Köcsky Rudolf: Az Elfeledettek Városa 1. – Hanyatlás (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. Egy feldarabolt hercegnő balladája

A taxi bűzlik a gyors szex és az alkohol szagától. Fél tucat légfrissítő himbálózik a szélvédőre erősített tappancson, de még ez sem javít a szűkös tér áporodott levegőjén. Ha jobbra fordulunk, egy sörösüveg ütődik a bokámnak, aztán a balkanyarokban kotyogva visszagurul a helyére. A kárpit rátapad a bőrömre, mintha ragaszkodna hozzá, hogy egész éjszaka furikáztassam magam. Minden porcikámban érzem a motor dorombolását, miközben New York neonfénytől ragyogó utcái elhúznak az esőcsíkos ablak mögött.

Rosie vezet, én meg a hátsó ülésen gubbasztok. Homlokomat az üvegnek támasztom. Hagyom, hogy a tüdőmből kiáramló pára elhomályosítsa a város képét. Nem akarom látni az embereket, a plakátokat. Egyedül a felvillanó fények érdekelnek, az ütemes váltakozás világosság és sötétség között. Olyan, mint az élet: hullámhegyek és -völgyek gyors egymásutánja. Mint amikor imádkozol, hogy a mélyből végre kijuss a fényre, és azután, amikor ott vagy a világ tetején, rettegve várd az újabb zuhanást a feneketlennek tűnő gödör mélyére, ahonnan indultál.

Fáradt gondolataimból Rosie érdes hangja ránt ki.

– Megérkeztünk. – Tekintetét rám szegezi a visszapillantó tükrön keresztül.

Biccentek, mert válaszra nem futná az erőmből. A borongós képzetek elzsibbasztják az elmém, mintha beköltöztek volna a fejembe a város fölött terpeszkedő viharfelhők. A hasonlattól felrémlik bennem az autó kormánya mögött ülő öreglány története.

Rosie annak idején a valkűrök karát vezette az óhazában. Ez a pergamenbőrű, ózonillatú, vén csont minden találkozásunk alkalmával arra emlékeztet, mennyit vesztettünk útközben. Rosie ma már csak egy ütött-kopott, sárga Fordot vezet, aminek TAXI felirat virít az oldalán.

– Hé, cukorfalat! – dörmögi nikotinos rekedtséggel, és a taxióra digitális számlapjára bök. – Még mindig ketyeg.

Előkotrok a tárcámból egy húszast. Basszus! Szívem szerint több jattot adnék neki.

– Sok lesz, cukipofa. – Rám villantja sárga fogakkal kivert mosolyát, de azért elveszi a bankót, és begyűri az inge dekoltázsába.

– Legközelebb többet kapsz, ha nem becézgetsz.

Lehetnék vele kedvesebb.

– Rohadj meg, Csizmás!

Ő is lehetne kedvesebb velem. Kvittek vagyunk.

Kivágom a tragacs ajtaját, és kiszállok. A sötét aszfalton összegyűlt esővízben szikrázik a Mézeskalács bejárata fölött villogó neontábla tükörképe. Egy másik estén gyönyörű látvány lenne. Igaz, egy másik estén olcsó örömökért jönnék ide, és nem gyilkossági ügyben.

Miután becsapom a taxi ajtaját, bekopogok Rosie-nak az ablakon. Letekeri a műanyaglapot.

– Mi az, cukorfalat? Kéred a visszajárót?

Az arcomba húzom a kalapom. Nem szeretném, ha látná, ahogy elmosolyodok.

– Na, mi az, édes? Elvitte a cica a nyelved? – Nem bírja abbahagyni. Ez az, ami igazán tetszik benne: soha nem adja fel.

– Figyelj, Rosie! – Megköszörülöm a torkom. – Ha bármikor bajba kerülsz, tudod, hol találsz.

Most rajta a sor, elmosolyodik. Ő nem szégyelli. Akarja, hogy lássam. Csodás nő lehetett, mielőtt megvénült.

– Rendes gyerek vagy te, Csizmás.

– Kösz, Rosie! – A kezemet az ajtóra teszem.

– Csak egyet ne felejts! – Rosie az enyémre helyezi a kezét, és a Mézeskalács bejárata felé bök az állával. Sosem láttam még ennyire komolynak. – Már nem léteznek hősök. Én csak tudom, több száz éve nem akadt dolgom eggyel sem.

Rosie továbbra is szorítja a kezem, ezért türelmesen várom a folytatást.

– Szóval, édesem, amit mondani akarok az az, hogy ne állj neki hősködni. Nem a te műfajod.

Elhúzom a kezem. Az ujjai még néhány pillanatig markolják az ajtót, mielőtt újra a kormányra simulnának.

– Jó mulatást odabent! – mondja kurtán, azután továbbhajt.

Egyedül maradok. A környék kihalt. A Mézeskalácsból csalafinta dallamok szivárognak az utcára, hogy aztán elhaljanak az aszfalton ragyogó pocsolyák felett. Odabent legalább meleg lesz. Kimért léptekkel elindulok a bejárat felé.

Az Elfeledettek Városa. Egy város a városban, ami New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve túléltük az utolsó háborút Európában.

Már jóval azelőtt legendává, mítosszá vagy mesehőssé váltunk a Valók számára, mielőtt átköltöztünk volna Amerikába az itteni társainkhoz. A mi életünk eseményei ihlették a történeteket, amikkel a srácaikat szórakoztatják lefekvés előtt. Egyszerű esti mesék vagyunk számukra, miközben a népünk ősibb, mint a föld, amit a magukénak vallanak. Szánalmas. A népem, az a büszke nép, ami a végsőkig harcolt, szeretett, remélt, a New York-i falak repedéseiből szivárgó sötétségben kénytelen élni a mindennapjait.

A háború után sok dolog megváltozott. Az első években teljes volt a káosz. A gyengekezű vezetőség próbált kialakítani némi rendszert, de a többség a megélhetés érdekében olyan tettekre kényszerült, amik elképzelhetetlenek lettek volna az óhazában. Sokan menthetetlenül lecsúsztak a lejtőn, és a legtöbbjük ma is alantas munkákat végez.

A Mézeskalács csupán egyetlen hely a sok közül, ahol azok, akik szűkében járnak a pénznek, találhatnak egy kis mellékest. Vannak, akik megússzák néhány lóti-futi megbízással, de akad, aki egész életére itt ragad a techno zene, a topless hercegnők és a rikító fények bűvkörében.

Dörömbölök az ajtón. A kukucskáló ablak retesze csikorog, amikor valaki az ajtó mögött oldalra húzza a sínben. Néhány pillanatig csak lágy zene szűrődik ki a lyukon, jelezve, hogy még nem kezdődött el az aznapi műszak, azután vöröses barna szempár jelenik meg a téglalap alakú résben.

– Estét, Rusty! – Hanyagul megpöccintem a kalapom. – Engedj be!

– Csizmás. Nem gondoltam volna, hogy látunk még valaha errefelé – röhög a túloldalon a Mézeskalács kidobónak álcázott verőlegénye. Nevetése karcos, mintha az ajtólapba szerelt fémkukucskáló reteszét ráncigálnák. – Kerülj befele!

Az ajtó kitárul. Ugyanez történne akkor is, ha máshol kopogtatnék az Elfeledettek Városában, hiszen én viselem gondját a rendnek. Bajos lenne ujjat húznia velem bárkinek, az pedig, ha nem engednék be valahova a kormányzati rendfenntartót, gyanússá tenné a helyet. No, nem mintha nem lennék tisztában a sok kis feketén kötött üzlettel a város különböző pontjain, de ha valamit megtanultam a hosszú, nyomozói munkával eltöltött évek alatt, akkor az az, hogy mikor nézzek félre.

– Rusty, mi történt veled már megint? – mutatok a kidobó arcán a vágásra. Fémkapcsok fogják össze, elég mélynek tűnik. – Csak nem valami illegális ketrecharc?

– Dehogyis! – Rusty csak legyint súlyos, izomkötegektől duzzadó karjával. – Teljesen legális bunyó volt az. Egy srác nem akarta felfogni, hogy nem érhet hozzá a lányokhoz. Figyelmeztettem, de még csak nem is az öklömmel, ahogy szoktam. Erre az a Való úgy gondolta, közelebbi ismeretségbe hoz a söröskorsójával.

Elmosolyodom. Gyenge sztori. Vajon a haverjaidnak is ezt a mesét adod elő, Rusty? Hangosan annyit mondok:

– Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, meg a vendégek épségére is.

– Egyet se félts, Csizmás! – markol a vállamba Rusty. Szorítása olyan, mintha satuba fogná a csontjaimat. – Tudom, ki szolgál rá a verésre. Helyén van a szívem.

Az biztos! De nem a mellkasodban, cimbora – teszem hozzá gondolatban, miközben lehámozom magamról Rusty ujjait.

A verőlegény robosztus alkata megtévesztheti a Valókat, de az Elfeledetteket nem. Közülünk mindenki tisztában van azzal, hogy Rusty valamikor Bádogember néven koptatta a Sárgaköves út tégláit Dorothy-val az oldalán, és csak a Függöny – a Kör által kimunkált, mindenkire nézve kötelező bűbáj – láttatja egy medve nagyságú embernek.

– Azért csak vigyázz, nehogy egyszer téged kalapáljanak el! – szűröm a fogaim között.

– Engem ugyan nem fog egyetlen Való sem. – Rusty nem érti a szavaim mögött rejlő fenyegetést. Nem csodálkozom, hiszen a két, erőtől duzzadó kezéből él meg. Talán a Madárijesztő közbenjárásával neki is észt kellett volna kérnie Óztól, amikor sorra került. Persze már fújhatja. A Madárijesztő és Óz is meghalt évtizedekkel ezelőtt.

– Egyébként Gertie-t keresem. – Úgy döntök, inkább hagyom a témát. Olyan Rusty-val beszélgetni, mintha egy lyukas korsót próbálnék vízzel megtölteni.

– Hátul megtalálod a pult mögött – mutat keresztül a termen Rusty, azután előkap a farzsebéből egy Playboy-t, és visszaül a székére az ajtó mellé.

Sokan választottunk új nevet Európa után. Voltak, aki azért, hogy felejtsenek, és voltak, akik reménykedtek benne, hogy tényleg meg fog változni minden, ha beilleszkednek a Valók közé. Így vált Bádogember Rusty-vá, vagy Holle anyó Gertie Winterré.

Jómagam Leo Shoemaker lettem. Nem azért választottam új nevet, hogy felejtsek, nem is azért, mert magasztos célok lebegtek volna a szemem előtt. Egyszerűen így éreztem helyesnek. Új világ, új név, új élet. Nyílt kártyákkal, tiszta lapokkal. Ez vagyok én. A sors iróniája, hogy a választott nevemen csak a Valók neveznek, az Elfeledettek továbbra is Csizmásnak hívnak.

Néhány lépcsőfok után ott állok a Mézeskalács főtermében. Jobbra egy neoncsövekkel megvilágított, lakkozott emelvény áll, a közepén táncos rúd, előtte asztalok. Balra van a bárpult, mögötte hideg, fehér fénnyel megvilágított polcokon sorakoznak a piásüvegek meg a poharak. Csak két vendég ücsörög a helyen, az egyik a bárpult végében, a másik meg egy asztalnál a színpad mellett. Nem fordítok különösebb figyelmet rájuk, mert megpillantom, akit keresek.

– Nocsak, nocsak! – húzza fel a szemöldökét Gertie, amikor meglát. Az irányítása alatt Joey épp poharakat törölget. – Úgy ragyogjon, hogy a seggem kurva feszesnek tűnjön benne! Miben segíthetek, Csizmás?

Kedvem lenne odaszólni, hogy az említett testrész a Függöny jótékony hatására sem fog úgy kinézni, ahogyan szeretné. Gyorsan elvetem a pillanat hevében született ötletet. Nem akarok balhét, inkább csak megállok velük szemben a bárpult túloldalán.

– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – Közelebb hajolok a feltűnő sminket viselő madame-hoz. Az orromat rögtön megcsapja a púder és a testápoló édeskés illata.

– Alig van forgalom – tárja szét a karját Gertie, és körbemutat a teremben. – Sok még a teendő, és eléggé trehányak az alkalmazottaim. Itt nem lenne alkalmas?

Körbenézek, a két vendég még mindig ott ücsörög. A pult túlsó végében a zöld öltönyös figura épp a mellénye zsebébe csúsztatja aranyláncon függő zsebóráját. Egyáltalán nem ismerős. A másik alak a színpad mellett álló asztalnál egy korsót szorongat. Őt felismerem.

Richard Wolf, azaz Dick – vagy még inkább Farkas – azok közé a kisstílű bűnözők közé tartozik, akiket szívem szerint egy életre lesittelnék. Ő az a fajta szélhámos, aki mindig megtalálja a kiskaput, és végül soha nem sikerül elkapnom semmiért. Érzem, ahogy lassan markába kerít az indulat, mert azon kívül, hogy őrülten idegesít a jelenléte, most nem tudok foglalkozni vele. Magamra erőltetett nyugalommal fordulok vissza Gertie-hez.

– Ezt mégis jobb lenne, ha csak te látnád. – A kabátom belső zsebéből előhúzok egy barna papírzacskót, és odahelyezem elé a pultra.

– Mi ez? – Gertie kibontja a csomag száját, és belenéz. Arca abban a pillanatban elsötétül, amint felfogja, mit lát. – Te meg vagy veszve, Csizmás?

– Én mondtam, hogy egy nyugodtabb helyen kéne beszélnünk.

Gertie gyorsan felkapja a csomagot és int, hogy kövessem.

– Joey, azonnal takarítsd le a pultot még egyszer! – rivall rá a meztelen felsőtestű, deréktól nyakig kivarrt pultosra, aztán elrántja a VIP szoba ajtajában lógó nehéz brokátfüggönyt. – Úgy ragyogjon ám, mint a hétszentség!

– Túl kemény vagy vele – jegyzem meg.

Gertie megfordul. Szikrákat szóró, fagyos tekintetét az enyémbe fúrja, de nem szól semmit. Kivárok. Nagy nehezen megállom, hogy ne nézzek félre. Gertie végül megenyhül, és előre enged a hátsó helyiségbe.

A VIP termen jól látszik, hogy extra jattért nyújtott szolgáltatásokhoz lett igazítva. A lányok különböző beugrókban kényeztethetik a jól tejelő vendégeket, miközben egyik boxból sem lehet átlátni a másikba. Mindegyikben csupán egy asztal áll, a közepén kisebb lámpa, körülötte pedig kényelmesen tágas, patkó alakú ülőrész.

Gertie behúzza maga után a függönyt, mire a főteremben duruzsoló halk zene hangjai teljesen megszűnnek.

– Ülj csak le, ahova akarsz – mutat Gertie a beugrókra. Kezében úgy szorongatja a papírzacskót, mintha az élete múlna rajta. A reakciója elég szokatlan, figyelembe véve, hogy mi lapul a tasakban.

Amikor elhelyezkedem, Gertie elém hajítja a csomagot. Hangos koppanással ütődik neki az olajosan csillogó asztallapnak.

– Mégis mit gondoltál, hogy idehozod ezt a szart? – visítja Gertie.

– Ülj le! – Próbálok nyugodt hangot megütni. – Egyelőre csak beszélgetni jöttem.

Gertie ide-oda járatja a szemét a rikító lila szemhéjfesték alatt. Olyan benyomást kelt, mintha nem akarná befogadni az imént látottakat.

– Kérlek, foglalj helyet! – ismétlem, mire Gertie megadja magát, és leül velem szemben.

Kezemet becsúsztatom a zacskóba. Gertie felnyög, mert tudja, mi következik.

Előhúzom a levágott lábfejet. Gondosan a barna papírra helyezem, hogy a lámpa fényében jól láthassuk mind a ketten.  A seb széle és a téglavörös húsból kilógó csont sérülése alapján egy fejszével ütötték le a láb többi részéről.

– Van ötleted ki lehetett? – kérdezem.

Gerite bólint.

– Azonnal rájöttem, amikor megláttam rajta a tetoválást. – Gertie a szája elé emeli a kezét. – Ez Lacey. Mármint az ő lába. Mármint, ami maradt belőle.

Lacey Bloom. Erre Gertie nélkül is rájöttem a halványszürke bőrön körbefutó rózsatövis tetoválásból, de legalább megerősített abban, hogy nem tévedek.

A lánynak korábban nem lett volna szüksége arra, hogy egy tetoválással utaljon a kilétére, de gondolom, a Mézeskalács sztriptíz táncosai közt kellett neki valami, ami régi önmagára emlékezteteti. Lacey Bloom, aki valaha Csipkerózsikaként álmodta százéves álmát, végül halálos, örök álomba szenderült, és nem maradt utána semmi, csak egy olcsó szalonban varratott rózsainda a levágott bokája körül.

– Hogy kerül ez hozzád? – teszi fel a kérdést váratlanul Gertie.

Elmosolyodom. Már megtanultam, hogy a szembesítés során a kihallgatott első kérdése mindig fontos. Gertie nem azt akarta tudni, hogy mi történt, hanem azt, hogy hogyan jutottam hozzá a bizonyítékhoz.

Gerite akaratlanul is elárulta magát, de ez az információ önmagban semmit sem ér, ha nem hajlandó együttműködni.

– Először én kérdezek. – Minden szót nyomatékosítok. Összekulcsolt kezem a levágott lábfej mellé helyezem az asztalra. – Azután elmondom, amit lehet. Megfelel?

Gertie elhúzza vérvörösre tetovált ajkát. Látszik rajta, nem szokta meg, hogy máshogy alakuljanak a dolgok, mint ahogy szeretné.

– Rendben – feleli hosszú szünet után.

Bólintok.

– Mikor láttad őt utoljára? – Nem mondom ki a nevet, így talán el tud vonatkoztatni attól, hogy egy közülünk valóról van szó.

– Két napja dolgozott utoljára, azóta nem láttam – feleli Gertie. Hosszú, manikűrözött körmével idegesen dobol az asztalon. Kényesen ügyel, hogy mindezt a lehető legtávolabb tegye a csonktól. – Mondtam is Goldie-nak, ha látja, mondja meg neki, hogy a lébecolást le fogom vonni a béréből. Nálam egyetlen lány sem lustálkodhat.

A szám sarkában önkéntelenül megrándul egy izom. Tudomásul veszem a meséjét, de nem hiszek neki. Az egész testtartásán érzem, hogy rejteget valamit.

Big Bill, a polgármester, azért választott engem a munkára, mert akkor is tapintatos tudok maradni a fajtánkbeliekkel, amikor átlátok a szitán. Konkrétan azt mondta, amikor kinevezett, hogy a simulékony természetemnek hála, talán könnyebben terelem jó irányba azokat, akik letévednek a helyes útról. Milyen szép beszéd volt, és mennyire üresnek hat most minden szava.

Eddig a legdurvább esetem egy utcai balhé volt a Malacok, meg a Valók között. Akkor sikerült rendezni a helyzetet némi kínos magyarázkodás és pár üveg tequilának hála, de ez most más. Ez gyilkossági ügy, ahol az áldozat egy Elfeledett, és ahhoz, hogy eltegyenek láb alól valakit közülünk… nos, ahhoz bizony mágia kell. Gonosz mágia. Gertie pedig tud valamit, amit nem akar elmondani.

– Tudod kivel lógott mostanában? – kérdezem.

Gertie opálos szemében különös fény villan, ahogy a lábfejről rám emeli a tekintetét. Elmosolyodik. Keserűnek érzem ezt a mosolyt.

– Tudom – sóhajt drámaian. Nem tudom eldönteni, hogy megjátssza-e vagy sem. – De nem akarok bajt. Itt nem. A Mézeskalácsban nem lesz bunyó.

Először nem értem, mire céloz, de aztán rögtön eszmélek. A felismerés diadalmas érzéssel tölt el.

*