A NanoWest technikusa tökéletesen passzolt a környezethez. Az élére vasalt, szürke öltönyével meg a vastag keretbe foglalt okosüveg szemüveglencséjével éppen olyan személytelen és steril volt, mint a körülötte szikrázó, makulátlanul fehér kórterem.
– Mióta beteg? – A technikus hangja élettelenül koppant vissza a falakról.
Az elmúlt fél órában ontotta magából a kérdéseket. Seth jó párszor jelezte neki, hogy nehezen tud összpontosítani a hatalmas adag morfintól, ami reggel óta kering az ereiben, de a technikus egy droid érzelemmentes nemtörődömségével hagyta figyelmen kívül a megjegyzéseit.
– Fél éve. – Seth-nek úgy rémlett, erre a kérdésre már válaszolt egyszer. Nyelve döglött halként csapott ki a szájából, és végignyalta fájdalomcsillapítóktól cserepesre száradt ajkát. – Kérhetnék egy kis vizet?
A technikus szó nélkül odaemelte a műanyagpoharat, de a fedőből kikandikáló szívószálat már Seth-nek kellett a szájába ügyeskednie.
– Státusza?
Seth aprókat köhögött. A hűvös folyadék bizsergése ingerelte, ahogy fellazította a torkát.
– Halálos. Tüdőrák. Csak egy-két hónapom van hátra – felelte bágyadtan, miután megnyugodott a mellkasát rázó harákolás.
A technikus okosüveg szemüveglencséjén színes villódzások sora jelezte, ahogy a férfi néhány pislantással beviszi az adatokat a központi rendszerbe.
– Szellemi állapota?
– Teljesen ép – hunyta le a szemét Seth, majd egy rövid szünet után hozzátette: – Legalábbis az orvosok szerint.
– Tehát megértette a feltételeket?
Seth ismét kinyitotta a szemét, és bólintott.
– Kérem, hangosan feleljen a feltett kérdésre!
– Mi az? Az az istenverte szerkezet nem képes vizuális rögzítésre? – rötyögött Seth, és a technikus szemüvegére bökött. A nevető hangok kisvártatva száraz kaffogássá váltak a torkában, majd óramű pontossággal érkezett az egész testét rázó, fuldokló köhögés.
A technikus szemrebbenés nélkül várta végig Seth küzdelmét az újabb és újabb korty levegőért. Amikor abbamaradt a roham, megismételte:
– Kérem, hangosan feleljen a feltett kérdésre!
– Igen, értettem az istenverte feltételeiket.
– Megértette, hogy a teste a NanoWest tulajdonát képezi, amíg ki nem ürül belőle a javítóegység?
– Igen, értettem – sóhajtott Seth.
– Akkor már csak egy dolog van hátra. – A technikus leemelte az okos szemüveget a fejéről, és olyat tett, ami sehogy sem illett merev bürokratizmusához: elmosolyodott. Kicsattanó, őszinte mosoly volt, a férfi arca csak úgy ragyogott az egészségtől. – Megengedi?
Seth biccentett. Erejéből már nem futotta egy egyszavas válaszra sem, de nem is volt rá szükség. A technikus előhúzott a zsebéből egy gömbölyded DNS-azonosítót, letépte róla a sterilzárat, és Seth karjának nyomta.
A szerkezet egy éles csípéssel kimart belőle egy darabot, így a szerződés megkötöttnek minősült az egyezményes gyógyászati rendelkezések alapján.
– Üdvözöljük a NanoWest technobiológiai corpusbankjában! – vigyorgott a technikus.
– Hogy… – Seth-nek nagy erőfeszítésébe került kipréselni a kérdést. – Hogy hívják?
– Az azonosítóm Alpha-kettő-nyolc-nulla-théta – felelte a technikus, majd ruganyos léptekkel kisétált a kórteremből.
Seth elmosolyodott. Az egész procedúra alatt úgy érezte, a férfi egy személytelen sejttömegként tekint rá, de azzal, hogy az azonosítójával mutatkozott be, Seth rájött valamire. Lehet, hogy ő volt a halálos beteg, de a NanoWest technikusa már azelőtt halott volt, hogy belépett hozzá a kórterembe. Ezzel a nyugodt gondolattal merült mély, álomtalan sötétségbe.
A fájdalom hullámokban érkezett, mint az óceán, ami fodros habujjakkal mar bele Key West szikrázó fövenyébe. Seth idővel megtanulta, hogy a rák költői hasonlatokat szül, miközben a kínoktól terhes és mentes időszakok váltakozása meggyőzi az elméjét, hogy még életben van a teste. Ez a mostani egy gyerekkori emléket hozott vissza, amiről azt hitte, már régen elfelejtette. Seth az őrjítő nyilallás pillanatában olyan tisztán látta maga előtt a zöld vízből kisodródó színes kavicsokat és kagylókat, hogy úgy képzelte, ha feléjük kapna, megtelne velük a marka. Már-már érezte a felületek egymáshoz csikorduló kitüremkedéseit a tenyerén, amikor a látomás megszűnt, és rájött, hogy csupán az ágy fertőtlenítőoldattól érdessé keményedett lepedőjét markolássza.
Seth huszonhat volt, amikor diagnosztizálták. Eleinte éveket jósoltak neki az orvosok, azután a rák elkezdte zabálni a máját, és az évekből pillanatok alatt hónapok lettek. Olyan hirtelen zuhant a gödör mélyére, hogy a Kübler-Ross-féle fázisok közül rögtön a negyedikre, a depresszióra került, és azóta is ott stagnált. Amikor a NanoWest megkereste a kísérleti tesztprogrammal, Seth gondolkodás nélkül harapott rá a csalira. A sejtbiológiai-nanotechnológiai vezérkutatásairól híres cég nevének említésére valamennyi földi beteg elalélt volna, de Seth előtt kizárólag saját túlélésének képe lebegett, miközben válaszolgatott a technikus kérdéseire. Leszarta a feltételeket, a következményeket és az esetleges mellékhatásokat. Neki egyetlen dolog számított: hogy teljes gyógyulást ígértek, ha sikerrel zárul a projekt.
Igaz, ami igaz, a NanoWest-esek nem siették el a dolgot. Seth hetekig várt a technikussal folytatott előzetes konzultáció után, mire végre történt valami. Időközben az orvosok sóoldatra kapcsolták, hogy megelőzzék a kiszáradást, és táplálják valamennyire, miután képtelenné vált arra, hogy bármit is leerőszakoljon a torkán.
Már a vége felé járt az útnak, amikor egy tiszta pillanatában meglátta a technikust, amint fecskendőpisztolyt nyom az ágya melletti állványra akasztott, nanoszálas infúziós tasakhoz.
– Szép jó napot! – fordult oda hozzá a férfi, amikor észrevette, hogy figyeli. – Azt hittem, alszik. Épp a javítóegységet kapja, nem kell aggódnia.
Seth meg akarta köszönni, hogy nem felejtették el, de erejéből csak szaggatott hörgésre futotta. Még a karját sem bírta megemelni, hogy jelezze a hálát, amit érzett. Amióta pelenkába végezte a dolgát és infúzión keresztül kapta a táplálékot, ritkán használta a kezét meg a száját.
– Jól van, ne izgassa fel magát! – mosolygott a technikus, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Tudom, hogy hálás. Így van ez mindig.
Miután a férfi végzett a befecskendezéssel, még odaszólt:
– Látható eredmény két hét múlva várható. Addig is próbáljon meg rendesen viselkedni, és fogadjon szót a nővéreknek!
Seth bólintani akart, de csupán egy reszketeg pislantás lett belőle, azután ismét belezuhant a jótékony öntudatlanság sötét ürességébe.
Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy izzad. A takaró érintését kellemetlennek érezte a bőrén. Le akarta vetni a paplant, de az rátekeredett a testére és nem eresztette. Úgy érezte magát, mint egy lángoló gubóból szabadulni vágyó lárva. Sajgott mindene.
Üvölteni szeretett volna, de a torka csak a forróságot engedte kitörni a tüdejéből, és a hideg, fertőtlenítő ízű levegőt hagyta visszaáramlani a helyére.
Karja a teste mellé szorult. Tehetetlenségében az ujjaival kezdte kaparni verejtéktől sikamlós combjait. Egy szívdobbanásnyi idő múlva érezte, ahogy a rohamtól megfeszülnek az inak a nyakában. Pattanó hangot hallott; valami elszakadt a testében, de nem tudta volna megállapítani, hogy hol, mert az őrjítő fájdalom egyenletesen csapott le minden porcikájára.
Némán imádkozott, hogy vége legyen. Időtlen idők óta nem szólított egyetlen transzcendens lényt sem. Miután diagnosztizálták, nyomban elvesztett minden hitet, ami valaha is belopta magát a lelkébe. Seth Larken most mégis imádkozott, hogy múljon el tőle a keserű pohár, és végleg megnyugodhasson.
Nem kellett sokáig várnia. A pokoli fájdalom felcsapott a testében, és néhány pillanatra olyan méreteket öltött, amit már nem tudott elviselni az elméje. A hullámzó óceánhoz képest igazi cunami taglózta le. Azután elvesztette az eszméletét.
Másnap megjött az étvágya. Egy héttel később már magától ki tudott menni a vécére. Mezítláb, tétova lépésekkel haladt a hűvös padlón, és közben kuncogott. Az utolsó pár méteren nem bírta tovább, kieresztette a hangját. Kellőképpen megkönnyebbültnek és egészségesnek hallotta a saját nevetését.
Ahogy Seth vigyorogva megmarkolta a mosdókagyló hűvös peremét, váratlanul eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor igazán megkönnyebbültnek érezte magát. A túlnépesedett Föld második dekolonizációs szakaszában történt a dolog. A szülei megkapták egyirányú jegyüket a háromnegyed g-re felpörgetett ceresi lakókomplexumba, ő pedig végre élhette a saját életét.
Amióta az eszét tudta, az anyja minden alkalmat megragadott, hogy az orra alá dörgölje, mit kellett feladnia azért, hogy megszülethessen. Valahányszor előjött a téma – vagyis amikor anyjának éppen eszébe jutott –, részletesen előadta, mit érzett, miután az elsőszülött gyermek világrahozatalát követő szokványos procedúra keretében lézerrel kiégették a petefészkét. Persze tulajdonképpen az volt a baja, hogy az egyetlen gyerek, aki megadatott neki, sokkal jobban hasonlított a férfire, akinek nem kellett áldozatot hoznia érte. Seth egész gyerekkorát körbelengte a saját élete felett érzett bűntudat, és hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a maró szavak ne ejtsenek sebet a lelkén.
Mindennek a tetejébe negyven négyzetméteren kellett osztoznia a folyton sopánkodó anyjával, meg a pipogya apjával, aki a végtelen monológok alatt lehajtott fejjel olvasta az aktuális fényújság álláshirdetéseit. Seth ugyan a felnőttkor küszöbét átlépve titokban jelentkezett saját lakóegységért, de esélye sem volt a párokkal szemben. Évekig a lista végén jegyezték.
Azután jött Isten ujja, és a több mint harmincöt milliárd ember közül éppen az ő homlokát érintette meg. Először el sem akarta hinni, hogy egy csapásra megváltozhat az élete. Amikor átvette a kézbesítőtől a deportáló jegyzéket, amin a Larken család neve szerepelt, percekig állt tátott szájjal, mire felfogta, mit is jelent. Nagykorúként önálló státusza megvédte a kitelepítéstől, de a szüleinek mennie kellett. Tisztán emlékezett arra a pillanatra. Úgy érezte, mintha héliummal telne meg a feje, és a nyaka helyett csupán egy vékony zsinór tartaná vissza attól, hogy szétpukkanjon a plafonon.
Seth szülei még szinte ki sem tették a lábukat az ajtón, a helyükre rögtön megérkeztek az új lakók. Joshua és Marie kedves párnak tűnt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy gyereket szeretnének.
Amikor Seth már nagyon köhögött, szinte könyörögtek neki, hogy menjen el szűrésre. Aztán diagnosztizálták nála a rákot, és az újdonsült lakótársak már nem rejtették véka alá valódi természetüket. Módszeres tervezésbe fogtak, hogy a leendő gyermekük elhelyezése érdekében kisajátíthassák a lakást. Miután Seth-et befektették a Központi Gyógyház onkológiai részlegére, nem is látta őket többé.
Úgy gondolta, volt néhány boldog hónapja, miután megszabadult a lelki tehertől, amit a szülei hagytak rá örökségként, de az egész sehol nem volt ahhoz képest, amit a rák legyőzése feletti diadalérzet adott neki. Ez ahhoz az euforikus pillanathoz hasonlított, amikor az ember ráeszmél, hogy túllépte önmaga határát. Legyőzhetetlennek, halhatatlannak érezte magát.
Lábai remegni kezdtek a gondolatra, és váratlanul összecsuklottak alatta. Még szerencse, hogy erősen kapaszkodott a mosdókagylóba.
– Úgy látom, minden rendben – mosolygott feszülten a technikus. Seth éppen egy almát hámozott serényen.
– Több is, mint rendben! – vigyorgott, és a fogai közt eltűntetett egy gerezdet a harsogó, ropogós gyümölcsből. Amióta ismét normális módon táplálkozott, megpróbált minél változatosabb állagú és ízű falatokat a szájába tömni. Az alma volt a kedvence.
– Ha megengedi, gyorsan végigfuttatnék egy rövidhullámú letapogatást.
– Penfe, ca’ teffé’ – motyogta teli szájjal Seth.
A technikus apró szerkezetet húzott elő a zsebéből, és megkezdte a letapogatást. Amikor végzett, lassan megcsóválta a fejét.
Seth lenyelte a falatot, azután óvatosan megkérdezte:
– Valami baj van?
– Tudja – vakarta meg a tarkóját a technikus –, azoknak a kis nano-karbantartóknak már távozniuk kellett volna a szervezetéből.
– És nem tették?
A technikus megrázta a fejét.
Seth egy pillanatra összezavarodott, de azután csak legyintett.
– Tudja, Alpha izémizé tétha, még soha nem voltam jobb formában. Amióta a kisfickók bennem vannak, kicsattanok. Ezt nézze!
Talpra ugrott, felhúzta a kórházi inget, és megmutatta a technikusnak az alatta feszülő hasfalat.
– Látja ezeket a kockákat? Fogja csak meg! Én magam sem hiszem el, ha nem látom. Amióta az eszemet tudom, ilyet akartam, de rohadtul nem ment, akármennyit edzettem. Utána meg, maga is tudja, mi lett. A rákkal nem volt egyszerű folytatni az edzéseket.
– Nézze! – A technikus arca elkomorult. – Azt hiszem, nem érti a jelenlegi helyzetét.
– Mire gondol? – zuhant vissza a műanyag borítású ülésre Seth.
– Arra, hogy a maga teste még mindig a NanoWest tulajdonát képezi – sóhajtott a technikus, és megdörgölte a szemét. – De nem ez a legrosszabb.
– Nem? – kerekedett el Seth szeme. – Mégis mi lehet rosszabb annál, hogy végre meggyógyultam, és mégis úgy kezelnek, mint egy rohadt berendezési tárgyat?
– A DNS-ét adta a szerződéshez – felelte egyszerűen a technikus. – Pontosan tudta, mire vállalkozik. Ép elmével kötötte meg az üzletet.
Seth megadóan bólintott.
– Mások rosszabbul reagáltak – húzta el a száját a férfi.
– Mások? – bukott ki Seth-ből a kérdés. – Hát többen is vannak?
– Miért? Azt hiszi, talán maga a világmindenség utolsó rákos betege? – kérdezett vissza gúnyosan a technikus, majd hozzátette: – Elnézést, maga csak volt. Rákos beteg volt, már nem az.
Seth hagyta, hogy a technikus összeszedje magát, és folytassa.
– A probléma nem a maga gyógyulása, annak nagyon örülünk. Nem is az, hogy a nanitok nem ürültek még ki a szervezetéből, noha itt nem egy mellékes attribútumról beszélünk.
– Akkor mi a gond? – Seth most már nem értett semmit.
– Jöjjön, megmutatom!
A technikus a kórterem hófehér, okos keramitfalához vezette Seth-et, kigombolta a kézelőjét, és felfedte az öltönye ujja alatt megbújó terminált. Azután sorban képeket röpített a keramitfalra, ahol azok világoskék színben ragyogtak fel.
– Ezeket a rövidhullámú képeket az ön testéről készítettük a karbantartási idő alatt – kezdte magyarázni.
– Elnézést – szólt közbe Seth. – Megtenné, hogy nem úgy beszél rólam, mint egy gépről?
– Bocsánat – pirult el a férfi. – Szakmai ártalom.
– Mindegy, folytassa!
– Szóval ezek a képek az ön testéről készültek a… a gyógyulási folyamata során. Az elsőn jól látszanak a nanitok, amint megkezdik útjukat a véráramában. Ezt a képet a befecskendezés után készítettük.
Az okos keramitfalon előugrott egy felvétel, amin tökéletesen ki lehetett venni Seth bordáit és jobb felkarcsontját. A csontokat a körülöttük futó erek fekete hálója szőtt be. Az erekben itt-ott piros pöttyöcskék villogtak, azok voltak a nanitok. Seth bólintott, hogy jelezze, érti a képen szereplő információt.
– Ez a felvétel két nappal később készült. – A felvillanó képen a nanitok szétszóródtak a testében, de a legtöbb Seth tüdeje és mája körül csoportosult. – A következő egy héttel a befecskendezés után készült. – A felvételen a nanitok éppen a nyirokcsomóit tisztíthatták, mert különböző gócpontokban tömörültek, és látszólag mindenféle szabályosságot nélkülözött a csoportosulásuk. – Ezt a felvételt most készítettem az előbb.
Seth-nek elakadt a lélegzete. A legfőbb szervek tökéletesen kivehetőek voltak. Pirosan izzottak a kékes-fekete alapragyogáson.
– Mi a szart jelentsen ez? – visította Seth.
– Kérem, nyugodjon meg! – csitította a technikus, de legjobb szándéka ellenére sem tudta megakadályozni a Seth-ben készülődő tombolást.
– Hogy a francba nyugodjak meg, amikor tele van a testem az elcseszett gépeikkel? – Seth eltaszította magától az öltönyös férfit, aki rögtön a nővérhívó után kapott. – Ha nem tűnt volna fel, a kis gecik szaporodnak bennem!
– Azzal nem használ sem magának, sem senkinek, ha most nem nyugszik meg – próbálkozott tovább a technikus, de Seth már elvesztette az önuralmát. Őrjöngött.
– Persze, nyugodjak meg! Nem a maga testében fickándozik több ezer irányíthatatlan ócskavas!
– De ez nem jelenti…
– Mit? – meresztett óriási szemeket a technikusra Seth. – Mit nem jelent? Akkora pert kapnak a nyakukba, hogy csak!
– Szeretném megjegyezni, hogy a teste a NanoWest tulaj…
– Csessze meg! – Seth már nem bírta türtőztetni magát, bevitt egy jól irányzott jobbegyenest a technikusnak. – Ez mind a maga tulajdona!
A technikus még akkor is törölgette az orrából ömlő vért, amikor a kísérleti szárny ápolói megjelentek, és lefogták Seth-et. Hárman kellettek hozzá, hogy az ágyhoz szíjazzák, és egy negyedik, hogy beadja neki a nyugtatót.
Amikor Seth magához tért, ott folytatta az őrjöngést, ahol abbahagyta. Órákon keresztül ordított, de senki nem felelt a szitkozódásaira, a fenyegetőzéseire és végül a könyörgésére sem.
Addig kiabált az üres kórteremnek, amíg végül elment a hangja. Mintha csak erre várt volna, néhány percnyi néma csend után megjelent egy nővér, kezében feltűnően kék plasztik edényt tartott.
A friss gyümölcsök és vastag hússzeletek után a barna trutymó undorítóan cuppogott a tálban, ahogy az ápolónő felkeverte a kanállal. Seth eldöntötte, hogy nem fog enni belőle, azután mégis mohón nyelte a szintetikus pasztát. A tenyésztett gomba illata ráébresztette, hogy farkaséhes.
Miután végzett, a nővér szótlanul távozott, Seth pedig ismét magára maradt. Eltűnődött, vajon utasításba adták-e a lánynak, hogy nem beszélhet vele. Ha másként volt is, egy dolog biztossá vált a számára: a NanoWest nem csak a kísérleti alanyait tekinti tárgyaknak, de az alkalmazottait ugyanúgy. Eddig mindenki, akivel találkozott, és aki a cég emblémáját billogként hordta a ruháján, úgy viselkedett, mintha az agyába előre beprogramozott protokollt követne. A Központi Gyógyház onkológiai osztályán időnként legalább sajnálatot vélt felfedezni az elgyötört tekintetű nővérkék szemében, de itt, a NanoWest által bérelt kísérleti szárnyban mintha keresztülnéztek volna rajta.
Seth leszíjazott csuklójára pillantva megalázottnak érezte magát. Egy olyan ember lett belőle, aki elvesztette minden tartását.
– Szeretném megjegyezni, hogy ezt csak magának köszönheti. – A technikus önelégült arcot vágott, miközben fölé hajolt.
– Szép a monoklija – vigyorgott vissza Seth. A férfi bal szeme alatt sötétlő foltra utalt.
– Nem akartam, de magával nem lehet máshogy beszélni. – A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, ellépett az ágya mellől, és az egyik széken heverő poliésztertáskában kezdett kutakodni. – Mielőtt elvállaltam volna ezt az állást, figyelmeztettek, hogy néha-néha össze fogok futni olyanokkal, mint maga.
– Milyenekkel? – szűrte a fogai között Seth.
– Hát, olyanokkal – folytatta nyugodt, társalgási stílusban a technikus –, akiknek nem lesz elég, hogy meggyógyítjuk őket.
– Szóval ezzel a szarral etetik magukat – köpte a szavakat Seth, de a férfi nem válaszolt.
A technikus már egy ideje matatott a táska különböző zsebeiben, amire végül megtalálta, amit keresett, és visszajött Seth mellé az ágyhoz.
– Be fogja látni, hogy a következő lépés az ön érdekét szolgálja – mosolygott a férfi, mintha mi sem történt volna köztük a legutóbbi találkozásukkor.
– Miféle lépés? – fordította a fejét Seth a technikus felé.
– Elektromágneses impulzusokkal fogjuk bombázni a testét – villantotta elő hófehér fogait a férfi.
– Maga megőrült! Ehhez nem járulok hozzá.
– Nem is kell – vonta meg a vállát a technikus. – Maga a NanoWest tulajdonát képezi, és így azt csinálunk magával, amit csak akarunk. De mégis…
– Mégis micsoda? – Seth ülőhelyzetbe próbálta tornászni magát, de az ágy oldalához szíjazott karjai nem engedték.
– Megpróbálom meggyőzni magát, hogy ez a megoldás az ön érdekét szolgálja.
– És azt mégis hogyan tervezi? – Seth hangjából fröcsögött a gúny. – Addig fog püfölni, amíg bele nem egyezem, hogy szétsüssék az agyam?
– Nem – csóválta meg a fejét a technikus. – Egyáltalán nem tervezek erőszakot maga ellen.
– Akkor mégis mi a francot akar csinálni? Ne húzza már az időt!
– A legutóbbi alkalommal jó nagyot ütött – mutatott jelzésképpen a férfi a szeme alatti foltra. – Végül mégis sikerült lekötözni és benyugtatózni magát. Ön kapálózással és néhány különösen trágár megjegyzéssel reagált a történtekre.
– Igen, emlékszem. Na és?
– Hát, a nanitjaink is reagáltak – tárta szét a karját a technikus, és Seth csak most vette észre a kezében tartott, tenyérnyi méretű, kerek tükröt. – Okosak. Tanulnak. Védelmezik magát és önmagukat. Akarja látni?
Seth megrázta a fejét, de a technikus elé tolta az ódivatú, homorú tükröt. Miután megpillantotta benne a saját arcát, már csak sikoltozni tudott.
A bőre ugyanolyan halványrózsaszín maradt, mint amilyen a betegség előtt volt, csak a textúrája változott meg – Seth észre sem vette volna, ha a technikus nem nyomja az arcába a tükröt –, a nanitok apró, hatszögletű lemezekből álló hálóvá alakították. A technikus elmondása szerint az orvosok semmilyen eszközzel nem tudtak áthatolni rajta, pedig még lézervágóval is próbálkoztak. A kísérleteket rögtön elvégezték, amint észrevették a változást, és Seth még eszméletlen volt. A nanitok az átalakítást percek alatt vitték véghez. Tökéletes védelmi mechanizmust alakítottak ki Seth testén a sérülések elkerülésére.
Miután Seth lehiggadt, a csuklójára kezdett összpontosítani. Érezte, ahogy a műanyagszíjak ráfeszülnek az új bőrére, de akárhogyan rángatta, még csak ki sem pirosodott a felső hámréteg a kézfején.
– Mikor kezdjük? – törődött bele az elkerülhetetlenbe.
– Néhány óra múlva – felelte a technikus. – Mivel nem tudjuk magát máshogy altatni, arra kérem, vegye be ezeket a tablettákat. Régimódi módszer, de nem tudjuk, hogyan reagálnának a nanitok, ha beleszúrnánk a szemgolyójába.
– Nagyra értékelem a törődésüket – fintorgott Seth, és hagyta, hogy a technikus a szájába ejtse a rézszínű pirulákat.
– Néhány óra múlva találkozunk.
– Egy pillanat – szólította meg Seth a távozni készülő férfit. – Mi lesz, ha nem sikerül?
A technikus megfordult. Arca sápadtan világított a kimerültségtől.
– Erre az esetre is felkészültünk, de ezt majd akkor, ha szükség lesz rá.
– Mégis. Nem tudna mondani valamit?
– A vezetőség a teljes szanálást javasolja – felelte halkan a férfi.
– Értem. – Seth hátradőlt. Már kezdte megérezni az altatók hatását.
– Nézze! – lépett vissza az ágya mellé a technikus, és óvatosan Seth karjára tette a kezét. – Az EMI bombázás során leállhat a szíve, de fel is robbanhat. Higgye el! Ez lenne még a legjobb eset, ha nem sikerül kiiktatnunk a nanitokat.
– Larken – suttogta Seth, miközben már csak egy képzeletbeli kötél tartotta vissza attól, hogy elsodródjon a jótékony álom hullámzó tengerén.
– Tessék? – kérdezte a férfi értetlenül.
– A nevem. – Seth egyre lustábbakat pislogott. – Larken. Seth Larken.
– Jude. Maximilian Jude – mutatkozott be a technikus.
– Maga őszinte… ember… ne…
Seth már nem tudta befejezni a mondatot, tudatát elragadta az álom.
Néha felriadt a sötétségből, ami azután újabb és újabb csápokat növesztett körülötte, hogy visszaölelje magába. Seth-nek az ébrenlét pillanataiban néhányszor eljutott a tudatáig a keramitfalon futó zöldeskék csík kilengése, ami egyértelműen jelezte, hogy a mellkasában még mindig pumpál a szíve. Néha megnyugodva tért vissza a tudattalan álomba, máskor a görbék sűrűsödni kezdtek, és olyankor egy nővér rontott be a szobába, hogy beadjon neki valami szert, amitől kikapcsolt az elméje.
Órák, de akár napok is eltelhettek a fény és a sötétség hosszabb-rövidebb váltakozása között, Seth nem tudta volna megállapítani. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
Menetközben lemondott arról, hogy valaha is megszabadulhat a NanoWest rabláncától. Azt akarta csak, hogy végre békén hagyják. Azután ismét jött a nővér, és újra elsötétült a világ körülötte.
– Van egy jó hírem, és egy rossz – tördelte a kezét Max, a technikus.
– Hallgatom – morogta Seth. Még kába volt a legutóbbi altatás miatt.
– Kezdem a rossz hírrel, jó?
– Felőlem.
Max felkacagott. Ideges, vakkantó hangokat hallatott, mint azok az emberek, akik közel állnak az összeomláshoz.
– A rossz hír az, hogy a nanitokat nem sikerült deaktiválni. – Max újra felvihogott. – Néhányan újraindították magukat egy órával az EMI bombázás után.
– És mi a jó hír?
Seth fáradt volt. Belefásult az elmúlt hetek megpróbáltatásaiba. Úgy érezte, már nem is ura a testének. Mintha a hús és csonthalom, amibe született, nem is az övé lenne többé. Azután eszébe jutott, mennyire igaza van, hiszen eladta a NanoWest tudósainak.
– A jó hír, hogy meghibásodtak a főnanitok – folytatta Max. – Az újak pedig azokról kezdték reprodukálni magukat a testében.
– Miért lenne ez jó hír? – mosolygott Seth a halálraítéltek nyugalmával.
– Mert már nem fog sokáig szenvedni – felelte Max. – A nanitok rákos sejtek létrehozásába fogtak, és ilyen ütemmel holnapra halott lesz.
Seth felkacagott. Már nem érzett késztetést arra, hogy visszafogja magát, minden keserűségét beleadta az örömtelen nevetésbe.
– Ennyit a szanálásról – nyögte ki két vihogás között.
Max hevesen bólogatott, azután szinte egyszerre hagyták abba a nevetést.
– Beadtam a lemondásom – mondta egy vállrándítás kíséretében Max, mintha az egész teljesen természetes lenne. Azután váratlanul megkérdezte: – Mit akart mondani, mielőtt elaludt?
Seth a férfi szemébe nézett. Max borostyánszínű íriszén keresztül szinte belelátott a férfi lelkébe, és tudta, hogy javíthatatlanul eltörött benne valami.
– Azt, hogy maga egy őszinte ember. Ne hagyja, hogy mások hibái az ön lelkét nyomják.
Max erre elsírta magát, Seth pedig lehunyta a szemét.
– Ha nem haragszik, megkérhetem még valamire? – kérdezte Seth. – Itt maradna velem, amíg vége nem lesz?
– Természetesen – felelte Max fojtott hangon, és odahúzott egy széket az ágy mellé.
Kedves Rudolf!
Tetszett a novellád 🙂
Az elején van néhány szókép amit harsánynak éreztem, és ha sci-fi olvasóként szószerint értelmezem viccesen zavaróak – de ez egyéni ízlés. A történetvezetés és a téma összhangban vannak, amikor Seth gyerekkoráról olvastam felmerült bennem a kérdés, hogy „ez miért is szükséges”, de a lezárással így lett kerek egész az életút, és megfelelő ponton van Seth állapotváltozásában is, amivel erősíti a novella ívét. Szépen összeillenek a részletek. Gratulálok!
Hűha. Ez most nagyon tetszett! Az ötlet, a világ, a stílus, a történet üteme, mind nagyon egyben volt. Szerettem nagyon, hogy nem magyarázol túl dolgokat, letisztultan és szépen fogalmaztál meg mindent, anélkül jelentek meg az érzelmek, hogy konkrétan írnod kellett volna róluk, anélkül éreztem magam abban a kórteremben, hogy hosszú bekezdéseket áldoztál volna arra, hogy leírd nekem. (Még azt az enyhén klausztrofóbiás érzést is szerettem, amit az egyhelyszínes mesélés hozott magával.) Irigylem az ilyen bravúrokat. Ami kevésbé tetszett, az a novella vége volt, mert kicsit elkapkodottnak tűnt. Tudom, hogy Seth már végtelenül elfáradt, és hogy maga is érezte, hogy így vagy úgy, de rövidesen meghal, mégis vártam volna némi reakciót tőle a halálhírre, tényleg csak néhány mondatnyi szöveg hiányzott oda nekem, de az hiányzott. Max is kicsit karakteridegennek érződött, illetve értem a folyamatot, ami az emberiesedéséhez vezetett, meg értem, hogy Seth lázálmai közben napok teltek el, de kicsit kiszakított a jelenetből az, hogy kényszerítenem kellett magam, hogy mindezt végiggondoljam. Viszont önmagában az, hogy nevettek, tetszett. Előfordul, hogy a tragikus helyzetekre pont nem az illendőnek tartott könnyekkel reagálunk, szóval életszerű volt. 🙂
Fentebb már említettem, hogy remeknek találtam a stílust, viszont volt ez a félmondat… „Seth idővel megtanulta, hogy a rák költői hasonlatokat szül…” Úgy éreztem, itt te magyarázkodsz, nem Seth. 😀 Mintha bocsánatot kérnél az olvasótól a hasonlatokért. Holott szerintem felesleges. Amíg nem állítasz olyat, ami teljesen hiteltelenné tenné, hogy ez a narrátor bizony használ hasonlatokat (például ha kiderülne, hogy nem tud olvasni, akkor nem hinném el, hogy hasonlatokkal beszél), addig én elhiszem. És igen, épp szőrszálhasogatok, azt hiszem. Szóval összességében csak annyit, hogy nagyon örültem a novellának, köszönöm, hogy olvashattam!
Kedves Rudolf!
Gratulálok a novelládhoz. Tetszett a témaválasztás, a háttérvilág, különösen a letisztult stílusod.
Azonban maradt benne egy-két megválaszolatlan kérdés. Ha mégis benne volt a novelládban, ezer bocs a kötekedésért!
Nem kaptam magyarázatot, lehet, hogy elsiklottam fölötte, de miért probléma, ha azok a nanitok átveszik az uralmat a teste fölött? Hisz jobban lett. Sőt!
A másik gondom – nem is gond ez, inkább személyes kifogás – a háttérvilággal kapcsolatos, na meg Seth jellemével.
A petefészek kiégetésével nem értek egyet. Vannak kíméletesebb módszerek is, hogy egy nőt sterillé tegyenek. Másrészről a petefészekben termelődnek hormonok, amiknek fontos szerepe van, mint minden hormonnak a testünkben.
Ha ennyire túlszaporodtak, akkor ne a párok élvezzenek elsőbbséget, hanem az egyedülállók (addig sem szaporodnak :)) Seth pedig nagyon gyűlölhette a szüleit, ha így reagált arra, hogy deportálják őket. A reakciója számomra hiteltelen volt. Egy ilyen mértékű ellenérzéshez komolyabb indok kell annál, mint amit itt kapunk.
De ezek csak személyes észrevételek, és talán túl kötekedőek is.
Összességében tetszett, amit itt olvastam. A csattanó is megnyert magának, az pedig külön értékelem, hogy nem csak a nézőpont karakter élete változott meg, hanem a technikusé is. Oda-vissza hatottak egymásra.
Gratulálok!
Igen, ez tényleg egy olyan novella, amelyet elolvasva az ember első reakciója az, hogy hűha! Nagyon jól felépített, hatásos történet. Engem a régi Végtelen határok című sci-fi sorozatra emlékeztetett, amit nagyon szerettem. 🙂 Úgy rémlik, abban is volt egy nanitos rész, persze egészen más csattanóval.
Én értettem, Bogi, hogy az volt a fő probléma azzal, hogy a nanitok a testében maradtak, hogy már nem a rákos sejtekkel voltak elfoglalva, hanem különféle váratlan módosításokat eszközöltek Seth testében, mint a gyémánt-szerű bőr, stb.
Nekem nagyon bejött a novella hangulata, szerettem a hasonlatokat is. Szóval nagyon gratulálok, biztos kézzel kalauzoltál bennünket a történetben a csattanóig, ami így nagyon hatásos volt. Ja, és nagyon tetszik a címe, igazán találó! 🙂
Kedves Valter, Thayet, Bogi és Szonykó!
Először is elnézéseteket kérem, hogy csak most reagálok, de miután a technika ördöge megszállta az oldalt, ez a válasz is megkésett kicsit. Összességében nagyon jól esett, hogy kellemes perceket szerezhettem nektek az írásommal, és külön köszönet, hogy megírtátok a véleményeteket, észrevételeiteket.
Valter: A harsány szóképek tulajdonképpen jellemhibám. Élőszóban is gyakran használok túldramatizált hasonlatokat 🙂 A sci-fi-hez talán valóban nem illik, ez igaz. Remélem, az összképet annyira talán mégsem rombolta 🙂 Seth háttere, és a világ egy apró szeletének bemutatása egy utólagos pótlás során került a novellába, ezért kifejezetten örültem, amikor azt írtad, hogy ez a rész koherensen beépült a szövegbe.
Thayet: Köszönöm a méltató szavakat. A novella tördelése egy kicsit megváltozott a honlapra való feltöltéssel, ami által a szöveg egybecsúszott. Attól függetlenül értem, amit a több napos időugrással kapcsolatban írtál, és igazad van, ez a szerkesztés során is felmerült problémaként, ugyanakkor nem akartam túl ragozni a lelki retignáltsághoz vezető utat. Legközelebb erre odafigyelek, köszönöm. A kiszólás kiszúrásáért külön sör jár 😀 Nekem addig fel sem tűnt, amíg nem írtad, de valószínűleg tudat alatt már az írásban „mentettem magam” a Valter által említett szóvirágokért 🙂
Bogi: Az általad említett, tartalmilag megválaszolatlan kérdések kapcsán kicsit ambivalens érzésem támadt. Egyrészt megijedtem, mert ha magyarázkodnom kell, akkor valami nagyon nem oké az írással, másrészt örültem, mert ez azt jelenti, hogy beleélted magad, és érdekel a világ. Hogy válaszoljak is: Seth testét fizikailag változtatták meg a nanitok, ami kiszámíthatatlan folyamatú mellékhatásként jelentkezett. A kísérletező ember első blikkre a megsemmisítés és újra konfigurálás mellett döntene szerintem, és ez alapján írtam a novellát is. Hogy miért a párok élveznek elsőbbséget? Mert így több ember elszállásolása oldódik meg egyszerre hosszabb távra. (Az, hogy párok, még nem jelenti azt, hogy kontrollálatlanul szaporodnak, de ez egy másik írásomban benne van, ami szintén ebben a világban játszódik… Ez persze csak érdekesség, nem a magyarázat 😉 Seth szüleitől való, általad könnyednek vélt megválása mögött egyrészt éveken keresztül tartó lelki terror van, másrészt (apai oldalról) teljes rezignáltság. Nézőpont kérdése, hogy ennyi kinek elég az ellenszenv és a szabadulni vágyás érzetéhez még akkor is, ha a szüleiről van szó. A petefészek kiégetése pedig valóban drasztikus megoldás, ami egy nagyon hosszú folyamat eredményeként elképzelhető, de annak bemutatása nem szolgálná a novella érdekeit 😀 Remélem, minden kérdésedet valamelyest megválaszoltam 🙂
Szonykó: Köszönöm, hogy kisegítettél, és Bogi legalább egy kérdésére megkaphatta a választ a technikai szünet előtt 🙂 Nagyon örülök, hogy tetszett a novella, az ilyen fajta reakciókért (*hűha) érzem úgy, hogy érdemes írnom 🙂
Még egyszer köszönöm az olvasásokat, és hogy megosztottátok velem a gondolataitokat az írásom kapcsán 🙂
Kedves Rudi!
Köszönöm a részletes válaszod! 🙂
Gratulálok a kikerüléshez, nagyon tetszett. 🙂
Kedves Pocalinda!
Köszönöm az olvasást, és örülök, hogy tetszett! 🙂
Kedves Rudolf!
Őszintén szólva bánom, hogy elolvastam az írásod. Nem mintha nem lenne jó – éppen azért, mert túlságosan jó. A cím alapján valami belevaló sci-fit vártam, nem ilyen kórházas sztorit, és mivel nem szeretem félbehagyni a dolgaim, végigolvastam a művedet, ami eléggé beütött. Magamfajta hipochondereknek nem ajánlom a művedet, annyira beszippantott, hogy két napig nem tudtam aludni miatta. És ez igazán nem negatívum – én annak élem meg, de szerintem király az írásod.
További jó munkát!