christiant és egy katonát is… Úgyhogy elég sokat voltam a darabbal elfoglalva és határozottan emlékszem, hogy négy hónapja volt a premier. Januárban. Sőt, az öltözős incidens óta volt az öt is.

Izabella földbegyökerezett lábbal állt és egyre inkább úgy érezte, ha ez a mélyen zengő, borotválatlan és mosdatlan bariton tovább dorgálja, beleőrül. Nem fordult volna meg, ha pisztolyt tartanak a fejéhez, akkor sem.

–               És?  Még mindig nekem van igazam.

–               Tudom. Nem is az a baj, hogy hülyeséget mondtál, abból lesz még egy pár. Csak az, hogy lassan fél éve itt vagy, és még nem mondtad el senkinek, hogy írsz egy darabot – Zoltán hangjában idegen szín tűnt fel. Talán a szelídség tónusa? – Ráadásul, valamiért az az érzésem, hogy nem ez az egyetlen. Többet is írtál már, igaz? Tragédiák, komédiák, nagy drámák, daljátékok. Amíg beszéltél erről a gyermeteg hülyeségről, már akkor láttam rajtad, hogy minden műfajban otthon lennél, de mégsem mondtad el senkinek. Miért?

Izabella agyvize ekkorra már magas hőfokon bugyborékolt. Hogy veszi a bátorságot ahhoz, hogy tudja, mire gondolok vagy, hogy mit érzek?!

–               Talán érthető, de attól féltem, hogy senkinek sem kellenek majd – mondta, még mindig háttal állva.

–               Nekem ez az ünnepi borzalom biztosan kell. És másoknak is kell majd, ha elolvassák vagy megnézik – bökte ki habozás nélkül Zoltán, amire a lány akaratlanul is eleresztett egy mosolyt. A színész, mintha megérezte volna ezt a kényelmes megkönnyebbülést, ismét szorított a hurkon. – De ahhoz látniuk kell, tudod? A történet tiszta, elég nyálas, úgyhogy minden korosztálynak rendben lesz. A karakterek is színesek. Ha meg együtt kikupáljuk, még a végén mélységük is lesz. Még azt se tudom, hogyan írsz. Csak azért vállalom el ezek után, mert látom, hogy magadtól elvesznél ebben a világban, és sosem ismerné meg senki ezt az oldaladat. Pénzt valószínűleg csak elég csekély keretek közt remélhetek érte.

–               Köszönöm – biccentett Izabella is, apró mosollyal a szája sarkában, majd fejébe hasított, hogy egy valamit még muszáj megkérdeznie. Azonnal megfordult, tekintete pedig kellemetlen hirtelenséggel fúródott a férfiébe. – Elnézést, de megkérdezhetem, hogy mi volt a baja velem még reggel? Mármint amikor…

–               Nem volt – vágott a lány szavába lemondóan Zoltán.

–               Akkor még mindig… idegesítem?

–               Igen, de nem ez a legfőbb indok – szippantott flegmán az orrával.

–               És mi az? Tudunk beszélni esetleg? Nagyon jó hallgatóság vagyok…

–               Semmi közöd hozzá! – erős váltás volt ez az előbbi hangnemhez képest. A színész arca rezzenéstelenül közölte le az információkat Izabella felé. – Soha nem is lesz, remélhetőleg.

–               Elnézést, de ha ön úgy gondolja…

–               Ne kérj már állandóan elnézést! – az aula összes falának összes négycentimétere visszazengte ezt a pár szót, Zoltán pedig idegesen megdörzsölte a homlokát. Egy árnyalatnyival szelídebb hangon szólalt meg ismét, amikor megpillantotta a lány riadt arcát. – És ha lehet, tegeződjünk. Ennyire elittam a képem, hogy kényszert érzel az önözésre?

–               Nem, nem, dehogy is, csak… Csak gondoltam, idősebb is, régebb óta is van a színháznál, és…

–               És az igazgató a nevelőapám – summázta a mondatot Zoltán. – Gyönyörű rang.

–               Nem ezt akartam mondani – Izabella unottan sütötte le szemeit. – Nem tudhatja, mire gondolok.

–               Dehogynem…

–               Azért a gondolatolvasás kicsit erős kezdés! – kiáltotta hirtelen. – Azért itt még nem tart a tudománya. Nyod! Tudomá-nyod.

–               Pedig ha idősebbnek néztél, akkor okosabbnak is, nem?

–               Nem. „A kor és a bölcsesség nem járnak mindig kézen fogva” – húzta ki magát Izabella. – Ismeri ezt a mondást?

   Honnan ismerné? – morgott magában. – Most találtam ki.

–               Miért? Te mennyi vagy? Úgy, huszonöt, huszonnyolc?

Az Izabella fejében ekkor felcsapott etikett kódexből hirtelenjében egyetlen fejezetecske ugrott be, méghozzá arról, hogy állítólag egy nő korát firtatni nem csak ízléstelen és gerinctelen, de igen rosszindulatú dolog is. Pláne, ha mocskos módon még számot is rendelnek hozzá.

–               Roppant gáláns – fintorgott. – Huszonhárom.

–               Na, van köztünk úgy tizenhat év.

–               És? Az elég sok… – tűrte hátra a haját Izabella. – Az majdnem gimnazista kor.

–               Azért nem egy emberöltő, tegezhetnél. Van elég bajom, és az a legutolsó, hogy utálom magam nyolcszáz évesnek érezni – szögezte le a színész. – Márpedig ha egy ilyen kis hamvas barackocska nap mint nap lemagáz, akkor nekimegyek a Dunának a depressziótól. Úgyhogy megkérlek, hogy tegezz és… és ennyi. Menni fog? Hé, hallasz?! Menni fog?!

Izabella azon kapta magát, hogy tátott szájjal hallgatja az erélyes szónoklatot. Megrázta a fejét.

–               Ö… persze – megilletődöttségében rápillantott az aulában kifüggesztett órára, és zavartan tekintett a színész felé. – Elnézést, vagyis… ne haragudj, de nekem most mennem kell. Örülök, hogy beszéltünk. Akkor… majd… Viszlát!

Szólt, azzal megpördült a sarkán, és meg sem állt kifelé menet. Csak trappolt előre, le a színház lépcsőjén, ki a belvárosi buszmegállóba, és leült a megálló padkáján. Mindezt egy levegővel vitte véghez, amit csak a padon ülve volt ereje kifújni. Annyi apró, de erőteljes impulzus érte ebben az elmúlt pár percben, hogy még komoly órákba telik, mire feldolgozza. Félelmetes, hogy ekkora hatással legyen rá egy ilyen civilizálatlan szörny, mint ez az… ez.

     Itt a busz! Vár a garzon, az üres garzon, és a darab, amit ezzel a bogárbarna szemű, elhagyatott, kérges lelkű viperával kell tökéletesre csiszolnia. Micsoda év vár rá!