Kocsik András: Sávok és csillagok között – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/savok-es-csillagok-kozott” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Végre megérkeztek a gyerekek egy várva várt reggelen. Jöttek a nagy amerikai kocsik jól megrakva a gyerekek cuccával, amiből annyit hoztak, mintha életfogytiglani munkatáborba vitték volna őket. Jó fej szülők, némelyiken látszik a zsíros bankszámla, de a környékbeli, kockás inges kisteherautós is ide hozta  a csemetéit ugyanúgy. A tábor két hónapig tart, és nagyjából négyezer dollárba kerül, de csak azok fizetnek ennyit, akiknek van is rá pénzük; a többiek jöhetnek kevesebbért, mert alapítvány is segíti őket, így itt találkozik a milliárdos New York-i fehér gyerek a harlemi gengszter-gyerekkel, a vermonti erdei, vidéki lurkóval, de jöttek Hawaiiról is, sőt Alexander Szolzsenyicin (aki ott lakott valahol a környéken) egyik unokája is ott volt.

Jött olyan nagypapa az unokájával, aki maga is ide járt gyerekként, később visszajött felügyelőként dolgozni, majd küldte a saját ivadékait is. Ez egy nagy, jópofa család, akiknek fontos, hogy a gyerekeik jó helyen töltsék a nyári vakációt. Van persze, aki nem sok kedvvel érkezik, de akik már voltak, és most újra itt lehetnek, teljesen úgy viselkednek, mintha most jöttek volna vissza a haverok a vakációból, és éppen találkoznak a suliban. Minden tábori rutint ismernek, jobban, mint én. Az egyes tevékenységek kezdetét a Catamount tisztáson felfüggesztett vonatabroncs kalapáccsal való ütése jelezte, amit a napos fő ceremóniamester vert meg . Reggel hatkor farmtevékenység: négy ütés, hat óra negyvenötkor három ütés, ébresztő; fél nyolckor két ütés: tizenöt perc kajáig, vagyis indulás az ebédlőhöz – egy gong: reggeli.

Mivel este naplemente után lefeküdtünk – mert áram nem volt, csak egy petróleumlámpa –, szombaton nagy tüzet csináltunk, és mindenki előadhatott bármilyen mutatványt. Ez volt a szombat esti show. Hétközben a ceremóniamesternél (MC) fel lehetett iratkozni bármilyen szórakoztató számmal: vicc, zsonglőr, zenés, vicces jelenetek a túrákon történt eseményekből, bármi. Ezek éjszakába nyúló, jó mókák voltak. Volt egy olyan szokás, hogy ha valaki valakivel jót tett, vagy a barátja volt, a műsorok végén adhatott neki egy gyöngy nyakláncot, és elmondhatta mindenki előtt, hogy miért tartja olyan jó fejnek a másikat. Ez néha nagyon megható jeleneteket produkált, néha pedig jókat nevettünk És itt az emberek, gyerekek jelentkeztek is viccekkel, trükkökkel, zsonglőrmutatvánnyal, dallal vagy bármilyen vicces jelenettel. Ez volt a „tévé”. Nagyon jól szórakoztunk mindig.

Eljátszottam Drakulát erdélyi létemre, Lugosi Béla akcentusával, nagy sikerrel. Annyira, hogy rajtam is maradt a név végig. Megtanultam baltázni, tüzet rakni, görcsöket kötni, azután tanítottam is egy hónapig. Legalább elsajátítottam egy csomó érdekes és hasznos dolgot. Általában muris volt a gyerekeket oktatni, de egy idő után kezd egy kicsit monotonná válni, hisz mindig ugyanazt mondod, csak az arc változik. A kölykök sokszor elég vicces dolgokat mondtak vagy csináltak. Élvezetes volt nézni, ahogy izgultak egy-egy tűzrakási vizsga sikeres kimenetele felett. Nemsokára felkértek, hogy Daniel Price-szal vezessünk egy ötnapos kirándulást az Appalachian Trailen. Daniel járt egy afrikai országban és Indonéziában, nagyon jó fej fickó volt, pompás humorérzékkel megáldott, nyugodt, kiegyensúlyozott srác. Nagyon élveztem a társaságát. Tapasztalt túrázó volt, mert az Appalachian Trail felét – ami legalább 1500 kilométer – már legyalogolta különböző részletekben. Érdekes történeteket mesélt az emberekről, akikkel találkozott, a mentalitásról, a különböző tájakról.

Az Appalache-hegység déli csücske Giorgia államban található, és egészen Kanadáig kúszik északra, az ország keleti partja mentén. Ezen fut egy gerincösvény, amelyen több ezer ember járkál bizonyos ideig. Van, aki egyszerre gyalogolja le az egészet hosszú hónapokon keresztül, s van, aki az éves szabadságát csakis az ösvény következő darabján tölti. Léteznek menedékhelyek is, körülbelül tízórás járótávolságra egymástól. Mindegyikben található egy-egy napló, amelybe az ott megfordult túrázók írnak egymásnak. Mindnek saját művészneve van. Néha versenyeznek egymással, és így tudják, hogy ki merre jár. Elég furcsa elmeállapotban lehetett némelyik bejegyző – kész regény egy ilyen napló. Előfordulnak gyilkosságok is, mivel itt, az erdőben egy ilyen hajlamokkal rendelkező illető biztosan találhat magának áldozatot. Gyerekkoromban, Romániában a kezembe került egyszer egy National Geographic folyóirat, amelyben az Appalachian Trailről szólt a főcikk.

Emlékeztem egy sebes patak fölött huzalon átmászó emberre, és nem gondoltam, hogy valaha is rálépek majd erre az ösvényre. Azt írtam a jelentkezési lapomra, hogy sokat túráztam a Kárpátokban. Ezek itt, mikor elolvasták, valami Himalája-típusú hegyre gondoltak. Én tájfutottam, de túrázni nem sokat jártam. Hátizsákkal és sátorral meg sohasem voltam még sehol. Egy tájfutó eszközként tekint a hegyre, erdőre, mint legyőzendő erőre, de a túrázás, hogy magam cipeléssel és gyaloglással a hegyekben kószálva fárasszam, igen messze állt tőlem. Itt aludtam először életemben a szabad ég alatt, nem értettem soha a romantikáját. Nem is aludtam valami sokat. Minden kis neszre felébredtem. Hogy az ember nyugodtan képes legyen kint aludni, ahhoz a félelem legyőzésének egy magasabb szintje szükséges. A gyerekekkel szerencsénk volt, a többségük igen jó fejű, erős fizikumú srác volt. Mindent magunknak kellett cipelni: ötnapi kaját, váltóruhát, ponyvákat, főzőeszközöket. Volt egy kövér, érdekes srác, aki csigát megszégyenítő lassúsággal csúszott hegyre fel meg le. Néha bizony rátaposott egy-egy idegszálunkra is…

Az első napon jól eltévedtünk. Felmásztunk egy hegyre, ahol a térkép szerint a gerincösvénynek kellett volna lennie. Itt azután egy gyerek hisztizése tette próbára a fantáziánkat, hogy az út keresése közben valami trükkel a bőgését elállítsuk, és a lábait megindítsuk. Majdnem felértünk a gerincre, mikor megálltunk uzsonnázni. Én ezalatt körbefutottam a hegyet, de jávorszarvasokon kívül semmi érdekeset nem láttam. Most add be a gyereknek, hogy rossz hegyet másztunk egy órán át, amikor hulla fáradtak voltak. Visszacsurogtunk hát a platón lévő mocsaras tóhoz. Lefutottam a völgybe, és megtaláltam végre az AT jelzést mindenki nagy megkönnyebbülésére. A kölykök egész jól elfoglalták magukat: egypáran békát vadásztak, a többiek elnyúltak a földön vagy ettek. A kövér James Lee vissza akart menni a gerincre, mert ott felejtette a bicskáját a fűben… Végül sikerült meggyőznünk őket, hogy menjünk tovább a következő menedékig. Ugyanazt a hegyet kellett megmásznunk, csak kicsit lentebbről, a völgyből.

A nagydarab fiú majdnem asztmás rohamot kapott, és ekkor a legerősebb srác, az úszó, lefutott meg vissza egy patakig, hogy friss vizet hozzon neki. Le a kalappal! Jómagam nagyon sokat tanultam ezektől az emberektől és kirándulásoktól. Ilyesfajta dolgokat soha nem tanultam még: improvizálni a lehető legjobban, hogy megoldódjon az, ami problémának, görcsnek tűnik. Meggyőzni egy elkényelmesedett, számítógép-őrületet élő, kövér, vízhólyagos talpú, elcsigázott New York-i srácot az AT-n, az ösvényen lefelé zúduló, térdközépig érő patakban, tíz kilóval a hátán, háromnapnyi eső után, arccal a sárban, dühroham és vihar közepén, hogy nem olyan jó ötlet most azt mondani, hogy egy lépést sem megyek tovább, mert fél órán belül kihűl annyira, hogy egypár fokot leesik a testhőmérséklete, elveszti az eszméletét, majd körülbelül fél óra múlva megáll az agya. Ezt mind az FBI-osoktól tanultam. Ezt hívják hipotermiának, vagy érthetőbben: kihűlésnek. Így hal meg a legtöbb ember túrázás közben. Elesik, nem bír tovább menni; jön az eső, szétázik, és rövid időn belül, hacsak nem végez helyben az esőben izommelegítő gyakorlatokat, egy órán belül úgy ki lehet hűlni, hogy már a mikrohullámú sütő sem segítene…

Felkaptam hát a srác hátizsákját, felvettem előre az enyémet, és szendvicsemberként megindultam fölfelé a többiek után. Jött utánam, és mikor utolértük a többieket, visszakérte a zsákját, mert szégyellte, hogy mindenki más cipeli a magáét. Hihetetlen, milyen gyorsan képesek menni a „kollégák”, mikor a menet elejére teszi őket az ember. Innen is látszik, hogy a gondolkodásmódban van az egész lényeg, s hogy a testben valódi erő lakozik. Nagyon észnél kellett lenni, mert erőszakkal nem lehetett, és nem is volt szabad elérni semmit. Minden alkalomra más meggyőző érvet találni, valami motivációt, ami tovább mozgatja azokat, akik már tényleg úgy hiszik, hogy nem bírnak tovább menni. És itt nem volt mobiltelefon meg helikopter. A gyerekek szülei elvárták, hogy csemetéiket ugyanúgy kapják vissza öt-hat nap után, mint ahogyan idehozták őket. És volt olyan gyerek is, aki az első emelkedő tizedik percétől az ötödik napig szinte szó szerint a halálán volt. De szerencsére voltak jó fej, erős, intelligens srácok is, akik mindig segítettek, ezért inkább felnőttként kezeltük őket.

A túrák alkalmával tanultam meg bármilyen időben tüzet csinálni, sátorponyvát kifeszíteni és tíz emberre főzni, valamint más, túrázással kapcsolatos fortélyokat, amik későbbi életem folyamán nagyon jól jöttek. A tábori felügyelők átlag életkora 21-22 év lehetett, mégis annyira magabiztosan végeztek olyan „felnőttes” dolgokat, mint túrázás, faházépítés, favágás, rönkökből tíz méter magas máglyarakás, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Pedig „sima” amerikai egyetemisták voltak, de abból a jó fajtából, amellyel Hollywood nem annyira ismerteti a világot. Sokan dolgoztak vagy tanultak Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Nem értettem teljesen, hogy egy ilyen gazdag ország polgára miért utazik a nyomorba. Most már értem. Lélek-edzőtábornak tekintették ezeket az utakat.

Az volt a terv, hogy a tábor végén lejönnek a Montrealban élő aradi rokonaim, és felvisznek a Champlain tó-parti víkendházukba, amely ugyancsak Vermont államban található, a kanadai határ alatt. Tamás bátyót Andrényi báróként ismerte Arad lakossága. A kommunisták érkezésekor neki és családjának rövidesen mindent hátrahagyva menekülnie kellett az országból. A végállomás Montreal lett. Körülbelül kétszer találkoztunk előtte életünkben. Megkaptam a fizetésem meg a hálózsákot, majd a nagynénémék autójában megindultunk északra. Rokonaim olyan kedvesek voltak nekem, hogy még a tábori ismerőseimen is túltettek. Megálltunk egy kisvárosban valamit venni, és a boltban leesett az állam, mikor nagynéném jó vaskos magyar akcentussal kért az eladótól valamit, és az a többszöri elismétlés után se. Nekem kellett tolmácsolnom.

Ők már harminc éve tanulnak anyanyelvi környezetben, de rájöttem, hogy ez nem annyira mérvadó, mint azt mi itthon gondolnánk. Magyarul viszont szépen beszéltek, ami megint nem mondható el a legtöbb külföldre szakadtról. Az átlag „amerikás” magyar egy keverék nyelvet beszél: sem angolul, sem magyarul nem tud jól. Ezt persze Magyarországon affektálásnak gondoljuk, és lenézzük őket, mikor furcsa hanglejtéssel, hangokkal és szavakkal törik kerékbe az anyanyelvünket. A végén én is arra gondoltam ilyenkor, hogy csak felvágnak. Viszont a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy a csak tizenöt hónapnyi kizárólagos angol nyelvhasználat után igenis nehezemre esett itthon magyarul beszélni. Mivel senkivel sem kommunikáltam az anyanyelvemen, teljesen ráálltam az angol gondolkodásmódra, a gondolataim beszéd közben angolul cikáztak, majd angolul jelentek meg történetként, és így is rögzült a fejemben. Itthon már angolul jól bejáratott történeteket meséltem, amelyeket fordítanom kellett, mert nem először mondtam az eseményeket. Mennyire fontos, hogy az embert érő hatásokat mikor, milyen állapotban és milyen nyelven öntjük először szavakba és kinek. Ez az első megformázás lesz az alapja, a merev megjelenése annak, amit élményként tudatunkkal feldolgozunk. Utána a történet elmesélése nem nagyon változik a jövőben. A variáció minimális lesz, megint annak függvényében, hogy a mesélő éppen hogy érzi magát és kinek mesél. Lásd nagyapáink történeteit…

Mire felértünk a nyaralóhoz, teljesen elment a hangom, úgyhogy nem beszélgettünk valami sokat. Egy gyerekkori álmom valósult meg. Volt egy 1970-es években készült fénykép a házikóról, amit kiskoromban láttam, de az akkori politikai helyzet azt súgta nekem, hogy hiába vágyakozom én oda, mert ez legalább annyira elérhetetlen, mint a holdon idegenekkel piknikezni. Szerencsére, mint sok más gyerekkori gondolat, pont ellenkezőleg sült el a felnőttkorban. Most itt lehettem, és tényleg gyönyörű hely volt: a hatalmas Champlain-tó a ház lábainál, szépen nyírt fű a takaros francia hugenották által épített faház körül. És én egy szót sem bírtam szólni a hangszálgyulladásom miatt. A rokonaim visszamentek Montrealba, mert másnap kezdődött a munka. Nekem nem volt kanadai vízumom, így ott maradtam egy hétig gyógyulni a házban.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük