Kocsis Petra: A sebhelyes idegen

Csókolózó csigák. Katt.

A fényképezőgépem lencséjén újabb és újabb páracseppek jelentek meg, belerondítva a természetképeimbe, amelyeket már szeptember első napjaira kértek a tanáraim. Reméltem, hogy sikerül éles képeket összehoznom. Nem számítottam ilyen mértékű páratartalomra, Horvátország mediterrán időjárása ellenére sem. Amikor a családdal nyaranta ide jöttünk, a levegő fülledt volt, de nem ennyire párás, nem fojtogató. És izzadságcseppek a homlokomon legfeljebb egy-egy megerőltetőbb sétától jelentek meg, semmiképpen sem a térdepeléstől!

Felálltam a kavicsos sétaútról, amely körbeérte az egész öblöt, s még tovább is vezetett. Több mint tíz percig térdeltem egy helyben – egy csigapárt igyekeztem megörökíteni –, és a kérdéses testrészem már erősen sajgott. Éppen lesöpörtem rózsaszín sortomról a leveleket, a rám ragadt piszkot, mikor kiáltást hallottam. Mintha a nevemet ordították volna. Körülnéztem a parton. Tudat alatt arra számítottam, hogy a szüleim visszaparancsolnak a tankönyvek mellé, meg az unalmas szakmagazinokhoz. (Vagy persze az elsejére kért montázshoz, amelyet a képeimből kellett összeraknom.) Ha kérdeztem, hogy mégis miért kínoznak ilyesmivel, minden esetben részletesen elmagyarázták – persze szigorúan elméleti síkon – mi történik a tanulás hanyagolása után, és milyen élet elé néznék úgy. Ekkor tették fel a mára már a családunkban szállóigévé vált kérdést: Jól átgondoltad a következményeket?

Messze tőlem, csak néhány napozó turista feküdt a lapos sziklákon, ők várták, hogy kitisztuljon az idő a délelőtti eső után. Mindenesetre elég biztos voltam benne, hogy nem onnan kiáltottak: a hátukat süttették, a fejüket pedig gondosan betakarták a törülközőikkel.

– Ria! – harsogta valaki a nevemet.

A hang irányába néztem, és meglepetten láttam, hogy a tegnap megismert horvát fiú az. Vagyis pontosabban nem megismerkedtünk, hanem a fiú rám ragadt, és nem hagyta magát lerázni. Nem beszélhettünk semmilyen közös megegyezésen alapuló ismeretségről, vagy kölcsönös döntésről. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa a várost, és a sziget azon részeit, amelyet egy turista nem láthatott. Visszatartottam a nyelvem, mielőtt gorombán hozzávágtam volna, hogy sikerült kifognia azt az egy külföldit, akinek már nem igen tud újat mutatni, mivel már kétéves korom óta jártunk ide. Untam mindent. De nem mondtam, csak kifejezéstelen arccal bólogattam, míg ő egyszerre két nyelven próbált kommunikálni velem. Nagyon eltökélt volt, mondhatni megszállott. Pedig anyáék mondták is, hogy ne fogadjak semmit el ingyen, mert később azt megfizettetik.

A fiú mosolyogva integetett, amikor találkozott a tekintetünk. Újból a nevemet kiáltotta, nekem pedig eszembe jutott, hogy talán illene visszaköszönnöm. Intettem neki, de nem mondtam semmit, mert a nevére egyáltalán nem emlékeztem. Még egy lehetőséget tudtam elképzelni amellett, hogy egyszerűen elfelejtettem hogyan hívják, mégpedig, hogy nagy igyekezetében be sem mutatkozott. Ez utóbbiban mégis kételkedtem. Az én emlékezetemmel volt a probléma.

Vajon hogyan talált rám? A Mali Lošinji kikötő, ahol tegnap találkoztunk, a sziget túloldalán volt. A srác – továbbra is vigyorogva – megállt pár méterre tőlem, lazán, zsebre dugott kézzel. Igyekeztem a kék szemére koncentrálni, és nem sebhelyét bámulni, amelí körül összeráncolódott a bőr a mosolyától. Ez a vágás már tegnap is elgondolkodtatott. Végigmértem langaléta, sportos termetét. Észrevettem a homlokába hulló vizes haját, illetve azt, hogy nem csak az csöpögött, hanem kiszakadt nadrágja is, a pólója pedig foltokban átnedvesedett. Cipőt nem viselt, de úgy tűnt nem zavarja a rengeteg apró kavics csupasz talpa alatt.

– Ciao, Ria! I’m glad to see you! – mondta mosolyogva. – Örülök, hogy látlak!

Kicsit sem zavartatta magát, szégyentelenül megnézett magának, a kifestett lábkörmeimtől a szőke fejem búbjáig.

– Szia – köszöntöttem magyarul. Úgy gondoltam ilyesmit nem kell lefordítanom neki horvátra, angolra vagy olaszra. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle továbbra is az anyanyelvemet használva. Magam köré mutattam, aztán rá, majd kicsit hadonásztam a karommal.

Megértette a kérdésemet, mert elnevette magát. Pedig semmi vicceset sem mondtam. Fél kézzel beletúrt vizes fürtjeibe, aztán elkezdett hadarni. Horvátul. Egy szót sem értettem. Szerencsétlenül álltam ott, kérdőn. Általában így éreztem magam a házi tanítónk óráján, vagy a kötelező jóga órán, ami csupán azért volt még ennél is borzasztóbb és kínosabb, mert hajlékonysággal nem rendelkeztem, s így folyamatosan kisebb-nagyobb akadályokba ütköztem.

Most megkaptam a magamét, amiért magyarul szóltam hozzá, ám kicsit igazságtalannak éreztem, mert én legalább gesztikuláltam, mutogattam a szavaim mellé, hogy a srác megértse. Ellenben ővele, aki csak beszélt és beszélt, a karja szinte meg sem mozdult, a vállát kivéve.

A mondandója végén a fiú kérdezett valamit, felemelte a bal kezét, és felém nyújtotta. Egy lépést hátráltam.

– Huh, what?

A fiú elnevette magát:

­– Can we go? – kérdezte meg. – Mehetünk?

– Kuda? – böktem ki hirtelen.

A fiú láthatólag meglepődött, hogy egyetlen szót is ki tudtam nyögni horvátul, mert elkerekedett a szeme. Tulajdonképpen saját magamat is megleptem, ugyanis csupán pár szót ismertem, és a Hova? éppen szerepelt szegényes szótáramban.

– Please, come with me! I’d like to show you something – válaszolta végül. – Kérlek, gyere velem! Mutatok neked valamit.

Rémlett, hogy tegnap este ígért nekem ilyesmit, de őszintén nem igazán figyeltem rá. Amúgy sem állt szándékomban egy idegennel menni. Összeráncoltam a szemöldököm.

– Nem, no, ne – és a fejemet ráztam mellé. – Sajnálom, de nem!

– Why? It will be very good, I promise! – Olyan arccal kérdezte ezt, mint akitől megvonták a szórakozást. – Miért? Jó lesz, ígérem!

– I am so sorry, but… I’m quite busy right now – szabadkoztam. – Ne haragudj, de én… nem érek most rá.

– Why? What are you doing?

Megpaskoltam a fényképezőgépem tetejét válaszképpen.

– Ah! There, where we are going, you can take thousands of pictures! Come! – Közelebb nyújtotta a kezét. – Oda ahová megyünk, sok mindent lefotózhatsz! Gyere!

Egy részem vele akart menni, tényleg, csak nem tudtam rávenni magam. A lehető legjobb kifogást használtam föl.

– How did you find me? – kérdeztem, mire kissé visszavett a győzködésemből. – Hogyan találtál meg?

Ártatlanul megvonta a vállát.

– If you don’t like it, we come back, okay? – biztosított. – Ha nem tetszik, visszajövünk, jó?

Nem bíztam benne. Gyanakodtam. Személyes információkat – mint a lakhelyem – nem osztottam meg vele, most mégis itt állt előttem. Ráadásul hajlamos voltam a bizalmatlanságra, mindaddig, amíg nem bizonyították, hogy feleslegesen aggódtam. Ő nem bizonyított.

Azonban ha a fiú kék szemébe néztem, csak lelkesedést és jóindulatot láttam. Szerettem volna észrevenni valami gonosz csillogást, de nem! Még annyi sem. Idegesnek éreztem magam. Beadni a derekam egy idegennek? Száz százalékosan járatlan terep. Kirántott volna a megszokott unalmas kereteim közül.

És ha vele megyek? Idegen ugyan, ám… Nem ismer, nem ismeri a családom, a hátterem. Számára csak egy külföldi lány vagyok, pillanatnyi szórakozás. Hirtelen elhatároztam magam, és bólintottam. Amikor rögtön utána megkérdeztem, merre megyünk, hátra sem nézve elindult előttem, és intett, hogy kövessem. Lázadónak éreztem magam mellette, olyannak, aki tilosban járt. A szüleimnek egészen véletlenül távcsővel ki kellene nézniük az ablakon, és egy kis szerencsével láthatnának. Egészen biztosan nem ott, ahol ők szerették volna, hogy legyek.

A kavicsos ösvény végén kezdődött a betonozás, amely az öböl kikötőjéhez vitt, majd fel a házak közé. Azonban ahelyett, hogy a betonozott út felé haladt volna, letért a partra, a tenger felé. A víz közepére mutatott, ahol egy piros bója mellett egy kis motoros csónak lebegett. Amint követtem a tekintettemmel az ujját, a fiú azonnal le is kapta magáról fehér pólóját, szégyentelenül megmutatva lebarnult, kockás hasizmait. Hú… Újból megráztam a fejem, és jelentőségteljesen a fényképezőgépemre néztem, ám ő nem visszakozott. Lekapta a nyakamból a masinát – ami egy pillanatra heves ellenállást váltott ki belőlem –, és a fehér pólójába csavarta. Megnyugodtam. Majd a rajtam lévő pólóra és nadrágra mutatott, egyértelműen azt várva, hogy szabaduljak meg tőlük. Abban a pillanatban nagyon-nagyon örültem, amiért magamon hagytam a fürdőruhámat, és nem fehérneműben parádéztam előtte. Kerültem a szemkontaktust. Amint lekerült rólam a textil, a srác a fényképezőgépem köré csavarta azokat is, majd fürgén, könnyedén, a sziklákon keresztül bemászott a habokba. Fél karját a felszín fölött tartva tempózott a hajóhoz. Csak remélni mertem, hogy nem lopott tulajdon, és puszta véletlen, hogy nem a közeli, kicsi kikötőben állt meg, hanem az öböl közepén.

Műanyag strandpapucsomat a kezembe vettem, aztán én is bemásztam utána. A víz hűvöse megnyugtatta felhevült bőrömet. S mivel nem fogtam össze derékig érő hajamat, az most vizesen fejemre tapadt. Kissé lehúzott a súly, ám ezt már megszoktam. Mialatt úsztam, a fiú – akinek még mindig nem jutott eszembe a neve – bemászott a csónakba, és felém nyújtotta a kezét, hogy behúzzon magához. Megráztam a fejem, semmi szükségem nem volt a segítségére, sem most, sem máskor. Bedobtam a papucsot az ülések alá, majd erősen megkapaszkodtam a szélében, és feltornáztam magam. A srác türelmesen ült és figyelt, nem próbált meg újra segíteni. Láttam, ahogy körmével megvakarja a sebhelyét, majd a kezét visszaejti az ölébe.

A jármű kissé nyikorgott a szorításom alatt, ám látszott rajta, hogy karban tartják: a festék mindenhol egyenletes volt, nem pattogott le, és szálka sem ment az ujjamba. Mikor leültem végre az ülésként funkcionáló deszkára, felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rám. Bólintottam neki, mire ő eloldozta a hajót a bójától, a motor mellé ült, s már indította is. Végül vigyorogva visszabólintott.

Az első, erősebb rándulás után már egyenletes tempóban szeltük a habokat, és a gyorsaság keltette szellő és vízpermet kellemesen borzongatott. Lobogó hajamat, amennyire lehetett összekontyoltam. A hullámok sorban kapták egymás után a hátukra a ladik alját, majd a végén letették. Egy idő után, úgy döntöttem megörökítem a pillanatot, előbányásztam hát a ruhakupacból gépemet és készítettem pár képet, a felcsapódó vízcseppeket pedig igyekeztem elkerülni. Általában csak az iskolai kötelező feladatok miatt fotóztam, ez esetben viszont jó érzéssel töltött el.

A tenger kellemesnek bizonyult a hajókázásra. Hosszú ideje mentünk már – talán meg volt egy óra is –, amikor megéreztem a lassulást. A szél már kevésbé vágott az arcomba, a hullámok is gyengédebben nyaldosták a csónak oldalát. Jóval visszavettünk a sebességünkből, mikor megkerültünk egy tengerbe nyúló félszigetet. Mögötte egy kis sziget bukkant ki, zöldellően, bozótosan, fákkal és bokrokkal borítva. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy egyszerűen, perverz szórakozásból kirak és otthagy, vagy bármi rosszabb – például megkötözve magatehetetlenül bedob a vízbe –, de megnyugtattam magam: csak a képzeletem játszik velem. Miért tenne ilyet? Semmi jel nem utalt rosszakarásra, úgyhogy nem volt baj. Dehogy.

– Oh, izé – fordultam hátra a sráchoz. – Öhm…you!

A neve még mindig nem ugrott be, pedig szerettem volna megszólítani.

– Marco – segített ki a fiú. Nem látszott rajta, hogy rossz néven vette volna a hiányos memóriámat, mégis kínosan éreztem magam.

– Marco. Why did we come here? – érdeklődtem, reményeim szerint teljesen közömbösen. – Miért jöttünk ide?

A sziget felé bólintott.

– Yes, guess what, I can see that, but why did we come here? – A hangom megemelkedett a végére. – Igen, képzeld, látom, de miért jöttünk ide?

Idegesen toppantottam a lábammal. Marco a lábamra nézett, majd rám, hitetlenkedő kifejezéssel az arcán. Ezt nem kellett volna, de az ilyesmi általában bevált, és minden információt meg tudtam szerezni.

– You’ll see – mondta végül, elfordulva tőlem, szemét a látóhatárra szegezve. – Majd meglátod.

Marco ügyesen a bozótos széléhez vezette a hajót, kikötve azt egy sziklához. Továbbra is a vízen lebegett, csak nem sodródott odébb. A bozótosban pedig meglepetten vettem észre letaposott ösvényt. Vajon Marco járt itt előtte, vagy valaki más? Esetleg laktak állatok ezen a talpalatnyi földön? Felkaptam a fényképezőgépemet, hogy mindent megörökíthessek bizonyítékként. Biztos, ami biztos, noha magam is érzékeltem mennyire fölösleges mindez, ha tényleg tervei lennének velem. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy a gépem nélkül induljak útnak. Habár a mai technikával ki tudja milyen mértékben roncsolódott kütyükből is tudnak bizonyítékot elővarázsolni…

A fiú kiszállt a partra, majd engem is kisegített. Ezúttal nem hagyta, hogy ellenkezzem, konkrétan lepisszegett, amikor kinyitottam a szám. A kitaposott ösvény elég meredeken vezetett fölfele. Kézen fogott – nem engedte, hogy kihúzzam a kezem –, és maga mögött húzott az ösvényen. A papucsomban csúszkáltam, a kavicsok nyomtak, az aljanövényzet szúrt. Máris élveztem.

Csupán pár percnyi gyaloglás után, mikor felértünk a gerincre, elállt a lélegzetem a kilátás láttán. A sziget közepén egy hatalmas kráterre lehetett látni, mintha egy vulkán omlott volna be, és egy természetes medence alakult ki. A türkizkék vízfelszín ezüstösen csillogott a rásütő napfénytől, amelyhez a meredek lejtőn az ösvény kanyarogva vezetett le.

Csak ámultam és bámultam, nem törődve a papucsom alatt ropogó ágakkal és a vádlimat, térdemet verdeső növényekkel, melyek némelyike igen csak szúrt.

A parton nem sok száraz hely maradt, ezért elengedtem Marco kezét és besétáltam a vízbe. Meglepően meleg volt, és a közepe felé lejtett. A lábujjaim belesüppedtek a homokba, miközben beljebb mentem, egészen addig, míg a tenger a térdemet is ellepte. A lábfejem körül azonnal felkavarodott a homokos talaj, az eddig ott megbúvó halak villámgyorsan eliszkoltak a betolakodó elől – előlem. Nagyra nyitott szemmel figyeltem a rákokat, a kagylókat a felszín alatt. A levegőbe szagolva érződött a tenger frissessége

Torokköszörülés riasztott fel a merengésből. Tényleg, nem egyedül jöttem. Hátrapillantva Marco mondhatni bámult rám, mintha azon agyalna, hogy tetszik-e a szigetecske.

– Hvala lijepa – köszöntem meg neki az anyanyelvén, hogy elhozott erre a csodálatos helyre. Igazán, szélesen, és szívből jövő mosolyra húztam a szám. Körbemutattam magam körül, mert szerettem volna, ha megérti mire gondolni. Erre féloldalasan elmosolyodott, s derékból kissé meghajtotta magát felém, mint a régi idők úriemberei. Aztán nekifutott, a pólóját elhajította cseppet sem törődve vele, hogy merre landol a ruha, és belevetette magát a medencébe, hullámokat keltve.

Az elkövetkezendő órákat a vízben lebzselve töltöttük, habár engem deréktól fölfelé csupán néhány csepp ért. Különleges kagylókat mutogatott, ritka virágokat és állatokat, amikről sokkal többet tudott, mint ami elvárható lenne egy helybéli lakostól. Többnyire megpróbált angolul beszélni, bár sokszor megesett, hogy átváltott horvátra, mert máshogy nem tudta elmagyarázni. A lényeget megértettem.

– How do you know all these things? – kérdeztem tőle, amikor egy különlegesen gyönyörű kagylót hozott fel a mélyből. – Honnan tudod mindezt?

Eddig megértett mindent, amit angolul mondtam, most mégsem válaszolt. Leült mellém a derékig érő vízbe, és megtisztította a kagyló héját. Dörzsölgette, beáztatta, s amikor kész lett, a kezemért nyúlt, belehelyezte a kincset.

– I would like to be a biologist – felelte végül. – Biológusnak készülök. De nem az a kutatós fajta. Szeretnék utazni és világot látni. Elmenni innen.

Egy szórakozott mosollyal az arcán mondta mindezt, a szavai mégis keserűnek érződtek. Vajon miért akar bárki lelépni egy ilyen gyönyörű helyről? Jó, persze, én is szívesen jártam volna be a világot. De én Magyarországon éltem, egy hatalmas szárazföld közepén, nem a tenger mellett!

­– Don’t you like to be here? – kérdeztem. – Nem jó neked itt?

Ezúttal egy pimasz, féloldalas vigyorral nézett rám:

– For me, to be right here, now, is really good. – felelte. – Itt most nekem nagyon jó.

Elfordítottam a fejem, s újra a kezemben tartott szépséget kezdtem tanulmányozni. Nagy volt, akkora, mint a tenyerem, lapos, a felszíne pedig barázdált és érdes, ahogy az ujjaimmal hozzáértem. A színét a rózsaszín és a fehér közé tettem volna valahová, de nem emiatt láttam olyan különlegesnek. A kagylóhéj egészét befedte valamiféle anyag, amely csillogott. Bármikor megmozdítottam, itt-ott felragyogott, noha a nap nem sütött rá közvetlenül. Kíváncsi lettem volna, hogy éjszaka is fénylik-e.

– Do you like it? – hajolt Marco a vállamhoz, amennyire engedtem. Tehát nem nagyon. – Tetszik?

Egy parányit még távolabb húzódtam.

– Very much. Can I keep it? – válaszoltam. – Nagyon. Megtarthatom?

– It’s yours from the first time I saw it. – Mélyen a szemembe nézett. – A tiéd már az első pillanattól fogva, ahogy megláttam.

Kényszeredetten elmosolyodtam. Ah! Éreztem, amint az arcomat elönti a pír. Igyekeztem lehajtani a fejem, elrejteni az árulkodó pirosságot. Nem szokásom elpirulni, jobban mondva, nem emlékszem, hogy lett volna-e rá alkalom.

Mire a levegő lehűlt, már szedelőzködtünk. Nem volt elég az egy szál bikinim, ezért visszavettem a sortomat és a pólómat. Marco is felöltözött – persze csak azután, hogy megtalálta a pólóját félig lesüllyedve – elrejtve lebarnult bőrét. Ez a szín természetesen normális, ha valaki egész életében itt élt, és a nyarat is itt töltötte. Ráadásul a nyár jó része már elmúlt, s ő minden bizonnyal a nagy részét a napon töltötte. Már alig néhány hét volt a szünidő végéig, amikor is haza kell mennem és vissza az iskolába.

Már alkonyodott, mikor Marco visszavitt a Sv. Martinba, az öblünkbe, ahonnan „elrabolt” kora délután. A nap a felhőket festette lilára, a felhők pedig a tengert. Marco ezúttal nem a bójánál kötött ki az öbölben, hanem a parthoz kormányozta a csónakot, pedig lélekben már felkészültem az úszásra.

– Miért nem ott kötünk ki? – kérdeztem magyarul a bójára mutatva. Annak ellenére, hogy a szavakat nem érthette, a pillantásával követte a mozdulataimat, s láttam a felismerést csillogni a szemében.

Szélesen elmosolyodott, és megvonta a vállát.

Addig álltam a parton, amíg Marco a csónakkal együtt el nem tűnt a szemem elől, míg el nem veszett a látóhatár mögött.

***­

Mikor hazaértem két tüzet fújó sárkány fogadott – apa és anya. Felpattantak a kanapéról, kikapcsolták a TV-t, és nem engedtek messzire az ajtóból. A húgom Rozi mögöttük állt, pizsamában, arcán együttérző mosollyal.

Anya a mutatóujjával a levegőbe bökött, az arcom irányába.

– Valéria! Mégis mit képzelsz magadról, hogy se szó, se beszéd eltűnsz a délután közepén anélkül, hogy értesítenél minket? Hát nem tanultál tőlünk semmit? Mit mondtam a késésekről és az ellógásról? Tilos!

– Anyádnak igaza van! – szólt hozzá apa, mély és dühös hangon.

– Anya, Apa… én…

– Hol voltál? – üvöltött közbe anya, meg sem várva a magyarázatomat.

– Nem történt semmi, én csak…

– Válaszolj Anyád kérdésére, kislányom! – Apa Anya elsőszámú asszisztense volt minden összetűzésben.

– Épp azt próbálom! – fakadtam ki. – Csak lent voltam a parton, és…

– Zoltán, nézd! Vizes a haja, a ruhája, csapzott, mint egy veréb! Most nézd meg! – sopánkodott anyám.

A szüleim kiabálása mellett kuncogást hallottam. A húgom mindkét tenyerét az arcára szorította, így csak a szeme látszott ki, ahogy a két szélén összeráncolódott a nevetéstől. Összehúzott szemmel néztem rá, hogy jól lássa, mennyire nem segít az efféle viselkedéssel, de még csak meg sem próbálta elrejteni a reakcióját. Közben a szüleim még koránt sem végeztem a kioktatásommal.

– Valéria! Hol jártál? Én… Fogalmam sincs, mit csináltál, azt végképp nem tudom, hogy mit képzeltél – egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, mint aki alig tudja türtőztetni az indulatait –, amikor szó nélkül elmentél, de egy dologban biztos vagyok: ha még egyszer, az engedélyünk és a tudtunk nélkül elmászkálsz, akkor vége a nyaralásnak! Megértetted? Hazamegyünk és…

– Miért nem megyünk most rögtön haza? – kérdeztem indulatosan. – Ha már eldöntöttétek, úgy sem számít!

– Miket beszélsz? – hápogott anyám. – Megadom a lehetőséget, hogy még egyszer ne…

– Fejezzétek be! – kiáltott közbe Rozi, mindenki nagy meglepetésére. Arcáról nem tűnt el a hatalmas mosoly, de már nem is törődtem vele. Apa viszont annál inkább:

– Kislányom! – Bámult Rozira.

A húgom kilépett a szüleink mögül, megkerülte őket, majd megállt szemben velük, ezzel akadályt képezve köztem és anyáék között.

– Ria már nagylány! Úgy viselkedtek, mintha egy hétre tűnt volna el, nem pedig egy délutánra.­­ Nyugi!

– Rozi! Mit gondolsz… – háborodott fel anyám.

– Anya, kérlek!

Anyám oda sem figyelt a húgom próbálkozására. Fél kézzel arrébb tolta, a mutatóujjával felém intett. Megint.

– Még egyszer kérdezem, hol voltál?

Makacsul összeszorítottam az ajkaim. Nem feleltem.

– Nem tűröm az ilyesmit. Remélem megértetted a következményeket, mert ha nem… – fenyegetően hagyta a levegőben lebegni a mondat végét. Most arra gondolt vajon, hogy legszívesebben lakat alatt tartana, de igazából kíváncsi, hogy szembe merek-e szállni vele? A következményei közül melyik?

Ki nem állhattam, hogy ha dirigált nekem – és állandóan ezt tette. Én meg hagytam, mint most is. Kiskoromban még érthető volt ez a belém ivódott viselkedés – ne szólj vissza a szüleidnek –, de így a felnőtt kor határán igazán rávehettem volna magam. Miért nem sikerült még? Dühödten szemeztem a szülőanyámmal pár pillanatig, a fogaimat már szinte fájdalmasan szorítottam össze, ám nem szóltam egy szót sem. A pillantásom mindent elmondott, amit képtelen voltam szavakba önteni.

 

***

Mali Lošinj főterén sötétedés után kezdődött az élet, főleg nyáron, amikor turisták százai flangáltak egyik étteremből a másikba. A főtér a kikötő mellett volt, ahol szerényen kivilágított kiránduló hajók álltak, előttük a tulajdonosok táblákkal és videókkal igyekeztek a turistákat, de legfőképp a pénzüket kibűvölni a tárcáikból a következő hajóútra.

Ezen az estén a főtér középső részét kordonokkal kerítették el, és ideiglenes streetball pályát hoztak létre. A városból több korosztályú csapat is versenyzett, s már egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük. Az emberek mögött rögtön észrevettem egy csapat fiatal srácot, kosár szerelésben, ahol egy kis kört alkotva beszélgettek. Marco is közöttük állt. Nevetett. Hangosan és örömteljesen.

Rozi követhette a tekintetemet, mert szélesen elmosolyodott.

– Miért nem mész oda hozzájuk?

– Miről beszélsz? – kérdeztem élesen.

– Pff, majd kiesik a szemed. Tudom, hogy nem szoktál fiúzni, de most az egyszer kivételt tehetnél!

– Ne törődj ezzel – vágtam oda neki, holott ismertem annyira a húgomat, hogy tudjam, ennyivel nem elégszik meg.

– Tetszik neked az egyik? Szólítsd meg – javasolta. – Biztosan örülni fog egy ilyen csinos és… – itt elbizonytalanodott – kedves lánynak.

– Mire utalsz ezzel?

– Ugyan semmire! Csak varázsolj mosolyt az arcodra! Ezt néha, jobban mondva, szinte mindig elfelejted. Ez egy jó tanács.

– Kösz – feleltem szárazon.

– Igazán nincs mit, nővérkém – mosolygott ártatlanul.

Rozival megbeszéltük, hogy amíg ő karkötőket néz és vesz, addig én összeszedem magam, és köszönök a fiúknak. Azt nem árultam el neki, hogy engem egy bizonyos kosaras érdekel.

A srácokhoz kerülni nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Először is a meccs miatt kíváncsiskodó embertömeg állta az utamat, majd egy csapat tizenhárom évesnek kinéző lány. Hamar elvesztettem a türelmem, s mire a lányokhoz értem, már minden utamba kerülőt – azokat, akik nem vettek észre, és nem voltak hajlandóak elhúzni az útból – nemes egyszerűséggel arrébb toltam, esetleg löktem. Ez az emberek többségének nem tetszett.

Marcoék csapata ez alatt gyarapodott. Rajta kívül már legalább tízen álltak ott, Marco pedig nekem háttal helyezkedett el. Szememet a lapockájára szegezve, céltudatosan megindultam felé. A tervem az volt, hogy megkocogtatom a vállát, megszólítom, és beszélgetésbe elegyedünk. Semmi több, semmi komoly.

Már csak egy fél méter választott el tőle, amikor valaki elém lépett, én pedig az illető mellkasának ütköztem.

– Hoho – vigyorgott a fiú. Ő is játékhoz volt öltözve. A mezén egy hatos szám virított.

– Scusa – mondtam neki, habár nem én mentem őneki, hanem ő jött énelém.

Elléptem a srác mellől, akinek láthatólag egészen más tervei voltak. Bal kézfejével végigsimított a vállam és a könyököm közötti vonalon. Roppant intimnek és helytelennek éreztem az érintést. A srác morgott valamit horvátul, a szeme csillogott.

Felhúztam a szemöldököm, és a lehető legfennköltebb, leglenézőbb arckifejezést öltöttem magamra, amelyet elő tudtam varázsolni. A kezére néztem, amelyet a bőrömön tartott, majd vissza a szemébe. Ezt még párszor megismételtem.

– Ahh – morogta a srác, és elvette az ujjait. Győzelemittasan elmosolyodtam.

– Hvala – szóltam neki. Ezután még mérgesebben nézett rám.

Elfordítottam a tekintetem a fiúról, egy lépést tettem előre, így szinte Marco közvetlen háta mögött. Nagy levegőt vettem:

– Hello – mondtam, elég hangosan, hogy meghallja röhögés közben is.

A körből többen is felém fordultak, a Marco mellett álló fiú pedig hátra is fordult, szívélyes mosollyal az arcán.

– Ciao bellissima! – köszöntött mézes-mázos hangon. Mondanom sem kell, hogy nem viszonoztam a mosolyt.

A szemem sarkából láttam, ahogy a barátja üdvözlésére Marco is megfordult.

– I wasn’t talking to you – jelentettem ki az idegenre nézve.

– Oh – kapta a mellkasához a kezét. – Poor me!

Nem kommentáltam a Szegény én! hozzászólását. Marcora fordítottam a figyelmem. Reménykedtem benne, hogy nem zavarja, hogy megszólítottam. Sőt, reméltem, hogy értékelni fogja, mert egyedi esetnek lehetett a szemtanúja.

– Ciao bellissima – utánozta a barátját, huncut mosollyal az arcán.

Ez a megszólítás – az ő szájából – egészen más reakciót váltott ki belőlem.

– Ciao! – A szám széle felfelé görbült.

– Come away from these bastards – mondta vigyorogva. – Gyere el ezektől a gazfickóktól!

Egyik tenyerét a hátamra téve a padokhoz vezetett. Két pad volt egymásnak háttal, az egyik a kikötő felé nézett, a másik a főtérre. Én a főtérre nézőhöz mentem, de Marco megállított, és a másikra ültünk. Jó, nekem mindegy. Ha ő a vízen himbálózó hajókat akarja bámulni, és a kiáltozó tulajokat, legyen.

– I can’t tell you how happy I am, that you came to me, Ria – mondta, miközben leültünk. Hagytam magunk között helyet – akkorát, hogy egy kisgyerek könnyedén elfért volna. – El sem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy odajöttél hozzám, Ria.

Összehúztam a számat.

– Öhm… I’m happy, too? – dadogtam kicsit. – Én is örülök?

Felnevetett. Hátát a pad támlájának vetve két kézzel beletúrt sötét fürtjeibe. Miközben a tenyerét lehúzta az arcán, a sebhelyénél egy kissé tovább időzött. Úgy tűnt, ő észre sem vette, amit csinált.

– Are you going to watch the game? – kérdezte úgy, mintha nem is kérdés lenne, hanem kérés. – Ugye nézni fogod a játékot?

– Is it important? – Lehet, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb válasz. – Fontos?

– The game? Yes, it’s kind of important. For me to know that you are watching me? It’s way more important – válaszolta komolyan. – A meccs? Igen, elég fontos. Az pedig, hogy tudjam, hogy nézel? Még annál is inkább.

Görcsbe rándult a gyomrom. Lehet nemet mondani egy ilyen kérésre? Ezek után biztos voltam benne, hogy végignézem, mégsem válaszoltam neki egyértelműen.

– Why is this game so significant? – Láttam, ahogy a feleletem hallatán parányit elsötétül az arckifejezése. – Mitől olyan jelentős ez a meccs?

Összefűzte a mellkasán a karját.

– If my team win this, we’d be able to attend to the Croatian championship. And if we are good enough to beat every other team there, we can go to abroad to the national championship. – Azonnal megértettem. Marco mindenáron utazni akart, és most itt volt rá a lehetőség, hogy külföldre menjen. – Ha a csapatom megnyeri ezt, részt vehetünk a horvát bajnokságban. És ha elég jók vagyunk ahhoz, hogy minden más csapatot megverjünk, akkor megyünk a nemzetközi bajnokságra.

Felhúztam a térdemet a padra, szembefordultam Marcoval.

– So, this is a huge opportunity – állapítottam meg bénán. – Tehát, ez egy hatalmas lehetőség.

– It is – bólintott többször is.

Ekkor megfújták a sípot. Hangos volt és éles, olyan figyelemfelkeltés, ami senkit nem kímélt. Marco arca felragyogott.

– It’s starting! – állt fel a padról. – Kezdődik!

Halványan viszonoztam a mosolyát, aztán Marco mintha észbe kapott volna. Lassan felém nyújtotta a karját, tenyérrel felfelé. Pár pillanatnyi hezitálás után odacsúsztattam a kezemet, mire még boldogabbnak tűnt. Amint lábra állított, kihúztam a kezem meleg ujjai közül, majd a háborgó emberekkel nem törődve az első sorba vitt. Azt az utasítást kaptam tőle, hogy ne mozduljak el, amíg tart a meccs. Aztán a pályára szaladt, s már kezdődött is a küzdelem a labdáért. Magamban megjegyeztem, milyen jól áll magas termetén a felszerelése. Marco volt a hármas számú játékos, és a csapatában játszott a hatos számú játékos is.

Az első szünetben Marco visszakocogott hozzám, és megkérdezte, unatkozom-e. Erre a fejemet ráztam. Aztán a második szünetben is odajött, a kordon másik oldalán megállt. A kezében egy félig teli vizes palackot láttam.

– Do you know what I was thinking? – Meghúzta a palackot. Az ádámcsutkája jól láthatóan fel-le mozgott, miközben ivott. – Tudod, mire gondoltam?

– No.

– Think about a big family. For example, there are three kids – all boys. How cool is that to have a little streetball team on your own? – Úgy mondta, mint aki tényleg nem tud ennél királyabbat elképzelni. – Gondolj egy nagy családra. Olyanra, például, ahol három gyerek van – és mind fiú. Milyen király, hogy van egy saját, kicsi streetball csapatod?

– It’s cool – bólogattam. Halványan elmosolyodtam.

Marco is bólintott, majd fülig érő szájjal közelebb hajolt hozzám.

– Then think about, how cool that would be if we had six children? – Pár pillanatig eltartott, amíg felfogtam a szavai értelmét. – Akkor gondolj arra, milyen remek lenne, ha hat gyerekünk lenne?

– We… – hápogtam tátott szájjal, abszolút, teljesen ledöbbenve. – Nekünk…

Ekkor megszólalt a folytatást jelző sípszó. Marco úgy vigyorgott, mint a tejbetök, miközben visszakocogott a pályára.

A meccs győzelemmel zárult – szerencsére Marcoék részéről. Közben Rozi is visszaérkezett a vásárlókörútjáról, ahonnan két bőrkarkötőt és egy bokaláncot sikerült beszereznie az utcai árusoktól.

Az én fejemben azonban minduntalan Marco szavai visszhangzottak. Nem tudtam, hogy most csak megszívatni akart, vagy komolyan gondolta? Nem, nem gondolhatta komolyan. Habár… nem. Azonban ilyesmit még viccből is mondani… bárkinek, nem hogy egy külföldi ismeretlen lánynak! Még, hogy hat gyerek…

Marco elköszönt a csapattársaitól – összepacsiztak és öklöztek –, majd hozzánk sétált. Rozi kitörő lelkesedéssel gratulált a fiúnak, habár akkor találkoztak először. Ez a húgomat cseppet sem gátolta. Miközben Marco Rozi dicséreteit hallgatta, rám pillantott a húgom válla felett. A szeme csillogott, huncutul mosolygott.

Egy pillanatra behunytam a szemem, a számat összepréseltem, nehogy valami meggondolatlanságot mondjak. Jól kifogtam ezt a srácot.

***

Reggel fél nyolckor már melegen sütött a nap, és a főtér fehér kövezete vakítóan verte vissza a sugarakat. A hatalmas kőépítésű, kék ablakos épület felé vettem az irányt, amely, amióta ide jártunk, halpiacként funkcionált. Hajnalban a halászhajók kipakolták az éjszaka fogott árut, a nénik pedig tűkön ülve várták a percet, hogy árulni kezdhessék a friss portékát.

A bejárat előtt észrevehetően megváltozott a levegő, s abban a pillanatban, amint beléptem a nagy belmagasságú épületbe, megcsapott a töményen terjengő halszag. A nedves padlón csúszkált a papucsom talpa.

– Bog, Valéria! – szólt hozzám egy mostanra nagyon ismerőssé vált hang, s egy pillanattal ezután a hang tulajdonosa is megjelent. Marco vigyorogva közelített.

Megjegyeztem magamban, hogy rögtön utánam lépett be az ajtón, odakint viszont a színét sem láttam. Véletlen volna? Nem tudtam a választ, ezért az egyik halas pulthoz mentem. Egy öreg bácsi ült az asztal mögött, sötétbarna bőrrel és fehér bajusszal. A tekintete követte minden mozdulatomat, ahogy a portékáját szemrevételeztem.

Egy széles ládában lévő, frissen fogott, egymás hegyére-hátára hányt, nedves haltömegre mutattam.

– Quanto costa? – Az öregek többsége jobban tudott olaszul, mint horvátul, mert ezek a szigetek régen Olaszországhoz tartoztak, ezért reménykedtem benne, hogy megérti a Mennyibe kerül? kérdésemet.

A bácsi ugyan válaszolt, de nem számomra felismerhető nyelven. Tulajdonképpen abban is kételkedtem, hogy ilyen nyelv létezik, mint ahogyan ő beszélt. Egyszerre hadart és fel-le vitte a hangsúlyt, ráadásul időnként közbe köhögött.

– Quanto costa? – ismételtem meg a kérdést hangosabban, jobban artikulálva. Két ujjamat összedörzsöltem, a pénz nemzetközi kézjelét használva.

A bácsi úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

– He’s heard what you said – szólt közbe Marco, mellém lépve. – Hallotta, amit mondtál.

– Then why isn’t  he responding? – értetlenkedtem. – Akkor miért nem válaszol?

– Because, he did not understand it. He cannot speak italian.  – Megvonta a vállát. – Mert nem értette. Nem beszél olaszul.

Hangosan szívtam be a levegőt az orromon át. A szerencsétlenségem nem ismert határokat: kifogtam azt az egy öreget, aki csak horvátul beszélt, azon a nyelven, amelyen viszont én nem beszéltem. Illetve, a Mennyit? horvátul is tudtam.

– Koliko?

– Sedamdeset kuna – felelte az öreg, s már kezdte is zacskóba pakolni. – Hetven kuna.

– Várjon – szóltam rá, mire megállt és kérdőn nézett rám. – Molim te… bez… crijeva

Marco mellettem köhögéshez hasonlító hangokat hallatott. Felhúztam a fél szemöldököm, és „kedvesen” ránéztem. Elvette az öklét a felfelé görbülő szája elől, megköszörülte a torkát.

– What are you trying to ask? – kérdezte, visszanyerve az önuralmát. – Mit is próbálsz kérdezni?

A legutolsó dolog, amelyre vágytam, hogy segítséget kérjek tőle. Túlontúl elbízta magát tőle.

– I tried to ask him to give me the fish without its scales and guts, please – feleltem. – Arra próbáltam megkérni, hogy a halat a pikkelyei nélkül adja, és a legyen szíves, belezze ki nekem.

Marco bolondul elvigyorodott, és mielőtt még egy szót is szólnom kellett volna, beszélgetésbe elegyedett az öregemberrel.

Öt percen belül egy kiló halat kaptam a kezembe, pikkely nélkül, kibelezve, dupla nejlonzacskóban. A halakat, amennyire lehet, hűtve tartották, így a zacskón keresztül is hamar megéreztem a hideget. Nagyon jól esett ez a délelőtti melegben.

– Hvala – mondtam Marconak, majd intettem neki búcsúzásképpen. Hirtelen nem éreztem helyénvalónak semmilyen fizikai érintkezést.

– Don’t go! There is still so much to see! – Elkapta a karomat, visszahúzott az ajtóból. – Ne menj még! Még annyi minden látnivaló van!

– My parents… – kezdtem, de azon nyomban meg is álltam a beszédben. A szüleim hazavártak ugyan, időhöz voltam kötve és biztosan rengeteg teendőt találtak nekem. Emellett csak a halakra kellett vigyáznom és arra, nehogy összeaszalódjanak a napon.

– An hour, not more – mondta Marco. – Egy óra csak az egész.

Megráztam a fejem, de egyre lassult a mozdulatom. Marco azzal a féloldalas mosolyával nézett rám. Nem szabadott vele mennem, de… Miért ne? Mit csinálok itt egyáltalán? Ismeretségünk kezdetleges, a szüleim számítanak rám, két hét múlva elhúzok innen, és egy újabb évig úgysem jövök vissza.

Hosszú percekig álldogáltam ott, magammal vívódva, mikor Marko eldöntötte helyettem a kérdést. Megragadta a kezem és kivezetett a halpiacról. A mögötte lévő utcácskába irányított, egy kis üzletbe, amely a sarkon állt. Fölötte horvátul a szalon megnevezése, amit nem értettem, de volt egy sanda gyanúm, hogy egy varrodáról volt szó, mert az írás mellett egy mosolygó cérnagombolyag volt felrajzolva és egy mosolygó tű. Miért akart engem odavinni? Egy varrodába? Ha átszúr egy tűvel és piercinget rak belém, sikítok! Megmozgattam a kézfejem a szorításában, amelyen erre sem nem enyhített.

Marco kérdezés nélkül bemasírozott a helyiségbe. Az első dolog, ami a szemembe ötlött az egy bácsi volt piros pöttyös alsónadrágjában. Mi a… Elkaptam róla a tekintetem. Igyekeztem valamiféle udvarias viselkedésre törekedni – ez esetben figyelmen kívül hagyni az alsóneműjét –, ám a férfi nem zavartatta magát.

– Ciao Marco! – köszönt az úr kedvesen.

A plafonon lévő repedéseket kezdtem vizslatni. A szemem sarkából láttam, hogy az öregúr rám nézett, és kérdezett valamit az anyanyelvén. Marco horvátul válaszolt, a felelete pedig vigyorgásra késztette az alulöltözött férfit. A rikító színű alsónadrágon kívül csupán egy drapp inget és szandált viselt.

Egy pillanattal később egy függönnyel elválasztott másik helyiségből, a bácsihoz hasonlóan öreg néni lépett ki, kezében egy barna farmer nadrággal. Amint meglátta Marcót, örömteljesen felkiáltott, kitárta a karjait, és jól megszorongatta a fiút. Marco viszonozta az ölelést, aztán felém fordult. Horvátul beszélt, említette a nevemet, és hogy turista vagyok. A hölgy mosolyra húzta a száját, de egy tapodtat sem mozdult a fiú mellől. Sejtettem, hogy a néni Marco nagymamája, olyan gyengéden fogta két tenyere közé a fiú arcát. Kedvem támadt lefényképezni öreg, ráncos ujjait Marco fiatalosan sima bőrén. Szinte láttam magam előtt a képet.

A néni megtapogatta Marco homlokát, szemöldökét, a halántékát. Végigsimított a sebhelyén is, miközben magában motyogott. Horvátul beszélt és halkan, mégis valami olyasmit véltem kihallani, hogy „szerencsétlen anyád”. Marco megfeszült a megjegyzés hallatán. Láttam, amint az állkapcsa izmai kidomborodtak egy pillanatra.

A néni is rájöhetett, hogy valami rosszat mondott, mert újra felém fordult, beszélt, és a kezemben lévő halas nejlonra bökött.

– She asks if you would prefer to leave here the fish while you’re with me – fordított Marco, kérdés nélkül. – Azt kérdezi, szeretnéd-e itt hagyni a halat, amíg velem vagy.

– Ne, hvala – válaszoltam az asszonynak. Ő megadóan bólintott, majd figyelmét ismét a fiúra összpontosította. Beszélgettek, még az alsónadrágos férfi is közbeszólt, sőt, a nadrágját is visszakapta.

Ácsorogtam ott egy ideig, míg ők hárman társalogtak. Szerencsétlennek éreztem magam, amiért a horvát nagy része halandzsának hangzott a fülemnek, pedig már kiskorom óta rendszeresen jöttem ebbe az országba. Marcot ugyan nem zavarta a dolog. Beszélt hozzám, amikor kedve tartotta. Ötletem sem volt, miért ragaszkodott ennyire hozzám.

Nekem haza kellett mennem, döntöttem el végül. Nem lehettem egy idegennel, és azt sem szerettem volna, ha a szüleimnél tényleg elszakad a cérna. A beszélgetés folytatódott, így két lépéssel az ajtón kívül voltam, és köszönés nélkül, udvariatlanul elsiettem.

Marco úgy jött utánam, mint egy engedelmes kiskutya. Miért? Ah! Miközben átvágtam a főtéren, a nap már perzselően sütött. Izzadtam, mint a ló, de szándékosan a legnaposabb részeken sétáltam, abban a reményben, hogy Marco meggondolja magát, és elmegy. Szegény halacskákat nem tartottam valami jól.

Képtelen lettem volna megmondani, mi zavart benne pontosan. Eleve furcsának találtam, hogy mindig mindenhol egymásba botlottunk, jobban mondva én belé, mintha állandóan a közelben tartózkodott volna. Honnan tudta, hol talál meg a csónakázásunk reggelén? Nem mondtam el senkinek. És ma a halpiacon? Ez az egyetlen, ami akár véletlen is lehetett, mert hiszen, mint kiderült annak a hölgynek üzlete a közelben volt. Mégis… sosem kérdezett rólam semmit, én sem róla. Még a húgom is érdeklődőbb volt vele szemben, mint én. Gyakorlatilag idegenek voltunk egymásnak. Akkor meg miért állok még itt? Erősebben szorítottam a mellkasomhoz a felmelegedett nejlonzacskót, amelyben a halak voltak.

Hátranéztem a vállam fölött, hogy Marco továbbra is mögöttem kullogott-e. Egy perccel később hallottam, ahogy egyik kávéház pincérjével beszélgetett, nagyon, nagyon hangosan. A pincér ugyanakkora hangerővel válaszolt.

Körülnéztem. Sehol senki és semmi, ami megállíthatott volna. Marco kellőképpen le volt foglalva, és csak pár méterre volt tőlem a házak közé vezető egyik kis utca. Egy pillanatra megtorpantam. Magamban két lehetőség között vacilláltam. Egy: hagyom magam becserkészni, egy – valljuk be – sebhelyes, ragaszkodó srác által, a furcsa észrevételeimet félre tenni, és élvezni, amit lehet. Kettő: befejezni ezt a játszadozást, és tiszta vizet önteni a pohárba. Hogyan?

Itt az idő, döntöttem el. Véget kell ennek vetni.

Megfordultam, tettem pár lépést és befordultam a sarkon. A szívem gyorsan dübörgött a mellkasomban, zihálva vettem a levegőt. Észrevétlen maradtam. Elrohantam a sikátorok felé, kezemben zörgött a zacskó, az adrenalin száguldott az ereimben. Fogalmam sem volt, miért tölt el ekkora izgalommal, hogy elszöktem Marco elől. De tetszett.

Egyszer jobb, egyszer bal fordulatot vettem, miközben utcácskákban futottam, öreg bácsikat és néniket kerültem ki, mikor ütemes lábdobogás ütötte meg a fülem. Hátralestem. Marco futott felém, de amennyire meg tudtam ítélni, nem volt dühös. Végül is a nevemet sem ordibálta. Minden lépéssel csökkentette a köztünk lévő távolságot, mert lássuk be, közülünk ő volt a gyorsabb futó.

Nem érdekel, mondtam magamnak. Csak arra figyeltem, hogy minél gyorsabban fussak, és minél követhetetlenebb módon. Reméltem, hogy sikerül. Vagy mégsem? A halas nejlont leengedtem a lábam mellé, súlyos teherként lelassított. Ki gondolta volna, hogy a kibelezett tengeri halak ilyen nehezek?

Futás közben véletlenül a nejlonom nekicsapódott egy horvát macska fejének. Szegény. És egy cserepes virágnak, ami azon nyomban kettétört, a fekete föld pedig mögöttem az útra szóródott. Ennyit a követhetetlenségről.

Felszaladtam a templomhoz vezető lépcsősoron, ám félúton letértem egy szűk sikátorba. Marco még mindig a nyomomban járt. Szép lassan behozta a lemaradását, s nem tágított.

A sikátor egyre szűkebbé vált. Oldalra fordulva voltam kénytelen haladni. A mögöttem lévő betonfal szúrta a hátamat, mindaddig, amíg újra kiszélesedett az út. Csak akkor eszméltem rá, hogy nagy bajban vagyok. Zsákutcába futottam. Omladozó, régi házakkal határolt elavult kis téren találtam magam. Erősen reménykedtem benne, hogy Marco tovább futott felfelé a templomhoz, és még véletlenül sem jött rá, én merre fordultam.

– Ria.

Megpördültem a tengelyem körül. Marco farkas vigyorral az arcán közeledett felém, mint egy vad, aki a prédájára készül ugrani. A mellkasomhoz szorítottam a nejlonzacskót. Orromat megcsapta a halak jellegzetes szaga, miközben Marco lépésről-lépésre csökkentette a köztünk lévő távolságot.

Mélyen szemembe nézett. Hátráltam, míg falba nem ütköztem.

– Ria? – mondta újra, enyhe kérdő hangsúllyal a nevem végén.

– Marco – bólintottam felé. Körülnéztem az elavult belső udvarban. Az egyetlen kijárat az volt, amelyen bejöttem – amelyet Marco eltakart a szemem elől.

Megállt, közvetlenül előttem, így bepréselve engem a fal és a teste közé. Két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Fogalmam sem volt mit tervez velem. Egyedül a zacskónyi hal állt akadályként a testem és az ő teste között. Bárcsak lett volna merszem leengedni! Akkor átölelhettem volna. Éreztem a leheletét az arcomon. A szívem veszettül dobogott, hangosan.

Felnéztem Marco kék szemeibe, aztán… Mély levegőt vettem, majd óvatosan felemeltem a kezem, és az arcára fektettem a tenyeremet, közvetlenül a sebhelyére. Kíváncsi voltam a tapintására – a vágást érdesnek éreztem, a bőrét puhának.  Ugyan megrebbent a szempillája, de engedte. Végtelenül lázadónak éreztem magam abban a pillanatban, amiért az ujjaim ott volt ahol. Nem érinthettem volna meg, nem erre tanítottak. Haza kellett volna mennem.

– Te lány – mondta nekem horvátul, amelyet gond nélkül megértettem.

A pillantásunk találkozott. Ekkor felhangzottak a harangok a közeli templomból. Ez kissé visszarántott a jelenbe, elhúztam a kezem az arcáról. Már dél volna? Ez kissé hihetetlennek tűnt. Nem figyeltem az idő múlását, azonban a harangjáték arra emlékeztetett, hogy pontosan két hetem maradt még a nyárból.

Mély levegőt vettem, és visszaraktam az ujjaim az arcára. Egye fene, gondoltam magamban.