A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1
Egész életemben a szabályok szerint játszottam. Ha csekket kaptam, azonnal befizettem, mindig tisztességesen jattoltam, sosem késtem és bőszen igyekeztem, hogy csak olyan hagyja el a számat, amit Teréz anya is jóváhagyna. Mindig úgy gondoltam, hogyha tartom magam ehhez a szabályrendszerhez, nem üthetem meg a bokámat.
Csendes esténk van a rendelőben, csak egy fülgyulladásos weimari vizsla vár Zalánra, aztán hazamehetünk. Pár órával ezelőtt még nem volt ilyen fényes a helyzet. Szerencse, hogy kemény kiképzést kaptam hisztiből, különben még mindig egy gyerek bőgne a rendelő bacis kövén fekve.
Mikor egy beteg teknőssel érkező apuka és kislánya olyannyira összekaptak a váróban, hogy a rendelést is zavarták, közbe kellett lépnem. Megkérdeztem a kislányt, mi az éktelen sikítozás oka, mire komplett kórleírást adott a háziállatáról, ami a kezében tartott plüssmacska volt. Láttam, hogy a győzködés és a kamuvérvétel üres fecskendővel nem lesz elég, így, hogy megnyugodjon, nem tört el az állat „gyomorcsontja”, megröntgeneztük a szőröst. A kislány elégedetten, kezében büszkén lengetve a felvételt, távozott a meggyógyított teknőssel, a zavarba jött apukával és a makkegészséges plüsscicával együtt.
Ha gyerekekről van szó, hamar problémamegoldó-üzemmódba kapcsolok, ez már ösztönösen jön. A váltótársam viszont ki nem állhatja a kölyköket, sőt a felnőttek sem a kedvencei. Így nem csoda, hogy kiakadt, mikor bejelentettem, Zalánnal együtt egész jövő héten szabin leszünk, csak egy doboz házi diós sütivel tudtam kiengesztelni.
A délutáni fejetlenség után nem sokan fordultak meg az állatklinikán, bőven volt időm előredolgozni. Mikor már katalogizáltam a teljes múlt hónap vizsgálati lapjait, felhívtam a kutyás gazdikat, akiknél hamarosan aktuális az éves oltás, és leellenőriztem a gyógyszerkészletet, gondoltam, besegítek Barabás tanár úrnak. Úgy éreztem, ha nem azzal ütöm el az időt, hogy kitöltök egy újabb tesztet, amiben kiderítem, legbelül melyik Spice Girlre hasonlítok, nem is igazán lógok a melóból.
Bár Barabásnak is jeleztem, hogy egy hétig túl kell élnie a segítségem nélkül, nem bírtam megállni, hogy a vizsgaidőszak előtti utolsó pillanatban ne nézzek a hallgatói levelekre.
Három éve azért jelentkeztem tanársegédnek, mert nyílt titok volt, hogy Barabás a kemény munkát rendkívül pozitív ajánlólevéllel honorálja, ami egy kezdő írónak aranyat érhet bármelyik szerkesztőségnél vagy kiadónál. Főleg az adminisztrációban segítek, meg a diákokkal való kapcsolattartásban. Zárthelyiket javítok, feltöltöm a közös, netes színtérre az előadások anyagát, és válaszolgatok a beérkező levelekre.
Utóbbival Dunát lehetne rekeszteni, mivel Barabás a legszigorúbb oktató az egyetemen. A hallgatói hetven százalékát megbuktatja legtöbbször már a szóbeli előtti, beugró kérdéssornál. Az e-mailek fele panasz, a másik fele könyörgés egy kettesért. Minden levelet ugyanazzal a sablon szöveggel kell elutasítanom, nincs kivétel.
Megnyitom az egyetemi levelezőrendszert, és belépek Barabás tanári fiókjába, aminek „tüzesbika69” jelszavától mindig a hideg futkos a hátamon. Borzongva nyomom le egymás után a billentyűket, majd mikor bejutok, reflexszerűen rákattintok a legfelső, olvasatlan, „Kérés” tárgymezőjű levélre. Tartalma első ránézésre nem sokban különbözik a többitől.
Épp belemélyednék a szövegbe, mikor Petra, Zalán asszisztense lecsap elém a pultra egy vaskos mappát.
– Zina, ebből hiányzik a múlt havi féreghajtó szállítmány számlája – köpi oda nekem, mintha csak a lábtörlője lennék.
Legszívesebben gúnyos vigyorral az arcomon nyitnám ki pontosan ott a papírköteget, ahova a keresett számlát tettem, de ezt nem engedhetem meg magamnak. Nagyot nyelek, szó nélkül elveszem előle a mappát, és úgy csinálok, mint aki zavarodottan keresgél. Ha rögtön rámutatnék, hogy hibázott, és a szemét szúrja ki, amit keres, bődületes patáliát csapna, amivel nem tudnék mit kezdeni. Az a típus vagyok, aki ha konfliktussal találja szemben magát, előbb sétál bele önként a liftaknába, mint hogy kiabálni kezdjen.
Erőteljesen rájátszom, mikor megtalálom a dokumentumot, „Áhá!” felkiáltással kihúzom a bugyiból, és Petra elé fordítom a pulton.
– Itt van, látod? Egy számlára rakták a probiotikus pasztával. Lehet, nem vetted észre, hogy szerepel alatta más tétel is – mosolygok rá.
Petrát nem értékeli a kedvességem, szinte kitépi a kezem alól a lapot, és visszamegy a kettes vizsgálóba. Őszintén nem értem, Zalán miért tűri meg maga mellett ezt a perszónát, viselkedése egy sztárallűrös díváéval vetekszik, pontatlan, és a gazdik sem kedvelik. Otthon sem merem tőle megkérdezni, miért ragaszkodik hozzá, nem hogy itt, a boszorkány füle hallatára.
A vizsla gazdija biztatóan rám mosolyog, nem először jár itt, találkozott már Petra bunkó modorával. Viszonozom a figyelmességét, majd ismét a levélbe temetkezem. Darálom a sorokat, amelyek a már ezerszer olvasott tartalmat rejtik: Kérlek, te kegyetlen szörny, engedj át a vizsgán, különben kicsapnak!
Ám az aláírást olvasva ledermedek. A képernyőhöz hajolok, újra és újra elolvasom az ismerős nevet. Az agyam nem képes elfogadni, amit a szemem lát. Azt kívánom, bár hallucinálnék a fáradtságtól.
Egy évtizede hallottam utoljára Bálintról, még sincs kétségem afelől, ő írta az előttem álló levelet. Szemtelen, túlságosan magabiztos stílusát tíz év távlatából is megismerem.
„Tisztelt Barabás Professzor Úr!
Szeretném, ha nem zárná be azonnal a levelem. Igen, tény és való, fogalma sincs róla, ki vagyok, csak egy a sok arc közül az előadáson. Na jó, ez nem igaz. Nem járok előadásokra. Őszinte vagyok, látja? Nem sok értelmét látom, hogy végignézzem a halálosan unalmas PowerPoint-előadását, amiről messziről lerí, köze sincs hozzá. De inkább rátérnék arra, miért írtam: képtelen vagyok átmenni a beugrón. Lenne esélyem, sőt, a legkerekebb ötöst adná nekem, ha végre eljuthatnék a szóbeli vizsgáig, de nem jutok. Ez a harmadik alkalom, hogy felvettem az óráját, az utolsó lehetőségem. Az előző két szemeszter alkalmával azonnal elhasaltam a beugró kérdéssornál, sok szaktársammal együtt. Én nem akarom hetekig a folyósón zaklatni a könyörgésemmel, nem kérem el a címét, hogy gyümölcskosarat küldjek, csak annyit szeretnék, hogy engedjen szóbelizni. Ez az egy tárgy áll az utamban az államvizsgákig és kezdek feszült lenni.
Köszönöm, hogy időt szánt a levelemre!
Mélységes tisztelettel,
Nádor Bálint”
Fejemet rázva a villódzó képernyőre bámulok. Annyira hozzászoktam már, hogy a megoldókulcs alapján csak pipálgatok, hogy a neveket egyáltalán nem nézem a ZH-kon. Bosszús vagyok, amiért eddig nem figyeltem fel rá, Bálint többször is felvette Barabás kurzusát.
Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Hátradőlök a székben, idegesen a hajamat túrom, miközben felidézem a délutánt, amikor egy csodás kapcsolat véget ért. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy egykoron legjobb barátok voltunk.
Zalán lép ki a vizsgálóból, és az utolsó pácienst szólítja. Mielőtt becsukná maguk után az ajtót, felém tekint.
– Kezdj el készülődni, Szívem! Ha végeztem, rögtön indulhatunk – mosolyog rám, én csak bólintok.
Csipkednem kell magam a válasszal, nem várathatom meg Zalánt. Alig pakolt be valamit az útra, és nélkülem az alsógatyáját sem találja. Akárhogy is borsódzik tőle a hátam, nem hagyhatom reagálás nélkül a levelet. Veszek egy mély levegőt, és olyan választ fogalmazok neki, amilyet a többi idegennek is szoktam. Semmi nem utal rá, hogy kivételeznék vele, így gyors átolvasás után rányomok a „Küldés” gombra.
„Tisztelt Nádor Bálint!
Tájékoztatom, hogy Barabás professzor úrnak nem áll módjában kivételt tenni senkivel. A szabályzat szerint csak úgy adhatna dolgozat esetén javítási lehetőséget hallgatóinak (legyen az zárthelyi, beadandó vagy „beugró” dolgozat), ha a kedvezményt minden oktatott diákjára kiterjeszti. Erre viszont fontos teendői mellett és a vizsganapokra kiszabott rövid időtartam miatt nincs ideje. Ajánlom figyelmébe az Egységes Tanulmányi Rendszer (ETR) dokumentumai között megtalálható, a kurzushoz kapcsolódó tanmenetet. Ebben fellelhető mind a kötelező, mind az ajánlott irodalom, aminek felhasználásával sikeresen teljesítheti a szóbeli vizsgát és az ahhoz szükséges „beugró” tesztet.
Tisztelettel,
Bogdán Zina
tanársegéd”
A szememet dörzsölöm, megfájdult a fejem a sok gépeléstől. Összeszedem a cókmókom, felmosok az előtérben, és lekapcsolom a többi helyiségben a lámpákat. Mikor az utolsó gazdi is végez, kiállítom neki a számlát és vele együtt hagyjuk el az épületet.
Szerencsére a kocsiban Zalán magához veszi a szót, egészen hazáig ő beszél. Végig erőltetetten mosolygok és bólogatok, megfelelő időközönként pedig hümmögök is, hogy azt a látszatot keltsem, figyelek.
Átkozom magam, amiért csaltam, és munkaidőben mással foglalkoztam. Ha betartom a szabályt, miszerint nincs netezés meló közben, akkor nem én, hanem Barabás válaszolt volna a levélre. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy Bálint egyáltalán még a világon van, és minden úgy működhetett volna tovább, akár egy olajozott gépezet.
Leplezni próbálom zaklatottságom, ahogy Bálinton meg az általános iskolás éveken kattog az agyam. Rengeteg pozitív kirándulós, moziba járós, csínytevős emlék rohamoz meg, amiket csak nagy ritkán merek felidézni. Ha túl sokat gondolok rájuk, nehezebb magamra ölteni az álcát.
Zalán sem az úton, sem pakolás közben nem érzékeli, hogy feszült vagyok, legalább tudom, hogy jól játszom a szerepem. Másodszor is leellenőrizzük a csomagolási listát, de ekkor már Zalán jégkék szeme fáradtnak tűnik. Nem piszkálom, mikor korai takarodót fúj, csak átölelem, és megegyezünk, hogy a reggelinél beszélgetünk.
A váratlan levél után egyébként is nehezemre esik színlelni, jót tesz mindkettőnknek, ha kicsit békén hagyjuk egymást. Csendben, mosolyogva bólogatni mindenre – még ha nem is értek vele egyet – általában nem nehéz, de mikor kimerült vagyok, előfordul, hogy megfeledkezem magamról.
Az elmúlt hónapokban Zalán és én a szokásosnál is kevesebb időt töltöttünk együtt. Ha nem annál az állatklinikánál lennék részmunkaidős recepciós, ahol praktizál, szinte nem is látnánk egymást. Tavasszal engem lefoglalt a szakdolgozatírás, őt meg a horror mennyiségű túlóra, és ezen az sem segített, hogy együtt élünk. Csak reménykedni tudok, hogy nem miattam távolodtunk el egymástól. Nem tudom, hogyan birkóznék meg azzal, ha kiderülne, nem hozom a tökéletes formámat, amit Zalán megérdemel.
Magányomban levetem magam a termetes, csokoládébarna kanapéra, és ölembe veszem a laptopom. A wifihálózat szokás szerint akadozik, tisztára, mint a betárcsázós internet. Nagy nehezen elérem az e-mailjeimet, de csak a szerkesztőmtől jön egy levél, amiben figyelmeztet a holnapi határidőre. A világmegváltó, cipőkről szóló cikkem ugyan már készen van, de még nem volt időm tüzetesen átnézni. Jellemző rám, hogy ezeket a rövid, felületes cikkeket is túlgondolom, pedig csak a Sztraccsról van szó, ami még a női portálok között is csak a középmezőnyben van.
Megnyitom a Facebookot, azon belül is egy bizonyos „B. N.” levelét. Furcsállom, hogy ismeretlenként írt rám, de azért belenézek.
„Stroookes!
Hát, élsz! Mikor mindenki elkezdett Facebookozni, az elsők közt voltál, akire rákerestem, de hiába.
Aztán ma jött az a hűdenagyon hivatalos levél. Hát, azt hittem, leesek a székről a röhögéstől. Micsoda higgadtság, micsoda profizmus! Pedig tudom, hogy még mindig utálsz, ne tagadd! De látod, előlem nem menekülhetsz, végre megtaláltalak, és az elképesztő trükkömmel, hogy megváltoztattam a nevem, kicseleztem a rendszered!
Fekete lett a hajad?! Nem rossz! Bár én az „ártatlankislányos” szőkét is bírtam.
Ja, a lényeg! Találkozhatnánk végre, hogy kiengeszteljelek. Ezt akarod, nem? Hogy végre bocsánatot kérjek amiatt a nap miatt. Mert gondolom, tomboló dühvel olvasod ezt az üzenetet is…”
Mérgemben összecsapom a laptopot, és a kanapé másik végébe dobom. Zihálok, mint egy ló, és közben nevetségesnek tartom, hogy ilyen heves érzelmeket vált ki belőlem egy kislányos hülyeség. Reménykedem, hogy Zalán nem jön ki a furcsa hangokra a hálóból, mert rám sem ismerne. Ő csak a kedves, mosolygós, csendes Zinát ismeri. Ez az ideggyenge, hisztis énem kicsit sem tetszene neki.
Megkockáztatva, hogy később ezt még csúnyán megkeserülöm, anyámat sem hívom vissza, pedig délután megígértem neki. Pontosan tudom milyen élvezettel tölti el, ha lekaphat a tíz körmömről, ezért dühös vagyok magamra, hogy ennek ellenére sem emelem fel a telefont. Megkímélhetném magam egy újabb megaláztatástól, kiabálástól, de nem visz rá a lélek, hogy végighallgassam az életemre vonatkozó jó tanácsokat, és hogy mit kéne máshogy csinálnom. Túlságosan felkavart Bálint felbukkanása. Őszintén megvallva az első néhány szívszorítóan kedves emlék után a borzalmas élmények is újra eszembe jutottak, amiknek főszereplője mindig is az anyám volt.
Hullafáradt vagyok, alig bírom nyitva tartani a szemem, de nincs erőm befeküdni Zalán mellé az ágyba, ezért csak végigfekszem a sötétben a kanapén. Kényelmetlenül érzem magam a gondolattól, hogy a jelenlétében egy olyan időről álmodozzak, amikor még önmagam lehettem.
Újra és újra Bálint tekintete jelenik meg előttem, ahogy a heves vitát lezárva, szó nélkül kisétál a szobámból. Betartotta a szavát, nem tért vissza többet. A veszekedés után még egy hónapig egy osztályba jártunk, de én levegőnek néztem.
Furcsa nyomást érzek a mellkasomban, ahogy arra gondolok, milyen kegyetlenül elvágtam minden szálat kettőnk közt. Azóta sem tudom, mi van vele, nem láttam róla képet, nem hallottam róla egy történetet sem.
Éretlenül viselkedtem, de ezt olyannyira nem akartam még magamnak sem bevallani, hogy inkább kitöröltem őt az gondolataimból. Apu azt mondja, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Beletörődtem, hogy Bálintnak ezek után csak akkor van helye az életemben, ha a sors úgy akarja.
És talán a sors most épp vicces kedvében van.
*
Kizártnak tartom, hogy az állatorvosi rendelőben megröntgenezzenek egy plüsst. Én is szoktam vinni a gyerekeimet, ha az állatdokihoz megyünk, hozzák a plüsst, akit kamuból megvizsgál az orvos, de 30 ezres röntgent nem csinál róluk soha.
Ezt leszámítva nagyon tetszett, elolvasnám végig!!
Kedves Zsófia!
Hátizé. olvasás közben írtam, ahogy szoktam, de muszáj vagyok elővezetni utólag, hogy eme mondat első szava a véleményem legmélyebb tükre.
Kicsit zavaró, hogy néha a múlt időből előkacsint kicsit ok nélkül a jelen és vissza, de egész jól indult. Majd a kislány felvétellel a kezében távozott. Apuci meg örült az 5-10 eFt-os röntgenszámlának. Mert hogy egy türelmes doki az ultrahang alá dugja és mutogat a képernyőn, egy dolog. De röntgenfelvételt előhívni egy plüssmacskának? Ingyen tuti nem.
Izé. akkor nem is állatorvos, hanem író, aki szerkesztőségbe készül? Akkor mit keres a rendelőben, és mitől tanársegéd?
E-mail-ben kettesért könyörögni? Minden hallgató agybeteg? Nem új lehetőségért a bejutáshoz, hanem kettesért? Nem elmegy és kér egy másik vizsgáztatót, amihez joga van, ha személyeskedést érez? Dugnám ki az egyetemről is, tömény agyhiány miatt…
A főszereplő számomra nagyon ellenszenves, konfliktuskerülő ember mit keres állatorvosi rendelőben, miért foglalkozik egyetemi hallgatókkal, meg ilyenek? Totál alkalmatlan a feladata ellátására. Menjen és írjon recepteket egy nőmagazinnak, úgyis írni akar. A későbbiek szerint titkárnő. Milyen alapon vizsgált és röntgenezett drága pénzen plüssmacskát? Ezt az teheti meg, aki a maga ura a rendelőben, és képes dönteni. Most tanársegéd, recepciós, vagy szakdolgozatot ír, utóbbit miről, ha gyógyihar is? Totál zavaros az egész. Mikor ehhez hozzájött a cipőkről irt izé, végképp nem tudtam összerakni a röntgennel, recepcióval, teknősgyógyítással (speciális kisállatgyógyítás, az összes kisállat az állatorvosin pár óra, és külön kell rá több év alatt szakosodni magánrendelőben, kutyát, macskát, lovat tanulnak jórészt, sose vinnék az állatorvosi egyetemre teknőst, ha életben akarom látni) és a többivel.
Szerencsétlen Zalán és Bálint! Egy ilyen libát kifogni!
Egyébként nem vagyok egy leírás központú ember, de nem tudom felfogni a környezetet. Állatorvosi rendelő, ami az állatorvosi egyetemhez tartozik, vagy egy klinika, de akkor hol a rendelő meg az egyetem, meg úgy egyáltalában? Ha sose jártam volna az állatorvosin, végképp nem érteném, hol járunk. Azt se értem, hol laknak? Bérelnek valahol két szobát? Lakásuk van? Kolesz? Számomra minden a levegőben lebegett, holott elég sokfelé jártam már, főleg állatorvosi rendelőkben és lakásokban…
Gondolom idióta döntésképtelen libuci összejön Bálinttal, Zalán megtudja, és jujujuj, mik lesznek, még talán konfliktus is. (aminek a végén a két pasi elmegy együtt sörözni, röhögnek egy jót, és megállapítják, hogy értelmes ember nem dühöng ilyen idióta nőnemű miatt)
Kb. a végéig egyértelmű a történet, a főszereplőnő ellenszenves, a Bálint nagyképű tök, némi humorral, a Zalán nem látja mi folyik körülötte, süket és vak az emberi lényekre. Nem mondom, hogy ebből valami érdekeset tudok elképzelni…
Általában nincs türelmem a napjainkban játszódó, hétköznapi témákat boncolgató alkotások olvasásához. Én azt szeretem, ha egy mű kiránt a mindennapok szürkeségéből, nem pedig egy újabb drámát hoz elém, amihez hasonlót nagy valószínűséggel még én is átélhetek. Azonban ez a részlet valamiért tetszett. Egyszerű, mégis érdekes, ami valahogy megfogott, pedig ezt nem gondoltam volna. Nagy gratula, szívesen elolvasnám az egészet!
Kedves Szerző!
Nem vagyok a romantikus regények híve, ennek ellenére nekem tetszett a részlet. A technikai részletekben nem vagyok otthon, de nem is fogok egyetemi szabályzatot böngészni, és az állatorvosi rendelők működési elve sem igen érdekel. A röntgenes jelenetet annyival lehetne bővíteni, hogy kamu felvétel készült, Zina egy korábbi páciens elrontott felvételét nyomta a kislány kezébe, és már nem is lehet belekötni a dologba.
Amit eddig láttam a kéziratból, az alapján egy könnyen fogyasztható, jó stílusban megírt történet bontogatja éppen szárnyait, igazi vasárnap délutáni csemege. Zina szimpatikus csaj, kellőképpen számító, hogy ne legyen túltolva a karakter és kellőképpen normális ahhoz, hogy azonosulni tudjon vele az ember(lánya). Hajrá!
Gratulálok a kikerüléshez!
A valóságban játszódó történet legyen valós! Egy plüssmacit megröntgenezni, arról felvételt készíteni több ezer forintos szórakozás. Az ilyen esetet leíró regénynek a valósághoz nincs köze.
„Három éve azért jelentkeztem tanársegédnek…” A családomban akadnak egyetemi tanárok, tanársegédek és más ilyen népség, elárulom: nem újsághirdetés alapján vették fel őket, és nem az adminisztrációban segítenek „főleg”.
A továbbiakban nem tudom mosoly nélkül olvasni a komolytalan háttérvilág történetét, de ez a mosoly nem a „főlegvár” környékén zajló cselekménynek szól.
Őszintén csodálkozom, hogy a jellegzetesen tini szöveg gyengeségei nem buktatták ki az előszűrők rostálásán a munkát. A bőbeszédű, látványosan soapopern konfliktusig jutó történet szerzője talán a csaknem elfogadható nyelvezetével lendült át a küszöbön.
A szerzőnek jó fejlődést kívánok, hosszú út előtt áll! Ezt a regényt persze alighanem el kell engednie, és sok-sok novellát megírnia, ehhez sok sikert kívánok!
Jah! Ha nem érti valaki, miért akadt meg a szemem a tanársegéden, az egyetemi oktató, még kezdő, de nem kettessel csúszott át az adott egyetem tematikáján. Általában phd-re készül, vagy hasonló. Tehát nem fognak vele ordibálni, nem recepciós, és nem cipőkről ír nőmagazinnak, mert meghalni sincs ideje.
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez!
Bennem viharok dúltak olvasás közben. Mostanában rengeteget járok állatorvosnál. És így az elején közel éreztem a történetet. Aztán jött a feketeleves. Értem, hogy a főhősünk cuki a gyerekekkel, de valamennyire meg kell állnunk a realitás talaján, ha olyan művet írunk, mint ez- valóságközpontút. Azt elhiszem,ha pl beviszi a plüsscicát ‘megvizsgálni’, de röntgenre nem pazarol sem időt, sem pénzt, semmit senki. Még akkor sem, ha kérik. 🙂
Sok olyan mondat volt, ami érthetetlenné teszi a történetet, ezt én a kezdő író számlára írom- azért neveztünk erre a versenyre, hogy az ilyenekre is fény derülhessen, és javíthassuk. 🙂 Úgyhogy remélem, a szerző nem bántódik meg, én őszintén csak jótanáccsal szeretnék élni.
A logika, hogy a főhősünk épp mit csinál/mi a cél, kicsit káosz. Mit keres segédként egy állatorvosi rendelőben, ha írni akar? És Barnabás doktor úr e-mailjében miért saját néven válaszol? És most akkor mégis mi a baja a pasijával? Meg amúgy is? Sok a kérdés, és válaszokat nem kaptam. Persze, a folytatás gondolom megadja, de egy kis letisztázás kellene. Sokszor panaszkodnak az olvasók a kevés leírásra. Nos, szerintem itt azért elfért volna egy kicsi! 🙂 Nekem összecsapott volt, de ez is mehet a korábban említett számlára.
A nyelvezet tetszett, könnyű, egyértelmű, nem nyakatekert. A történet viszont nekem kicsit tucat-szagú. Pár hete is olvashattunk egy hasonlót, ott is a nő aludt a kanapén, sok volt a munka, stb. Én egy kis újításra vágyom.
Ha a szerző letisztítja a kéziratát, és logikusabban építi fel, szerintem könnyen talál nagy olvasótábort, sokan kedvelik az ilyen történeteket. Én ehhez nagyon sok szerencsét kívánok!
Kellemes, gördülékeny fogalmazással megírt részlet, ami könnyed romantikus történetet ígér.
Az egyetlen rész, aminél felvontam a szemöldököm, az a plüssállat megröntgenezése. Jófejség ide vagy oda, azért ezt nem hiszem, hogy megtörténhetne, hogy egy ilyen komoly eszközt plüssvizsgálatra bevetnek. Az állatorvosnál díja van mindennek, meg aztán bármennyire is szalad el egy gyerkőc fantáziája, azt azért tudja, hogy egy játék igazából nem betegedhet meg (a gyomorcsont kitalálását mondjuk még kinézem belőlük :)).
Szívesen olvasnám tovább, gratulálok a kikerüléshez!
Judit
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez.
Olvasóként a szöveg számomra értékelhetetlen.
– Ki a főszereplő? 1. Állatorvos… 2. azaz mégse, inkább asszisztens… 3. ööö, mégse. Egyetemi klinika(?) rendelőjében gyakornok… 4. jaj, nem, nem! Már tudom! Tanársegéd… 5. Vagy inkább író… 6. Vagy titkárnő… 7. Itt a megfejtés: zsurnaliszta… 8. Tévedtem. De már nem is érdekel.
– A szöveg alapján az az érzésem, hogy a szerző se állatklinikát, se egyetemet, de még egyetemistát se látott. Kizártnak tartom, hogy ha sok páciens vár a rendelőben, akkor egy plüsscicát röntgenezzen az orvos. Egyetemista sosem könyörög emailben kettesért. Miért gondolja, hogy ötösre vizsgázna, ha a beugró kérdésen is elhasal? Ez csak az első pár ordas logikátlanság az első pár bekezdésben.
– A szöveg zavaros: 1. „Csendes esténk van a rendelőben, csak egy fülgyulladásos weimari vizsla vár Zalánra, aztán hazamehetünk. Pár órával ezelőtt még nem volt ilyen fényes a helyzet. Szerencse, hogy kemény kiképzést kaptam hisztiből, különben még mindig egy gyerek bőgne a rendelő bacis kövén fekve.” Kicsoda Zalán? Mikor kapott kiképzést hisztiből a narrátor, kiskorában? Anyukája elmagyarázta neki, hogy a hisztivel nem ér el semmit? Ja nem! Felnőttként! És az a megoldás a hisztire, hogy a gyereknek minden kívánságát teljesítjük, már értem. Bravó! A szöveg többi része hasonlóan zavaros, előzmények nélkül felbukkanó nevekkel, összefüggéstelen történetszálakkal.
Ami a legjobban elszomorít, az az, hogy ez kikerülhetett: ezek szerint a modern magyar chicklit – ami a női hangot hivatott megjeleníteni – ezt a karaktert kívánja az olvasók elé állítani: „A váratlan levél után egyébként is nehezemre esik színlelni, jót tesz mindkettőnknek, ha kicsit békén hagyjuk egymást. Csendben, mosolyogva bólogatni mindenre – még ha nem is értek vele egyet – általában nem nehéz, de mikor kimerült vagyok, előfordul, hogy megfeledkezem magamról.”… „Nem tudom, hogyan birkóznék meg azzal, ha kiderülne, nem hozom a tökéletes formámat, amit Zalán megérdemel.”
Férfiként és feministaként tiltakozom! Ennél biztosan kell, hogy jobb legyen.
Tetszik, hogy realista, emberközpontú a történet, de sajnos elcsúszik az egész azon, hogy a főszereplő idegesített. Más dolog, ha valaki félénk, és ezért konfliktuskerülő, és ezt tudja magáról (ebben nagy fejlődési lehetőség van), és megint más, ha „szerepet játszik”. Zina maga is többször kimondja, hogy szándékosan színlel, ahogy azt is, hogy a jelenlegi párja mellett nem lehet önmaga, mert ő milyen jót érdemel, és mellette ilyennek meg olyannak kell látszania (a kulcsszó a látszani). Miért? Miért szeretne jobban a társam attól, hogy az ő elvárásaihoz – vagy amit én annak gondolok – igazodok, miközben megtagadom saját magam? Tudom, hogy vannak, akik így gondolkodnak, de engem az életben is bosszant, amikor valaki ilyen korlátolt, nem szívesen olvasnék még regényt is róla. Ráadásul nem is hiszem el, hogy Zina valóban, lelkéből fakadóan ilyen jámbor, inkább úgy tűnik, mint ha csak meg akarna győzni másokat (és minket, olvasókat) róla, hogy de márpedig ő tényleg ilyen. Miközben gúnyos mosollyal szeretné a kollegina arcába vágni a számlát, de ugyebár ő ezt nem teheti. Dühöng Bálint levele miatt, de arra gondol, hogy a pasijának bizonyára nem tetszene, ha így látná. (Őszintének, esetleg?…) Ez nem félénkség, ez számítás. És bizonyára fejlődni fog a regény folyamán, de egyelőre megint azt nem tudom, hogy miért érdekeljen ennek a nőnek a története.
Apróság, de Bálint, miután gyakorlatilag lealázza a tanárt, még odaírja a levele végére, hogy „mélységes tisztelettel”. Ez még pimaszságnak is túl sok 🙂 Pláne, hogy épp kegyelemért kuncsorog. Anikó, egyébként vannak ilyen hallgatók, bár azt, hogy tömegesen küldözgetnék az ilyen leveleket, amiket egy megfáradt tanársegédnek kell hosszú sorokban megválaszolnia, azt kétlem. De egy-kettő mindig akad. Azt én is hiányoltam, hogy nem derül ki, hogy a főszereplő most akkor micsoda. Először állatorvosnak tűnt, aztán valamiféle írnoknak, de közben író is, de cipőkről ír netes női magazinokba (gondolom, reménybeli író, és a női magazin csak kiugrási/pénzkereseti lehetőség), miközben tanársegéd (hol, milyen szakon vagy karon? Gondolom, valamiféle bölcsész, de az is lehet, hogy állatorvosnak tanul). Legalább a profnak azt a buktató tárgyát jó lett volna megnevezni.
Bocsánat, ha úgy tűnt, hogy lehúztam a regényt, nem rossz ez. De nem is találtam benne olyan lelkesítő dolgot, ami miatt kíváncsi lennék a folytatásra.
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez. Jobban szeretem a misztikus, természetfeletti könyveket,de mégis tetszett a mű. Egyszerűen,és érthetően fogalmazol, ami nálam plusz pont. Gyorsan elolvastam a részletet, és kíváncsi vagyok a folytatâsra. Mégegyszer gratulálok!
Leona: igazad van, valószínűleg fel se tűnik, ha 1-1 hülyét emleget, de itt mintha az egész évfolyam idiótákból állna… Önállóan egy ember bármi marhaságra képes 🙂
Ah Pp, te most megírtad a kritikámat. Mi maradt nekem? 😀
Eszembe jutott mit nem tettem meg. El kell ismernem a szerző könnyed, olvasmányos hangját, amiért szavaival ügyesen közvetítette a gyenge, saját magát feladó (most mindegy hogy színlelve, vagy valóban*) nőt.
*Azt mondják „fake it till you make it”: imitáld, amíg valóban meg nem tudod csinálni. Ez ugye mindkét irányban működik…
Még a tanársegéd dologról: gondolom, itt arról van szó, aminek a hivatalos neve tudományos segédmunkatárs. Ők valóban nem az adminisztrációban segítenek, hanem órát tartanak, meg még ezer más dolgot csinálnak, tehát valóban, nagyjából meghalni sincs idejük, és nem valószínű, hogy telne még az energiájukból másodállásra. Leginkább doktori fokozat megszerzése előtt álló fiatal oktatók, és lehet, hogy Zina is az, de eddig a regényből inkább úgy tűnik, mintha egy egyetemi tanár személyi titkárnője lenne.
Az a baj, hogy nem egészen tiszta, hogy a főszereplő kicsoda… Valamiért olyan érzésem van, hogy bölcsész, de akkor nem teljesen értem, hogy mit keres egy állatorvosi rendelőben. Ebbe a bizonytalanságba kavar be az, hogy ráadásul egy egyetemi oktató papírmunkáját menedzseli.
Egyetemen dolgozok, és bár lehet, hogy máshol ez máshogyan működik, de a tanársegédek nálunk jobbára friss doktori fokozattal rendelkező vagy éppen azért dolgozó egyetemi alkalmazottak, akik az egyetemi pályájuk kezdetén állnak oktatóként (ha kutatói státuszban vannak, akkor tudományos segédmunkatárs a megnevezésük, de ez valójában mellékes). Ők azok, akik az embertelen sok kutatómunka és kísérlet között lavírozva oktatói feladatokat is ellátnak. Tehát szakdolgozatot sem írnak, mert egy tanársegéd jobbára évekkel a szakdolgozat megírása után válik egyáltalán tanársegéddé. Az is biztos, hogy nem újsághirdetésekből találnak ezekre az állásokra.
A titkári/titkárnői feladatokat a titkár/titkárnő végzi. Ráadásul az egyetemi oktatók nagyon nagy hányada a saját emailjeire saját maga válaszol (még a professzorok is – ez utóbbi az angolszász nyelvterületen szintén kavarodásra adhat okot, mert itthon egy professzor az egyetemi hierarchia előkelő fokán lévő személy, addig ez a szó angolul leginkább egy sima egyetemi oktatót jelent).
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a legtöbb felsőoktatási intézményben egységesen Neptunt használ már (az ETR egyik nagy, utolsó felhasznója, az SZTE is bő egy éve tért át).
Az egyetemisták viszonylag ritkán könyörögnek levélben kettesért, de olyan durva stílusút sem láttam még, amit Bálint írt. Egyet kell értsek a korábban szólókkal: ha a beugrón ennyiszer elhasalt, miből gondolja, hogy a vizsgán ötöst kapna?
Az a baj, hogy ezek mind olyan dühítő pontatlanságok voltak, amik kizökkenthetik azt az olvasót, aki járt mostanában egyetemen.
A szöveg egyébként egyszerű, de igényesen megírt és könnyen olvasható, viszont egyáltalán nem éreztem sehol reálisnak. Inkább olyan volt, mintha minden klisét egy amerikai filmből vett volna át az író.
Na jó: Nekem három dolog szükséges ahhoz, hogy egy részlet meggyőzzön.
– Legyen érdekes az alapfelállás.
– A főszereplőnk legyen tudatos és képes legyen a saját lábán megállni
– Az író próbáljon valami újat elkezdeni ( Ez nagyon fontos: próbáljon valamit reformálni azon a lerágott csonton amit az olvasónak nyammognia kell)
/A nyelvtan engem hidegen hagy. Arra ott vannak a lektorok./
Itt sajnos egyik pont sem valósult meg.
Olyan, mintha egy nagyon unalmas és átlagos lány, leírná a nagyon unalmas és átlagos napját. Kérdem én: Miért olvassam ezt?
Dolgoztam állatorvosi rendelőben (igaz, csak önkéntes voltam egy vidéki rendelőben, de elég hosszú ideig), úgyhogy hatalmas lelkesedéssel vetettem rá magam a részletre, de ebből a szempontból nagyot csalódtam. Nekem semmi nem jött át az állatorvosi rendelő hangulatából, a megröntgenezett plüssmacskánál meg egy időre félbehagytam az olvasást.
Többen említették már azt a sok pontatlanságot és kibogozhatatlan elemet (pl. hogy akkor pontosan mit [nem] dolgozik a főszereplő), ami engem is zavart. Megmondom őszintén, hogy én ezek miatt nem olvasnám tovább, viszont azt elismerem, hogy könnyed, olvasmányos stílusban van megírva a történet, szóval nem szenvedtem olvasás közben. Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert az írónak! 🙂
A beugró és szóbeli témához: egy ismerősömnek volt diszgráfiás évfolyamtársa az egyetemen, őt csak szóban lehetett vizsgáztatni, nekem kapásból ez jutott eszembe Bálint levelénél. Ha így van, akkor még hihető, hogy beugrón hasalna, szóban brillírozna, viszont akkor erről az oktatónak is tudnia kellene, mert igazolás beadása esetén kötelező lenne szóban vizsgáztatnia a srácot, ahogy minden más oktatónak is. A hallgató meg nyilván nem felejtett volna el erről szólni az egyetemnek a tanulmányai elején, Bálint meg már az államvizsgához közelít. (Persze lehet, hogy itt szó sincs erről, de nekem ez a megérzésem ;))
A beugróhoz: a hallgatók néha elég hajmeresztő indokokat tudnak kitalálni, hogy miért ne kelljen megcsinálniuk valamit, vagy az oktatónak miért kellene még egy esélyt adnia nekik (ez különösen igaz a harmadik tárgyfelvételesekre). Viszont olyan is van, amikor az oktató nagyon szőrszálhasogató a beugró kérdéseknél, szó szerint kér vissza valamit, aminek máshogy megfogalmazva is lenne értelme, és egy betűt sem szabad téveszteni, stb. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy a hallgató, aki egyébként jól tudja az anyagot, tényleg emiatt bukja a vizsgát, vagy csak simán peches volt, és kifogott egy olyan kérdést, amire pont nem tudott jól válaszolni, pedig ha bármi mást kérdeztek volna, tudta volna. Szóval, elvileg lehetséges ilyen helyzet. De az is lehet, hogy Bálint csak nagyképű 🙂
Számomra lényeges egy író adott stílusa és Kőfalvi Zsófiáé megfogott! A többiek már szépen összefoglalták kifogásaikat és a logikátlanságokat, nekem csak a dicséret jutott! 🙂 Kis javítással, átgondolással, lehet ez még jó!
A színlelő főszereplő nem a legszimpatikusabb, de együtt tudok érezni vele, sokan viselkednek így, ő legalább tudatában van. Azt remélem, felhagy majd vele, egyébként gyorsan elpártolnék én is.
Gratulálok a kikerüléshez!
Tetszik – 9-es
Hááát… A hajam égnek áll az olyan karakterektől, akiknek már a kezdetektől tudatosan hasadt személyiségük van, és erőltetetten kedvesek mindenkivel, aztán úgy a regény első negyedében rájönnek, hogy mégiscsak jobb nagypofájúnak lenni (szükségszerűen, különben csak sodródnának az eseményekkel bután mosolyogva, de arról remélhetőleg senki nem írna regényt). Nagyon irritáló, hogy pontosan tudja magáról, hogy mit érez, és hogy ahhoz képest teljesen másképp viselkedik, minden látható indok nélkül. A pasiját is szándékosan és undorítóan manipulálja, ráadásul ilyen szintű tudatossággal nyilván ő is tisztában van vele, hogy nem kellene együtt lenniük, de valamiért mégis ragaszkodik hozzá, ami végképp teljesen értelmetlenné teszi az egészet. Jellemre sem tűnik olyannak, akinek szüksége van egy képmutató és érzelmileg teljesen hideg párkapcsolatra, sőt, olyannak se, aki egy ilyennel megelégedne.
Ami még nagyon feltűnő, hogy a csaj a saját reakcióit is úgy írja le, mintha külső szemlélő lenne, nem úgy, mint aki átéli ezeket, és így elég érzelemmentes benyomást kelt a karakter. Ez amúgy is zavaró, de E/1-ben kifejezetten kellemetlen. Épp az lenne a lényege, hogy a karakter bőrébe bújunk, nem pedig a sarokba szerelt kameráéba. Senki nem gondol ilyet magáról, hogy ő most idegesen a hajába túr. Vagy egy hirtelen nosztalgiagörcsben nem azt gondolja, hogy rossz emlékei vannak az anyjáról, hanem a konkrét emlékek jutnak eszébe, és azokról beszél.
A röntgen tényleg drága, bár egy kamuröntgen végtére is beleférhet, az ingyen van, kinyomtatnak egy régi felvételt papírra, és viszlát. Régi ügyfélnek valószínűleg tényleg megteszik a jobb fej és jobban ráérő dokik. Szóval ezen én annyira nem akadtam fenn, egy fél mondattal életszerűvé lehet tenni.
Szintén kevésbé lényeges, de kicsit sokat és hirtelen ugrálunk a témák között, ráadásul minden váltásnál későn értjük meg, hogy miről is van szó, ez lehetne gördülékenyebb. Illetve nekem túl sok a felvetődött téma is egy ilyen rövid részlethez, nehéz eldönteni, hogy miből lesz később valódi konfliktus: a mostani pasiból, akit nyilván el kéne hajtani, vagy a régi barátból, akivel majd nyilván romantikusan összegabalyodnak (oké, erről ordít, hogy ez lesz a lényeg), esetleg a drága professzor úr is be fog próbálkozni valamivel (aki egy ilyen jelszót nem változtat meg, mielőtt kiadja egy idegennek, tehát vagy síkhülye, vagy nyíltan molesztálós típus), és akkor még nem beszéltünk a terrorizálós kollegináról meg a kényszeres gondoskodás-komplexusról, meg a karakter disszonáns viselkedéséről, meg úgy általában az állatorvosi rendelőről, ami az olvasót szinte biztosan érdekli, de egyelőre csak reméljük, hogy a karaktert is… Hogy az írás hogy jön ide, az meg teljesen zavaros, az ember azt gondolná, hogy állatorvosnak tanul a hölgyike, vagy hasonlónak, aztán borul az egész, és nem értünk semmit. Az elején kicsit sok a karakter is, nehéz követni, hogy kik ezek, és fontosak-e. Egyszerre túl sok és túl kevés az infó.
Sok téren tetszik az írás, nincs benne sok felesleges rizsázás, egy-két botlástól eltekintve gördülékenyen olvasható, a stílus is rendben van, az alapszituáció is érdekes (mondom ezt úgy, hogy alig olvasok valóságban játszódó sztorikat), és a karakter is alapvetően csak egyetlen jellemvonáson csúszik el, bár azon ugye nagyon. Ha van valami speciális oka a gerinctelen viselkedésének, pl. hogy titkosügynök, és azért játszik szerepet (bár az is megbukott egy fél mondaton), akkor azt biztosan már az elején be kéne lengetni; ha meg nincs, csak ennek a levetkőzése lenne a személyiségfejlődés, amin végig kell mennie, akkor jó lenne, ha látnánk, hogy őt is zavarja (nem is feltétlenül tudatosan), illetve kéne valami, amitől minimálisan szimpatikus lesz. Nem, a kényszeres, érzelemmentes segítés a hisztis gyereken nem ez a kategória, hiszen azt is úgy csinálja, mint egy kiégett óvónő. Az állatorvosi rendelő amúgy tökéletes terep lenne, hogy megkedveljük a karaktert, én eleve csak ezért olvastam el a részletet. Csak simogasson meg egy kutyát, és örüljön neki, hogy fültövön nyalták, máris boldogabbak vagyunk, de jelen állapotában minden jóérzésű ember agyoncsapná már a második oldalon 🙂 Pedig egy tökös, okos csaj, tényleg kár érte. Azért is bírok ilyen hosszasan magyarázni róla, mert sajnálom, hogy félrement a dolog 🙂
Szerencsém volt az egész történetet elolvasni, és nem teljesen értek egyet minden hozzászólással. Én mondjuk egy kicsit más első fejezetet olvastam még, viszont már akkor is behúzott a történet. Kisebb bakik vannak mindenkinél, és biztos vagyok benne, hogy az író tudja, milyen az egyetemi élet, mert már átélte. Lehet, hogy nem mindenhol ugyanolyan, ahova az ember járt?
Azt pedig ismét nem értem, miért probléma, hogy egy ember több munkát is végez. Mivel egyik sem a fő munkája, hanem inkább részmunkaidőben dolgozik mindkét helyen, és emellett még ír, szerintem ezek nem zárják ki egymást. Sok ember egyetem mellett dolgozik, és nyilván van magánélete is, amibe lehet, egy kis írás is belefér. Az meg, hogy nincs minden a szánkba rágva, hogy kik a történet szereplői, nekem különösen tetszik is. Ki nem állhatom azt, ha az első bekezdésben már mindenki be van mutatva, mintha egy rendőrségi aktát olvasnánk róla. Így olyan érzést kelt, mintha belecsöppentünk volna abba a világba, de majd mindenre fény derül.
Másrészt pedig sokkal sokkal többet tartogat ez a regény, mint maga ez a részlet. Nagyon bízom benne, hogy a kiadó meg is látta ezt benne, mert komoly gondolatokat feszeget a regény.
Nagyon sok sikert hozzá!
AJ Landon, nem azt kifogásoltuk, hogy több dolgot csinál, hanem azt, hogy nem tudni, hogy pontosan mit is csinál. A szereplő maga mondja, hogy ezt is meg azt is, de pl. a tanársegédes résznél gyaníthatóan fogalomzavar van (hogy ti. nem azt jelenti a kifejezés, mint amiről itt szó van, és szerintem ez nem egyetemfüggő), illetve azt sem tudni, hogy az egyetemnek köze van-e az állatorvosi munkájához, esetleg ő is állatorvosnak tanul, vagy valami teljesen független dolog. Ezt jó lenne tudni, nem azért, mert mindennek ki kell derülnie rögtön mindenkiről, hanem, mert a szereplő maga hozta szóba. Valóban, nem egy nagy dolog, egy szerkesztő bizonyára gyorsan beleíratná/letisztáztatná ezeket az infókat, és nem ez fogja elrontani az egész regényt, de azért zavaró.
Kedves Zsófia!
Jó a kezdés, képet kaphatunk a regény hangulatáról és a szereplőről is. Az is pozitívum, hogy már itt az elején tudhatjuk, mit várhatunk ettől a történettől, megjelenik a harmadik fél (vagy megjelennek? Gondoltam, talán Zalán és Petra között is lehet valami. :D), és gyanítom, hogy a főszereplő jelleme is változáson megy majd át.
A történet valahogy mégsem állt nekem össze kerek egésszé, mintha kicsi mikrotörténetekből állna, amit aztán egybe gyúrtak. Van állatorvosi rendelő – mesejelenet a plüssel – egyetem – utazás egységek, amik igaz, hogy mind ide tartoznak, ebbe a regénybe, mégis egyfajta káoszt alkotnak így együtt. Érdekes, hogy maga Zina karakterére is pontosan ez jellemző. Szuper dolog, ha valaki polihisztor egyébként, de Zinánál nálam ugyanazt a töredezettséget jelentette ez a recepciós-újságíró-tanársegéd-írópalánta(?) négyes, mint az előbb a helyszínek. Tényleg nincs ezekkel gond, de nekem itt valamiért nagyon erősen széthúzta a sztorit.
Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!
Volt szerencsém olvasni az egész történetet, kétszer is. Többféle szemmel figyeltem a sorokat. Barát voltam, lektor, kritikus, író (mert én is foglalkozom ilyesmivel), de első sorban csak lelkes olvasó. Több részletet is újra kellett olvasnom, mert egyszerűen nem vettem észre a hibákat, annyira elvitt a sztori. Elöljáróban ennyit.
Néha még a valóságon alapuló történetekben is el kell engedni pár írott, vagy épp íratlan szabályát, különben sosem szövődnek elég kuszára a szálak, vagy nem lesz érdekes a bevezetés. Pontosan ilyen egy plüssmacska röntgenezése, vagy egy adott munkát másként végezni vagy nevezni. Az ilyen apró részletek realitása engem borzasztóan nem tud érdekelni, hogyha egyszer ez kell ahhoz, hogy mosolyogjunk egy jót, vagy a főszereplőnk szokatlan helyzetekbe keveredjen.
Zina tökéletes példája a generációm azon rétegének, akik kezdeni akarnak valamit az életükkel, de még nem biztosak benne, melyik a jó út. Keresi önmagát, de vannak álmai és célja, és közben nem anyu-apu nyakán csüng és nyafog, hogy a friss diplomájával nem veszik fel egyből menő helyre dolgozni, hanem igyekszik szem előtt lenni. Sok mindent csinál, olyat is, amihez nem feltétlen füllik a foga, de hasznára válhat, lásd újságcikkek. Olyat is, ami segítheti az előrehaladásban, lásd tanársegéd, és olyat is, ami szimplán csak munka, pénzt keres vele, amiből élhet, lásd állatorvosi rendelő. Ez sokak életében jelen van, csak mondjuk más felállásban. Kreatív szakmákban a leginkább jellemző, hogy valaki, számára egysíkú vagy unalmas munkát végez, miközben otthon, kicsiben, ide-oda bedolgozva próbálja megalapozni a karrierjét. Én is voltam aktakukac, miközben másodállásban bedolgoztam egy nyomdába, és közben a harmadik életemben grafikai munkákat vállaltam. Számomra szimpatikus az a tenni akarás, ami az előttem kommentelőknek érthetetlen kuszaság arra vonatkozóan, mivel is foglalkozik ez a lány.
Bennem kíváncsi kérdéseket vetett fel az első fejezet. Szeretem, ha az indulás nem (csak) kész tények elé állít, hanem óvatosan bevezet az új világba, ami fenntartja a figyelmem azzal, hogy később akár fejezeteken keresztül sem tudok meg azonnal mindent. Az az őszinteség, amivel Zina egyből a függönye mögé ránt, okot adott arra, hogy tudni akarjam, miért ennyire tudatosan visszafogott. És persze sejteti azt is, hogy ez valószínűleg meg fog változni.
Minden másra, ami ebből az egyetlen fejezetből nem rajzolódik ki, csak ennyit tudok mondani: Sokat veszítene a világ, ha ez a történet nem kerülhetne olvasói kezekbe. Számomra rettentően sokat adott, és ezt minden elfogultság nélkül mondom.
Kedves B!
Jó olvasni, hogy egy jó barát mennyivel elfogulatlanabb tud lenni, mint azok az olvasók, akik azt se tudják, ki írta a fent olvasottakat 🙂
Engem már a legelső mondatoddal megvettél. (Na jó, már a címmel.)
Hibátlannak tartom az első sorokat: gördülékeny megfogalmazás, találó személyiség-jellemzés.
Rögtön utána a fogalmazás veszít a szépségéből – néhol túlírt, illetve egy-egy hosszú mondat közepén lévő vessző helyére nyugodtan tehetsz pontot is. Könnyebb, érthetőbb, élvezetesebb lesz tőle a szöveg.
Egyébként jó a történet vezetés, a karakterábrázolás, s aranyos az egész.
„Alig pakolt be valamit az útra, és nélkülem az alsógatyáját sem találja” – jajj ez annyira tipikus! Jót mosolyogtam rajta. 🙂
Szép a Zina név is. A röntgenbe én már nem kötök bele, megtették elegen.
Szívből gratulálok, szorítok neked, mert bizony tehetséges vagy! 😉