Köcsky Rudolf: Oázis 9

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

Tél van. Sötét hó esik.

Furcsán idegen évszak ez. Hideg nincs, csak örökké tartó és élettelen szürkeség.

Jó lenne, ha már vége lenne, de Botond, a telepvezető azt mondja, még néhány generáció eltűnik, mire a légkör kitisztul. Ha nem lennének a földalatti víztározók, a napfényizzók és a generátor, ami a telepet működteti, semmi esélyünk nem lenne.

A derekamig húzom a nehéz kezeslábast, egy pillanatra megállok a mozdulatban. Végignézek a hosszú folyosón, aminek a végén a csarnok szürke betonfalai közt már növekednek a néhány hete vetett tarlórépák.

Arra gondolok, hiába nevelünk életet, ha közben nem élünk igazán.

Felsóhajtok. A hűvös, vegyileg megtisztított levegő ízetlen, akárcsak a telepen töltött mindennapok.

Folytatom az öltözést, közben azon töprengek, mikor vált automatikus cselekvések sorozatává az életem.

Reggelente felkelni, azután ellenőrizni a növényeket, a hőmérsékletet, a fényerősséget. Elemezni a vizet, hogy még mindig használható-e. Ebédre két tarlórépa, vagy amit épp nevelünk. Délután locsolni. Azután pár órát edzeni, olvasni. Este aludni, másnap meg az egész kezdődik elölről.

Bár ötvennél is többen vagyunk, a napi rutin során próbálok minél kevesebb kapcsolatot létesíteni a telepen dolgozókkal. Botond azt mondja, a holnapi ünnepségen ki kell választanom egyet a férfiak közül. Talán ez az oka, hogy az utóbbi időben még inkább bezárkóztam.

A fiúk néha összesúgnak a hátam mögött, de soha nem nyúlnak hozzám. Tudják, hogy Botond kirakná őket, és azt biztosan nem élnék túl.

Bárcsak lenne valaki közülük, aki egy kicsit is érdekel!

Vagy legalább feleannyira, mint a jóképű olasz pasi, Luca. Pedig ő csak egy emlék.

Utolsó mozzanatként felveszem a sisakot és megigazítom a ruha alkarjába épített mérőműszert. Próbálom kiüríteni a fejemből a gondokat, és a rám váró fantasztikus élményre gondolok. Több mint egy órát kell gyalogolnom érte, aztán ugyanannyit vissza a halott városon keresztül, de megéri. Ezek az órák rólam szólnak, és nem a túlélésről.

*

A rendszer pneumatikusan záródó ajtajának puffanása jelzi, hogy kezdődik a szimuláció. Noha hetek óta járok Zoéhoz, még mindig meglódul a szívem a tompa, de határozott hangtól.

A szoba azonnal megtelik élettel. A bal oldali fal fénylő ablakvirágokat bont. Beömlik rajtuk a Nap folyékonyarany ragyogása. A fény geometrikus formákat fest a padlóra és a középen álló gránitpultra.

A látványkonyha szinte a semmiből tűnik elő. A krómozott felületek csillogó tisztasága elhiteti velem, hogy az egész helyiség új, és csak arra vár, hogy használjam. Használjuk.

Beleborzongok a gondolatba.

Nem furcsa, inkább kellemesen izgató érzés. Apró bizsergéssel kezdődik a köldököm alatt, azután szétolvad bennem. Átjárja a testem. Végigsiklik a karomon, és rögtön érzem, ahogy az apró pihék felmerednek rajta. Végül a combom belső oldalán elernyeszti az izmokat.

A lábam remeg, pedig tudom, mi következik.

A pult mögötti falból előkúsznak a fehér konyhabútor makulátlan négyszögei, az ablakokkal szemközti fal mentén pedig fémesen csillogó indák burjánoznak elő a padlóból. A fémkacsok forognak, nyúlnak. Kinyújtóznak az ég felé, azután összekapaszkodnak, egymásba olvadnak, míg végül egy polcot formálnak.

Megigézve bámulom a folyamatot, ahogy a díszlet lassan összeáll és az apró részletek a helyükre kerülnek.

A mennyezetről lassú forgással ereszkedik le a páraelszívó. Oldalán merítőkanalak és különböző méretű, formájú serpenyők zörrennek, miközben a lassú örvényléstől egymásnak ütődnek.

Alatta a konyhasziget egyhangú, gránitszürke felületét vidám lángra lobbantják a színek, ahogy a műanyag edények és konyhai eszközök elősejlenek a semmiből. A türkiznyelű kések bekúsznak a tárolóba, a keverőtálak pedig szivárványos toronyba emelkednek mellettük.

Tekintetemmel lassan magamba szívom a látvány legapróbb részleteit. Ismerős mind, a Gallipoliban töltött néhány hét édes emlékei, melyeket a szívemben őrzök, különösen Luca miatt. Csak tizenhét voltam, de egyből beleszerettem a határozott kiállású, sármos mosolyú férfibe, aki a főzőiskolát vezette az óvárosban. Közeledni persze nem mertem hozzá, pedig több óráján is részt vettem. Mindig csak főztünk. Azóta is hiányoznak az illatok és az ízek, noha régen el kellett volna felejtenem őket. A szívem sajog, valahányszor eszembe jutnak a karácsony ízei, a fahéj vagy a kedvencem, a csillagánizs.

Miközben elmélázok a kataklizma előtti világ számomra oly fontos szeletén, pillantásom megállapodik a konyhapult szélén. Az ősrégi karos mérleg mellett sorakozó, pasztellsárga súlyok mosolygásra késztetnek. Szóval Zoé emlékezett, és kiigazította ezt az apróságot a kedvemért. Most már minden tökéletes.

Megindulok előre. Luca bármelyik pillanatban megjelenhet.

Felsóhajtok. A tüdőmből kiáramló levegő reszketése ébreszt rá, hogy még mindig úgy izgulok, mintha először csinálnám végig az egészet.

– Eszter, minden rendben? – Zoé váratlan hangjától összerezzenek és félúton a konyhasziget felé megtorpanok.

– A frászt hoztad rám! – Mielőtt tudatosan megakadályozhatnám a mozdulatot, megérintem a mellkasom. Ha az instruktor bejelentkezése nem lett volna elég, a haptikus kezeslábas érintése végleg kiragad a teremtett világból, és a valóság egy pillanat alatt bekúszik a bőröm alá. Kellemetlen, viszkető érzés.

– A monitoring szerint rettentően megugrott a pulzusod – hadarja Zoé, amivel végképp tönkreteszi az illúziót. – Azt hittem, gond van. Álljunk le?

– Dehogyis! – Az Isten szerelmére, meg ne próbáld! – Folytassuk, de szállj ki a fejemből, különben lesheted a fizetséged!

– Jól van, na! Bocsi.

Ideges vagyok. Próbálom elengedni a feszültséget, de az inak megfeszülnek a karomban, és a kezem ökölbe szorul.

– Csak még egy dolog. – Zoé remegő hangja suttogássá halkul. – Kérlek, nézz jobbra!

– Rendben van! – sóhajtok. – De most már aztán tényleg tűnj el a fejemből!

A konyha képe megremeg, csend borul a helyiségre. Kicsit bűntudatom van, amiért így ráförmedtem Zoéra. Tudom, hogy csak jót akart, mégis megtörte a varázst. Érzem, ma már nem lesz az igazi.

Megpróbálom lenyelni a torkomba ragadt gombócot, de persze nem megy. Felsóhajtok és a fal mellett álló polc felé fordulok. A fémállványon üvegcsuprok és különböző méretű, átlátszó tárolóedények sorakoznak. Ujjamat végighúzom az egyik befőttesüveg felületén, mire a kesztyű továbbítja a hűvös ingert az agyamba. Nyugtatóan hat rám.

Hagyom, hogy a leheletfinom érzések és a látvány újra becsapják az agyam.

Ekkor észreveszem a szemmagasságba elhelyezett fűszertartó üvegcsét és a szívem kihagy egy ütemet. Nem bírom megállni, kiszólok az instruktornak.

– Ezt mégis hogyan? – Nem találom a megfelelő szavakat, ezért csak annyit mondok: – Zoé, te zseni vagy!

Leemelem a kis üveget, gyors mozdulattal letekerem a tetejét és beleszimatolok. Szinte látom magam előtt, ahogy Zoé kuncog a megfigyelőszobában, de a sisakom hangszórói némák maradnak. A csillagánizs édeskés, csípős illata betölti az elmém, és hagyom, hogy visszavezessen abba az olaszos hangulatú délutánba.

– Ciao, bella! – Luca hangja olyan, akár a belőle áradó illat: mélyről jövő és férfias. – Itt hagytál valamit?

Csak egy valamit, gondolom. Minden héten újra meg újra itt hagyom neked.

Megfordulok, kezemben még mindig ott szorongatom a fűszeres üvegcsét.

– Ez mire jó? – kérdezem, és egy mozdulattal lezárom a tetejét, majd odahajítom Lucának.

A konyhasziget mellett ácsorgó férfi lazán elkapja. Hanyag mozdulatába belesajdul a szívem.

– Gyomorégésre, derékfájásra és székrekedés ellen is hasznos – feleli a jól ismert, csibészes mosoly kíséretében.

– Ha, ha. Nagyon vicces!

Komolyságot erőltetek magamra, de belül mosolygok. Még az ajkamat is lebiggyesztem kicsit, hogy lássa, mennyire hidegen hagy a pimaszsága.

Amit egyébként imádok.

A fenébe is!

Luca széles válla most kicsit megereszkedik, ahogy a pultnak támasztja a csípőjét. Szakácsköténye alól kivillan a rózsaszín ing könyékig feltűrt ujja, meg a koptatott farmer.

– Ez anice stellato. – Megrázza az üvegcsét, mire az apró, csillag formájú termések csörögni kezdenek odabent. – Csodálatos likőrt készítünk belőle karácsony előtt. Már-már sajnálom, hogy nem olasz.

Vigyorog. Szép, fehér a foga és hibátlan a mosolya.

Nem úgy az orra. Kicsit balra görbül és ellaposodik a nyereg környékén. Mindig is érdekelt, miért ilyen, de soha nem mertem kérdezni. Most meg már nem tudna válaszolni, hiába szögezném neki a kérdést. Valószínűleg csak egy gyerekkori verekedés eredménye.

Végül megadom magam és elmosolyodok.

– Buon Natale! – Az olasztudásomat ezzel nagyjából ki is merítettem.

Hogy meggyőződjek a szimuláció teljességéről, lazán hátravetem a hajam, azután előre igazítom a jobb vállam fölött. A sisaknak nyomát sem érzem.

Végre felengedhetek.

Figyelem, ahogy Luca tekintete elidőzik a szabaddá tett nyakamon.

Mintha megemelkedett volna a hőmérséklet és az oxigén alattomosan elkezdett volna kiszökni a szobából. Egyszerre elönti a forróság az ágyékomat. Luca az egyetlen, aki pusztán egy pillantással képes lángra lobbantani.

Hogy a zavaromat leplezzem, összecsapom a tenyerem és megindulok előre.

– Ma mit főzünk? – kérdezem.

– Una pizza margherita. – Luca megcsóválja a fejét és a pulton sorakozó alapanyagokra mutat. – A tésztát is mi állítjuk össze.

– Szóval dagasztani akarsz, mi? – rákacsintok, miközben elhaladok mellette.

Luca jóízűen felkacag.

– Nos, egy jó pizzához az elengedhetetlen, nem igaz?

A csillagánizst a pult szélére helyezi.

– Erre most nem lesz szükség.

A zsebemből előhalászok egy hajgumit, és gyorsan laza csutkába hurkolom a hajam.

– Hol kezdjük?

Luca finoman megérinti a derekam, miközben megkerül. A forróság bennem hirtelen mindent felperzselő izzássá fokozódik.

– Készítsd elő a lisztet és önts vizet a mérőedénybe! – Luca ösztönös mozdulattal beletúr a hajába, hogy a homlokából kisöpörje a mézbarna tincseket. – Utána jön a kis élesztő. Nagyon pici, épphogy csak teszünk bele. És a legvégén a só.

Felém fordul, a tekintetünk összekapaszkodik. Csak most látom, hogy zöld íriszében aranybarna foltok ülnek. Hogy nem vettem észre korábban?

Ösztönösen cselekszem. Fogok egy marék lisztet a papírzacskóból, és Luca arcába hajítom.

A férfi meglepetten prüszköl. Annyira mulatságos látvány, hogy kirobban belőlem a nevetés.

– Ne haragudj! Esküszöm, nem tudom, miért csináltam.

Persze nem sikerül átvernem, megvillan a szeme.

– Ha harc, hát legyen harc! – kiáltja.

– Ne! Á! – Felsikoltok, de amint megérzem a liszt ízét a számban, rá kell jönnöm, hogy nem ez volt a legjobb reakció Luca válaszcsapására.

Újra előtör belőlem a nevetés, ő pedig magához ölel. Még a ruhán keresztül is érzem, ahogy a szálkás izmok megfeszülnek a köténye alatt.

– Remekül szórakozol, mi? – gyengéden lesimítja arcomról a lisztes foltokat. Izgató minden mozdulata, az ujjainak finom játéka a bőrömön.

Azután váratlanul abbahagyja, csak néz szótlanul.

Gyengéden végigsimítok a karján, és lehunyom a szemem. Elképzelem, ahogy az idő két szívverés közt lelassul. Buborékba zárom a pillanatot. Csak Lucával lehetek igazán önmagam. Ha tehetném, vele maradnék örökre.

Amikor újra kinyitom a szemem, látom, hogy Luca mosolyogva figyel. Az arcom lángolni kezd.

Meg kell tisztítanom a gondolataimat a lehetetlen ábrándoktól, ezért figyelni kezdem, ahogy a lisztszemcsék fura táncba kezdenek a napsugarak szögegyenes csíkjaiban.

– Baj van?

Megrázom a fejem. Mégis, hogy mondjam el neki, hogy nem akarok szerelmes lenni egy emlék virtuális kivetülésébe?

Az agyam hiába próbálja megakadályozni, a szívem repdeső madárként próbál kitörni a bordáim alkotta kalitkából.

– Semmi baj – felelem végül nagy nehezen. Megadom magam. – Csókolj meg!

Luca vékony ajka az enyémnek préselődik. Íze bazsalikom és méz keveréke.

Szenvedélyesen a pultra dönt, én pedig átkulcsolom a derekát a combjaimmal. Kicsit szorítok rajta, közelebb húzom magamhoz.

Ujjaimmal beletúrok félhosszú hajába, de Luca megállítja a mozdulatot, és kezével határozottan a fejem fölé hajlítja a karomat. Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam.

Amikor elszakad az ajka az enyémtől, a hátam elemelkedik a pulttól. Ajkának fantomérintése az enyémen szinte éget.

Luca gyorsan eloldja a kötényt és kibújik belőle, azután az ingétől is megszabadul. Feltárul előttem enyhén szőrös, izmos mellkasa.

Egyszerűen muszáj megérintenem. Végigsimítok rajta, érintésemtől libabőrös lesz.

Testének apró jelzései megrészegítenek.

Aprókat sóhajtva lejjebb csúsztatom a kezem. A tenyerem alatt érzem, ahogy a hasfala megremeg a vágytól. Ettől végképp elvesztem a józan eszem. Megmarkolom az övét, és kapkodva kibújtatom a csatot.

Meg akarom szabadítani a nadrágjától, de ő gyengéden visszatol a pultra. Ez a macska-egér játék pattanásig feszíti bennem a vágyat utána.

Váratlanul széttépi rajtam a blúzt, hallom, ahogy egy gomb koppan a padlón.

Hüvelykujjával a mellbimbómat keresi. Finom, de határozott kört ír le körülötte. Azután előre hajol, és gyengéden bekapja.

Hangosan felnyögök. Magamhoz húzom, érezni akarom, hogy bennem van. Luca olvas a gondolataimban, és a testhez simuló szoknyámmal együtt a bugyimat is lehúzza.

Határozottan előre nyúl, ujjával belém hatol. Még hangosabban nyögök, a levegő csak úgy magától szakad ki belőlem. Összegörnyedek az érintésétől. Durván magamhoz rántom és beleharapok a vállába. Akarom, hogy érezze, mennyire kell nekem.

A nyakába csókolok, azután az ajkam végighúzom a domború vállizmán. Bőre száraz és forró, mintha a toszkán Nap hevítené.

Az egyik ujját követi a másik. Érzem, ahogy bennem mozdulnak. Tenyeremet a hátára tapasztom, arcomat pedig nekinyomom a mellkasának. Fel-felnyögök, bár próbálom elfojtani.

Az ujjai egyre gyorsabban járnak bennem, én meg csak zihálok. Mennyi gyönyör jöhet még?

Azután Luca eltávolodik, ujjait kihúzza belőlem. Utat keres belém a férfiassága, finoman rásegítek a kezemmel.

Hatalmas és kemény. Felkiáltok, ahogy mélyen belém hatol, a körmöm a hátába váj. Behunyom a szemem, színes gömbök táncolnak a szemhéjam mögött.

Luca lassan kihúzza belőlem a farkát. Őrületesen lassan.

Amikor teljesen kicsusszan belőlem, semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy újra magamban érezhessem. Rámarkolok a fenekére, ettől gyengéden ismét közeledik.

Innentől ő irányít. Apró lökésekkel indít. Néhány mozdulat után kissé áthelyezi a testsúlyát, hogy más pontokat is elérjen. Tesztelgeti, hogy a legjobb nekem. Remegő sóhajokkal jelzem, amikor tökéletes. Akkor gyorsabb ütemre vált. Ezután már nem kell sok, hogy felrobbantsa a testem.

Amikor megtörténik, a világ szétolvad körülöttem. Beleremegek.

– Szétdúltam a konyhád – nézek végig a pulton szanaszét szóródott eszközökön és alapanyagokon. – El sem hiszem, hogy ezt mind én csináltam.

Luca mellettem könyököl. Engem figyel, miközben gyengéden cirógatja a mellem.

– Hát, egy részét én csináltam – vigyorog. – De nézd csak!

A pult végében álló fűszertartó felé mutat.

– Ha csillagokat akarnál látni – kacsint rám.

Felkacagok.

– Kösz, az már megvolt! Ha jól emlékszem, háromszor is.

Elhallgatunk. Váratlanul nehéz, kellemetlen csend telepszik közénk.

Luca felsóhajt.

– Már hetek óta jársz ide, de egy dolgot nem értek, és ez nem hagy nyugodni.

Tudom, mi következik. Az utóbbi pár alkalommal mindig próbálkozott, és az agyam egyre inkább el akarja hinni, hogy mindez valós. Hogy Luca valóban létezik.

Nekem pedig minden alkalommal egyre nehezebb megválnom tőle.

– Egyszer sem főzhettem neked. – Luca gyönyörű, zöld szemét szomorúság felhőzi, miközben közelebb hajol. – Miért nem hagyod?

A kérdés sóhajként szakad fel belőle. Érzem, ahogy lélegzetének forró párája végigsiklik az arcomon.

– Ezt ne! – Gyengéden eltolom magamtól, és gyorsan leveszem a sisakot.

A következő pillanatban az üres, ablaktalan szobában ülök. Luca eltűnt, a lelkem egy darabja pedig mintha vele maradt volna abban a másik életben.

Belépek a kiegyenlítő kamra előszobájába.

– Egy apró csoda mindenkinek jár! – Zoé rám mosolyog. Fogai sötéten merednek elő a fehér foltokkal pettyezett, fakó ínyből.

– Jártam már másoknál is, de te vagy legjobb. – Úgy gondolom, egy jó szó is jár mindenkinek, még akkor is, ha nem egészen őszinte.

Zoé virtuális valósága korántsem a legjobb, ha pusztán a vizuális elemeket veszi számításba az ember, és az audio-modulokon is javíthatna egy kicsit. De az aromák, amikkel dolgozik, fantasztikusak!

– Sajnos máshoz nem értek. – Zoé félénken nyújtja a kezét a fizetségéért.

Észreveszem a vörös csíkokat az ujjai végén. Vérzik a körömágya. Belém hasít a gondolat, hogy Zoénak már nincs sok hátra. Talán egyetlen évszak. Esetleg kettő.

Zavartan nyújtom át az erszényt. Ahogy belesimul tenyerébe a finom bőr, a magok egy pillanatra felzsizsegnek benne.

Egy szót sem szólok, Zoé a szemembe nézve aprót bólint, mielőtt az erszényt elrejtené az asztal fiókjába.

– Néha azt kívánom, bárcsak értenék a gazdálkodáshoz! – Zoé felsóhajt. – De sajnos még egy páfrányt sem tudtam életben tartani az irodámban.

Zoé arcán végiggördül egy könnycsepp. Gyors mozdulattal letörli.

– Várlak jövő héten is!

Bólintok.

– Azt hiszem, korábban fogok jönni. – Akaratlanul a Luca emlékét rejtő terem ajtajára sandítok.

– Rendben. – Zoé arcán átsuhan egy halvány mosoly. – Vigyázz magadra!

A nyelvem hegyén van, hogy „te is”, de végül nem mondom ki.

Elvégre nem vagyunk barátok.

Zoé csak a boldogság-dílerem.

*

Ahogy kilépek a zsilipajtón a szürke hóesésbe, a védőruha ujjába ültetett Geiger-Müller kattogni kezd.

Csak három és fél kilométer az ültetvényig, mégis nehezen teszem meg az első lépést. Tudom, hogy ott semmi jó nem vár rám. A szívemnek kedves dolgok mind itt maradnak Lucával.

Holnap választanom kell, vagy Botond jelöl ki számomra valakit, hogy megtermékenyítsen, mert a magot el kell vetni. Nekik csupán egy tarlórépa vagyok, aki továbbviszi az életet.

Hátrapillantok. Az épület homlokzatán a kilences szám már teljesen megkopott, de még mindig jobb állapotban van, mint a „mozi” felirat szétmálló betűi.

Lucára gondolok. A bazsalikomízű csókjára. Ölelésének és szokatlanul zöld tekintetének melegére. Arra, hogy a telepen senki nem képes felérni hozzá. Még Botond sem.

Egyelőre nem tudom, kit fogok választani közülük holnap, de talán nem is ez a fontos. Genetikailag rendben vannak és egyikük sem beteg.

Mégsem bírok beletörődni a dologba. A testem a fajunk fenntartása érdekében az övék lehet, de a lelkemet nem adom. Az örökre Lucáé marad. Itt az ideje, hogy ne küzdjek ellene.

– Akármi lesz, nemsokára újra jövök, és akkor főzni is fogunk, ahogy mindig szeretted volna. – A hangom tompán, de határozottan verődik ide-oda a védőruha ormótlanul nagy sisakjában. – Ígérem!