Kocsis Noémi: A dajka – 2.

1. részlet

Senkiházi, annak tart a Cecile anyja. Mert mi viskóban lakunk, nekik meg szép házuk van mellettünk, ugye említettem már, kedves kis Escargot-om? Ilyenkor mindig Charlotte nagyanyámra gondolok: nem volt ez így mindig, mondja elsötétülő arccal. Gyerekkorában egy hófehér mosdótálat kapott, a sarokban állt a szobájában. Most is megvan, csak hát nem fehérlik azon már semmi, úgy megette az idő, meg a rozsda.  A szobája ott volt, ahol most a Cecile-ék kaszálója kezdődik, nem messze a mi viskónktól.

Nagyon, nagyon szeretném megkóstolni a csokoládét, Escargot!

Charlotte mindig mondja, ne egyem magam a múlt miatt, főképp azért a múltért ne, amiről nem is tehetek. Igaz lehet, bár elég keveset tudok még a múltról, Charlotte csak akkor mesél, ha jobb napja van, ha viszont elkapja a mélabú, nagyokat hallgat. Nem mesél nekem sem anyámról, sem apámról, akiket sohasem ismertem.

Unalmas most az erdő, Escargot, nem úgy találod? Elmehetnénk inkább megnézni magunkat a patak vizében. Te majd legfeljebb vízipoloskákat kapkodsz a víz tetejéről, remek mulatság lesz! Én azonban kíváncsi vagyok, még mindig barna-e a szemem, hátha van olyan szép az enyém is, mint a Cecile-é. Az övé kék, akár a nyári égbolt. És a fiúk szerint apró aranypöttyök tarkázzák…

Én nagyon szeretlek téged, édes Jeanne-om, ölel meg Cecile. Nem törődik az anyja haragjával, hogy nem a szomszéd gazdák leánygyerekeivel barátkozik az egyetlen lánya, hanem velem, a füves bábaasszony unokájával, egy közönséges boszorkányivadékkal! A mi viskónk közel van a Bourdichon-házhoz, majdhogy nem közös a kerítésük, így nehezen tilthatnának el minket egymástól.

Említettem már Escargot, hogy valamikor állt itt még egy ház? Legalábbis nagyanyám szerint. Az ő családja élt benne, míg bele nem ütött a mennykő és leégett még az istálló is. Képzelheted Escargot, oda lett a gazda minden marhája, disznója, apró lábasjószága, de még az élete is. Ő volt a dédapám. Nem is maradt meg a tűzből mása, csak a kisebbik gyereke, meg a cselédlány, aki a kisebbik gyerekkel éppen libákat ment számolni a rétre. Állítólag a cselédlány éppen viselős volt – dédanyám jó mérges lehetett, mert állítólag dédapám járt tilosban a lánynál. No, ez a kisebbik gyerek, akiről már beszéltem az előbb, igen kíváncsi természetű volt. Nyughatatlan, így mondják errefelé. Vidáman ugrándozott a lány mellett, aki a féltestvérét hordta. Szegény ismeretlen cselédlány, talán alig valamivel volt idősebb nálam. Az azévi kolerajárvány magával vitte, magzatával együtt. Jaj, micsoda történet, borsózik a hátam. Maradt a legkisebb gyerek, egymagában a világra. Ő lett az én nagyanyám.

A nagy ház mellett élt a nagy tűz után, a viskóban. Addig szénapajtának használták, jó száraz volt és erős, nagy szerencse is, hogy a szél másfelé fújt azon a baljóslatú napon, így tudunk mi most a viskóban lakni.  Legjobban szeretném, ha nekünk is lenne libánk, akár csak egy is. Tollaival megtömhetnénk a zsákot a szalma helyett, mert most csupa szúrás, seb a hátam, meg a derekam. Ha Charlotte nem szegényedik el a tűz miatt, ma nekünk is lenne libatollas derékaljunk.

– Hát nem elég neked, hogy én megmaradtam? – ölelget meg tréfásan, ha a szemére vetem. Erre mit feleljek?

Escargot bogara elszalad. Sok még a dolgunk, úgyhogy veszem a kosaramat, hogy körbekutassam a mezőt, meg a közeli erdőszéleket. Gyászos képpel somfordál utánam.

Amióta elmúltam tizenkettő, egyre többször jut eszembe, milyenek lehettek a szüleim?

Apámat széles vállú, magas embernek képzelem, dús, kusza fürtökkel, mint a Francoisé. Ügyes kezű és éles eszű, megjavítja a kerítést, megfoltozza akár a lyukas agyagkorsót is, mindenhez van érzéke. Mindig csinál valamit, képtelen dologtalanul egy helyben ülni a ház előtt. Nagyon szereti anyámat. Munka közben néha odalép hozzá, s a derekát átölelve hatalmas cuppanós csókot nyom az arcára, a nyakára. Anyámat szép bőrű, szép szemű nőnek gondolom, akinek kellemesek a vonásai, még ha nem is a falu legirigyeltebbje. A kezén meglátszik a mezei és a ház körüli munka, mégis mindig simogat, olyankor nem érezni keze érdességét. Inkább édes kéz az, ahogy el-elidőzik az arcomon. Kese színű, rakoncátlan hajamat biztosan apámtól örököltem, álmodozó szememet és – ahogy Cecile mondja – titkokat rejtő arcvonásaimat meg anyámtól. Csakis így lehetett. A gondolataimban mindig boldogok vagyunk, s folyton nevetünk. Esténként meggyújtjuk a birkafaggyú gyertyát, amely büdös is, füstös is, s hogy lássunk valamit, egymáshoz közel összebújunk körülötte. Anyám ölébe vesz, rám teríti szoknyája szélét. Apám a mezőről jön, színpompás madarakról mesél, amelyek rendre a kapa nyelére ültek és gyönyörűséges dalukkal vidították őt a nehéz munkában. A tűzhelyen megpirítja nekem a kenyeret, amit a napszámért kapott. De nem is lenne az apám, ha nem hozott volna hozzá két marék faszedret, amiből őket is kínálom, a többit pedig magamba tömöm. Feketére festi a fogunkat, anyám apámon nevet, apám rajtam, én anyámon. Egy ágyunk van, nekem középre ágyaznak. A fejem fölött az egyszerű párnán összeérintik kezüket.

Álmodozás az élet megrontója – így nagyanyám. De ha nem álmodoznék, hogyan találkozhatnék másképp a szüleimmel? Behunyom a szememet a fűben fekve és látom őket, kézen fogva mennek az erdei úton, a felhőket nézegetik, néha lopva megcsókolják egymást és mosolyognak. Charlotte ilyenkor a gyógyfüveiről szőtt hosszú magyarázatokkal ránt vissza a földre. Figyelsz te egyáltalán, Jeanne?

Órákig csak magyaráz nekem, hogy már majd leesik a fejem a helyéről. Kezdi azzal, hogy a nadálytő valóságos csodanövény. Fekélyre jó, az undorító, nedvedző fekélyekre, amikből már a csont is kilátszik, kikukucskál a külvilágra, körülötte, mint száradt só, olyan a bőr. Még csak az kéne, hogy megmutassa – el is ájulnék. Ne bámulj Jeanne, hanem figyelj! Dehogy ájulnál el, erős lány vagy te. Ezeket most kell megtanulnod, mert ez van itt, körülöttünk. Ez az élet. Soroljam? A parasztok lábszárát gyakorta szétcsapja a kocsirúd, a kapa. Vagy farkascsapdába lépnek. Merthogy cipőjük nincs, de ha lenne is, a farkascsapda ellen nem jó az sem, mert az egyből leszaggatja a cipőt, a bőrrel, inakkal, csonttal együtt. Charlotte sok ilyet látott, úgyhogy mindig viszünk nadálytő levelet is. Friss lenne a legjobb, de télre már csak a szárítottból marad, főzetnek. Ha az is kevés van, néha alig elég borogatásnak.  Charlotte mindig azt mondja, a fekélyes lábú emberek tekintete a könnyfátyolon át is meleg. Ha magával visz, magam is látom, ahogy a növény nedvei lassan szivárogva behatolnak a sebbe, a húsig. Ilyenkor csendben ülök, figyelem, ahogy kötést készít, körbetekeri a sovány lábszárakon, bokákon. Hátulról előre vezeti a vászoncsíkot, a végét kétfele hasítja, s megbogozza. Így, mondja kedvesen, s nyugtató kezét az ember karjára teszi.

Úgy száll ki a lélek az emberből, hogy nagyanyám tenyere melegíti röptében.

Vagy ott van a ligetszépe. De sokszor hántottam már le szárának vékony, szakadós külső rétegét, hogy görcsös köhögés elleni forrázatot csináljunk belőle! Charlotte folyton mondja, hogy mifelénk mintha köhögne mindenki. Köhögnek a parasztgyerekek a kofákkal csúfolódtukban, ahogy szaladnak mellettük, útban a piac felé, egy-egy gyümölcsdarabot, kenyérvéget remélve. A kofák is, míg a hátsó kertben kora reggel szedett, még eső verte, poros zöldségeiket rendezgetik, mind elébb és elébb helyet szorítva a szebbnek, a harmatosabbnak. Rekedten harákol a vásárbiztos, míg mocskos tenyerébe szorítja a helypénzt és veszekedik az almát csóró béreslegényekkel. A béreslegények, akik megszáradt sárral kevert kapadohányt tömködnek pipájukba és lopva seggen veregetik az asszonyaikat kísérő cselédeket. Köhécselnek a cselédek, akik a káposztával, apró krumplival és halott szemű kacsákkal nehéz kosarat viszik úrnőjük után a piacról. És köhögnek maguk az úrnők is, akik nem igen bírják a kocsik mögött maradó, parasztgyerekek szaladó lábától felvert, fojtogató porfelhőt. Hogy kinek kéne elsőként ligetszépetea? Ezt onnan lehet tudni, ki akarja kiköpni a tüdejét a köhögéstől még akkor is, mikor már rég elült a por, elhalt a kocsizaj.

Csudára szeretem a piacot!

Ó, mi mindent vennék! Ha majd szezonja lesz, oissel-i barackot legelőbb, aztán mandulát, meg azokat a hatalmas, zamatos almákat, amikbe ha beleharapsz, kétfelől csurog a lé az öledbe. Ezért megszidnak, mert foltos marad a ruha, és hidegben nem lehet kimosni, különben meghűlhetek. Na, attól nagyon kell óvakodni! A folt előtt tartom a karomat, hátha észre sem veszi. Jeanne, gyere már, úgy állsz ott, mint egy faszent, tán a földbe gyökereztél? Nagyanyám messze elöl jár, a kosárra mutogat: egyedül fogom cipelni, dohog fejcsóválva.

Ezer és egy illat van a piacon. Fénylő, barnára sült kacsát hoznak a parasztasszonyok Rouenből, alig lehet oda férni a sok lurkótól, akik nyakukat nyújtogatva kapdossák a csöppenő zsírt, aztán kezüket a gatyájuk szárába kenik. Charlotte újra és újra elmondja, ezeket a kacsákat nem vágják, hanem puszta kézzel fojtják meg a gazdaasszonyok, hogy vérük szétáramoljon a húsban, még ízletesebbé téve azt. Ínyencfalat ám az ilyen! Vér van mindenütt: a disznófejárus sikálatlan, durva deszkáiról csöpög le frissen, az elpotyogtatott belsőségdarabokon marakodó kutyák pofájáról csurran kétfelé barnásan, ahogy egymást kergetik végig a piacon, dühödt acsarkodással. A sülő vérnek is fura szaga van, de szeretem. Hát még, ha hagymával dobják a sercegő zsírba! Hegyes, tömpe, vagy hatalmas, furunkulusos orrok – mind ott szuszognak, hogy minél többet beszívhassanak a pompás egyvelegből.

Most a gyümölcsárusok a legvígabbak: böjtidőben vagyunk, Virágvasárnap után. A gazdák ilyenkor megszórják a földjeiket sóval, hogy oda ne találjanak a boszorkányok. De a húsvét még odébb van. Ilyenkor sok fogy az árujukból, mert a módosabbaknak legfeljebb almát meg epret szabad vacsorázniuk. Az asszonyságok persze a cselédjeikkel jönnek, köztük vannak a tavaszi nagymosásra az úri házakhoz szegődött lányok, akik dolguk végeztével odébb állnak, ezért az arcukat sem érdemes megjegyezni. Nincs rajtuk szép, mert eldurvultak és lármásak, káromkodnak, egymást csipdesik – megszokták, hogy nagy hangon tárgyaljanak a pataknál, kútnál, ahová a mosnivalót viszik, vagy vízért mennek.

– Mi másfélék vagyunk, ugye, Charlotte? –kérdem a piacon nagyanyámat.

– Már miért lennénk másfélék? Mire gondolsz?

– Mert mosni magunk mosunk minden évszakban. Epret azt én még nem ettem, vacsorára meg kétfélét szokunk: krumplit ecetben, vagy pasztinákot, amihez a patakpartról szedünk egy kis csalánt. Szerintem azt nem is szeretik a boszorkányok, mert megcsípi a valagukat.

Charlotte erre úgy nevet, mint egy süldőlány.

Nagy kosarakban vittük ki a növényeket. Csomókba kötözve varádics, ligetszépe, kamilla. Itt vannak aztán a menták, nő vagy hatféle is a környéken, nem tudom megállni, hogy néha meg ne simítsam valamelyik levelét, aztán hosszan szagolgatom. A nyakamba, hónaljamba is kenek egy keveset. A vevő elég kevés máma. Előbb csak kerülgetnek minket, aztán egyik is, másik is megszagolja a csomókat. Mennyiért adja a kamillát? Mondom. Elnyúlik a kövér képük, akár a szekérnyom. Finnyáskodva visszalökik, mert nincs ma pénz. Jaj, pedig nagyon kéne, mert lázas a két nagyobbik gyerek. Ezektől Charlotte tojást kér, vagy lisztet, vagy néhány karórépát. És mennyiért adja a rozmaringot? Ó, azért legyen elég pár szem krumpli is, mondják vigyorogva.

Öklendeztető íze van a macskamenta forrázatának, de a lázat leviszi reggelre. Leginkább gyerekekkel kell megitatnunk, akik alig valamivel fiatalabbak nálam, s meghűltek az árokparton, vagy a faluszéli pocsolyákban ugrálva. Egész nap ki vannak csapva, míg anyjuk-apjuk a mezőn dolgozik. Ezek a kölykök délután éhségükben már az árokból a gyomokat rágják, s felhólyagosodott szájjal mennek haza, ha csak csalánt találtak. Vagy lopnak. A házuk előtt, a napmelegtől elbóbiskoló öregasszonyokhoz osonnak, s kiszedik a kenyérdarabkát, ami a vénségek fogatlan szájából rágáskor a kötényük ráncába esett. Holott olyan kicsiny morzsák ezek, amiket a hangyák hordanak el a házfalak mentén. A kis csavargók ebből élnek nap-nap után. Többet enni csak reggel kapnak, mielőtt a felnőttek elmennek napszámba. S mire azok hazajönnek késő este, a lurkók már olyan fáradtak, nincs is erejük enni. De nem is jut annyi ennivaló számukra, mint 6-7 éves bátyjuknak, aki maga is napszámos már, annak kell az erő. Néha elnézem egyik-másik, út szélén kódorgó kis kölyköt, de mindegyik sovány, inas, barna. A gazt tépi a kapások után, aztán a tehén után néz, merre bitangolt el a mezőről, aztán szalad vissza az apjához, mert cipelni kell a termést, amit szúrós, gacsos kosarakba tesznek az asszonyok. Mélyen bevág a bőrbe az ilyen kas ága-boga. Mire hazaér a családfő, a legapróbbak ott alszanak sorban a ház előtt, a küszöbre fekve, netán a szemközti árokban hortyogják a csillagokat. Alig vánszorgó anyjuk, apjuk sötétségben hunyorogva, tapogatózva szedi össze őket. Olyanok a szülők, mint a szélben bólogató fűzfák. A szutykosokat meg addigra beesi a harmat, megmássza megannyi bogár, tetű. Nem ritka a velőtrázó sikítás, ha kóbor kutya szaglássza fel őket álmukból. Azoktól én is félek. Éhesek, vigyázni kell velük. Kóborlás közben úgy elvadulnak, hogy farkasként támadnak, bizony. Bár a béresgyerekek éhenkórászak, csontosak, alig van mit harapni rajtuk, ezen a környéken az utóbbi években mégis vagy hatot-nyolcat is széttéptek a kóborló ebek, s hiába hívták hozzájuk nagyanyámat lóhalálában. Az ömlő vér ellen nincs gyógyfű.

Így, mondja ilyenkor gyengéden Charlotte és ráteszi tenyerét a kicsi homlokára.

Így kincsem, így.

Messze mégy most. Nincs ott éhség, nincs fázás, csupasz láb sebe-vére, megtöretett csont.

Ott találkozol nagyanyáddal, meg a kishúgoddal, aki tavaly született, emlékszel-e? Szép kisbaba volt, angyalarcú, neked pedig vigyáznod kell rá. 

Ne félj, anyádra majd én ügyelek.

Ne aggódj, megvigasztalom.

Megsimítom a homlokodat.

Aludj, te kedves, most aludj, csss, csss.

Ilyen helyre, halott gyerekhez én nem megyek. Charlotte nem is visz el mindig magával. Ha éjszaka jön a hívás, nem kelt fel, csak gyorsan magára veti barna köpönyegét, s már kapaszkodik is fel a kocsira. A zörgésre ébredek, de már csak az utat látom porozni mögöttük. Egyedül vagyok és félek. Belebújok az ágyon hagyott kendőjébe. Cserébe, hogy nélkülem ment el, hazajötte után hajlandó mesélni kicsit. És Charlotte papíros bábaasszonyként annyi érdekeset tud, alig győzök betelni vele. Hogy hogyan felejtette otthon a nagy sietségben a durva sót, úgyhogy a körmével kellett – mutatja – felhasítania a magzatburkot. Hogyan biztatta toló mozdulatokra a szülő asszonyt és közben ki-kiszaladva csitította a ház előtt várakozó férjet, aki minden percben be akart rohanni, nincs-e halálán a felesége. Hogyan bújt ki végül az újszülött, egy kislány, akinek érkeztén az asszony olyan keserves sírásra fakadt, mintha nem az imént adott volna életet egy teremtménynek, hanem helyette legalábbis az ördög érkezett volna meg a házba. Hogyan vigasztalta Charlotte, bizonygatva, hogy egy leány legalább annyira hasznos segítség a háztartásban, mint egy fiú, hiszen elláthatja anyja helyett a majdan született kisebb testvéreit. Hogyan győzködte az asszony zokogva, hogy nem, ő inkább elemészti magát, minthogy még egy éhes szájat kelljen etetnie a ház körül. Ráadásul megint lány került a családba!

Meleg van ma a piacon. Hát ilyen az idei tavasz! Hajnalban majd elfagy a lábunk szára még a házban is, délben meg már vetjük le magunkról az ujjast, a kendőt, felkötjük a szoknya alját, s kalimpálunk a füvekkel megrakott durva deszkalap alatt a lábunkkal. Olyan fehér a bokánk még, mintha ragadós hóban mostuk volna meg.

A nap egyre feljebb hág a piac népe felett és Charlotte nagyanyám újra és újra elmeséli, merre járt az éjjel. Kinek melyik gyógyírt vitte, hol született kisborjú, hol kisgyerek. Melyik maradt életben? Charlotte hunyorít rám egyet: válaszol majd, csak kiszolgálja a következő vásárlót. A vásárló nem akar vásárolni, látom én jól. Bár ha tizenkettő vagyok is csak, látni azt, ki akar mindössze némi figyelmet kicsikarni a vajákos asszonytól. Talán beteg van a házban, vagy gyermekáldás várható? Ilyenkor ki lehet puhatolni, mennyiért jönne el kötést készíteni, vagy ellátni a gyermekágyast. Pedig nagyanyám nem nagyravágyó. Néha hazajön és mutatja a tenyerét, mit kapott. Tegnapelőtt egy levelekbe bugyolált negyed szalonnát, de tegnap nem kapott egyebet, csak egy kézcsókot. Rongyos, iszonyúan büdös öreg ragadta meg a csuklójánál fogva, áldja meg a jóisten az asszonyságot, hajlongott hálálkodva.

Hagyja el, jóember, majd megfizeti nekem az isten a másvilágon. Igaz, én őtőle se kérnék egy petákot sem.

Charlotte a szoknyája zsebét rázogatja, nagyon vékonyan csendülnek abban még a füvekért kapott pénzek. Nehéz előre kiókumlálni, milyen is lesz az aznapi piac. Néha odaperdül a szomszéd deszka tulajdonosa: szegény világ járja, nem igaz, Patou asszony, mondja részvevően, de bizony az járja, Gilbertin asszony. Nem akarnak tojni a tyúkjaim, most micsinájjak? Kukoricát ad nekik, vagy krumplihéjat? Hogy láttak volna azok kukoricát, Patou asszony, mikor nekünk magunknak sem jut? Persze, hogy krumplihéjat kapnak, abból is alig, mert a szépjét Gilbertin asszony felfőzi levesnek egy marék csalánnal. Ezek a drága tyúkok sosem látják meg Gilbertinék repedt tányérjainak alját, hiszen nem a húsukért vannak, hanem hogy tojást adjanak a jobb módú szomszédság asztalára. Úgy látszik, idejekorán értesültek is erről, azért kodálnak olyan megelégedéssel a kocsiút közepén. Minket ugyan meg nem kopasztasz forró vízben, édes asszonykánk!

Ha kiérdemesülnek, mint kotlók, sorsuk felett egy napon mégis csak pálcát tör a vastagderekú Gilbertinné, azon morfondírozva, pecsenyének adja-e fel őket, vagy becsináltnak? Monsieur Gilbertin gyomra ugyanis eléggé kényes. Így nevelték, mit lehet tenni már.

Szalonna és zsíros sajtok szagát érzem, meg a sokféle tavalyi almáét, amiket az árusasszonyok piacnap előtt csomagoltak ki a papírból. Épek, illatosak, száraikon még ott a piros viasz. Nagyokat nyelek. Némelyik már szamócát is kínál, vegye meg kedves, vegye meg ángyomasszony, szebb ez, mint volt a szoptatós dajkája mellbimbója, kiabál az ismeretlenek után, mintha legalábbis komaságban lennének.

Van már gyenge karotta, aztán a lilás articsókák, zöldspárgák is ott kelletik magukat a kosarakból kandikálva. Akinek erre sem telik, szárazborsót, babot vesz, vagy póréra, galambbegysalátára, porcsinra, varjúhájra alkuszik. Pitypangot tessék, olcsó a pitypang, a feketekömény, a komlósarj! Van szép tavaszi kankalinom, a Szent Péter kulcsa! Csak le kell forrázni, s ki ezt issza, nem köhög!

A baromfis kofasoron most valami lárma támad, elnyomja a vékony kiáltozásomat. A rögtön felvert porból ítélve ribillió lehet, egy rongyos ingű béresgyereket csépel kegyetlenül a piacfelügyelő, miután elkapta a kacsaárusoknál, hogy lopott. Lopott az bizony, még ott a zsír a szája szélén. Előbb csak tenyérrel üti, aztán facipője orrával rugdossa, s szidja, mint az öreg ördögöt. A kacsaárus cseppet sem törődik a gyerekkel, elégedetten szemléli a perzekúciót, nem először történik meg ugyanis a sajnálatos eset, ő meg nem a lábujjából szopja az áruját ugyebár. Erre a piacfelügyelő nyakon ragadja a fiút, hiszen a visszaesőnek szigorúbb büntetés jár, s elcipeli magával hátra, az egymásra hányt, nagy halom deszkapultokhoz, méltó igazságot szolgáltatni. A piac népe csak erre vár, egy szemvillanás alatt odacsődül, egyike biztatja a késsel hadakozó végrehajtót, csak vágja le a fülét nyugodtan a pokolravaló sihedernek, mások kiabálnak, engedje el, elcsapja a gazdája, ha sebesülten megy vissza, ki fogja eltartani a kisebb testvéreit? A piacfelügyelőt nem hatja meg a kegyelemmel áthatott nóta, kétarasznyi késével már bele is vágott a gyerek cimpájába, úgyhogy hörgés, visítás tölti be a gyülevészek karéját. De a béresgyerekben nagyobb az életösztön, vergődik, rúgkapál, egyszerre csak kitépi magát a felügyelő szorító térdeiből, kitör a nagyszoknyás kofák sűrűjéből és inaszakadtából menekül. Utána kapnak, hiába. Csak egy féltenyérnyi vérfolt marad mögötte a porban. A felügyelő késéről lehúzza a maradék vért egy deszka oldalán, nagyon káromkodik, legközelebb nem kegyelmez ennek a semmirekellőnek, bizonygatja nagy hangon. Szép komótosan elrakja a kést, had lássa mindenki, mennyire nem tréfál. A kofaközönség visszaözönlik árujához, s egyetértőnek bólogat: hova jutna a világ, ha nem lenne igazságszolgáltatás? Elvégre nekik is meg kell élniük valamiből! Ha másból nem, hát magából az igazságból!

Rosszul vagy, Jeanne? Nagyanyám aggódó arccal leültet, legyezget, hirtelen a számba dug egy levelet, rágjam. Felismerem az orbáncfű kesernyéjét, de megadóan őrlöm a levélkét, hogy ne okádjak.

Késő délutánra vége a piacnak. Nagyanyám fanyarul szól rám, rakjam csak vissza a kosárba, ami megmaradt. Próbálom szellősen rakni, amennyire tudom. Nem volt kegyes hozzánk a magasságos mennybéli, csakhogy ezt nem szabad mondanom Charlotte előtt, aki némán mormolva keresztet rajzol a mellére, köszönetként a létrejött kevés üzletért.

Cecile folyton arról faggat, honnan tudok én olyan sokat a füvekről. Mert szeretem őket! Sok kedvencem van, de leginkább a margit kedves virágát nézegetném. Elhagyom az árokpartot, megyek tovább a mező felé, ott már látom kicsi, magányos, fehér fejeit. Lehajlok, ujjaim között megmorzsolok egyet a világoszöld, aromás levelekből. A szoknyám zsebébe rakom, jó lesz a ruhák közé, szagosítónak. Charlotte megdicsér majd biztosan. Szereti, ha kikérdezhet. Rám néz óriási sötétszürke szemeivel, szerintem már ott van a nyelved hegyén, mondja, gondolkozz csak egy kicsit! Nagyon nehéz neve van, jó sokára jut eszembe, taca, tana, tacat, tanacetum parthenium. Charlotte tapsol. Érzem, hogy lángvörös az arcom.

– Miért kell minden vacak gyom nevét megtanulnom?

– Jaj, Jeanne, ezt már ezerszer megbeszéltük. Ha egyszer iskolába kerülsz…

– Én sosem fogok iskolába járni. Tizenkét évesen még olvasni se tudok! És így nem is fogok tudni sose!

– Dehogynem. Csak ne morcoskodj.

Mindig összekülönbözünk, ha ide kerül ki a szó. Az iskola messze van és fizetni kell érte, Charlotte-nak pedig nincs pénze. A héten alig adott el valamit, jókora halom gyógynövény szárad odakint, meg a fészerben. Tavasszal szinte csak a tavalyi kamillát, meg a kakukkfüvet veszik a faluban, meghűlésre teát főznek belőle, főzetével a torkukat öblögetik. Hiába sok a kehes, ha alig pár a garas, mondja lemondóan Charlotte. Az iskola pedig egyre csak távolodik.

– Még várom De Marien-nét, azt mondta, átküldi a lányát kerti rutáért, meg vérfűért.

– Ó, abból bőven van, csak győzze elvinni!

– Ha még fizetne is… Ide hallgass Jeanne, megtanítlak én magam olvasni téged, egyet se félj!

Ezt hallva olyan kerekre nyílnak a szemeim, mintha legalábbis egy pár cipőt kaptam volna.