Ma egy valós írást, egy szemtanú visszaemlékezését olvashatjátok az 56-os eseményekről.
*
Novemberben van a születésnapom. Szeptemberben még tizennégy éves se voltam, mikor 1956-ban, elkezdődött a Szondi utcában a szakmunkásképző iskola. Ez önmagában is nagy dolog volt az életemben, mert eddig soha nem mozdultam ki egyedül Csepelről, ahol szüleimmel, testvéreimmel és a nagyanyámmal – kilencen laktunk, egy szoba-konyhás külvárosi lakásban.
Az első hónap se múlt el konfliktus nélkül. Az első osztályfőnöki órán az osztályfőnökünkkel beszélgettünk. Ő arra volt kíváncsi – többek között –, hogy mi a véleményünk a szovjet csapatok ideiglenes magyarországi tartózkodásáról. Hozzátette, hogy ami itt elhangzik, az természetesen köztünk marad. Én meg elhittem. Otthon ahhoz szoktattak hozzá, hogy amit egy felnőtt ember mond, az biztosan igaz, nem csap be, és hogy én is legyek mindig őszinte.. Elmondtam, hogy nekem az a véleményem, hogy ha egy országban idegen csapatok állomásoznak immár tíz éve, akkor az nem ideiglenes tartózkodás, hanem megszállás.
Behívatták anyámat és kis híján kirúgtak a szakmunkásképzőből. Akkor rádöbbentem, hogy nem szabad mindig őszintének lenni! Van úgy, hogy jobb ha az ember megtartja a véleményét. De fiatal voltam ahhoz, hogy tisztán lássak a politikában. Azt tudtam – mesélték – hogy a környezetünkből, néha éjszaka elvittek embereket az ÁVÓ-sok, akik aztán soha nem jöttek vissza. Ennek okát nem tudtam, de maga a tény, félelmet keltett. Otthon és a környezetemben mindenütt azt hallottam, hogy nem szabad rosszat mondani a pártról, a rendszerről. Csak házon belül, családi körben beszélhettünk a politikáról őszintén. Ez valódi önkényuralom, valódi diktatúra volt! Sokat gondoltam arra, hogy a stadionokban futballmeccseken, ahol több ezer ember gyűlt össze, miért nem fognak össze az emberek és miért nem követelik a szovjet csapatok kivonását, a Rákosi-féle diktatúra megszüntetését. Ma már tudom, hogy a nézőtéren legalább annyi civilruhás rendőr, és ÁVÓ-s volt, mint rendes ember. Naiv ötlet volt.
A szakmunkásképző második hónapjában, októberben jártunk, amikor egy műszaki rajzórán a tanár megadta a feladatot és míg az osztály csendben rajzolt, ő sétálgatott a padsorok között és újságot olvasott. Fura újság volt! Az első oldalon, hatalmas betűkkel csak egy szó volt látható: SZABADSÁG! Először azt gondoltam ez az újság neve, de aztán mégis csak megkérdeztem a tanárt, hogy milyen újságot olvas.
És akkor a tanár elmondta:
– Hát nem tudják?! Forradalom van! Ez az újság egy külön kiadás, és a forradalmárok követeléseit tartalmazza.
Alig vártam az iskola végét. Csepeli barátommal együtt indultunk haza a Szondi utca 41-ből a körút felé, majd mikor kiértünk a körútra, akkor a Boráros tér felé, természetesen gyalog. Teherautókat láttam, a platóján fiatalok kiabáltak:
„Piros fejű Rákosi!”
„Ruszkik haza!”
„Semleges és független Magyarországot!”
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan jelszavak, hogy „Le a szocializmussal” vagy „Kapitalizmust akarunk!” nem hangzottak el!
Az ablakokba kitett rádiókból is jelszavak hallatszottak: „Vesszen Gerő, vesszen Rákosi!”, „Éljen Nagy Imre!”
Ezt egy kicsit nem értettem, hiszen Nagy Imre is a párt tagja volt. De úgy gondoltam, akik ezt akarják, biztosan tudják miért teszik. Azt azonban biztosan tudtam, hogy nem sokáig tart ez az egész. Egyrészt dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy fel mertünk lázadni a diktatúra ellen, másrészt sajnáltam ezeket az embereket! Tudtam, hogy sok emberért jön majd az ÁVÓ éjnek idején. Szerettem volna közéjük menni, de őszintén szólva, féltem! Nagyon féltem! És féltettem ezeket az embereket is. Ez a diktatúra olyan erős volt, hogy elképzelni sem tudtam, hogy egy ilyen megmozdulás sikeres lehet. A rendőrség, a katonaság, az államvédelmi alakulat és végső soron a szovjet katonák. Mindent ők irányítanak. Kizárt, hogy ennek a vége ne véres megtorlás legyen!
A csepeli hév haza hozott Csepelre, majd onnan még busszal kellett jönnöm hazáig. A szüleim tudtak mindenről, mert hallgatták a néprádiót, csak azon izgultak, hogy épségben hazaérjek. Attól kezdve én is csak a rádiót hallgattam. Tévénk akkor még nem volt.
A felkelők elfoglalták a rádiót. Egész nap csak zene ment és az aktuális híreket mondták be, hogy hol tartanak a harcok. A mi környékünkön szerencsére nem sok esemény volt. Egyszer azonban egy csapat orosz katona érkezett a területre, mint megtudtam azért, mert a kihúzott telefonkábelüket valaki átvágta. Házkutatásokat tartottak minden lakásban. A mi földszintes lakásunk szobai ablakából néztük, hogy mit csinálnak az oroszok. Kb. ötven méterre tőlünk álldogáltak vagy tízen. Az egyik katona észrevett bennünket. Szólt a társának, akinél egy kisebb méretű de kerekeken gördülő géppuska volt, és aki azonnal hasra vágta magát és ránk irányította a gépfegyvert. Nem akartam vitatkozni velük, eljöttünk az ablaktól. Jelzem, ha mégis ránk lőtt volna, a vékony falakon bizonyára átjött volna a golyó.
De ennyivel nem úsztuk meg! Perceken belül ott voltak hárman, fegyvert szegeztek ránk és az egyik tört magyarsággal mondta, hogy „fel a kezekkel!” A nagymamám éppen ebédelt, nem zavartatta magát, kanalazta tovább a levesét. De az egyik katona rászólt. A nagymamám vállat vont és unottan felemelte mindkét kezét, mintha csak azt mondta volna, hogy egye fene, legyen neked igazad, de már nagyon unom! Ő megélte a II. világháborút is.
Aztán mindenkit megmotoztak. Én csak hülyén vigyorogtam, amikor rátapintott a zsebemben a bicskámra és rám szólt, hogy vegyem ki ami a zsebemben van. A fegyverét rám szegezte én meg lenéző mosollyal elővettem a bicskámat.
Utólag elgondolkodva, tudtam, hogy veszélyes dolog ellenséges fegyveres katonákat kinevetni, mert nem lehet tudni, milyen reakciót vált ki belőlük a gúnyos mosoly. De mi ezt most megúsztuk. Elmentek a katonák.
Hallottunk ágyúdörejt sokszor, de nálunk semmi komoly nem történt. A bátyám a barátjával besétált a városközpontba, hogy megnézze mi van ott. Engem nem vittek, én még kicsi voltam hozzájuk képest. Csak arra emlékszem, hogy amikor vissza jöttek az egyikőjüknek a kalapján volt egy pici lyuk, a másiknak meg a nadrágját lyukasztotta át egy szilánk. Elmesélték, hogy a piactéren voltak, amikor meghallották a lövedék jellegzetes sípoló hangját. Azonnal földre vetették magukat. A lövedék meg tőlük néhány méterre csapódott be és robbant fel. Elmondásuk szerint éppen azért úszták meg szinte sérülés nélkül, mert olyan közel voltak, hogy a szilánkok a fejük felett repültek el.
Aztán persze jöttek a hírek, hogy az oroszok kivonulnak az országból. A szobánk ablakából átláttam az erzsébeti oldalra, a mai Helsinki útra. Ott vonultak az orosz tankok hosszú sorban dél felé. Mondjuk ezt sem értettem, hogy miért dél felé, miért nem keletre, hazafelé?! Egyszer csak távoli géppuska-ropogásra lettem figyelmes és a tankok melletti emeletes háznak, azt hiszem a harmadik, vagy negyedik emeletéről kis füstfelhő szállt fel.
Bátor ember – gondoltam –, de egy géppuska a tankok ellen, nem sokat ér!
Vagy mégis?! Az egyik tank leállt. A többiek megkerülték és mentek tovább. Amikor minden tank elment, akkor ennek a „kilőtt” tanknak a tornya lassan a ház felé fordult és bumm! Egy hatalmas lyukat csinált annak az ablaknak a helyére, amelyből az előbb rájuk lőttek. Aztán elindult a többiek után.
Amikor csitultak a harcok, a rádióban hallgattuk Nagy Imrét, aki segítséget kért a nyugati hatalmaktól, de a nyugati hatalmak nem jöttek segíteni.
Aztán megint jöttek a hírek, hogy megalakult a Kádár féle kormány, aki a magyar nép nevében, mint a magyar nép törvényes kormánya, felkérte az orosz hadsereget, hogy segítsék megtisztítani az országot a sötétben bujkáló ellenforradalmároktól. És a kivonuló félben lévő orosz hadsereg megfordult és szétlőtte Budapestet.
De a pesti srácok nem adták könnyen. Kitalálták a Molotov koktélt. A benzines üvegből kilógó rongyot meggyújtották és a tankra dobták. Az égő benzin mindenhová befolyt! Nem volt menekvés! Az orosz katonának ki kellett menekülnie a tankból, ahol a pesti srácok levadászták őket.
Azt hiszem, itt gondolkodtam el azon, hogy orosz, vagy nem orosz, az a katona, aki itt harcol, nem magától jött ide, hiszen azt sem tudta szegény, hogy hol van! Mégis meg kell halnia! Milyen világ ez?! Mit lehetne tenni, hogy tényleg csak azok haljanak meg, akik ezt a megsemmisítő támadást – tankokkal puskák ellen – elrendelték? Hogyan lehetne elérni, hogy egy fegyveres ütközetben a vétlen emberek ne haljanak meg? Erre azóta sem jöttem rá, de azt hiszem más sem!
Én a nevelőapámmal elindultam Pestre szétnézni. Nem tudom, ki találta ki ezt a kirándulást, hiszen én még szinte gyerek voltam! A HÉV nem járt, gyalog kellett mennünk a Boráros térig, majd onnan tovább, mert a villamos sem járt, viszont innen-onnan még puskaropogás hallatszott. Olyankor megpróbáltunk egy fal mellett menedéket találni.
Bejártunk sok helyet, a nagykörutat, és általam nem ismert mellékutcákat is, és amit láttam az borzasztó volt! Kilőtt, kiéget orosz dzsip, benne a megégett katonákkal. Kiégett tankok, az utcán emberi tetemek, többnyire klórmésszel leöntve. Láttam a véres, felakasztott ÁVÓ-s katonát és azt a hullát is, akinek a kézfején átmehetett egy tank, mert palacsinta-nagyságúvá lapult. Az emberek néhol azt rebesgették, hogy a föld alól kopogás hallatszik. Hatalmas gödröket ástak, hogy megkeressék a föld alá zárt bajtársakat, de sehol nem találtak semmit.
Még jó ideig jöttek a hírek, hogy itt, vagy ott még elszigetelt csoportok harcolnak, aztán elcsendesedett minden. Lökhajtásos repülőgépek röpködtek a fejünk felett, olyan alacsonyan, hogy szinte súrolták a fák tetejét. Én meg megpróbáltam csúzlival lelőni őket. Lehet, hogy ez első hallásra mulatságos, de arra gondoltam, hogy a repülőgépben működő turbinát nem úgy tervezték, hogy esetleg kavicsokkal is találkozhat a levegőben. Ha bekerül a gépezetbe egy kavics, akkor ott esetleg eltörik valami és a gép lezuhan. Nem tudom, eltaláltam-e egyáltalán, mert azért nem mertem kiállni a sík területre repülőkre vadászni, csak álcázott helyekről mertem lőni, ahol a pilóta lehetőleg nem lát.
Nem tudom, örültem-e volna, ha sikerül egyet lelőnöm. Bizonyára világszenzáció lett volna, ha csúzlival lelövök egy repülőt, de arra gondoltam, hogy ha lezuhan, néhány házat összetör, néhány ember – a pilótát is beleértve – meghal. Nehezen tudtam volna feldolgozni.
Aztán megint kellett menni iskolába. Úton útfélen még kint voltak a feliratok: „Ruszki pasli damoj!” „Független, semleges Magyarországot!” „ÉLJEN NAGY IMRE!”, majd pár nappal később elé tettek egy F betűt: FÉLJEN NAGY IMRE! Megint később: MITŐL FÉLJEN NAGY IMRE?! Aztán a „MUK”. Márciusban Újra Kezdünk.
De nem volt újrakezdés. Nagy Imrét és Maléter Pált aljas módon tőrbe csalták és kivégezték. Az egészben csak az volt a jó, hogy Rákosi elvtárstól megmenekült az ország, mert elszökött a népharag elől a Szovjetunióba. Igaz, néhány év múlva titokban hazajött meghalni.
Még soha sem láttam ágyúgolyót, csak akkor, amikor a csepeli templomtéren a forradalom leverése után, egy légvédelmi ágyú mellett találtam. Tulajdonképpen úgy nézett ki az ágyúgolyó hüvelye, mint a puskagolyó hüvelye, csak jóval nagyobb volt. Egyet hazavittem, kicizelláltam és sokáig virágvázaként használtuk. Nem tudom mikor tűnt el, de ’56 emléke sokáig benne testesült meg.
*
2018.10.13.
KöFe
*
Mindig szívesen olvasgattam visszaemlékezéseket történelmi eseményekkel (például az ’56-os forradalommal) kapcsolatban, így ezt a novellát is kíváncsian nyitottam meg (bár a címmel kapcsolatban lenne is rögtön egy megjegyzésem: a cím legvégére nem kerülhet pont).
Az ötlet – hogyan élhette meg egy budapesti tizenéves 1956 októberét-novemberét – érdekes, sok lehetőséget rejt, de sajnos kiaknázatlan marad.
Mielőtt ebbe belemennék, szeretném leszögezni, hogy nem kötözködni akarok, és nem bántó szándékkal írom az alábbiakat.
A gondom az volt, hogy egyáltalán nem érintett meg a novella, nem tudott érzelmet kiváltani belőlem. Főként azért nem, mert maga az elbeszélő is közönyös-közömbös. Emleget érzelmeket (félelmet, zavart, elborzadást, felháborodást, izgalmat), utal rájuk, de a szöveg egyiket se tudja átadni. Az elbeszélő ugyanis végig távolságot tart, mintha egy üvegfalon át nézné az eseményeket, mintha történelemleckét mondana fel, nem a saját életét mesélné. (Emiatt eléggé zavaró a felkiáltójelek túlzott használata. A felkiáltójel ugyanis arra int, hogy itt feszültség van, veszély, izgalom, miközben a szöveg ezt az érzést nem közvetíti. Van persze, ahol indokolt a használata, de nagyjából a harmadát el lehetett volna hagyni.)
A problémát talán az elbeszélőben megtestesülő kettősség okozza. Egy gyerek/kamasz tapasztalatai ezek, de egy felnőtt tudásán és értékítéletén keresztül. Néha jobban elválik a kettő, néha egybemosódnak, véletlenszerűen. A felnőtt nem tudja felidézni, újraélni azt, amit a gyerek-énje érzett, mikor átélte a forradalom eseményeit, cserébe viszont a gyerek-én szájába ad több olyan megnyilatkozást, véleményt, sőt információt, ami egy tizennégy évestől hiteltelen. Mert ha hallotta is, nem feltétlenül figyelt fel rá, nem értelmezte, nem érthette, nem láthatta át.
Ez pedig csak tovább erősíti a gyerek-énben eleve meglévő ellentmondásosságot, amit az okoz, hogy míg az elbeszélőnek elég határozottnak tűnő – valószínűleg inkább a jövőbeli nézőpontból visszavetített – véleménye van bizonyos kérdésekben (pl. megszállás, várható véres megtorlás), rettentő naiv és a tájékozatlan a mindennapi valósággal kapcsolatban (besúgók és csengőfrász, a diktatúra befolyása a magánéletre, szabadidőre). Egyszerre próbál olyannak mutatkozni, aki mindent átlát, bár saját bevallása szerint se mozog otthonosan a politikában; aki mindkét oldalt megérti (sajnálat az orosz katonák iránt), de azért megveti az oroszokat és ezt ki is mutatja; aki forradalomra vágyik, de megijed, amikor eljön, és rögtön temeti is; aki halált kiáltana a zsarnokokra, de inkább mégse teszi stb.
Igazán, mélyen ezek egyikét se éli meg, egyiket se vallja, nem köteleződik el, így egyik se hihető tőle. Mintha a karakter egyszerre akarná felvonultatni a korabeli emberek lehetséges nézeteit, de jelenbeli szemszögből, ettől pedig felszínes és megfoghatatlan marad.
A szereplők nem illenek bele a korba. Az alapján, amit tudnak, amit tapasztaltak és tapasztalnak, érthetetlen a viselkedésük.
Például ott a szovjet katonákkal szembeni fölényeskedés. A szülők és a nagymama átélték a háborút, a megszállást, ráadásul épp egy forradalom közepén vannak, kiszolgáltatva a fegyvereseknek; nem tartom hiteles reakciónak az unott vállvonogatást és a lenéző mosolyt.
Mai értelemben vett osztályfőnök és osztályfőnöki óra szerintem nem létezett akkoriban. És főként nem hangozhat el olyan, nyilvánvalóan provokatív kérdés, hogy ki mit szól a szovjetek ideiglenes országban tartózkodásához (a válaszról nem is beszélve). Mert valaki vagy valakik úgyis figyelnek, mindig. (Legalábbis akkoriban nem ártott számolni a lehetőséggel.) Elterjed az iskolában, továbbadják otthon és lesz olyan (maga a tanár, kolléga, osztálytárs, szülő, szülő szomszédja), aki előbb-utóbb jelenti, aztán jöhet a fekete autó.
Hasonlóan kockázatos az újság lobogtatása, de az is különös, hogy a diákok nem neszelték meg már előbb, hogy valami zajlik a városban.
Később furcsa, hogy a báty és annak barátja csak úgy besétál a harcok területére, megnézni, mi a helyzet, bár ez még magyarázható. A nevelőapa – akiről csak itt derül ki, hogy nevelőapa – kirándulása az elbeszélővel viszont nem az. Még folynak a harcok, hallják a puskaropogást, mi értelme van tehát a maga és a gyerek életét kockáztatni?
Történelmi szempontból sem érzem hitelesnek a novellát. Igen, sok ismert részlet megjelenik: a jelszavak, a híres-hírhedt nevek. De mivel az elbeszélő külső szemlélő marad – nemcsak mert nem harcol, hanem mert érzelmileg se vonódik bele az eseményekbe; ennek az okát fentebb kifejtettem –, a szöveg száraznak, kicsit papírízűnek hat. Ehhez hozzájárul az is, hogy csakis a közismert adatok, mozzanatok sorakoznak fel, gyakran általánosságban pedig néhány plusz részlet érdekesebbé, élőbbé tehette volna. Pl. az elbeszélő tehetett volna megjegyzést a zenére, ha már említette a rádiót, arra, hogy mennyit ismétlik ugyanazt (Egmont-nyitány), vagy hogy nem bírja már az operarészleteket (pl. Hazám, hazám) hallgatni. Vagy ismerhetne a család és így az elbeszélő olyat, aki nem csak „turistáskodik” a harcok körül, hanem ténylegesen harcol is. Sőt, lehetnének akár személyesen érintettek, ha a báty keveredne komolyabb bajba. (És meglenne a hiányzó érzelmi töltet.)
A Molotov-koktél nem magyar találmány. Már a spanyol polgárháborúban használtak ilyesmit, a nevét pedig a téli háborúban, a finnektől kapta.
A csúzli vs. repülő elképzelés is kizökkentett. Magasság, sebesség, egyebek tekintetében kicsit elrugaszkodottnak érzem. A gyerek-éntől rendben, de a felnőtt nem reagál az akkori ötletére (holott máskor megteszi, előkerül a „most már tudom” frázis valamely formája).
Elnézést, ha kicsit összeszedetlen voltam (hosszú nap). Remélem, azért követhető maradt, amit írtam, és szerepel benne olyasmi, ami a későbbiekben hasznosítható.
Kedves Wyrr,
köszönjük a véleményt — ez az én hibám is, hogy nem jeleztem itt, csak a Facebook oldalon: ez most egy valós visszaemlékezés, nem novella volt
Ó, pedig még gondoltam is rá egyik-másik résznél a vége felé, hogy esetleg… aztán elvetettem. És tessék! 🙂 Szerkesztettebbnek, novellaszerűbbnek éreztem egy visszaemlékezésnél, de valószínű, sőt biztos, hogy azért, mert novellára készültem, és ez kezdettől fogva befolyásolt.
Viszont így már értem, mi miért így került bele. És azt is, mi miért nem került bele, vagy derült ki.
Nagyon érdekes ilyen szemmel újraolvasni, összevetve közben más visszaemlékezésekre, amikkel találkoztam. Teljesen más élmény.
Például a távolságtartás, a „szárazság” és az üvegfal érzete. Egy novellától mindig azt várom, hogy bevonjon érzelmileg az eseményekbe, valamilyen módon. Tudva azonban, hogy nem fikcióról van szó, nincs ez a hiányérzet. Mert egyszerűen elég a tudat, hogy amit olvasok, az egyszer megtörtént, valóságos volt, és azzal történt, aki meséli – ezáltal megvan a súlya és a hatása a szövegnek, egyéb eszközök nélkül is.
Fikciónál viszont olvasóként keresem az okokat, várom, hogy legyen magyarázat, hogy semmi ne lógjon a levegőben; hogy például, aki vakmerőbb, felelőtlenebb vagy tájékozatlanabb, esetleg ellenkezőleg, sokkal éleslátóbb, mint várni lehetne tőle, az vajon miért az. Lesz-e a következménye, jelentősége, és mi, ha pedig nem lesz, miért nem.
A valóságban, ha valami ésszerűtlen, érthetetlen, vagy legalábbis annak tűnő történik, az ember elfogadja, hiszen ilyen az élet, ilyenek vagyunk. Persze ilyenkor is jó lenne mélyebbre látni, ki mit miért tett, lett-e következménye stb. De van, hogy nem lehet.
És eszerint az elbeszélőnél eggyel több hangot feltételeztem: a gyerek-én meg a felnőtt mellett egy kívülálló szerzőt, aki kitalálta és beszéltette őket. (Jobban belegondolva kettővel többet, mert egy kitalált szereplő két formájában gondolkodtam.) Ezzel szemben egy hang van, és így természetes, hogy keveredik múlt és jelen; hogy össze-össze mosódik, mi a ténylegesen akkori, gyerekfejjel alkotott vélemény, mi az, ami akkor tényleg fontosnak tűnt, és mi a közben szerzett tudás és tapasztalat – meg az idő – hatása.
Ebben az új megvilágításban elég mulatságos visszanézni, amit írtam. 😀 Ugyanakkor tanulságos is, mert egy dolog elméletben tudni, mennyire félrevihet egy szöveg vizsgálatánál, ha például helytelenül mérem fel a keretet (nos, ennyire), amiben értelmezni kell, és egész más ugyanezt megtapasztalni gyakorlatban.