[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/savok-es-csillagok-kozott” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/kocsik-andras-savok-es-csillagok-kozott-1-resz-1896.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
Egyszer csak valami furcsa dobolásra lett figyelmes a fülem, és követni próbáltam a hangot. Nemsokára egy gyönyörű kovácsoltvas hídhoz jutottam, alatta öt-hat fekete srác vert dobokat, vödröket meg bármit, amiből érdekes hang jött ki. Egy energiabomba-szimfónia volt a javából! Az öcsémre gondoltam, aki dobos volt akkor, mennyire tudta volna értékelni! Kimentem a parkból, és megindultam az 5. sugárúton délnek, a Szabadság-szobor irányába. Ha már itt vagyok, lássam… Más érdekes épület úgysincs nagyon. Manhattan a felhőkarcolóké, amelyek esztétikailag annyit jelentenek, hogy az ember hídba lemegy, felnéz az üvegacélon, beindul a búgócsiga a fejben – szédülés, elég, kösz. A parkból úgy néztek ki, mint valami hatalmas, félelmetes óriások, akik figyelik a várost. Végül is, tényleg ezekből irányítják a világ földi dolgait. Az üvegtornyok aljában, az utcákon afrikai fekete piacozók aktatáskáikból mindenféle eredeti – eredetű – órákat árulnak úgy, hogy izgatott fehér szemeik biliárdgolyóként pásztázzák az utcát, hogy ők vegyék észre először a rendőrt, mielőtt vice versa történik. Romániában a diktatúra alatt sokat jártam Temesvárra a családommal a keleti blokk legnagyobb feketepiacára árulni, úgy, hogy egyfolytában figyelni kellett a fekete bőrkabátos szekusokat. Romániában szinte semmit nem lehetett a boltokban venni, így Magyarországról beszerzett kávét, csokit, Amo szappant, kólát árultunk elég jó haszonért, de megfizethetetlen mennyiségű félelem árán. Nem gondoltam, hogy a világ legnagyobb demokráciájának ultra high-tech űr-városában viszontlátom majd ennek egy variációját. Olyan sokan voltak, hogy már-már beleolvadtak a tornyok dekorációjába.
Átmentem a kínai negyeden, ahol hirtelen tényleg majdnem csak kínaiak voltak a fűszeres, piros lampionos mikroklímájukkal. Elérkeztem egy nagy kereszteződéshez, amelynek az egyik útja a Broadway volt. Ugyanolyan sugárút, mint a többi. Persze jó pár kilométeren keresztül szeli át Manhattant hosszában, és a színházak csak bizonyos helyeken találhatók. Kívülről meg úgysem látszik semmi. A legtöbb nem olyan impozáns épület, mint Európában, hanem csak egy jellegtelen, vörös téglaház hatalmas plakáttal. New York legnagyobb része ebből a téglából épült, és olyan benyomást keltett bennem, mintha kutyafuttában, ideiglenesen emelték volna őket, de valahogy ott maradtak. Mindegyiken fekete létra, hogy ha összedőlne, lehessen menekülni. Pedig ezek a legdrágább lakások.
Itt, a Broadway déli, lepusztultabb részén láttam meg életemben először két igazi indiánt. Két öregasszony, indián vonásokkal, az egyikük kezében feltollazott békebot, dauerolt, rövid, nagyis frizura, rózsaszín-világoskék-fehér tréning, napszemüveg, jó sok háj, egy bevásárlókocsi furcsa dolgokkal a belsejében. Gyermekkorom Winnetou Gojko Mitice helyett 1993 New Yorkjában ez az indián. Mégis úgy tűnt, hogy volt bennük valami erős tartás. Tovább gyalogoltam délnek, a szobor irányába, és már a talpam kezdett szúrni a sok lendületes aszfaltjárástól a papírvékony talpú kínai tornacipőmben. Amint éppen egy zöld lámpán mentem át, egy csomó „gengszter, rapper-szeretnék lenni” típusú illető – fésű a hajban, gatya a segg alá csúsztatva – bicegő járással közelített felém. Az egyik odakiáltott nekem: „Hey, you! You look like Jesus! Mane!” („Hé, te! Úgy nézel ki, mint Jézus, ember!”). A többi is rám nézett, mosolyogva egyetértett, és kórusban mondták a „yeah, yeah, mane”-t. Jólesett a májamnak… Másra már mondták eleget, hogy hasonlítok, elég furcsa skálán mozogva, de most, hogy néhány napos borostám és hátrafogott hajam ilyen asszociációt váltott ki az első feketékből, akikkel találkoztam, azt érdekesnek találtam. De ez sem segített visszanöveszteni az eddigre térdig lejárt lábaimat. Megkérdeztem végre valakit, hogy milyen messze van még a szobor. Azt mondta, hogy ha lemegyek a metróba, azzal fél óra alatt oda is érhetek Manhattan déli csücskéhez, onnan meg egy komppal kicsónakázhatok a magányos hölgyhöz. Ez nekem túl komplikáltnak és drágának tűnt. Sarkon fordultam, és megindultam vissza északnak, a Broadway-n, amin emberforma lények nyüzsögtek. Az éhséget eddig elnyomtam, mert reméltem, hogy esetleg még kijuthatok a fáklyás kőcsajhoz, de most úgy döntöttem, emlékezve Pandora szegedi tanácsára, hogy beugrok egy „hírös” New York-i pizzára, hogy megtudjam, milyen is az igazi, az otthoni Margaréta pizzériában kaphatóhoz képest. Bementem egy Pizza Hut nevezetű helyre, ahol gyorsétkezde-hangulat uralkodott. A szelet pizza, amit három otthoni egész pizza áráért kaptam, zsírosnak és gyenge ízűnek bizonyult. Na, ez a híres New York-i pizza! – gondoltam. Mikor később elmeséltem az esetet Pandorának, nevetett, és azt mondta, hogy a lehető legrosszabb helyre mentem be, mivel ez egy gyorsétteremlánc, és az étel minősége a leggyengébb. Ha az ember jó hamburgert akar enni, nem szabad a jól ismert láncok szemeibe betérni.
Mikor kiléptem a pizzériából az utcára, mintha egy lángszóróval perzseltek volna végig hirtelen, annyira megütött a légkondicionált hely után az utcán uralkodó párás forróság. Hirtelen levegőért kellett kapkodnom. Egy kicsit meg is szédültem a nem várt sokk hatására. Nem tudtam elképzelni, hogy ebben a klímában nap mint nap lehet létezni. Persze, a szervezet néhány perc után ráhangolódik. Ha ki-be járkál az ember, olyan, mintha szaunázna. Lassan visszaértem a Central Parkhoz, ahol azt hittem, hogy a meleg valami furcsa agykárosodást okozott, mikor két csoki bőrű, kék szemű, nagydarab fickót láttam felém közeledni egy-egy hatalmas élő pitonnal a válluk körül. Kicsit távolabb egy skót népviseletes fújta magányosan a bőrdudáját. Átsétáltam a parkon, vissza a lakásba. Ekkor hallgattam először Bob Marley-t talán. Nemsokára megjött a hátizsákom is magányos utazásáról. Másnap reggel irány a Greyhound buszpályaudvar. Mielőtt elmentem volna, megérkezett Paula, az az aradi lány, aki a másik jelentkezési ívet kapta Joe-tól egy évvel hamarabb. Neki akkor sikerült kirepülnie a táborba, és azóta ott is maradt, mert ő már nem akart Romániában élni. Nem ismertük egymást. Az ajtóban találkoztunk, és csak annyit mondott, hogy egy kicsit furcsa lesz a tábor… „Lesz egy jó pár buzi – mondta –, de nem kell félni!” – tette hozzá gyorsan. Hát, ez tök jó! – gondoltam. A tábor brosúrájában már olvastam egy „öt szabadság” nevű jelenségről, ami arról szólt, hogy a négy alapvető emberi jog mellett a meztelenséghez való jogot is hozzátette a tábor alapítója, Ken Webb. Ő kripliként született, és mindig félt a vízbe menni, mert mit mondanak majd az emberek, ha meglátják a deformált testét. Egy idő után rájött, hogy ettől a félelmétől csak úgy tud megszabadulni, ha nem törődik azzal, amit esetleg gondolhatnak az emberek, és mivel a teremtő így alkotta meg, nem fogja szégyellni magát, meztelenül fog mutatkozni a vízparton. A tábort nagyjából hatvan évvel ezelőtt alapította, s volt olyan, hogy az érkező szülőket és gyerekeket a „születésnapi” ruhájában fogadta. Az emberek pedig tisztelték és értették – nem futottak el előle perverznek nyilvánítva őt. Nahát, én nem tudtam magam elképzelni Ádám-kosztümben több száz ember előtt… És most, hogy Paula még ezt a kis megjegyzést kicsúsztatta a száján, kezdtem egy kicsit aggódni. Metróval mentem a Greyhoundhoz. A New York-i metró az egyik legjobb szórakozás számomra. A világ összes törzse képviselteti magát rajta. Mellettem, jobb oldalt hosszú pajeszű, régi stílusú, fekete kabátba és kalapba bújtatott, Tórára billegő, öreg hasszid zsidó, bal oldalamon egy éppen az arcát és fejét elemes borotválóval nyíró néger katona egyenruhában; kicsit távolabb spanyolul csacsogó két kis mexikói maya nő, afrikaiak saját törzsi ruhájukban, és még sorolhatnám. Minden megállóban cserélődik a film. Leült mellém két gengszter gyerek hatalmas fülhallgatókkal, amiből iszonyú erővel szólt a rap, és ők jó hangosan kosarasokról beszélgettek. Az egyik furcsán, mereven mozgatta a száját. Hirtelen rájöttem, miért. Kivillant egy arany szemfog, ami vámpír módjára, jó hosszúra volt készítve, annyira, hogy be sem tudta csukni a száját. Először nem akartam hinni a szememnek. Tiszta Drakula volt! A hiúság fáj – gondoltam. Mikor kiléptem a metróból, egy fekete fickó odalépett, és azt kérdezte: „Greyhound”? Naivan igennel válaszoltam. Egy dollár borravalómba került. Először azt hittem, ott dolgozik. Tanulópénz…
Megvettem a jegyet Vermontba, és vártam a buszt a föld alatt. Gyerekkorom óta hallottam a Greyhoundról. Állítólag az anyai nagyapám, mikor a Kanadába szakadt rokonokhoz ment New Yorkból Montrealba, ezzel az agárral ügetett fel. Most rajtam a sor. Ezek a buszok masszívak, de nem olyan nagyok és kényelmesek, mint az európaiak. Húsz percig tartott, míg az alagútból a fényre értünk. Akkor láthattam New York északi negyedeit is, amiknek a nagy része lepukkant, vörös téglás épület. Az autópálya legalább nyolc sávon futott. Miután kiértünk a metropoliszból, a táj szép erdőssé vált, ami egészen az úti célomig tartott. Arra gondoltam, hogy errefelé nem sokan fordultak meg onnan, ahonnan én jövök, mikor az út mellett hirtelen megpillantottam egy magyar zászlót egy kis fogadó előtt. Minél északabbra értünk, annál hidegebb lett, és rajtam csak a forró városban tökéletesen megfelelő póló és rövidnadrág lógott, így elkezdtem rendesen fázni. Egy fickó a másik ülésből, miután felébredt, megkérdezte, hogy izlandiul olvasok-e. A honfoglalás előtti magyarokról szólt a könyv, aminek a borítóján varkocsos vitézeket lehetett látni. Gondolom, ez késztette arra, hogy a vikingekre asszociáljon. Ő is éppen egy táborba ment dolgozni.
Körülbelül ötórás buszozás után megérkeztünk Rutlandba, Vermont állam második nagyobbacska városába, ahol elvileg a tábor képviselői várták érkezésem. Vermont, amint azt francia neve is mutatja, egy „zöld hegy” állam, ami vékonyan kúszik fel a kanadai határig. Egész lakossága nagyjából egymillió fő. Rutland egy pár tízezres kisváros, ahol az egyetlen attrakció a bevásárlóközpont, amelynek hatalmas parkolójába álltunk be. Gyorsan magamra vettem valamit, mert már teljesen átfáztam, vártam, hogy valaki odajöjjön hozzám, és elvigyen a táborba. Én voltam az egyetlen, aki itt leszállt, és úgy nézett ki, mint aki egy nyári táborba megy dolgozni. Na, megint megismétlődik a New York-i fogadtatás? Mikor már úgy volt, hogy felhívom a tábort, megjelent a buszon megismert srác két másikkal. Az egyik negyven év körüli duci, nőies mozgású, szakállas, szemüveges, a másik kettő hosszú, fekete lódenkabátot, fekete, hosszúszárú bakancsot viselt, a feje kétoldalt kopaszra borotválva, de szőke, vékonyszálú haja a háta közepéig ért. Magas, vékony, csontos arcú, mosolygós srác volt. Miután kiderült, hogy egymást kerestük, elvittek egy furgonhoz, amin a „Farm and Wilderness” felirat, a tábor neve ékeskedett. Ez valamennyire megnyugtatott, mert a két elém küldött fickó inkább fokozta izgalmaimat. Hideg, esős, kellemetlen idő volt. A furgon láttán arra gondoltam, hogy van ebben a táborban pénz, és majd nemsokára odaérünk egy kellemes házikóhoz, ahol egy jó forró zuhanyt veszek, és bebújok egy puha, meleg ágyba. A filmekből ilyen tábort képzeltem el. Kísérőim kedvesek voltak: megkérdezték, hogy pesti vagyok-e, meg hogy honnan tudtam a táborról. Csöndben hajtottunk tovább a hatalmas, fehér ködben. Alig láttam valamit a gyönyörű tájból. Annyit azért érzékeltem, hogy egy völgyben haladunk és kétoldalt kúsznak az égnek a zöld hegyek, de hogy milyen magasra nyúlnak, azt nem láthattam, majd csak egypár hét múlva, mikor a gerincükön túráztunk a gyerekekkel.
Letértünk a főútról egy kis sóderrel felszórt útra az erdőbe, majd néhány perc után megálltunk egy fatákolmány mellett, amin az állt, hogy: Ye Old Trading Post. „Na, itt is vagyunk!” – mondták. Itt? Hol? – gondoltam. Nincs itt semmi! Hol a tábor? Komolyan aggódtam, és arra gondoltam, hogy ezek ki tudja, hova hoztak, és mit akarnak velem csinálni… Minden csöpögött, és alig lehetett harminc méterre látni a ködből. Egy kopasz, hosszú szakállú tag jött ki az erdőből, átment az úton majomszerű járással, majd eltűnt felfelé az erdőben. Micsoda helyre kerültem? Paula szavai után mindenkit melegnek gondoltam. Mindenféle jeleket véltem felfedezni ez irányban. Időbe tellett, hogy leszokjak róla. Végül is csak sejtéseim maradtak, aztán kiderült, hogy egy-két emberen kívül mindenki heteroszexuális volt. David, a csontváz mondta, hogy kövessem, majd bevetette magát a vizes bozótba egy lefelé tartó vékonyka, csúszós, sáros ösvényen. Hova a francba megyünk még? Hideg volt, fáztam, és esőkabát híján lassan kezdtem átázni. Rövid időn belül egy faépület derengett fel előttem a levelek között. Na, majd itt jól felmelegszem! – reméltem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyáltalán nem bíztam ezekben az alakokban. Valami furcsa érzésem volt, amit a más kultúra nem ismerete okozott, s erre az időjárás is rátett még egy lapáttal. Arra gondoltam, hogy ki tudja, mit akarnak ezek velem, és lehet, hogy idehoztak az erdőbe, hogy kinyírjanak. Komolyan gondoltam. Lejátszottam a jelenetet az elmémben többször is, és már kezdtem erősen pánikolni, mikor végre egy majdnem seggre csúszás után megérkeztünk a faépülethez. „Na, itt fogsz lakni!”– mondta David. Egy háromfalú, cölöpökön álló „házikó” előtt álltam, a teteje hullámos bádogból készült. Ajtó, ablak sehol. A három falnál fából készült emeletes ágyak, a negyedik, nem létező fal helyén csupán egy korlát volt. Az eső nem esett be, de minden cseppet jól felerősített a bádogtető. A hőmérséklet szempontjából viszont ugyanolyan hideg volt kint és bent, mivel nem nagyon volt „bent”… Inkább egy erdei túramenedék-tákolmánynak tűnt az egész.
Nem akartam elhinni, hogy milyen lepukkant helyre kerültem. Ezt nem vártam volna Amerikától. Régebben láttam egy „Fenyves Erdő” című, amerikai táboros filmet Michael J. Foxszal, ahol a gyerekek gyönyörű kis házakban laktak, bent minden komforttal, egy szép kis tó partján. Én is valami ilyesmit képzeltem el. Soha életemben nem aludtam a szabadban korábban. Ott álltam a házikó előtt, és teljes erővel rám tört a depresszió. Hogy fogok én itt kilenc hétig lakni, mikor még hálózsákom sincs? Pont Amerika legszarabb táborába kellett kerülnöm? És micsoda bagázzsal kell együtt legyek? És még a többiekkel nem is találkoztam… Most már legalább afelől megnyugodtam, hogy ez tényleg a tábor, és nem valami őrültek hoztak el ki tudja, milyen perverz hátsó gondolattól fűtve. Valami furcsa harang hallatszott, mire David azt mondta, hogy ideje felmenni a konyha-ebédlőbe vacsorázni. Jó meredek volt a domboldal és csúszós. Átmentünk az úton, amin jöttünk, majd amerre a kopasz szakállas eltűnt, és nemsokára felértünk egy nagy faépülethez. Ez volt az „Upper Lodge”, a konyha, hatalmas ebédlő és a „staff room”, a felügyelők szobája, ahova gyerekek nem jöhettek be. Felmentünk a lépcsőn, belemerítettük a kezeinket egy hideg, klóros vizű vödörbe, majd egy langyos öblítőbe, és bementünk a csapóajtón. Csomó ember volt bent. Mind nagyon vidámnak tűnt, és elég hangosan viccelődtek. Majd hirtelen mindenki az asztalok köré sereglett, és én majdnem összerogytam a zavarodottságtól, mikor azt éreztem, hogy a két srác mellettem nedves kezeikkel megfogják az én két kezem. Hirtelen síri csend lett. Rájöttem, hogy mindenki fogja a másik kezét az asztal körül. Oké, ez valami evés előtti imádkozás-féleség, gondoltam. De meddig kell így kézen fogva, csöndben állni? Végre éreztem egy enyhe szorítást, valaki mormogott valamit, amire mindenki az „enjoy” szóval válaszolt, ami a „jó étvágyat”-nak felelne meg. Majd újra kezdődött a kakofónia. Körülöttem a srácok elkezdtek kérdezősködni felőlem. Ott találkoztam Iljával, az orosz sráccal, aki amerikaiakat megszégyenítő virtuozitással pengette gitárján a blues-t, és jó ropogós akcentussal beszélte az angolt. Mindenki nagyon kedves volt, és lassan kezdett feloldódni a jéglabda a gyomromban. Nemsokára megismertem a mi táborrészlegünk, a Timberlake igazgatóját, Dave Martint. Elég ideges természetnek tűnt, mindig nyaldosta és mozgatta az ajkait, a szemei sem tudtak nyugalomban maradni, és a fejét sem volt képes a teste nélkül forgatni. Gyorsan beszélt, furcsa helyi akcentussal. Csináltak egy Polaroid-képet rólam, és adtak egy darab papírt, hogy írjak már rá valamit a múltamról és a jelenemről, majd tűzzem a falra, a többi mellé. A többiek már öt napja megérkeztek, és ismerték egymást. Nem gondoltam, hogy mindenkinek meg fogom tanulni a nevét, de mire megjöttek a gyerekek egy hét múlva, már nem volt probléma. Találkoztam Jeff Morrisonnal, az egyik társfelügyelővel, akivel egy házikóban (cabin) istápoltuk a gyerekeket. Barátságos, nyugodt, tiszta, mély hangú, karizmatikus személyiségnek tűnt. A másik társam – mivel általában három felnőtt jutott egy házikóba, amelyben 8-10 gyerek lakott –, Tim O’Neil, fenékig érő, szőke hajú, bendzsózó hippi, aki csalódottan jegyezte meg, hogy senki sem thai-chi-zik. Volt valami merevség benne, amit ezek a lazító elemek sem tudtak megpuhítani benne. Ott volt még Jay Silvio, a komoly arcú olasz-amerikai a sötét kecskeszakállával, aki mindig olyan benyomást keltett bennem, mintha éppen egy fontos értekezletre menne egy írótáblával a kezében és egy hatalmas övtáskával a derekán. Ő volt a tábor legelismertebb futója. Miután az első tó körüli futáson, ami körülbelül négy kilométer volt, tizenöt másodperccel magam mögött hagytam, valami elpattant közöttünk. Mintha személyes sértésnek vette volna. Vacsora után David, a főnök beszélt Amyvel, a nővérrel, hogy adjon nekem az elfekvőből egy hálózsákot. Kedves lány volt, a hangja mint egy kis iskolás lányé. Ez volt az első munkája életében. Ekkor beszéltem vele először és utoljára, habár sok gyereket vittem hozzá a nyár folyamán. Ő volt az egyik a két nő közül, akik ebben a fiútáborban dolgoztak. A lányoké a tó túlsó partjára épült. A kettő között, nagyjából félúton, egy koedukált tábor működött 15–17 évesek részére. A mi táborunkba 8–14 éves korig jöhettek a gyerekek. Ez a Farm and Wilderness (Tanya és Vadon) nevű tábor hat különböző táborból állt. Volt egy indián életet utánzó része fent a dombok között, ahol nem volt áram, mindenki tipikben (indián sátor) lakott, és tűzön készítették az ételt. Mi a völgyben laktunk, egy gyönyörű tó partján.
A házikók az erdőben szétszórva épültek. Mindent a felügyelők és a gyerekek egymást követő generációi építettek, körülbelül hatvan esztendeje folyamatosan. A tábor atyja, a már említett Ken Webb, Quaker szellemiségű tábort szeretett volna létrehozni. A Quakerek – ami egy gúnynév, ők magukat Friendsnek, vagyis barátoknak hívják – egy olyan keresztény alapokkal rendelkező felekezet, ami szerintem a legközelebb áll az eredeti keresztény tanításhoz. Nem hisznek a prédikációkban, a nagy szózatokban és a templomba járás fontosságában. Azt tartják, hogy az ember cselekedetei révén válik jó emberré, felebarátai segítőivé. A többi nem számít. A második világháború után ők ugyanúgy mentek ingyen újjáépíteni Berlint, mint Londont vagy Párizst. A legtöbben az USA északkeleti részén élnek, és mivel itt sok a fa, mesterfokra fejlesztették az ács szakmát. De vannak közöttük politikusok és üzletemberek is természetesen. Nincs templomuk, csak egy közösségi ház, ahova nem misét hallgatni mennek, hanem azért, hogy csöndben együtt elmélyedjenek magukban. Ha valakinek a közösségből valami problémája van az életben, azt itt elmondhatja, és együtt megpróbálnak neki segíteni, legyen az anyagi vagy lelki eredetű. Ha a közösség ügyeiről kell dönteni, azt csakis szavazás útján teszik. Nincsenek vezetőik, a közösségi házba nem kényszerből mennek. Azt a szót, hogy Isten vagy Jézus, egyszer sem hallottam tőlük. Minden reggeli után kimentünk az erdőben fatuskókból létrehozott, spirituális ülő helyre, ahol mindenki csendben ült egy negyedórát, mielőtt elkezdődött volna a nap. Ha volt valami érzés, gondolat, amit valaki meg szeretett volna osztani a többiekkel, az felállt, elmondta, és leült, anélkül hogy bárki is akkor helyben, szóban reagált volna rá. Az elején mindez nekem furcsa volt, meg egy kicsit unalmas is, de később megtanultam szeretni. Ez vált az egyetlen alkalommá, ahol az ember elgondolkozhatott nyugodtan arról, ami éppen az életében zajlott, anélkül hogy a gyerekek zavarták volna. A neurotikus német hegymászó Konradtól megtudtam, hogy a Kybo egy fatákolmányt jelent a házikóktól egy kicsit odébb, amelyben két, három vagy négy lyuk is található, ahová az ember a rajta keresztül menő nem kívánt salakanyagot kiengedheti. Pont mint Pécskán, a nagyanyámnál. De Amerikában?! Sőt itt még se ajtó, se fal nem ékeskedett. Semmi takarás, itt aztán minden csupasz, a seggektől kezdve a házikókig, és ez senkit sem zavar, sőt mindenki élvezni látszik ezeket az idegennek szokatlannak tűnő dolgokat. A kaja fenséges volt. Eleinte teljesen el voltam ragadtatva a szakácsok gasztronómiai tehetségétől. Kizárólag bio alapanyagokból dolgoztak, és a földkerekség legtöbb népének ételspecialistása megjelent az ő verziójukban az asztalon. Annyit ettem egy-egy alkalommal, mintha tudtam volna, hogy utána egy hétig csak fénnyel táplálkozhatnék. Ez az úgynevezett ételparanoia: mindenki fél, hogy éhes marad, ezért annyit zabál, hogy már csíkok keletkeznek a bőrén, de még mindig éhesnek érzi magát – gyerekek és felnőttek egyaránt elkapják. Pedig ez csak az ízlelés jóleső élményének a minél tovább való meghosszabbításáról szól, nem pedig a szervezet szükségleteiről. A gyerekek egy hét múlva érkeztek, és mi mindenféle fizikai és lelki előkészületet tettünk a fogadásukra. Kiderült az is, hogy a Panthers nevű kunyhóba kerülök Tim O’Neil, a hosszú hajú bendzsós, valamint Jim… izé… Jeff Morrison gitáros-énekes páros harmadik kerekeként. Ez a kunyhó közel volt a tóparthoz, több falból állt, mint az előző szálláshelyem, és a szél sem vendégeskedett annyit. Az idő közben gyönyörű lett: meleg volt, mint otthon, és jó friss víz is mozgott a pompás tóban. Bevittük a raftot (tutaj) és a „monster”-t a vízbe. Az előbbi fából készült, az utóbbi összevasalt, hatalmas traktorgumikból. Először vetkőztem le, és vettem fel az ádámkosztümöt ötven másik férfi ugyanilyen ünneplői gúnyája hatására. Na, kik a furcsák? Az egyik ötven év körülinek – aki nagy fej, mert filmet tanít egy egyetemen – egy darab bőrrel borított hús, amolyan lapos kavics nagyságú izé lógott a bal farpofájáról. Miért nem vágatta már le, hisz alig tartja egy bőrdarab?
Nemsokára megismerkedtem szűkebb munkahelyemmel, a „Wildcraft Area”-val. Ez egy kialakított hely volt az erdőben, ahol túlélési technikát tanítottunk a gyerekeknek. Itt kiderült, hogy nem tudok én olyan jól bánni a fejszével, a tűzrakás is újdonság, és használható csomókat sem vagyok képes kötni. Nem baj, akkor majd tanítom, hisz ez már így megy régóta: egy lépéssel a diák előtt, mint tudjuk. Csak a tornatanár az, aki tanítani sem tudja azt, amit nem képes csinálni. A tábornak volt úszás-részlege a tónál, kiskert meg állatok az istálló körül, építkezés, illetve „vadonbeli ismeretek”. Én az utóbbihoz kerültem, mivel itthon évekig tájfutottam, és ezt kellett volna elvileg ott is tanítanom, de rögtön kiderült, hogy csak nagyléptékű, régi katonai-erdészeti térképeik vannak, amelyek számunkra majdnem teljesen használhatatlanoknak bizonyultak. A gyerekekre való felkészítés során egy pszichológus is foglalkozott velünk. Mesélt, és mi is meséltünk arról, hogy milyenek voltunk abban a korban, amiben most a fiúk vannak. Olyan régnek tűnt, pedig még nem voltam huszonegy éves sem. De azért sikerült egypár jelzőt kihámoznom a káposzta fejemből. Ahogy haladtunk az időben, annál több érdekes egyént fedeztem fel. Tényleg hihetetlenül intelligens, segítőkész, bátor és jószívű emberekkel voltam körülvéve egy olyan fantasztikus szeretet szinten, amit sehol máshol még megközelítően sem tapasztaltam egy főként ismeretlenekből álló emberi közösségben. Nekem ez teljesen új és furcsa volt, de nagyon jól is esett. Úgy tűnt, ahonnan én jövök, sokkal önzőbb és kispolgáribb az élet. Jó volt szeretetet tanulni. Egyszer elmentünk kirándulni egy közeli menedékhelyre. Mély völgy, az alján hangos patak rikácsolása, az oldalán csúsztatott tetejű, háromfalú tákolmány, ötven centi magas padozat. Befértünk vagy nyolcan, a többiek a ponyva alatt, illetve sátrakban a környéken töltötték az éjszakát, miután bevágtunk egy jó kiadós makarónit, valamint egy GORP nevezetű, magvakból és szárított gyümölcsökből álló túra-mixet, a végén meg Marshmellow-t sütöttünk nyárson. Ez az amerikai szalonnázás az erdőben. Ez a fehér pillecukorszerű édesség egy henger, amit enyhe lángon kell pirongatni, amíg megdagad, aranybarna lesz és megpuhul. Nem igazán tetszett először, hisz csak állati pata és cukor keveréke; emellett mindig meggyulladt, így szenet kellett ennem, belső édes habbal enyhítve, de végül teljesen rákaptam a többi kirándulás során. Jó türelemjáték a tűzzel és az ízlelőbimbókkal. Ha az ember túl gyorsan akarja felpuffasztani, meggyullad. Ilyenkor van, aki megijed, elsuhintja a botját, hogy a szél majd eloltja, de leszáll az égő golyó, és valakinek a meztelen hátán landol, ami pillanatok alatt átégeti a bőrét. Jó móka. Ezen a kiránduláson szerettem meg Matt Cushingot, egy bálnaembert, aki az úszás feje volt, és augusztustól az enyém is. Oroszul is beszélt, és mindent tudott Vlad Ţepeşről , Moldováról meg Valachiáról . Igazi Kelet-Európa-specialista volt, jó humorú, intelligens és érdeklődő.
Azért általában mindenkinek volt kérdése hozzám, nagyjából ugyanaz persze, mi más lehetne: milyen Magyarország, honnan tudok a táborról, stb. Közben egy elég nagydarab, kissé görbe hátú körszakállas, szemüveges fickó taekwon-do bemutatót tartott. Eleinte nehezen tudtam figyelni, mikor sokan beszéltek egyszerre körülöttem, vagy ha csak egy beszélt, de nem egyenesen a szemembe. Mindent megértettem, csak nem rögzült a fejemben, elég hosszú idő múlva hangolódott rá csak az elmém. Arra gondoltam, hogy talán ez az ADD (Attention Defficit Disorder), vagyis a koncentráló képességben fellépett zavar, ami akkor derült ki, mikor gyenge koncentráló képességű gyerekekről tartott előadást a pszichológusnő. Nini, ez mind rám is vonatkozik! – gondoltam. Azután beszélgettem is vele, és a tábor végén adott erről egy cikket, hogy jobban leellenőrizhessem magam. Azt mondta, hogy az őskorban az embereknek sok mindenre kellett egyszerre figyelniük a veszélyek miatt, és képtelenek voltak egy dologra sokáig összpontosítani. Később, ahogy a földművelés és a többi vívmány fejlődött, megkövetelte a nagyobb fokú fókuszálást. Azt mondta, biztos őskori elmém van, és mindenre egyszerre figyelek. Mindig éreztem, hogy valami baj van a „felvevőimmel” meg néha a rögzítéssel is bizonyos dolgok terén, de nem gondoltam, hogy ezt betegségként kezelik, ami ráadásul kezelhetetlen is. Nem baj, most legalább mindent ráfoghatok az ADD-re. Azt teszik a gyerekek is, akik legalább hetven százaléka félmaréknyi gyógyszeren él. Minden hülyeségre van valami bogyó. Az amerikaiak nagy része legális nyugtatókon és serkentőkön él, ami innen indul, gyerekkorból, mert itt szoknak rá a pirulák hétköznapiságára.
Az FBI-tól is jöttek, akik túlélési dolgokat tanítottak. Szikár, fekete melegítőkbe öltözött, csúcsszuper nők és férfiak kedves mosollyal oktatták, mit kell tenni, ha elkap minket az erdőben egy hatalmas vihar, az egyik gyerek elájul és rángatózik. Elég jó kiképzés volt. Jó sokat tanultam a túlélés fortélyairól, na meg az emberi szervezetről is. Az ügynökök a szünetben velünk frizbiztek és hacky sack-eltek úgy, hogy az egész hippi bagázst zsebre vágták bármiben.
Nagyon egy tömbben van az írás. Ha nehezen olvasható, akkor esetleg belenyúlhatok, és enterezhetek itt-ott.
Én ezt komolyan nem értem…
Az elejétől fogva figyelemmel kísérem az oldalt, és egyre több kérdőjel gyűlik a fejemben. Szinte minden írásba beleolvastam, néhányat – amik magukba rántottak, és élvezet volt minden soruk – végig is olvastam. Ennél a műnél azonban már nem tudok szó nélkül elmenni. Leszögezném, nem áll szándékomban az írót minősíteni, csak nem értem, hogyan kerülhetett be és hogyan juthatott tovább, amikor olyan művek estek ki vagy kaptak negatív lektorit, amik teljesen jó fogalmazással rendelkeztek. Ez pedig néhol tényleg érthetetlen. Elhiszem, hogy érdekes dolgok történtek a szerzővel, de ehhez a műhöz nem szerkesztő kéne, hanem valaki, aki tud fogalmazni, és rendesen leírja, amit a szerző elmesél neki.
Az is furcsa még, hogy nem egy olyan szerző jutott tovább, aki annyira magasról tesz a művére, hogy még egy szót sem írt hozzá. És tudom, mert az előbb olvastam, hogy nem ez a lényeg, de talán az is számít, hogy az író mennyire hajlandó foglalkozni az olvasóival.
Valamint, ami még igencsak érdekes… Az elején hirtelen 3 mű kapott pozitívat, utána jó hosszú hallgatás, itt még volt is rövid indoklás az egyik kiesetthez, hogy miért nem jó, aztán pedig szó nélkül szórják ki a részleteket. Megértem én azt is, hogy nincs mindenre kapacitás, ez is rendben van.
De: hogy kerül egy amatőr írói versenybe olyan, akinek már több könyve is megjelent? Az egyik pedig önálló saját regény. Ő nem amatőr véleményem szerint. Persze ő már kapott pozitívat. Meg itt van ez a tegnapi nekem értelmetlen zagyvaságnak tűnő írás (bár ha jól vettem ki a hozzászólásokat, más is így van vele), de már olvassák is a lektorok, és a szerző véletlenül Rácz Zsuzsa pártfogoltja. Na ilyenkor érzem azt, hogy mégsem az számít ki az aki jól ír, pedig őszintén hittem ebben a pályázatban, és emiatt most csalódott vagyok, nem is kicsit… Remélem, nem lesz igazam, és tényleg valóra válik majd néhány elsőkönyves címre pályázó tehetséges ír álma….
Kedves Éva!
Próbálok mindenre felelni. Bocsi, ha rövid leszek, de nagyon fáradt vagyok.
Igazad van abban, hogy ez a mű rengeteg szerkesztést igényel. A tartalma miatt jutott el eddig.
A tegnapi regényről: a lektor nem tudja, hogy kinek a pártfogoltja a szerző, mivel alapból nem olvassa az adatlapokat. (Mellékszál: eddig három ismert író pártfogoltját föl se engedtem az oldalra, szóval ennyit az ajánlások értékéről.)
Az írónak tényleg illene foglalkoznia az olvasóival, de ezt sajna nem írhatom elő senkinek. A mű minősége viszont nem függ a szerző modorától. Bár az igaz, hogy ha nagyon tahó egy szerző, akkor általában a kiadók idővel nem foglalkoznak vele.
A lektorok véleménye a művektől függ. A mennyisége meg hullámzó, mivel mást is csinálnak pl ilyen volt a karácsonyi vásár.
Valami félreértés van, ez nem amatőr verseny, hanem regénypályázat. Nagy lehetőség a kezdőknek, ez igaz, de ahogy már korábban is mondtam, elsőkönyvesnek lenni nem érdem, hanem állapot. Az olvasót általában nem érdekli, hogy ki a szerző, ő simán csak jó könyvet akar. Igazságtalan lenne kizárni a már publikált szerzőket.
Azt hiszem, hogy nem hagytam ki semmit. 🙂 Ha van még kérdés, holnap szívesen felelek rá.
Összességében ez az ország egyetlen nyílt pályázata, ahol papírmegjelenést kaphat a szerző az utcáról besétálva. Szerintem majd egy év múlva látjátok igazán a hatásokat, amikor boltban lesznek ezek a könyvek, és meghirdetem az író-olvasó találkozókat.
Kedves Aranymosó!
Köszönöm a kimerítő választ.
Mindenesetre tartom magam ahhoz, hogy attól mert egy történet alapötlete érdekes, még nem biztos, hogy az írásmód is érdekes.
Akkor ezt az amatőr – nem amatőr dolgot félreértettem, elnézést érte. Továbbra is remélem, hogy sokan kapnak lehetőséget, és igen, tényleg a Könyvmolyképző Kiadó az egyetlen az országban, aki hajlandó foglalkozni teljesen ismeretlen szerzőkkel. Igyekszem félretenni a kialakult kétségeimet, és szorítok minden szerzőnek!
Igen, ez regényversen, illetve meseverseny…
Csak néhány felvetés erejéig kapcsolódva az amatőrség kérdéséhez: ez szerintem nincs tisztázva. Mikor költő vagy író valaki? Ha ír? Ha megjelenik? Ha több könyve jelenik meg? Ha meg is él belőle? Ha megvannak az iskolái hozzá? Ki a profi és ki az amatőr?… Ki dönti el?
Elméletben az amatőr, aki nem abból él, amivel per pillanat jelentkezik. Az amatőr zenész mondjuk grafikus, az amatőr festő mondjuk tornatanár, az amatőr író pedig vegyészmérnök egy gyárban.
Ettől nem tartom amatőrnek azt, aki újságíróként regényeket ír, (A betűvetés a szakmája, abból él) de ez nézőpont kérdése. Valahol nem rég azt olvastam, hogy száz regény után sem lesz profi regényíró senki. Ez sem rossz gondolat.
Kedves Attila, Rád lehet számítani:)
Én meg azt hallottam egy szerkesztőtől, hogy vannak született mesemondók, de a regényírók többsége 40 fölött érik be…:)
Kedves Szilvia!
Ha én valaha is beérek, akkor az bizonyos, hogy az bőven negyven felett történik:)))
Most sajnálom, hogy nem lehet itt is lájkolni. 🙂 De ez a negyvenes szám engem is megnyugtat. 🙂
Kuczka Péter is pont ezt mondta egy íróismerősömnek hajdanában. 🙂