Kocsik András: Sávok és csillagok között – 1. rész

Romániában nőttem fel a diktatúra utolsó tizenhét évében, a Ceauşescu-korszak legsötétebb időszakában. Aradon születtem, ötven kilométerre a magyar határtól, és nehéz pillanataimban, este az ágyban arra gondoltam, hogy milyen szerencsétlen helyen jöttem a világra. Ha csak egy kicsit arrébb láttam volna meg a napvilágot, milyen boldog gyerek is lennék – ábrándoztam –, mivel akkor nekem ez a csokit, rágót, farmernadrágot és menő tornacipők birtoklását jelentette.

Romániában ekkor az alapvető élelmiszereket is csak jegyre lehetett beszerezni a hónap elején. Az apám kis határátlépőjébe bevezette az öcsém és az én nevem is, így mi abban a privilégiumban részesülhettünk, hogy havonta egyszer biciklin átmehettünk „Magyarba”, a makói piacra, ahol poharakat, bundabugyikat, műbőr kabátokat árultunk, majd bevásároltunk élelmiszerekből, és hazatekertünk – néha havas esőben az országúton, szembeszélben. Magyarország már Nyugatnak tűnt: kivilágított utcák, megrakott boltok. Rokonaink voltak Nyugat-Németországban és Kanadában is. Úgy képzeltem, hogy ők biztos a mennyországban élnek. A tízes éveim közepén egypár haverral elkezdtük „komolyan” tervezgetni az országból való szökést. Ez benne volt a levegőben. Román állampolgárnak nem volt útlevele, de ha lett is volna, Nyugat-Európába nem engedtek volna be, így a zöldhatár-megoldásban tudtunk gondolkozni csakúgy, mint mindenki más. Keringett elég történet olyanokról, akiknek sikerült, de volt elég olyan is, amelyben a főhőst lelőtték vagy agyonverték.

Szerencsére az 1989-es nem várt fordulat, a diktatúra bukása lehetővé tette számomra, hogy az elsők között szerezzek útlevelet, amellyel a következő napon már mentem is Magyarországra. Micsoda szabadságérzés fogott el! Leszakadtak a diktatúra láncai, és én Szegedre mentem, az akkori József Attila Tudományegyetem angol szakára.

Itt az egyik amerikai tanárnőm férje egy Vermont állambeli gyerektáborban dolgozott, és hozott egy jelentkezési űrlapot nyári munkára. Közben az egyetemen tanult néhány amerikai diák, akik az oregoni egyetemről érkeztek cserediákként. Bekerültem ebbe a társaságba, és az egyik lánnyal, Pandorával közelebbi kapcsolatba is kerültem. 1993 júniusában sikerült megszerezni a számomra hihetetlennek tűnő amerikai vízumot, és még aznap vasmadárra szálltam London, majd New York irányába.

Életem első repülési élménye volt ez. Mellettem két idős angol nő ült akik – mire elindult a gép – már el is szenderültek. Hogy lehet ilyen fontos pillanatot átaludni? – gondoltam. Biztos már régi repülősök… A gép beindult, majd mikor a pilóta felrántotta a kormányt, és a levegőbe emelkedtünk, a boldogság hormonjai addig talán ismeretlen intenzitással árasztották el egész testemet és egy hatalmas vigyor kúszott fel a két fülemig. Félelemre nem is gondoltam. Nyomás Amerika, a kaland! Ekkorra már jártam egy nyugat-európai körúton vonattal, és a csillogó kirakatok bámulása rövid időn belül meggyőzött arról, hogy ez semmit sem ad számomra, a vágy tárgyainak szemlélésétől csak a fejem zúgását kaphatom. Mire Amerikába mentem, már rég nem terveztem azt, hogy nekem nyugaton kell élnem, ha azt akarom, hogy jó életem legyen. Nem gondoltam, hogy zsákszámra fogom majd a dollármilliókat hazahozni, vagy ott élni, mint Marci Hevesen. Csak tapasztalni, tanulni akartam. Féléves vízumot kaptam, de éppen befejeztem a harmadéves szigorlatot, s a következő év szeptemberére terveztem a tanulmányaim folytatását, így egy év és három hónapra terveztem a kint tartózkodást. Reméltem, hogy majd ott megkapom a vízum- és repülőjegy-hosszabbítást.

Gyorsan Londonba értünk. Heathrow olyan volt, mint egy hatalmas város fényűző boltokkal, éttermekkel. A gépem késett, így volt legalább két órám, hogy minden csillogó boltot megbámuljak. De a legérdekesebb az embertípusok kavalkádja volt. Nem tudtam, hogy még egyszer be kell „csekkolnom”, ezért majdnem megbüntetett a British Airways embere. Kisebb cécó után utolsónak szálltam fel a falu nagyságú Jumbo-elefántba az ablak mellé. Kaptunk takarót, zoknit, fülhallgatót a többsávos rádióhoz és tévéadásokhoz. A ferihegyi felszállás extázisa mostanra persze elvesztette eredeti, varázsos erősségét, de azért még mindig nagyon tudtam örülni a felemelkedésnek. Milyen mások a felhők, mikor felettük siklik az ember! Olyan, mint egy végeláthatatlan fehér paplan, amire ha kiugornék, megtartana. Egyszer egy tudományos magazinban láttam egy hatalmasra nagyított képet az ondóról. Na, erre hasonlított a legjobban számomra. Mindenféle szuper kaját kaptunk és annyi piát, amennyit az ember le tudott csúsztatni. Voltak emberek, akik órákon keresztül folyamatosan próbálták magukat elzsibbasztani. Én úgy vettem észre, hogy a repülőn valahogy másként hat az alkohol: nem száll úgy a fejbe, mint a földön. Lassan azért elaludtam egy elég kényelmetlen pozícióban, és mire eszméletem a kútból újra előbukkant, és kinéztem az ablakon, tiszta csillagos égboltot láttam, illetve lefelé nézve egy jó pár „hullócsillagot” is, melyek autók voltak.

Éjjel tizenegy óra tájékán jártunk, és engem elkapott egy jófajta izgulás. Ez az! Itt vagyok Amerikában! Nem vártam semmi különöset az országtól, csak tudtam, hogy itt egy hatalmas élmény elé nézek, ami biztos nagy hatással lesz majd rám. Próbáltam meglátni a Szabadság-szobrot, sikertelenül. Tudtam, hogy az a tény, hogy megérkeztem és van vízumom, még nem garancia a belépésre. Itt izgultam a legjobban, mert hallottam olyan történeteket, amelyek szerint ha valami miatt nem tetszel a bevándorlási hivatalnoknak, rögtön tesznek az első Európába tartó gépre. Mielőtt rám került volna a sor, lefagyott a hivatalnok számítógépe. Eléggé fáradtnak és idegesnek tűnt, így jobbnak találtam meg sem szólalni. Végül csak annyit mormogott, hogy „Camp councilor, eh?” („Tábori felügyelő, ha?”). Egy „yeah” válasz után útlevelembe gemkapcsozta a beutazási engedélyt, aminek a hosszúságát a vízumtól függetlenül ő akkor, helyben határozza meg. Átmentem a rostán, hurrá, itt vagyok! Nyomás a csomagért, már biztos kint vár a tanárnőm és a férje, hogy hazavigyenek. Ott álltam a „körhinta” mellett, addig, míg a több száz utas leszedegette a csomagját. Mikor már csak egypáran maradtunk, rá kellett döbbennem, hogy a csővázas román hátizsákom nincs a gép gyomrából kiengedett holmik között. Na, ez jó érkezés! – gondoltam. Nyomás az illetékes pulthoz. Teljesen nyugodtan mondták, hogy biztos Londonban maradt, és valószínűleg a következő gépen már rajta is lesz. Hát, ez elég jó! A JFK-t még hatalmasabbnak gondoltam, mint a Heathrow-t, de ez a terminál nem volt nagyobb egy átlagos buszpályaudvarnál. Kimentem, hogy találkozzam Krisztinával és Joe-val. Néztem, de sehol sem láttam őket, pedig már alig volt valaki a környéken. Ilyet nem csinálhatnak velem! A probléma az volt, hogy a naplóm, amelybe a manhattani címüket lejegyeztem, benne volt a zsákomban, és éppen Londonban pihent, egy raktárban.

Megérkeztem Amerikába ingben-gatyában. Csak a dokumentumaim voltak nálam egy övtáskában. Elmondtam egy rendésznek, hogy mi is a kis problémám. Ő azt javasolta, hogy hívjuk fel a szegedi utazási irodát. De ők nem fogják tudni az ismerőseim New York-i telefonszámát. Nem, és a szüleim sem tudják. Sakk-matt, nincs mit tenni. Ott meg kell várnom a következő vasmadarat Londonból, ami másnap dél körülre volt várható. Ilyen nincs! Valami nagyon nem akarja, hogy ez sikerüljön… Vagy csak a „minden kezdet nehéz” című vizsgáztatás történik? Miután átnéztem többször is a zsebeimet, a kockás ingem mellzsebében megleltem Joe névjegykártyáját. Nekem ez akkor félórás tanakodás és többszöri zsebellenőrzés után kisebb mirákulumként hatott, mivel nem emlékeztem, mikor tettem oda. Gyorsan felhívtam a számot, és csodák csodájára egy rögzítőn üzenet volt számomra, amiben exkuzálták magukat, hogy nem jöhettek ki és nincsenek is otthon, de ugorjak egy taxiba, és jöjjek egyenesen hozzájuk, mert majd jön Joe nővére, és beenged a lakásba.

Életemben körülbelül kétszer ültem előtte taxiban. Mindig is pénzkidobásnak tartottam, meg nem is bíztam a hírhedt taxisokban, főleg nem a világ legnagyobb városában, nagyjából éjjel egy órakor. De nem volt mit tenni, taxit kellett találni a terminálom kívül. Az összes pénzem körülbelül nyolcvan dollárra rúgott, aminek a nagy részére szükségem volt a táborba való buszozáshoz. Gondoltam, jó sokba fog kerülni e huszonötmilliós város széléről a központba  behajtani, főleg ha még jól át is vernek. Arra mennek és annyit kérnek, amennyit a lelkiismeretük enged. Na, gondoltam, fogok egy vallásosnak kinéző taxist, azzal járhatok a legjobban. Ki is mentem az alagútba, ahol sorakoztak a filmekből ismert sárga taxik. Nos, melyik legyen az? Itt egy turbános, hosszú szakállú. Akkor azt hittem, hogy valami keményvonalas muszlim, és odaléptem hozzá. Most már tudom, hogy indiai szikh volt. Láttam, hogy minden taxi ajtajára rá van írva, hogy bárhová Manhattanbe elvisznek húsz dollárért. Nekem ez elég erős érvágásnak tűnt, főleg miután rutinból minden árat gyorsan átszámoltam forintra. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy itt bele kell törődnöm a magas tarifákba, és az itteni viszonyokhoz kell mérni az árakat, mert másképp minden dollár, ami tőlem elvándorol, keserűséggel fog eltölteni, és ez elronthatja az általános közérzetemet. Beszálltam hátra, mivel elöl csak a sofőr ülhet, és az autó első és hátsó része erős fémráccsal vagy golyóálló plexivel van elválasztva, érthető okok miatt. Próbáltam arra terelni a szót, hogy milyen szegény vagyok, és milyen szerencsétlenül érkeztem meg, nehogy eszébe jusson átverni. Meglepően kedves és intelligens ember volt. Jól ismerte úgy Magyarországot, mint Romániát, mert többször utazott keresztül rajtuk, mikor haza meg ide utazott. A New York-i taxisok hírhedtek arról, hogy nem beszélnek angolul, és nem ismerik a várost… Ez az első munka, amit nagyon sokan kapnak, mikor megérkeznek. Ő finoman, választékosan magyarázta, mi merre található: „Itt, jobbra a Queens látható, és ez épp a Jamaica town része… Ide soha ne gyere, mert megölnek…” Körülbelül háromnegyed óra múlva leértünk a Central Parkba, amiről megint áradozott, hogy mennyire veszélyes, főleg sötétedés után. Épp tegnap olvasta az újságban, hogy valakit halálra szúrtak. Befelé jövet teljesen olyan volt, mintha egy filmbe mentünk volna: a fények, a hatalmas zöld-fehér közlekedési táblák, olyanokkal, hogy Brooklyn Bridge, Manhattan, Queens, mind élőben, négerek hatalmas ócskavas hajókban, szélvédőrepesztő mélynyomókkal, valamint ritmusra bólogató, piros szemű, hajhálós fejekkel. Felbukkan Manhattan híres, éjszakai felhőkarcolós panorámája. Mielőtt az aradi nagybátyám Nyugat-Németországba szakadt, a lakásukból ilyen, egész falat betöltő tapéta volt, amit a Long Island-i rokontól kaptak. Négy-öt évesen vágyakozva bámultam. Ugyanolyan lehetetlennek gondoltam azt, hogy én majd az életemben ott fogok járni, mint azt, hogy a Csillagok Háborúja világába hús-vér lényként valaha is belekóstolhatok. A felhőkarcolók most is teljesen színházi díszletnek tűntek, amint a sötétben hatalmas, kivilágított olajfúrótornyokra hasonlítottak.

Nemsokára megérkeztünk Joe Central Parkhoz közeli lakásához. Kellemes csalódásnak bizonyult  az első taxis, így még borravalót is kapott. Becsengettem, és szerencsére Joe húga otthon is volt. A lakás teljesen fából készült, és minden nyikorgott, mert legalább száz éve építették. Joe nagyapja lakott itt, aki már meghalt, de életében világhírű festőként tevékenykedett. Ott álltak a Picasso és társait bemutató képes könyvek között a róla és munkájáról készültek is. Egy csomó alkotása ott lógott a falon most is. Több millió dollárnyi festmény lehetett a zsúfolt falakon. Szuper realista, de elég érdekes nézőponttal. Amire emlékszem, az két hullafáradt munkás az 1930-as években egy padon, amint egymás vállára borulva alszanak. Talán volt némelyikben egy kis szocreál feeling is. Éjszaka volt, de nem nagyon bírtam aludni. Persze, ez a „jet leg”. Nálunk még csak este nyolc. A gyomrom is furcsa állapotban volt. Szóval, ezért panaszkodtak a tapasztalt repülősök a repülős kajáról. Miután sikerült a beleimet kifacsarni, megnyugodott a szervezetem, és aludtam nagyjából három órát. Joe húga, Katherine egy majdnem kopaszra borotvált, kedvtelen, de intelligens csaj volt. Reggelizni jött a barátnője. Érdekes pár voltak…

Később be is bizonyosodott a sejtelmem, hogy ők voltak az első egynemű pár, akivel találkoztam. Kint ettünk a ház mögötti udvaron, amely háromszor négy méteres lehetett, és már jött is a kerítés, ami a többi hasonló udvart választotta el. Elég klausztrofóbiás helynek tűnt. New York központjában nem is várhatunk többet. Kaja után adtak valami ruhát, mert a csomagom még nem érkezett meg, majd beleharaptunk a „Nagy Almába”. New York szíve, Manhattan, napvilágnál. Pont mint a filmekben, tényleg nem tudtam másra gondolni. Mintha filmkockákban járkáltam volna: az utca aszfaltja, a sárga festékek, az emberek színei, a fülledt, párás levegő. Először éreztem egy teljesen más klímát. Még a fű színe is más zöld, mint ahogy azt szociológiatanárom mesélte egyik egyetemi óráján. Azt vettem észre, hogy elkezdtem emlékeztetni magam arra, hol is vagyok. A hatalmas sugárutak a hatalmas autókkal. Még a nálunk forgalomban lévő ázsiai márkák is jóval nagyobbak. A „Walk” („Menj”) és „Don’t walk” („Ne menj”) zöld és piros betűkkel a szemaforra írva. Még be kellett szereznem egy rovarriasztó spray-t és egy elemlámpát a táborba. Bementem az első boltba. A legalább kétszáz kilót nyomó fekete eladónő úgy ejtette a „bug-spray”-t, mintha magyar lett volna. Furcsálltam az akcentusát, de hát az ő anyanyelve… A vásárolt holmit odaadtam Katherine-nek, hogy vigye haza, mert dolga volt. Én még fürdeni szerettem volna az alma levében. Betájoltak, hogy merre van kelet és nyugat, majd megindultam a Central Parkba.

Öt perc múlva oda is érkeztem, és mikor beértem, majdnem elütött egy keményen bicikliző csorda, ezt görkorcsolyázók és futók követték. Elhatároztam, hogy körbejárom a tavat, de nemsokára élő zenét hallottam valahonnan, és megindultam a hang irányába. Nagy tisztásra érkeztem: csomó ember, kajálás, dinnye, az együttes a sátor alatt, az énekes James Brown nagypapa-klónja lehetett volna. Nem sikerült ingyen kaját szerezni, ezért leültem a fűre, és hallgattam a muzsikát. Nem volt igazi koncert, mert nem volt igazi közönség. Ez egy többnapos fesztivál éppen délelőtti része volt. Este jöttek a nagyobb ágyúk, melyek vonzották a tömeget. Az egyik hangfal mellett egy madárijesztő külsejű fekete mozgott a ritmussal meg ki tudja, milyen más pezsdítővel a vérében, illetve egy zsáknyi összetaposott sörös- és kólásdobozzal az egyik kezében. Öt centet kap darabjáért. Lehet számolni. Több rétegnyi vastag ruha volt rajta, táncolt, és mégsem izzadt szénfekete bőre, pedig én pólóban, a fűben ülve gyöngyöztem. Na, nyomás tovább! – gondoltam. Szerettem volna szokásom szerint valami folyót keresni, és elindultam keletnek, amerre az East Rivert sejtettem. Mikor kiértem a park keleti végére, belebotlottam a hatalmas Puerto Rico-i karneválba az 5. sugárúton. Azt kell tudni a ricóiakról, hogy többen vannak New Yorkban, mint a saját karibi szigetükön. Több ezer latin ember mindenféle latinos és gengszteres ruhában, hatalmas, díszített kamionok platóin. Mindegyiken más zene, hol élő, hogy DJ-k, minimálra vetkőzött csajok, teljesen riói hangulat. Ez még a romániai augusztus 23-i felvonulásokat is lepipálta. Végre leértem a folyóhoz – amin egy csomó híd megy át –, és felismerni véltem a múlt éjszakai hidat, amelyen a taxival jöttünk. Reméltem, hogy innen, a folyótól majd megpillanthatom az óceánt és benne a szabadság nőiesített szobrát. Elindultam hát vissza, a park felé, egy másik sugárúton. Ezen pont a National Galleryhez jutottam. Nem volt egy megkapó épület, de a lényeg bizonyosan a falakon lóg. Van itt a „Lieber” remekekből is egypár. Szép idő volt, nem volt kedvem bemenni. Az európai körutam alkalmával rájöttem, hogy a múzeumok és galériák jobban lefárasztanak, mintha komplex matek feladatokat megoldva futottam volna harminc kilométert. A sok szín, tárgy, információ, gondolat, na meg az, hogy az ember sokat áll, és természetellenesen lassan andalog, teljesen leszívja az energiákat. Egy óra intenzív bámulás és álldogálás után valami teljesen mást kell csinálni, mert megöljük vele a látnivaló hátralévő részét. A másik kérdés az, hogy mennyi szépséget vagyunk képesek befogadni? Mint az étel. Az ember egyszer megtelik, és utána már csak aléltan elterülni szeretne.

Vissza a parkba. Ez az egész város szíve és tüdeje, mert ha máshol nem is, de itt, ebben a kisebb városnyi erdőben csak termelődik a tiszta levegő. Vannak szép nagy tisztásai, kisebb-nagyobb tavai, dzsungel sűrűségű őserdő része, hatalmas eredeti fákkal, amelyek még az itt élő indiánokat is ismerték, akiktől az ügyes fehérek egypár késért és takaróért az egész város területét úgymond „megvették” anélkül, hogy ők ezt a fogalmat, hogy „a földet eladni” ismerték volna. Vannak emberek, akik bent laknak a bozótban, illetve olyan is volt, hogy a fákra építettek házikókat egyesek úgy, hogy egy szöget sem vertek bele. Itt baseballoznak, fociznak, frizbiznek, kosaraznak vagy bármilyen más sportot játszanak a helyiek. Van egy rész, ahol kitesznek két nagy hangfalat, és ott táncolnak görkorcsolyával. Van bent egy kisebb állatkert és több koncerthely is. Nagyon sokféle zenét lehetett hallani, bármerre mentem, és mind nagyon jó minőségű is volt.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/savok-es-csillagok-kozott”] A szerzőről[/button]