Kocsis Noémi: A dajka

I. Jeanne

Esküszöm Escargot[1], nálad nagyobb lustát nem hordott még hátán a föld! Igazán nem is tudom, miért nem hagytalak odahaza. Elhozlak magammal az erdőbe, ahol együtt hempereghetnénk a jó szagú fűben, téphetnénk kakukkfüvet, köthetnénk varádicskoszorút, egymás mellett fekve bámulhatnánk az égen a bárányfelhőket, amik ma délelőtt leginkább csirkéket, meg tornyokat formáznak. Erre te csak ülsz egy helyben, mint akit oda szögeztek és egy közönséges bogarat nézel órák óta, megbabonázva. Mondd meg, mi olyan érdekes azon a nyomorult bogáron? Van hat lába neki, két csápja, méregzöld páncélja, csak mászik némán, ügyet sem vet ránk. Mindjárt eltűnik abban a kis lyukban, te meg jól hoppon maradsz. Utána persze csalódottan rám nézel és rázendítesz: ó, gazdaasszonykám, milyen ostoba is voltam, miért nem hallgattam a jó szóra, hogy is hagyhattalak magadra egy szerencsétlen féregért! Pedig figyelmeztettél gazdaasszonykám, hogy legfeljebb bekapni lehet, lenyelni nem, mert keserű, mint a fene. És te még ajándékot is hoztál nekem, tejbe áztatott lepénydarabot, amit úgy szeretek!

Igen, itt van a lepény a kötőm sarkában, bár kicsit száraz már. Pedig reggel jól megszívta magát tejjel, éreztem az illatát akkor is, mikor a rét felé indultunk.

Charlotte remekül kitalálta az ebédünket, igazán.

Akkor kicsit szelídebbre váltanám a hangomat, és azt mondanám: na jól van Escargot, tudom én, a szíved mélyén nem vagy hálátlan, de a tejbe áztatott lepényt csakis akkor kapod meg, ha a fejecskéddel szépen ide dörgölőzöl, ide, a nyakamhoz. Szép szelíden végig kell simítanod a hátaddal itt, nyakamtól a vállamig, hátadat púposítva, aztán bebújnod hátul a karom alatt, hogy a legkedvesebb dorombolásoddal bírj jobb belátásra. Ekkor, de csakis ekkor nézek majd rád enyhültebben és veszem elő a tarisznyából a lepénydarabot.

Ha nem tetszem, eridj hát, fogd meg magadnak a bogarat! Cecile lesz a legjobb barátom helyetted, ha így folytatod. Most ugyan össze vagyunk veszve, de egy szőrgolyhónak semmi köze hozzá, miért.

Te nagy hős, te. Megsértődtél, látom a bajuszodon.

Ha már koszorút nem kötünk Escargot, beszélgess velem legalább! Olyan sokat tudnék ma neked mesélni! Cecillel ugyebár kerüljük egymást. Haragszom, amiért nem árulja el, hogy kibe szerelmes. Mikor kérdezem, csak elpirul a csacsi, nagyon zavarban van, vörös, mint a dinnyebél, aztán kisvártatva nyelvet ölt és elszalad. Én bezzeg megmondtam neki, mikor két esztendeje szerelmes voltam a Merminod pék kisebbik fiába, a Francoisba. Az ám, Escargot, te nem ismerhetted Francoist. Mit is mondhatnék róla? Nem konyított semmit az apja mesterségéhez, hiába volt jó kiállású fiú. Két búzás zsákot is elcipelt volna egyszerre. Így aztán tavaly aratás előtt beadta az apja egy nagygazdához az állatok mellé, és elkerült mitőlünk. Úgy hallottam, szép erdők vannak arrafelé és sok levendulamező. Kár, hogy négy napig kellene gyalogolnom, hogy meglátogassam Francoist.

Hogy szeretem a levendulát! És mennyiféle nő a mi vidékünkön! Apró kék virágú, amely olyan illatos, hogy egyetlen szál elég a ládába, s még vízkeresztkor is érezni a ruhán. Ott a halvány, rózsaszínes virágú, aztán az ezüstös levelű, a tömött, mélylila-kék bugás, meg azok a ritkább, fehér virágúak, ami igencsak megdolgoztat, ha rá akarsz akadni. Azt hiszem, ebből a fehérből kötnék Francoisnak egy bokrétát, s ő az ingébe rejtené. A szíve mellé. És ha összeszurkodnák, megkérném, mutassa meg a nyomát. Talán meg is mutatná…

Egy szirmocska, két szirmocska, rád koppintok, kis orrocska.

Mennyit bánkódtam Escargot akkoriban!

Francoisnak széles mellkasa van és napszítta, barna bőre, a nyaka meg mindig kint az ingből, amit nem húz össze a madzagjával. No, először bizony nagyon hiányzott a Francois. Jókor bújtál ki anyád hasából Escargot, hogy törleszkedj puha bundácskáddal, megnevettess hegyes fülecskéddel. Az egyetlen vigaszom vagy, te buta szőrpamacs! Jut eszembe, Francoisnak is ilyen kócos üstöke van, szalmaszálak meg ágdarabok ragadtak bele. Elképzeltem, ahogy abban a sűrű szamárfészekbe gázolok az ujjaimmal, mint ahogy most a te bundádban.

Cecile szerint lehet, hogy ötnapi járóföld is megvan a tanya, ahol Francois béreskedik. Gondolod, megjárnám négy nap helyett három alatt is? Ismersz, jó gyalogló vagyok, megyek én annyit egész nap, mintha nem is két lábam lenne, hanem legalább négy. Mint a kecskék, vagy az őzek. Rétről fel és megint le, igencsak megszoktam, mikor Charlotte-val róttuk az erdőket, füvek után kutatva. Milyen jól elcaplatnánk egymás mellett, édes Escargot-om. Te elöl rakosgatnád puha talpacskáidat, én meg mennék a nyomodban, völgyön és réten át, levendulaszagú mezőkön keresztül, míg csak oda nem érnénk Francois gazdájának tanyájához. Engem biztos megismerne, de téged sosem látott ugyebár. Nicsak, két kis kölyökmacska, mondaná fülig érő szájjal. Vagy inkább elnémulna és csak bámulna, mint marha az újkapura. Elvégre tavalytól majdnem két hüvelyket nőttem már, a hajam is hosszabb. Akkor ilyen volt, ekkora, csak a vállam alattig, most meg leér majdnem a derekamra. Milyen kár, hogy színre nem olyan, mint a gesztenyefa termése! Hogy irigylem a Cecile-t hullámos fürtjeiért! Ahogy cikázik rajtuk a napsugár! Az enyém meg, mint az ajtónk elé támasztott cirokseprű, amit már az egerek is megrágtak. Nézd, tessék – nézd csak meg!

Ha ma délután elindulnánk Francoisék tanyájára, éppen vasárnapra állíthatnánk be, misére. Csak az a baj, hogy aztán itthon Charlotte leharapná a fejünket. Pörölne egész nap. Hogy így, meg úgy, meg hogy halálra izgultam magamat miattad, te komisz, komisz lány, ne is lássalak! És három napig még ide a mezőre sem engedne minket.

Á, engem nem is vesz észre senki. A Cecile, az tetszik a fiúknak. Magasabb is nálam valamivel, és karcsúbb, s mennyire szeretném, ha olyan szép kis lábfejem lehetne, mint neki! A környékbeli kölykök körbeveszik, ha kart karba öltve sétálunk a faluban.

Na, igazán, Bourdichon kisasszony, mondja már meg, van-e udvarlója?

Lehetnék-e én az udvarlója?

Nagyon szemtelenek tudnak ám lenni a fiúk, de Cecile persze nem veszi komolyan őket. Tréfásan eléjük áll, keze a csípőjén. Hány éves vagy, te csipisz? Így kérdezi, hogy csipisz. Én kilenc kisasszony, de magának van a legszebb szeme a faluban! Várjon meg, öt év múlva feleségül veszem!

No, az kéne csak, dohogja Cecile. No de mondjuk is ki: nem akárkinek nyújtja majd a kezét az egy szem Bourdichon-lány! Mert nekik szép házuk van. Az apja nemesi származék, még az udvarhoz is bejáratos. A Ceciléknek van marhájuk, disznaik, meg aztán az a sok csirke, kacsa, a dúcban galambok, a ház körül legel vagy tíz kecskéjük.  A Cecile meg nem szereti a kecsketejet. Fitos az orra, azt felhúzza, mint egy mérges kiskutya és morog, hogy ezt a büdöset ő meg nem issza. Reggeli után, ha nem esik az eső, kiszökik a szakácsnéjuk mellett a hátsó ajtón, pedig az korántsem könnyű dolog, mert a szakácsnénak akkora fara van, mint egy kemence, s rohan hozzám a szilkéjével. Amit nem löttyintget ki útközben a kecsketejből, azt megihatom. Nem is büdös, én szeretem. Sziklakővel van a te gyomrod kibélelve, édes kis éhenkórász Jeanne-om. Ezt mondja nekem.

Cecile-nek én vagyok a legjobb barátnője. Ez titok, úgyhogy senkinek se mesélj róla, Jeanne, rendben? Legfőképpen az anyámnak ne. Megígérem persze. Cecile anyja nem tudja, hogy mi régről barátnők vagyunk már. Ha mégis együtt lát minket, ujját felemelve fenyegeti Cecile-t az emeleti ablakból. Még jó, hogy messzebb van a házuk, mi pedig ilyenkor szaladunk, ahogy a lábunk bírja, kacagva. A szoknyasuhogástól nem hallani Cecile anyját, de a mutatóujja szavajárását már jól ismerem. Jó dagadt ujj az. Jössz el rögtön attól a senkiházitól, ezt mondja az ujj, aztán Cecile anyja csípőre teszi a kezét és haragosan toppant. Nem várjuk meg, míg ablakot nyit, gyorsan befutunk a házuk oldalához, ahol hatalmas orgonabokrok nőnek. Belsejükben ott a sok remek kuckó, úgyhogy oda bújunk be Cecillel sutyorogni.

Őt egyáltalán nem érdekli a társadalmi különbség, honnan való vagyok. A mi családunk sem volt mindig éhenkórász, majd erről is mesélek neked, Escargot.

Elébb a fontosak. Múltkor Cecile elárulta, hogy apja tárgyalásokat folytat – ez valami nagyon komoly dolog lehet- bizonyos Jean-Pilet úrral, akinek nem messzire van egy hajszálra ugyanilyen majorsága, mint az övék. Gondolhatod, miről tárgyalgatnak annyira, vigyorog a barátném: egér legyek, ha nem a férjhez menetelemet rendezgeti papácska! Én persze nem mehettem be a szobába, pedig majd elepedtem, hogy csak egy pillantást is vethessek arra az úrra. Ráadásul kitárták a nagy ablakot és kisétáltak a teraszra, csak hogy engem bosszantsanak. Mire ez a nagy titokzatoskodás? Kisétáltak, ahogy ilyenkor nevezik, friss levegőt szippantani, ami helyett persze vacak pipáikat tömködik krákogva, úgyhogy egy kukkot sem értettem az egész társalgásukból. A ruhámat összefogva akkor nagy ügyesen felmásztam a hatalmas fánkra a ház sarkánál, és onnan jól kilestem, kifélét-mifélét szemeltek ki nekem. Ó, Jeanne, ennél kellemesebb arcot még sosem láttál! Büszke sasorra van és göndörödő, sötét haja, jaj, a termete meg egyenesen királyi! Smaragdzöld kabátját a meleg ellenére nem vetette le. Gondolhatod, milyen finom modorú és kellemdús úriember lehet!

– Hát belé vagy szerelmes, Cecile? –kérdeztem én.

– Belé hát! Ki másba?

– De ilyen gyorsan? És honnan tudod, hogy tényleg szerelmes vagy?

Erre meg csak nevetett.

– Ugyan, de buta vagy, hát mindig eszedbe jut az illető. Mamannak persze nem mondtam. Szerelemből házasodni szerinte – így mondta, lebiggyesztett szájjal – javíthatatlanul romantikus és hiábavaló dolog! Csak az alsóbb néposztályok engedheti meg maguknak, édes lányom – mi semmiképpen!

Fura dolog ez, Escargot, nem gondolod? Cecile-nek egyáltalán nincs kifogása a férjhez menés ellen, pedig még csak tizenhárom éves, alig valamivel idősebb nálam. Azt mondja, az olyan jómódú kisasszonyoknak, mint amilyen ő (s itt bájosan pukedlizik egyet) kötelezettségeik vannak a szüleikkel, a családjukkal és egyáltalán, az egész királysággal szemben. Bár még eljegyzést sem tartottak, Cecile-nek máris kész terve van a jövőjét illetően. Szerintem a legnagyobb részt a kikocsikázásoknak, késő délelőttig tartó lustálkodásoknak és a kis Jean-Pilet csemeték feletti anyáskodásnak szánja.

A gyerekeink fele fiú lesz, a fele lány. Mondja ő.

Az hogy lehetséges, csodálkozom, a Villardéknál tíz gyerek van, mind fiú, a Pommieréknál meg öt, azok meg lányok mind egy szálig. Hát hogyan lehet azt megcsinálni, hogy két egyenlő részben legyenek a fiúk és lányok?

Cecile kajánul mosolyog. Látni lehet, a következő percben majd jól kinevet megint.

Jeanne, tudod-e, hogy lesz a gyerek?

Én bizony tudom, mert itt minden gyereket a káposztaágyásban találnak meg, de azt még sosem mondta senki, oda hogy kerülnek szegénykék. Biztosan nem is szeretik a káposztát. Én ki nem állom, pedig nem is vagyok már kisbaba. Ha én a Jóistennek lennék, rögtön a bölcsőjükbe fektetném a kicsinyeket, hogy anyjuknak-apjuknak ne kelljen a káposztafejek között kutatniuk, pláne esőben ne. Ha meg tél van, ugyan hol találnak a szülők káposztát? És mit lehet tenni, ha rossz a termés abban az évben? Ha a hernyók széthordják az egészet, mint esztendővel előtte? Igen rosszul találta ki mindezt a jóisten, már megbocsásson érte odafent a magasságos mennyekben.

Akkor Cecile egészen közel hajol a fülemhez és megsúgja a nagy titkot. Úgy látszik, a káposztának semmi köze az egészhez! Viszont nagyon furcsát mond a férfiakról! Én azt nem is tudom elhinni, hogy a gyereket csak úgy kihugyozza magából egy férfi, a nő pedig nem szól ez ellen egy szót se, csak tűri. És minek kell ehhez csókolózni, ami nem is lehet olyan jó érzés? Egyik-másik férfinak akkora bajsza van! Csoda, hogy nem birizgálja, meg szúrja belülről az arcukat. Cecile erre persze csak a vállát vonogatta. Aztán meg kérdezte, hogy volt-e már nálam paradicsomfőzés? Hát nyáron szokott lenni, mikor majd érik. Erre Cecile félre nyelt a röhögéstől. Az ilyen korú lányoknak már hószámjuk van – és magára mutatott. Hogy ő már nagylány. De én sem hagytam ám magam! Én is nagylány vagyok, ha kihúzom magam, alig maradok el Cecile mellett. Erre megmagyarázta, majd csak akkor leszel nagylány igazából, ha meglesz az első paradicsomfőzésed. Lehet, hogy nyáron, lehet, hogy télen, de biztosan észre fogod venni. De miről? Cecile nem akart tovább beszélni erről, majd jusson eszembe, amit most mondott, jelentette ki.

Néha olyan undok ez a Cecile. Leült egy rózsabokor alá és bimbókat kezdett tűzögetni a hajába, én meg ott maradtam a rengeteg kérdéssel a fejemben. Honnan veszek télen paradicsomot? És hogy jön az egészhez a gyerekcsinálás? És ha ilyen a nagylányság, én köszönöm, nem is kérek belőle! Csupa titok és kétség, amikhez nem férek hozzá.  Hirtelen úgy éreztem, mint aki egyedül van az egész világon. Szerettem volna hazaszaladni hozzád, Escargot, és bebújni a meleg nyakacskádba, hogy ujjaimmal a bundádat szántsam.

A kismacskák egészen biztosan nem a káposztában lesznek. Az útszéli, kivájt szemű, sovány macskák ott kölykeznek le az árokparton. Nem a legjobb hely, a szekerek, meg a kihajtott marhák miatt. Vannak napok, mikor több a széttaposott, alvadt, barna macskatetem az úton, mint a béka. Erről inkább nem is beszélek neked, még a végén rókáznál.

Cecillel mi gyerekkorunk óta sülve-főve vagyunk, pedig ők gazdagok, mi meg szegények. És amilyen akaratos, hiába tiltja tőlem az anyja, az egy szem lánya szeszélyeinek bizony ő sem képes ellenállni. A végén úgyis mi győzünk, igaz-e, Escargot?

– Apám Párizsban volt a héten – Cecile-lel is nagyon szeretek beszélgetni. Kalimpál a harisnyás lábával közben. – Sok mindent mesélt ám!

Ilyenkor majd elepedek, csak hogy mielőbb belekezdjen.

– Igazán Cecile! Elmondod, mit?

– Na, jól van. Először is a tavaszi hirtelen melegek miatt nagyon erősek a szagok az utcán. Bűz van egész Párizsban, azt mondja papa. Viszont a szalonokban finom pacsulit érezni, gondold csak el, írisz, gyöngyvirág, nárcisz, aztán rózsa… Nálunk még alig kezdett levelet hozni! És az előkelő hölgyek kicsiny illatozó zacskókat varratnak a ruhájuk hónaljába! A leheletük sem olyan büdös, mint a falusiaké. Papát meg is kínálták az udvarnál olyan piperkőcpasztillával, talán pézsma lehet benne? Nekem csak megszagolnom volt szabad, szopogatni nem. És mindenkinek pomádés a haja. Állítólag a legjobban a király kedveli, hogy az udvarhölgyek szobáját is beillatosították. És vannak azok a gyönyörűséges kádak – nem ám fürdődézsák! –. amikbe langyosított tejet meg rózsavizet öntenek a kecses porcelán kancsókból Ó, Jeanne, milyen lágy és bársonyos lehet az igazán előkelő hölgyek bőre! Aztán ott a sok finomkelme-árus, a rőfösök, gombosok, a divatárus a tengernyi színes pertlivel, pántlikával, függőkkel, zsebkendővel! Elvetődhetne mifelénk is egy ilyen vándorkereskedő!

– Én úgysem tudnék venni a cicomájából… – Néha elszomorodom az elérhetetlen dolgoktól. De Cecile máris mesél tovább.

– Aztán a frizurák! Szerencsére papa remek megfigyelő, Maman is rendre tőle szerzi be az értesüléseit. Megint divat a lokni, de csak fodrász tudja megcsinálni, viszont Maman a tükör előtt megmutatta nekem. Valahogy így kell, hogy felcsavarod kétoldalt, aztán meg a többi csigát megfésülöd…de két rakoncátlan fürtöt meghagysz lelógva…vagy nem…

– Az én hajamból bizony nehéz lenne. Növesztenem kéne előbb.

Cecile nem zavartatja magát.

– Van ám egész sor furcsaság még! Mindenki füstölög. A hölgyek meg tubákolnak, még mise alatt is! Aztán köhécselnek a csipkés zsebkendőikbe, csak az aranyhímzéseik egész vagyont érhetnek! Ha meg szellentenek, és ne nevess, mert bizony szellentenek, ráfogják a magukkal cipelt kis ölebükre! Az meg olykor a bögyükre piszkít, de nem bánják, hanem csókolgatják a kis vakarcsokat.

Képzelheted Escargot, egy rakás neveletlen kutya! Kikaparnád a szemüket, igaz-e? Gyorsan tovább faggatózom.

– És hozott valamit a papád?

– Ó, felsorolni is nehéz lenne! Egy új kalapot strucctollakkal, mogyorószínben, aztán szalagot, meg korall fülönfüggőt, és csemegéket is, csokoládét. Már kétszer ittam, csuda finom, de sokat nekem nem szabad, mert Maman szerint hízékony vagyok, mint ő. Mintha dupla hordót kötöttek volna a derekára, nem gondolod? Nem hiszem, hogy én valaha is akkora tudnék lenni… És Mamannak velencei üveg pohárkészletet hozott a papa, meg egy könyvet, képzeld az a címe, hogy A durrantás művészete. Hű, állítólag nagyon tréfás…

Cecile megígérte, hogy egyszer felpróbálhatom a mogyorószínű tollas kalapot és talán megszagolhatom a csokoládét is. Kis aranyozott tégelyben van, az anyja szekrényébe zárva, de Cecile minden gond nélkül ki tudja csenni.