A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1. Egy feldarabolt hercegnő balladája
A taxi bűzlik a gyors szex és az alkohol szagától. Fél tucat légfrissítő himbálózik a szélvédőre erősített tappancson, de még ez sem javít a szűkös tér áporodott levegőjén. Ha jobbra fordulunk, egy sörösüveg ütődik a bokámnak, aztán a balkanyarokban kotyogva visszagurul a helyére. A kárpit rátapad a bőrömre, mintha ragaszkodna hozzá, hogy egész éjszaka furikáztassam magam. Minden porcikámban érzem a motor dorombolását, miközben New York neonfénytől ragyogó utcái elhúznak az esőcsíkos ablak mögött.
Rosie vezet, én meg a hátsó ülésen gubbasztok. Homlokomat az üvegnek támasztom. Hagyom, hogy a tüdőmből kiáramló pára elhomályosítsa a város képét. Nem akarom látni az embereket, a plakátokat. Egyedül a felvillanó fények érdekelnek, az ütemes váltakozás világosság és sötétség között. Olyan, mint az élet: hullámhegyek és -völgyek gyors egymásutánja. Mint amikor imádkozol, hogy a mélyből végre kijuss a fényre, és azután, amikor ott vagy a világ tetején, rettegve várd az újabb zuhanást a feneketlennek tűnő gödör mélyére, ahonnan indultál.
Fáradt gondolataimból Rosie érdes hangja ránt ki.
– Megérkeztünk. – Tekintetét rám szegezi a visszapillantó tükrön keresztül.
Biccentek, mert válaszra nem futná az erőmből. A borongós képzetek elzsibbasztják az elmém, mintha beköltöztek volna a fejembe a város fölött terpeszkedő viharfelhők. A hasonlattól felrémlik bennem az autó kormánya mögött ülő öreglány története.
Rosie annak idején a valkűrök karát vezette az óhazában. Ez a pergamenbőrű, ózonillatú, vén csont minden találkozásunk alkalmával arra emlékeztet, mennyit vesztettünk útközben. Rosie ma már csak egy ütött-kopott, sárga Fordot vezet, aminek TAXI felirat virít az oldalán.
– Hé, cukorfalat! – dörmögi nikotinos rekedtséggel, és a taxióra digitális számlapjára bök. – Még mindig ketyeg.
Előkotrok a tárcámból egy húszast. Basszus! Szívem szerint több jattot adnék neki.
– Sok lesz, cukipofa. – Rám villantja sárga fogakkal kivert mosolyát, de azért elveszi a bankót, és begyűri az inge dekoltázsába.
– Legközelebb többet kapsz, ha nem becézgetsz.
Lehetnék vele kedvesebb.
– Rohadj meg, Csizmás!
Ő is lehetne kedvesebb velem. Kvittek vagyunk.
Kivágom a tragacs ajtaját, és kiszállok. A sötét aszfalton összegyűlt esővízben szikrázik a Mézeskalács bejárata fölött villogó neontábla tükörképe. Egy másik estén gyönyörű látvány lenne. Igaz, egy másik estén olcsó örömökért jönnék ide, és nem gyilkossági ügyben.
Miután becsapom a taxi ajtaját, bekopogok Rosie-nak az ablakon. Letekeri a műanyaglapot.
– Mi az, cukorfalat? Kéred a visszajárót?
Az arcomba húzom a kalapom. Nem szeretném, ha látná, ahogy elmosolyodok.
– Na, mi az, édes? Elvitte a cica a nyelved? – Nem bírja abbahagyni. Ez az, ami igazán tetszik benne: soha nem adja fel.
– Figyelj, Rosie! – Megköszörülöm a torkom. – Ha bármikor bajba kerülsz, tudod, hol találsz.
Most rajta a sor, elmosolyodik. Ő nem szégyelli. Akarja, hogy lássam. Csodás nő lehetett, mielőtt megvénült.
– Rendes gyerek vagy te, Csizmás.
– Kösz, Rosie! – A kezemet az ajtóra teszem.
– Csak egyet ne felejts! – Rosie az enyémre helyezi a kezét, és a Mézeskalács bejárata felé bök az állával. Sosem láttam még ennyire komolynak. – Már nem léteznek hősök. Én csak tudom, több száz éve nem akadt dolgom eggyel sem.
Rosie továbbra is szorítja a kezem, ezért türelmesen várom a folytatást.
– Szóval, édesem, amit mondani akarok az az, hogy ne állj neki hősködni. Nem a te műfajod.
Elhúzom a kezem. Az ujjai még néhány pillanatig markolják az ajtót, mielőtt újra a kormányra simulnának.
– Jó mulatást odabent! – mondja kurtán, azután továbbhajt.
Egyedül maradok. A környék kihalt. A Mézeskalácsból csalafinta dallamok szivárognak az utcára, hogy aztán elhaljanak az aszfalton ragyogó pocsolyák felett. Odabent legalább meleg lesz. Kimért léptekkel elindulok a bejárat felé.
Az Elfeledettek Városa. Egy város a városban, ami New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve túléltük az utolsó háborút Európában.
Már jóval azelőtt legendává, mítosszá vagy mesehőssé váltunk a Valók számára, mielőtt átköltöztünk volna Amerikába az itteni társainkhoz. A mi életünk eseményei ihlették a történeteket, amikkel a srácaikat szórakoztatják lefekvés előtt. Egyszerű esti mesék vagyunk számukra, miközben a népünk ősibb, mint a föld, amit a magukénak vallanak. Szánalmas. A népem, az a büszke nép, ami a végsőkig harcolt, szeretett, remélt, a New York-i falak repedéseiből szivárgó sötétségben kénytelen élni a mindennapjait.
A háború után sok dolog megváltozott. Az első években teljes volt a káosz. A gyengekezű vezetőség próbált kialakítani némi rendszert, de a többség a megélhetés érdekében olyan tettekre kényszerült, amik elképzelhetetlenek lettek volna az óhazában. Sokan menthetetlenül lecsúsztak a lejtőn, és a legtöbbjük ma is alantas munkákat végez.
A Mézeskalács csupán egyetlen hely a sok közül, ahol azok, akik szűkében járnak a pénznek, találhatnak egy kis mellékest. Vannak, akik megússzák néhány lóti-futi megbízással, de akad, aki egész életére itt ragad a techno zene, a topless hercegnők és a rikító fények bűvkörében.
Dörömbölök az ajtón. A kukucskáló ablak retesze csikorog, amikor valaki az ajtó mögött oldalra húzza a sínben. Néhány pillanatig csak lágy zene szűrődik ki a lyukon, jelezve, hogy még nem kezdődött el az aznapi műszak, azután vöröses barna szempár jelenik meg a téglalap alakú résben.
– Estét, Rusty! – Hanyagul megpöccintem a kalapom. – Engedj be!
– Csizmás. Nem gondoltam volna, hogy látunk még valaha errefelé – röhög a túloldalon a Mézeskalács kidobónak álcázott verőlegénye. Nevetése karcos, mintha az ajtólapba szerelt fémkukucskáló reteszét ráncigálnák. – Kerülj befele!
Az ajtó kitárul. Ugyanez történne akkor is, ha máshol kopogtatnék az Elfeledettek Városában, hiszen én viselem gondját a rendnek. Bajos lenne ujjat húznia velem bárkinek, az pedig, ha nem engednék be valahova a kormányzati rendfenntartót, gyanússá tenné a helyet. No, nem mintha nem lennék tisztában a sok kis feketén kötött üzlettel a város különböző pontjain, de ha valamit megtanultam a hosszú, nyomozói munkával eltöltött évek alatt, akkor az az, hogy mikor nézzek félre.
– Rusty, mi történt veled már megint? – mutatok a kidobó arcán a vágásra. Fémkapcsok fogják össze, elég mélynek tűnik. – Csak nem valami illegális ketrecharc?
– Dehogyis! – Rusty csak legyint súlyos, izomkötegektől duzzadó karjával. – Teljesen legális bunyó volt az. Egy srác nem akarta felfogni, hogy nem érhet hozzá a lányokhoz. Figyelmeztettem, de még csak nem is az öklömmel, ahogy szoktam. Erre az a Való úgy gondolta, közelebbi ismeretségbe hoz a söröskorsójával.
Elmosolyodom. Gyenge sztori. Vajon a haverjaidnak is ezt a mesét adod elő, Rusty? Hangosan annyit mondok:
– Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, meg a vendégek épségére is.
– Egyet se félts, Csizmás! – markol a vállamba Rusty. Szorítása olyan, mintha satuba fogná a csontjaimat. – Tudom, ki szolgál rá a verésre. Helyén van a szívem.
Az biztos! De nem a mellkasodban, cimbora – teszem hozzá gondolatban, miközben lehámozom magamról Rusty ujjait.
A verőlegény robosztus alkata megtévesztheti a Valókat, de az Elfeledetteket nem. Közülünk mindenki tisztában van azzal, hogy Rusty valamikor Bádogember néven koptatta a Sárgaköves út tégláit Dorothy-val az oldalán, és csak a Függöny – a Kör által kimunkált, mindenkire nézve kötelező bűbáj – láttatja egy medve nagyságú embernek.
– Azért csak vigyázz, nehogy egyszer téged kalapáljanak el! – szűröm a fogaim között.
– Engem ugyan nem fog egyetlen Való sem. – Rusty nem érti a szavaim mögött rejlő fenyegetést. Nem csodálkozom, hiszen a két, erőtől duzzadó kezéből él meg. Talán a Madárijesztő közbenjárásával neki is észt kellett volna kérnie Óztól, amikor sorra került. Persze már fújhatja. A Madárijesztő és Óz is meghalt évtizedekkel ezelőtt.
– Egyébként Gertie-t keresem. – Úgy döntök, inkább hagyom a témát. Olyan Rusty-val beszélgetni, mintha egy lyukas korsót próbálnék vízzel megtölteni.
– Hátul megtalálod a pult mögött – mutat keresztül a termen Rusty, azután előkap a farzsebéből egy Playboy-t, és visszaül a székére az ajtó mellé.
Sokan választottunk új nevet Európa után. Voltak, aki azért, hogy felejtsenek, és voltak, akik reménykedtek benne, hogy tényleg meg fog változni minden, ha beilleszkednek a Valók közé. Így vált Bádogember Rusty-vá, vagy Holle anyó Gertie Winterré.
Jómagam Leo Shoemaker lettem. Nem azért választottam új nevet, hogy felejtsek, nem is azért, mert magasztos célok lebegtek volna a szemem előtt. Egyszerűen így éreztem helyesnek. Új világ, új név, új élet. Nyílt kártyákkal, tiszta lapokkal. Ez vagyok én. A sors iróniája, hogy a választott nevemen csak a Valók neveznek, az Elfeledettek továbbra is Csizmásnak hívnak.
Néhány lépcsőfok után ott állok a Mézeskalács főtermében. Jobbra egy neoncsövekkel megvilágított, lakkozott emelvény áll, a közepén táncos rúd, előtte asztalok. Balra van a bárpult, mögötte hideg, fehér fénnyel megvilágított polcokon sorakoznak a piásüvegek meg a poharak. Csak két vendég ücsörög a helyen, az egyik a bárpult végében, a másik meg egy asztalnál a színpad mellett. Nem fordítok különösebb figyelmet rájuk, mert megpillantom, akit keresek.
– Nocsak, nocsak! – húzza fel a szemöldökét Gertie, amikor meglát. Az irányítása alatt Joey épp poharakat törölget. – Úgy ragyogjon, hogy a seggem kurva feszesnek tűnjön benne! Miben segíthetek, Csizmás?
Kedvem lenne odaszólni, hogy az említett testrész a Függöny jótékony hatására sem fog úgy kinézni, ahogyan szeretné. Gyorsan elvetem a pillanat hevében született ötletet. Nem akarok balhét, inkább csak megállok velük szemben a bárpult túloldalán.
– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – Közelebb hajolok a feltűnő sminket viselő madame-hoz. Az orromat rögtön megcsapja a púder és a testápoló édeskés illata.
– Alig van forgalom – tárja szét a karját Gertie, és körbemutat a teremben. – Sok még a teendő, és eléggé trehányak az alkalmazottaim. Itt nem lenne alkalmas?
Körbenézek, a két vendég még mindig ott ücsörög. A pult túlsó végében a zöld öltönyös figura épp a mellénye zsebébe csúsztatja aranyláncon függő zsebóráját. Egyáltalán nem ismerős. A másik alak a színpad mellett álló asztalnál egy korsót szorongat. Őt felismerem.
Richard Wolf, azaz Dick – vagy még inkább Farkas – azok közé a kisstílű bűnözők közé tartozik, akiket szívem szerint egy életre lesittelnék. Ő az a fajta szélhámos, aki mindig megtalálja a kiskaput, és végül soha nem sikerül elkapnom semmiért. Érzem, ahogy lassan markába kerít az indulat, mert azon kívül, hogy őrülten idegesít a jelenléte, most nem tudok foglalkozni vele. Magamra erőltetett nyugalommal fordulok vissza Gertie-hez.
– Ezt mégis jobb lenne, ha csak te látnád. – A kabátom belső zsebéből előhúzok egy barna papírzacskót, és odahelyezem elé a pultra.
– Mi ez? – Gertie kibontja a csomag száját, és belenéz. Arca abban a pillanatban elsötétül, amint felfogja, mit lát. – Te meg vagy veszve, Csizmás?
– Én mondtam, hogy egy nyugodtabb helyen kéne beszélnünk.
Gertie gyorsan felkapja a csomagot és int, hogy kövessem.
– Joey, azonnal takarítsd le a pultot még egyszer! – rivall rá a meztelen felsőtestű, deréktól nyakig kivarrt pultosra, aztán elrántja a VIP szoba ajtajában lógó nehéz brokátfüggönyt. – Úgy ragyogjon ám, mint a hétszentség!
– Túl kemény vagy vele – jegyzem meg.
Gertie megfordul. Szikrákat szóró, fagyos tekintetét az enyémbe fúrja, de nem szól semmit. Kivárok. Nagy nehezen megállom, hogy ne nézzek félre. Gertie végül megenyhül, és előre enged a hátsó helyiségbe.
A VIP termen jól látszik, hogy extra jattért nyújtott szolgáltatásokhoz lett igazítva. A lányok különböző beugrókban kényeztethetik a jól tejelő vendégeket, miközben egyik boxból sem lehet átlátni a másikba. Mindegyikben csupán egy asztal áll, a közepén kisebb lámpa, körülötte pedig kényelmesen tágas, patkó alakú ülőrész.
Gertie behúzza maga után a függönyt, mire a főteremben duruzsoló halk zene hangjai teljesen megszűnnek.
– Ülj csak le, ahova akarsz – mutat Gertie a beugrókra. Kezében úgy szorongatja a papírzacskót, mintha az élete múlna rajta. A reakciója elég szokatlan, figyelembe véve, hogy mi lapul a tasakban.
Amikor elhelyezkedem, Gertie elém hajítja a csomagot. Hangos koppanással ütődik neki az olajosan csillogó asztallapnak.
– Mégis mit gondoltál, hogy idehozod ezt a szart? – visítja Gertie.
– Ülj le! – Próbálok nyugodt hangot megütni. – Egyelőre csak beszélgetni jöttem.
Gertie ide-oda járatja a szemét a rikító lila szemhéjfesték alatt. Olyan benyomást kelt, mintha nem akarná befogadni az imént látottakat.
– Kérlek, foglalj helyet! – ismétlem, mire Gertie megadja magát, és leül velem szemben.
Kezemet becsúsztatom a zacskóba. Gertie felnyög, mert tudja, mi következik.
Előhúzom a levágott lábfejet. Gondosan a barna papírra helyezem, hogy a lámpa fényében jól láthassuk mind a ketten. A seb széle és a téglavörös húsból kilógó csont sérülése alapján egy fejszével ütötték le a láb többi részéről.
– Van ötleted ki lehetett? – kérdezem.
Gerite bólint.
– Azonnal rájöttem, amikor megláttam rajta a tetoválást. – Gertie a szája elé emeli a kezét. – Ez Lacey. Mármint az ő lába. Mármint, ami maradt belőle.
Lacey Bloom. Erre Gertie nélkül is rájöttem a halványszürke bőrön körbefutó rózsatövis tetoválásból, de legalább megerősített abban, hogy nem tévedek.
A lánynak korábban nem lett volna szüksége arra, hogy egy tetoválással utaljon a kilétére, de gondolom, a Mézeskalács sztriptíz táncosai közt kellett neki valami, ami régi önmagára emlékezteteti. Lacey Bloom, aki valaha Csipkerózsikaként álmodta százéves álmát, végül halálos, örök álomba szenderült, és nem maradt utána semmi, csak egy olcsó szalonban varratott rózsainda a levágott bokája körül.
– Hogy kerül ez hozzád? – teszi fel a kérdést váratlanul Gertie.
Elmosolyodom. Már megtanultam, hogy a szembesítés során a kihallgatott első kérdése mindig fontos. Gertie nem azt akarta tudni, hogy mi történt, hanem azt, hogy hogyan jutottam hozzá a bizonyítékhoz.
Gerite akaratlanul is elárulta magát, de ez az információ önmagban semmit sem ér, ha nem hajlandó együttműködni.
– Először én kérdezek. – Minden szót nyomatékosítok. Összekulcsolt kezem a levágott lábfej mellé helyezem az asztalra. – Azután elmondom, amit lehet. Megfelel?
Gertie elhúzza vérvörösre tetovált ajkát. Látszik rajta, nem szokta meg, hogy máshogy alakuljanak a dolgok, mint ahogy szeretné.
– Rendben – feleli hosszú szünet után.
Bólintok.
– Mikor láttad őt utoljára? – Nem mondom ki a nevet, így talán el tud vonatkoztatni attól, hogy egy közülünk valóról van szó.
– Két napja dolgozott utoljára, azóta nem láttam – feleli Gertie. Hosszú, manikűrözött körmével idegesen dobol az asztalon. Kényesen ügyel, hogy mindezt a lehető legtávolabb tegye a csonktól. – Mondtam is Goldie-nak, ha látja, mondja meg neki, hogy a lébecolást le fogom vonni a béréből. Nálam egyetlen lány sem lustálkodhat.
A szám sarkában önkéntelenül megrándul egy izom. Tudomásul veszem a meséjét, de nem hiszek neki. Az egész testtartásán érzem, hogy rejteget valamit.
Big Bill, a polgármester, azért választott engem a munkára, mert akkor is tapintatos tudok maradni a fajtánkbeliekkel, amikor átlátok a szitán. Konkrétan azt mondta, amikor kinevezett, hogy a simulékony természetemnek hála, talán könnyebben terelem jó irányba azokat, akik letévednek a helyes útról. Milyen szép beszéd volt, és mennyire üresnek hat most minden szava.
Eddig a legdurvább esetem egy utcai balhé volt a Malacok, meg a Valók között. Akkor sikerült rendezni a helyzetet némi kínos magyarázkodás és pár üveg tequilának hála, de ez most más. Ez gyilkossági ügy, ahol az áldozat egy Elfeledett, és ahhoz, hogy eltegyenek láb alól valakit közülünk… nos, ahhoz bizony mágia kell. Gonosz mágia. Gertie pedig tud valamit, amit nem akar elmondani.
– Tudod kivel lógott mostanában? – kérdezem.
Gertie opálos szemében különös fény villan, ahogy a lábfejről rám emeli a tekintetét. Elmosolyodik. Keserűnek érzem ezt a mosolyt.
– Tudom – sóhajt drámaian. Nem tudom eldönteni, hogy megjátssza-e vagy sem. – De nem akarok bajt. Itt nem. A Mézeskalácsban nem lesz bunyó.
Először nem értem, mire céloz, de aztán rögtön eszmélek. A felismerés diadalmas érzéssel tölt el.
*
yiss!
Egy jóféle, kemény, krimivel kevert urban fantasy – jobb mint a kávé. Köszönöm az ébresztést. 🙂
Kellett egy kis idő, amíg belerázódtam az E/1, jelen idő kombinációba, de amennyire figyeltem (nehéz volt, mert a sztori bőven elterelte a figyelmem), nem találtam következetlen igeidő-ugrálást.
(persze reggel van, a többiek majd minden bizonnyal kimazsolázzák ha van)
A történet eleddig nagyon tetszik. Emlékeztet egyszerre több szívemnek nagyon kedves könyvre is, de nem annyira, hogy az eredetiség rovására menjen. Elfeledett és lecsúszott mesehősök a való világban? Remek alapanyag.
A nevekkel kicsit kevert érzéseim vannak: párat nagyon eltaláltnak érzek (a Lacey Bloom például telitalálat, vagy Rusty a bádogember), de a Leo Shoemakerrel még barátkoznom kellene. Örültem, hogy inkább Csizmásként emlegetik. Viszont az információadagolás szerintem remek volt, már korán gyanút fog az olvasó, hogy „ejnye, ez nem Csizmás Kandúr véletlenül?”
A képek érzékeltesek, az arányuk ideális, a háttérinformációból sincs túl sok.
Talán a kezdő mondat egy kicsit hatásvadász, de őszintén, semmi másba nem tudok belekötni.
Sok sikert a lektorihoz, tényleg nagyon örülnék, ha ez megjelenne.
Gratulálok a kikerülèshez!
Az első címnél örömmel csettintettem, az első mondat után abbahagytam. Nem az én világom, köszi. Gratula és hajrá!
Kedves Szerző! Gratuláloka kikerüléshez. Rendkívül ambivalens érzéseim vannak a történettel kapcsolatban. Amikor elkezdtem olvasni, nagyon megörültem. Urban fantasy kis krimivel keverve, érdekes múltú karakterek közötti kis adok-kapok, ezt én mind nagyon-nagyon bírom, szóval tökre élveztem. Aztán szép lassan gyanússá kezdett válni valami. Bádogember? Holle anyó? Jézusmáriám a főszereplő a kicseszett Csizmás kandúr?! Nagyjából ez volt az őszinte, és kissé hangos reakcióm Meg az, hogy nenene, lécci ne rontsd el. Jó, lehet, hogy másnak bejön. Én sokkal jobban örültem volna eredeti, önállóan felépített háttérvilágnak, mint különböző mesékből összeollózott karaktereknek. Mindenesetre maga a kezdés, a történet, a stílus nagyon tetszett, valószínűleg olvasnám tovább, és egy idő után el tudnék vonatkoztatni a karakterek „kilététől”.
Óh, igen! Végre valami ütős, végre valami ami bevonzz!
Ez nagyon jó kezdés volt. Tetszik ez a krimivel kevert urban fantasy. Mind a két műfaj nagy kedvenc, kíváncsi vagyok kit hozol ki belőle.
Tetszik hogy, ilyen jól adagolod az infót, jó igy megismerni kik is a szereplők.
Nagyon szurkolok a pozitív lektoriért 😀
Nagyon tetszik ez a sötét, Sin City-s hangulat.
Viszont a meseszereplőkkel egy kicsit még barátkoznom kell.
A hasonlataid, leírásaid nagyon életszagúvá teszik,ezt a nagyon jól megírt kezdést.
A részlet megfelel a legfőbb kritériumomnak: felkelti az érdeklődésemet.
Gratulálok a kikerüléshez!
Amikor pár éve először olvastam, klisés vámpírregénynek gondoltam. Most is annak gondolom. A mondatok pontosan olyan jólfésültek, mint amilyen jólfésült mondatokat a mintákban is találhatunk. A félelmem megint felébredt, bár kissé lecsengőben a vámpírbiznisz, ebből az írásból talán nyomtatott könyv lesz.
Kedves Szerző!
Gondolom nem újdonság, hogy a Roger nyúl a pácban jutott a részletről eszembe, ott is a Valókkal keverednek a mesefigurák, és abban is van egy gyilkosság, és egy nyomozó. Ettől még az ötlet remek, ügyes, ahogy megválaszolod az első felmerülő kérdést a Függönnyel. Átérzem a dilemmád a háttérvilágot illetően, hogy mit mondj el, és mit ne. Szerintem kicsit sokat mondasz, kevesebb is elég lenne, én pl. azonnal tudtam, kinek nincs szíve, és azt is, hogy ki lehet a rózsatövises örömlány, a magyarázatot fölöslegesnek éreztem. Ez a történet felnőtteknek szól, nekik nem szükséges, a gyerekeknek meg talán kevés, és nem is érdekes, hiszen az ötletben a régi élmények, hangulatok felidézése, majd átkeretezése a lényeg.
A nyomozó alakja szintén toposz, Dyck Tracy, vagy a közelmúltból Harry Bosch nyomozó. A narrációt kicsit soknak érzem a szikár karakterhez, az elején pl. az élet hullámvölgyeiről a néhány mondatot kihúznám.
Az írói ígéreted egy krimi, nyomozás, egy különös világ, amiben a mesehősök játsszák a szerepeket. Ha ezeket sikerül teljesítened, nyert ügyed van.
Nekem is a nagy kedvenc, borongós, éjsötét Sin-City ugrott be. Esküszöm magamban a filmbeli cinikus, életunt E/1-es narrációval olvastam. Külön tetszik, hogy mersz tőmondatokban fogalmazni. Sőt, egyszavas mondatokban. Engem ez nem akasztott meg, ellenkezőleg, számomra adott az egésznek egy lüktető ritmust. Csak egy nagyon kicsit sajnáltam, hogy nem alkottál teljesen új karaktereket. Bár, ha jobban belegondolok, talán mégis:)
Nagyon-nagyon olvasnám tovább.
Gratulálok!
Gratulálok a kikerüléshez.
Kedves Szerző!
Szép, gördülékeny fogalmazás, olvastatja magát, jók a leíró részek, szinte éreztem a taxi szagát, és láttam New York fényeit. A madam lila szemhéjai szintén érzékletesek, nagyon átjött a karakter.
A cselekmény érdekesnek tűnik, a háttérvilág csillant de… te kinyírtad a Csipkerózsikát, Aranyhajból meg prostit csináltál! Most komolyan… Sírok. 😀 Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mint amikor rájöttem az oviban, hogy a Mikulásunk polgári foglalkozása postás.
Továbbolvasnám, hogy lássam, miket követtél még el, a cselekmény számomra jelenleg másodlagos, inkább kíváncsi vagyok rá, hogy mit műveltél az általam ismert mesehősökkel. (Elnézést, de nem tudom komolyan venni, valahogy poénnak tűnik az egész. 😀 )
Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikeruleshez! En szeretem ezt a sötétebb hangulatú urban fatasy alapot a mesehosokkel, kicsit Gaiman muveire emlekezetet, illetve a Fables c. kepregenyre. Ami nekem kicsit zavaros, hogy pl a valkurok hogy kerultek ebbe a mesevilagba? Mmint van Csizmas kandurunk, Holle anyonk, meg Csipkerozsikank, de pl az Óz szereploi vhogy nekem ebbe nem passzolnak. Szoval ez a nyomozós noir szuper, a meseszereplok otletesek, ugyanakkor kicsit zavaros ez a vilag. A másik problémám, hogy az informaciokat ilyen nagy, zsakokban adod at – megy a sztori, parbeszedek, stb, aztan hopp, egy információs zsak, addig nem is halad a cselekmeny, majd mikor vegigolvastam a blokkot, folytatodik a jelenet.
Azert hajrá a tovabbiakhoz!
Olvasgattam a hozzászólásokat, és megértettem, mesefigurák színéről és visszájáról van szó. Viszont így még kevésbé tetszik, hogy bennem a vámpír klisék jelentek meg. Páran jelezték, hogy eredeti karakterek esetleg ütősebbek lennének, én is ezt hiszem. Az így írtok ti ötletét Karinthy sem nyújtotta regénnyé (Na, jó! Két kisregény erejéig igen, de azok igen vékonyra sikeredett regények, inkább hosszú novellák csupán.) Azon mindenképp érdemes elgondolkodni, hogy van-e valami keveredés a dolgokban, ha egy olvasó véletlenül másik vágányon találja magát, mint amin a regény vonata fut. Biztosan az én hibám?
Azért ott van Robert Holdstock aki két köteten át eljátszik ezzel az ötettel (Mitágó erdő, Lavondyss), úgyhogy nem hiszem, hogy ez kivitelezhetetlen lenne 🙂
(ps.: No persze az nem urban fantasy, de a lényeg, hogy továbbra is mesei és mítikus alakok történetének továbbszövése a téma)
Kedves Rudolf!
Mesehősök és krimi, engem máris megvettél! 😀 Csizmás kandúrt pedig már a Shrekben is szerettem, és igazán belepasszol a kicsit spleenes nyomozó szerepébe.
Nagyon jól, jó stílusban írsz, de szerintem az információadagoláson kellene még javítani. Kicsit csapongó a kezdés, túl sok az új információ, a karakterek, akiket csak megemlítesz, de egyelőre semmit sem adnak hozzá a cselekményhez. Emiatt a részlet közepe táján, a kocsmában úgy éreztem, hogy leül a történet. Szerintem itt a regény elején a gyilkosságra kellene koncentrálni, csak meg-megvillantva a hátteret, később pedig jöhet a világ és a szereplők részletesebb bemutatása. Akkor a levágott láb is nagyobbat ütne, mert most kicsit elvész a rengeteg információ morzsában.
Ettől függetlenül szívesen olvasnám tovább a regényt, és megkockáztatom, hogy ha a dramaturgia rendben van, és a fantasy háttér is megfelelően ki van dolgozva, akkor ez pozitív lektori lesz. Gratulálok, ez eddig egy nagyon jól sikerült történet! 🙂
Kedves Rudolf!
Nem én vagyok a célközönség, nem az én műfajom az urban fantasy, valószínűleg emiatt kicsit nehezebben is hangolódtam rá a történetre.
Érdekes hatása volt, ahogy a mesefigurákat a hétköznapi világba helyezted és vegyítetted a valós környezettel.
Én is inkább eredeti (saját magad által megformált) karakterekkel olvasnám, mint már meglévő mesék szereplőivel (óhatatlanul kerestem a kapcsolatot az eredeti mesékkel), de másnak meg pont ez tetszik. És lehet, hogy a csattanó sínylette volna meg, ha kicseréled a karaktereket.
Az azonban szerintem vitathatatlan, hogy szépen fogalmazol, gördülékeny a szöveg.
A leírások alapján szinte képekben láttam magam előtt a taxi belsejét /éreztem a szagát/, a várost és a szereplők jelenlegi külsejét. Az érzelmi hatás azonban nálam elmaradt, nem sajnáltam Csipkerózsikát, hogy már nem él, és ez olyan furi.
Eleinte szokatlan volt az E/1 jelen idejű narrációja, de ahogy haladtam előre, már fel sem tűnt; igeidők közötti ugrálást én sem vettem észre. És emiatt szerintem nagy gratula, mert nem lehetett könnyű ezt végig tartani és figyelni rá. 🙂
Ha jól sejtem (az alcím alapján), akkor több kisebb történetből áll a regényed, és feltételezem Csizmás lesz mindenhol a főszereplőd. Talán ő köti majd össze a történeteket egymással?
Ez a mondat kifejezetten tetszett: „Milyen szép beszéd volt, és mennyire üresnek hat most minden szava.”
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Kedves Rudolf!
Kifejezetten kedvelem az ilyen történeteket, ezt is szívesen olvastam. Sok újat nem tudok mondani, mert én is úgy éreztem, hogy túl sok mesélés került az elejére. Azonban, ami megérdemelt volna egy kis átgondolást, az a papírzacskó. Egy lábfej bizony bomlásnak indul, csöpög, büdös, eláztatja a papírt. Ha talán a mesefigurák nem bomlanak, mint más szerves anyag, akkor az megérdemelne fél mondatot. Egyébként pedig gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon örülök ennek a részletnek! Volt szerencsém olvasni az egész regényt, és nagyon szerettem a mai világban barangoló mesehősöket. Ötletes, ahogy a szerző beleszövi a mesehősök alakját, képességeit, történetét a valóságba, néhol vicces (pl. a nevek), ugyanakkor a regény hangulata mégis sötét, bennem is felidézte a Sin city-t. Ez a kettősség izgalmas egyveleget alkot, és egyedivé teszi a világot. A most kitett részlet alapján is tiszta az írói ígéret, amit a szerző meg is tart, a nyomozás során egyre jobban megismerhetjük a világot és a karaktereket, és persze kiderül, hogy az ügy mögött sokkal több rejtőzik, mint egy brutális gyilkosság. Remélem, hogy nyomtatásban is viszontláthatom a regényt, én tuti megveszem. 🙂 Gratulálok a kikerüléshez, és nagy kalappal a lektorihoz!
Azon szerencsések közé tartozom, akik olvashattàk a teljes regényt. Nagyon megkapó a noir hangulat, melyben a fő szerepet a részletesen kidolgozott mesehős karakterek játsszák, akiket a szerző – a helyszínekkel együtt – olyan érzékletesen ábrázol, hogy a cselekmény és a szereplők szinte megelevenednek.
A mesékből származó hősök egy, a megszokotthoz képest más környezetbe vannak helyezve, viszont a tulajdonságaik és neveik vissza utalnak eredeti mivoltukra, mely sok helyen megmosolyogtató, így a szerző tökéletesen oldja a borongós és rendkívül izgalmas történet által keltett feszültséget. A dramaturgiai ív kifogástalan, aki szereti az urban fantasy műfaját, örömmel fogja olvasni a teljes történetet.
Őszintén drukkolok azért, hogy a regény nyomtatásban is megjelenjen és könyv formájában is olvashassam.
Sziasztok!
Először is nagyon köszönök minden olvasást, értékelést és véleményt. Nagyon jól esik a hideg, a meleg és a fura fogadtatás is 😀 Péntek óta lufiként lebeg a fejem a nyakamon, úgy örülök 🙂 Azt, hogy kikerült a regényem eleje az oldalra, először el sem akartam hinni 🙂 Aztán érdekes volt végigolvasni a kommenteket, hogy számomra ismeretlenek hogyan fogadják az írásom. Köszönöm az észrevételeket, de leginkább a bíztatást és a velem együtt izgulást a pénteki lektori döntésig. Hála az égnek már nem kell sokat várni ahhoz, hogy végre nyugodtan aludhassak 😀
*fülig ér a szája* 🙂