Kleinheincz Csilla: Saltimus Bór és az elfeledett kéziratok ármádiája

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] Sci-fi, fantasy körkép[/button]

 

 

Az Írók Házában két megkövesedett tósztkenyér közé préselve hányódik az a novella, amelyikben magyarázatot kapunk világunk legfontosabb rejtélyére: mitől nyerheti el egy írás a publikáció szentségét. Azon kevesek, akik olvasták – nincsenek sokan, az írók kevésre tartják azt, aki nem alkotja, hanem élvezi a könyveket –, azt mondják, szerepel benne a Ház is: egy nagy mező közepén áll, de az is lehet, hogy egy tó fenekén vagy egy szupermarket parkolójában. A kérdés eldönthető lenne, ha valaki kinyitná a bejárati ajtót, de olyan könyvet még nem olvastál, amelyikben ez megtörténne.

*

 Sín Antonio összegyűjtött művei közt számos rémtörténet található, de csak egy van közöttük, amelynek szereplője nem ő maga. Ha megerőlteted az emlékezeted, fel tudod idézni kezdősorait:

Kopognak az Írók Házában a billentyűzetek, sercegnek a töltő- és lúdtollak, csikorognak a vésők, zubog a víz, ahogy az agyagot mossák le kezükről a táblakészítők. Csak a kalligráfusok érintik némán papírjukhoz a menyétszőr ecsetet. Saltimus Bór könyvek halmán kuporog, ceruzával körmöl egy jegyzetfüzetbe, hátha később lesz ideje letisztázni a szöveget, és úgy elküldeni a Kiadónak a könyvliften, hiába tudja, hogy amint leírja az utolsó betűket, elfelejti az egész történetet, s inkább újba fog.

A megszokott zajokba most léptek hangja vegyül, és Saltimus Bór összehúzza magát; talán Vorg Tron az, aki mindjárt könyvhalmot púpoz mögé, tetejébe mászik és megtermett, lila kabátos denevérként átles a válla fölött, húsos kezében kis aranytollat forgat, úgy ír a naplójába. Saltimus Bór, mint minden író, utálja, ha alkotás közben nézik.

Az előtte húzódó, könyvek és szamárfüles kézirathalmok labirintusába vesző folyosó azonban üres.

Saltimus Bór ceruzája szánkázni kezd a papíron, ám ekkor ismét felhangzik a nesz: kop, kop, kop, verődik a hang sarokból sarokba, és időnként zörög is: csörr, csörr, csörr. Kiüti az ember fejéből a mondatok ritmusát, monoton jambusokat csempész a szövegbe. Bizonyosan nem Vorg Tron, az ő léptei döndülnének.

Saltimus Bór alkarjára szíjazott tokba rejti a ceruzát, rohammappájába csúsztatja a noteszt, és lassan fölemelkedik. Kihajtogatja hosszú tagjait, akár egy colstok.

Leóvakodik a könyvek lépcsőjén, nekiindul a folyosónak. Hosszú árnyéka imbolyog a könyvespolcokon: itt a félhomályban több írógeneráció munkája porosodik.

Már percek óta halad, előtte nagy molyként csapong a léptek kopogása, aztán egy sarkon befordulva látja: ismeretlen, rongyos férfi siet végig a kéziratfalak között, csuklójáról lánc fityeg.

Saltimus Bór megtorpan. A férfi, mintha hallaná, megrezzen, zihálva felkiált: – Van ott valaki? Hahó?

Mielőtt azonban válaszolhatna, a férfi elrohan tekergő láncával, telehahózza a Házat. Mögötte vörös jelektől vérző lapok szállingóznak.

Saltimus Bór fülel, de nem hallja a zenét, amely a szereplők visszatérését kíséri a könyvekbe. Leguggol, de nem meri megérinteni az elszórt papírokat: tisztátalannak tűnnek.

 *

 Az egyik regényben, valahol a nyolcadik pince szintjén, ahol sápadt gombák nőnek a régi történeteken, Mord Boglárka is szerepel, időnként Mord Bogárka néven, de az lehet elütés is. A könyvben piros, szépen metszett Jensen betűkkel díszített ruhát visel – Lantori Lonzo szerint épp ez bizonyítja azt, hogy azonosak, hiszen a Jensen nem más, mint a lány védjegyének számító Tótfalusi, ezt minden gyerek tudja. Kézről kézre jár a könyv, maga Boglárka is már szinte betéve tudja, mert abban, miután a hősnő legyőzi az elfeledett mesék sötét ármádiáját, és lesöpri ruhájáról az odavérzett divizeket, a kitépett lapok és megtört borítók között nagy rézkulcsot talál.

A könyv lebegteti a kérdést, vajon mire szolgál: a kaput nyitja-e vagy valamelyik könyvtárszobát, de sokan azt remélik, mégiscsak a kaput. Szerintük Mord Boglárkának nem lenne szabad írnia, csakis az elfeledett kéziratok felkutatásával és felkoncolásával kéne foglalkoznia. Jóformán csak Saltimus Bór kardoskodik amellett, hogy hagyják Mord Boglárkát alkotni, mint mindenki mást, de tőle ez megbocsátható – reménytelenül szerelmes a lány írásaiba.

 *

 Ha valaki kinyitja azt a könyvet, amely a lexikonszoba nagy faliórájának hátlapja mögé csúsztatva dohosodik, a 45. oldalon olvashatja benne, ahogy Saltimus Bór félve a kétlépcsős hall közepén függő harangkötélhez lép, és belecsimpaszkodik. Súlya félreveri a harangot, szalvétákra írt versek szitálnak rá a magasból – már késő meggondolnia magát, ezt ő is jól tudja.

Szinte látja maga előtt, ahogy az írógépek, a papírok, az agyagtáblák fölött görnyedő írók fölemelik fejüket, és káprázó szemmel forgolódnak. Agyukból kihullnak az addig gondosan felépített szavak és mondatok, aztán a szerzők egy emberként feltápászkodnak, s előbújnak az Írók Házának dolgozó- és fürdőszobáiból, galambdúcaiból és pincegádoraiból. Saltimus Bór máris összehúzza magát, mert az elszökött metaforák és képek az ő lelkét terhelik.

Fújtatva, húsos markában aranytollát szorongatva dübörög elő Vorg Tron, fűti keblét a jogos felháborodás, amiért megzavarták, félrelegyintve a tűszúrásnyi lelkiismeretet, hogy hiszen ő maga is számtalanszor odatelepedett már Saltimus Bór vagy valamelyik hasonló sápatag ifjonc nyakába, hogy úgy lesse a kezüket és a sorokat, amelyeket papírra vetnek.

– Mi történt? Megtámadtak? – förmed Saltimusra, aki csak pislog a kongó harang alatt, és ugyanúgy mukkanni sem mer, mint máskor, amikor Vorg Tron kiveszi kezéből a noteszt, mert már nem bírja elolvasni messziről a keze írását.

– Az elfeledett mesék? – kérdi a most érkező Mord Boglárka, akinek a harangszóra egyszerre összeugrott a gyomra, mert bár jó dolog majdani hősnőnek lenni, a hőstettet végrehajtani már nem annyira kedves a szívének. Legyen azonban, aminek meg kell lennie, gondolja Boglárka beletörődőn, és azonnal Saltimus Bór mellé áll, hiszen látnivaló: ezúttal ő az esetleges izgalmak forrása.

Mord Boglárka izgatottan nézi, ahogy utánuk lassan megérkeznek mindannyian: Hohori apó, aki helyett idomított patkánya gépel, Lantori Lonzo, Sín Antonio, Zomborossy Zuzmó, Rigolya Éva és a többiek. Utoljára akkor voltak ekkora izgalomban, amikor felfedezték azt a vékony, ám képekkel sűrűn illusztrált könyvecskét, amelyik Borús Hella és Andrej mágus titkolt románcára derített fényt. Boglárka sejti, ki írta a könyvet, de sosem árulná be Zomborossy Zuzmót.

– Nem a mesék – szólal meg Saltimus Bór, aki mindig kicsit későn válaszol, ha Boglárka kérdez tőle. El is pirul, részben izgalmában, részben szégyenében. – Az emeleten jár valaki – böki ki aztán.

Sín Antonio legyint. – Ezért ugyan kár volt megkongatni a harangot.

– Nem író volt – dadogja Saltimus Bór, és mikor látja, hogy társai megfordulnak, már tolluk, ceruzájuk és diktafonjuk után tapogatnak, kétségbeesetten integetni kezd. – És nem is könyvszereplő!

Mord Boglárka megszánja, s különben is, érdekli a történet. – Azt mondod, valaki odakintről?

Saltimus Bórt elönti a hála, amikor Boglárka csengő hangjára sorra visszafordulnak az írók.

– Kintről? – kérdezi reszketeg hangon Hohori apó, a családtörténetek nagymestere, és fejét tétován oldalra fordítja, ahol a hosszú, és évezredes fóliánsokkal mennyezetig rakott előszoba végében sűrűn teleírt papírhalmok mögött ott a kijárat az Írók Házából, amelyet senki nem látott, bár mind tudják, hogy létezik. Gyerekkorában alagutat próbált fúrni a megsárgult kupacba, de a Kiadó megérezte, hogy tépi a lapokat. –  A Kiadó nem engedné – mormolja, és szavára a többiek mind megrettenve pislognak a mennyezet felé, ahol a könyvekből és kéziratokból rakott falak magasában, egy kis szobában ott ül létezésük alfája és ómegája, a Kiadó.

Mord Boglárka töri meg a csendet. – Ugyan, mit tehet a Kiadó, ha az ajtónak egyszer ki kell nyílnia?

Saltimus Bór tudja, miért kérdezi ezt a lány és miért nem hurrogja le rögtön Andrej mágus vagy Lantori Lonzo: az egy dolog, hogy csinos, és olyan fiatal, hogy nem ismerheti még a Kiadó lélektörő erejét, amit maga Saltimus is nem egyszer megtapasztalt már, azért is olyan rossz a gyomra. Nem, Boglárkát nyilvánvaló ártatlansága mellett az is felvértezi, hogy ő szerepel abban a könyvben, abban az egyetlen regényben, amely egyáltalán említi a kapun túli világot. Saltimus Bór mélyen és áhítatosan hisz abban, hogy Mord Boglárka maga a kiválasztott, és hogy emiatt elérhetetlen számára – nem mintha máskülönben épp egy krimiíróval adná össze magát –, és eme hite többször is kifejezésre jut műveiben, amelyekben leleményesen és morbid elkötelezettséggel öli meg magát, amiért egyáltalán gondolni merészel jövőbeli szabadítójuk minduntalan lecsúszó ruhavállára.

A harang ismét megkondul, mire mindannyian fölpillantanak. A nyelv magától hintázik a rézöbölben, megremeg a mennyezet. Kéziratok tépett lapjai szállingóznak az írók fölfelé fordított arcába.

Vorg Tron eszmél elsőként, és már menekül is, mit törődik ő a többiekkel! Ő a leglomhább, neki kell elsőként kijutnia, a többiek majd csak utolérik.

Sorra oldódik az írók lába, csak Mord Boglárka áll középen a lengő harangkötél mellett, nem hiszi, hogy bármi baja eshet, hiszen neki sorsa van, és ott áll Saltimus Bór is, aki látja a lány ámuló tintakék szemét, és tudja, hogy Boglárka magától meg nem moccan, hiszen sérthetetlen, kiválasztott – és egyszerre összecsap Saltimusban a hit a megváltóban és a több tonnásnak ígérkező bizonyosság, hogy a harang márpedig le fog zuhanni; aztán egy fohásszal és egy ígérettel, hogy következő könyvében agyonsújtja majd saját magát egy legördülő sziklával, derékon kapja a bámészkodó Boglárkát, és kipenderíti a leszakadó mennyezet képében érkező konfliktus útjából.

 *

 A szabályzat legtöbb változata előírja, hogy amint az író elvágta az elkészült kézirat köldökzsinórját, köteles felküldeni az Írók Házának magasába, a Kiadó sosem látott és halott remények hamujától fekete birodalmába, hogy ott a végső bíró szigorú és kérlelhetetlen mérlegén megmérettessen. Minden író életcélja, hogy műve a publikálás tűzkeresztségén keresztülesve kijusson a Ház falai közül, s alkotója lelkével együtt kiszabaduljon.

Az író apoteózisa azonban oly ritka, hogy csupán a lapok hordalékának elfeledett mélységeiben olvasni róla; a legtöbb esetben a kézirat visszahull a mélybe, fal, bútor, padló lesz belőle. Beleépül az Írók Házának egyre terpeszkedő mamuttestébe, és emésztetlen rögként pihen belében, míg ki nem fordítja egy kutató kéz, amely a Kiadó kegyének titkát keresi a feledésbe merülő és baljós életre ébredő regények, stanzák, egypercesek és eposzok között.

Más, szamizdat paragrafusok szerint a Kiadó megkerülhető, ám jól ismerjük azokat a történeteket, amelyekben az írók a várt megdicsőülés helyett kárhozatra jutottak, és kézirataikkal együtt eltűntek a Ház feltáratlan és ismeretlen veszedelmekkel teli pincerendszerében.

 *

 Fogd kezedbe a tiltott és sokat forgatott könyvecskét! Láthatod, kétszínű a borítója: elöl ezüst, hátul arany. Most nyisd ki az ezüst oldalakat, és olvasd:

Saltimus Bór korábban soha nem gondolt arra, hogy valaha is lemerészkedik az Írók Házának kazamatáiba, ahol az éjfekete tintacsatornák felszínéről baljósan csillannak vissza az olvasólámpák fényei, és most is alig hitte, pedig Vorg Tron nyakát perzselő, karamellszagú lehelete szuszogva erősítette meg: mindez nem álom, ők valóban leereszkedtek a paleolitikus kéziratok félig megkövesedett rétegeibe a lifttel, hogy megkeressék a férfit, aki se nem könyvszereplő, se nem író – már ha ilyen lény létezhet egyáltalán.

Mord Boglárka ijedősen kuncog Lantori Lonzo oldalán, piros, betűkkel nyomott szoknyáját felhúzza, hogy le ne érjen a tintába, amelynek felszínén olykor ősrégi kéziratokból hajtogatott csónakok lebegnek végig. Saltimus Bór a fogát csikorgatja, arra gondol, hogy Lantori Lonzo még életében nem írt hosszabbat egy haikunál, és hogy hazudtak a könyvek, amelyek szerint a nőknek a méret számít, mert lám, itt van ő, olyan magas, hogy a legfölső polcokat is eléri, Boglárkának mégis ez az egérképű, ez a könyvászka kell.

A boltíves kazamatákban visszhangoznak a léptek, kop, kop, kop, tipeg Mord Boglárka, dübb, dübb, dübb, trappol Vorg Tron, és dübörög Saltimus Bór szíve is, mert itt, az évszázadok óta meg nem bontott kéziratkupacok mélyén laknak az írók lelkiismeretének aligátorai, az elfeledett mesék.

Csobban valami a tintában, és Saltimus Bór már fordulna is, de Mord Boglárka mögötte kacarászik, és Saltimus nagyon is könnyen el tudja képzelni, mekkorát kacagna akkor, ha látná őt megfutamodni, holott nincs itt semmi, csak lecseppenő gyertyaviasz, meglazuló és csatornába hulló lexikon, talpuk alól kipergő kavics.

Ismét csobban a tinta, és fehér hát emelkedik ki a sötét patakból, gerincén elkopott betűk. Alatta két sárga szem és óriásira nyitott, fogakat növesztett borító. Borítója bigázása recseg, ahogy kitárul, torka mélyén tépett lapok és valami vörösség.

Saltimus Bór térde megroggyan, mert tudja már, mi az. Amivel nem akart találkozni, ami eddig csak rémálmaiban kísértett. Egy elfeledett kézirat.

 *

 Ha megfordítod a könyvecskét, ugyanaz a történet indul meg arany betűkkel az arany borító mögött, és mégsem ugyanaz:

Mord Bogárka még soha nem merészkedett le az Írók Házának mélyére, bár mindig is tudta, hogy egy napon le kell ereszkednie a papírmasé kasban a kazamaták szívébe, és most valóban itt van végre, hiszen benne állt a könyvben is, amelyet ő csak szerényen Mord-könyvnek nevez, és amelyet az egyik pinceszint könyvtárszobájában találtak.

Abban meg van írva, hogy Mord Bogárka – Boglárka más könyvek szerint, de az lehet elütés is – egy napon alászáll, és legyőzi az elfeledett mesék irtóztató ármádiáját, hogy megszerezze tőlük a kulcsot, amely az Írók Házának kéziratokba temetett és a soha meg nem ismert külvilágra nyíló ajtajának zárjába illik.

Lantori Lonzo azt súgja a fülébe, hogy megtiszteltetés egy hősnővel egy történetben szerepelnie, mire Bogárka felnevet, úgy csiklandja az elégedettség, aztán végignéz a boltívek alatt csordogáló, végtelenbe vesző tintalabirintuson, amely számára nem sötét verem és dohszagú halálbarlang, hanem élete legragyogóbb fejezetének helyszíne, és máris jelzőket gyűjt, méricskél és hasonlítgat, mert ezt egyszer meg kell írnia.

Saltimus Bór persze reszket előtte, és Bogárkát egy pillanatra elfogja az anyai szánalom. Megmentelek, fogadja magában némán és komolyan, és az ampersand áldó jelét veti a hórihorgas fiú háta felé. Lantori Lonzo nevet ezen, ezért ő sem bírja, felkacag, míg meg nem hallja a csobbanást.

Rögtön kihúzza magát, ebben a történelmi pillanatban sudárnak és rettenthetetlennek kell mutatkoznia, s már nyúl is a Lantori Lonzo által alázatosan nyújtott papírvágó kés után.

Mert meg kell tennie, amire született. Félretolja a tohonya Vorg Tront és a kővé dermedt Saltimus Bórt, hogy szembenézzen végzetével, és közben már írja is fejében a történetet, amelyben Mord Bogárka egymaga mérkőzik meg az elfeledett mesék hadával és szabadságot hozva az Írók Háza népének győzedelmeskedik felettük.

 *

 Elfeledett kézirat (→elfeledett mese), olyan teljes vagy töredék írás, amelyről szerzője is megfeledkezett, olvasója soha nem volt, a benne szereplők pedig mind az enyészetté lettek. Léte hiába merült le, könyvárnyékként tovább kísért az Írók Házának mélyén, története pedig, vágyva a kapcsolatot az olvasóval, meddő életét ragadozással tartja fenn: ha az olvasó nem teszi magáévá szavait, ő nyeli el az olvasót, halott karakterek tömegévé, a mesélés salakjává alakítva át.

Akit elnyelt egy elfeledett kézirat, annak számára nincs visszatérés.

 *

 Vorg Tronról nem sok történet szól, mert mit lehet írni egy tohonya másolóról, akiben még annyi fantázia sincsen, hogy saját regényeket fabrikáljon, és mások kézirataiból ollóz össze furcsa kimérákat? A kevés novella egyikében, amelynek mégis ő a főhőse, az Írók Házának kazamatáiban bolyong társaitól elszakadva, és szembe kell néznie azzal, hogy nincs kire és mire támaszkodnia. Vorg Tronnak nehezére esik az improvizáció, és a pince hűvösében is szakad róla az izzadság, átáztatja zsabós ingét és lila kabátját.

Csizmájába belefolyik a tinta, a falon fekete kéznyomokat hagy, ahogy rátámaszkodik. Naplóját rég eldobta, nehogy megszimatolják papírját az elfeledett mesék, de így is hallja időnként háta mögött a csobbanásokat, az éhesen pergő lapokat. Már az is megfordul a fejében, hogy föladja, és átengedi magát az ádáz kéziratok enyészetének, de valahányszor mocskos fedlapú könyv surran végig a fal mentén, megszaporázza lépteit. Az életösztön nagy testben kétolyan erős.

Ki tudja, mióta kavarog az állott tintaszagú útvesztőben, mert idelent éppúgy nincs idő, mint odafönt, amikor lépcsőt pillant meg az egyik folyosó végén. Szívére szorítja párnás tenyerét, és szinte szökell fölfelé, csizmája cuppog a fokokon.

A folyosót egyetlen tömbbé penészedett kéziratokból vájták ki, jobbra és balra kamrák tátonganak sötéten. Vorg Tron nyakát behúzva elsiet előttük, várja, mikor veti rá magát a homályból néhány éhes, elfeledett történet. Valami csillan odabent: talán láncok csüngnek alá a falakról, romlott étel szaga árad ki az ajtón, elszórt papírok a földön, rajtuk vércseppek a vörös jelek. Hátul egy terem, de sehol egy kapubolt, lépcső vagy lift, ami továbbvinne.

Vorg Tron a padlóra rogy, csizmájából szomorúan csordogál a tinta. Lehajtja fejét, várja, hogy beérjék az elfeledett kéziratok, és eggyé váljon a dicstelen és említésre sem méltó történetekkel. És ekkor észreveszi: a földet fából faragott borítók fedik, cím gyanánt egy-egy ismeretlen névvel, amelyekhez hasonlót még csak nem is látott soha, egyik fabulában, regényben, episztolában és balladában sem. Kicsoda Tromf Kázmér? Hepcius Norbert? Mákos Viola?

Valamennyi név keretbe foglalva, mellettük a baljós, kihúzandó szavakat megbélyegző kidobójel, a ϑ, amelynek látványába Vorg Tron beleborzong. Most döbben csak rá, hol van: a legendás Szerkesztők Temetőjében, amelyet eleven író tán még sosem látott, és olvasni is csak kevesen olvastak róla, talán csak Sín Antonio rémmeséiben, amelyekben bomlott agyú szerkesztők kínoznak ártatlan firkászokat, hogy aztán a hős végül fordítson a kockán és örökre bebörtönözze a piros tollat forgató inkvizítorokat.

Vorg Tront szíven szúrja a félelem, amikor ráébred, valaki valóban eltemette ezeket a szerkesztőket, és a kamrákban is lakott valaki, talán a kéziratgyilkos szörnyetegek egyike – míg el nem szabadult.

 *

 Az írók legnagyobb félelme, hogy bebizonyosodik: nem valóságosak, csupán a képzelet szülte őket, akárcsak teremtményeiket, a pro- és antagonistákat, valamint a mellékszereplők karikírozott tömegét, akik rövid időre maguk is megelevenednek, és amíg egy történet él, egészen igazinak hatnak, hogy aztán elhalványuljanak és visszatérjenek oda, ahonnét vétettek: a betűk közé.

Az írók mindennél jobban félnek ettől a kifakulástól, ezért magukat és társaikat történeteikbe szövik, így erősítve meg létezésüket újra meg újra, tulajdon definíciójuk tartja őket életben: az író, aki írja, hogy írja, hogy írja, hogy írja…

 *

 Az Írók Házának számtalan mosdójának egyikében a falon fél guriga vécépapír csüng. Ha kitekerjük, olvashatjuk rajta, ahogy Saltimus Bór szalad, fejét időnként beveri a kazamaták alacsony mennyezetébe, hogy már véres a homloka, de így sem hagyja abba az óbégatást: hol az elfeledett kéziratokat szólítja ordítva tetemre, hol Mord Boglárka nevét kiáltozza panaszosan, dürrögőn, mert a liftnél lezajlott csatában elszakadtak egymás mellől, és most nem tudja, él-e még a lány. Saltimus Bór nem bírja eldönteni, melyik gondolat a kínzóbb: hogy Boglárka elbukott és piros szoknyás lényét elnyelte egy soha nem olvasott történet, vagy az, hogy valahol a labirintus mélyén küzd, oldalán Lantori Lonzóval, a haikuköltővel, aki bátorításokat és bókokat liheg a fülébe.

Miért nem ő volt az, aki a lány után penderült, amikor az elfeledett kézirat rájuk rontott? Miért nem ő vetette magát eleven pajzsként elé – ami különben is szükségtelennek bizonyult, mert Mord Boglárka egyetlen elegáns mozdulattal előreszökkent, és felnyársalta a könyvet borítótól borítóig. És legfőképpen: miért szállt úgy inába a bátorsága, amikor a többi elfeledett történet bosszúszomjasan előözönlött a sötét zugokból?

Mert túl sok krimit írt, amelyekben túl sokszor halt már meg erőszakos módon, többek között felhergelt kéziratok közé vetve, és az elképzelt borzalmak után már nem merte megkockáztatni a valódiakat. A gyávaság, vélekedik Saltimus Bór végül, bizonyos szempontból szakmai ártalom.

Már elhagyta a kazamatákat; ha kérdenék, azt állítaná, lábai saját akaratukból vitték őt feljebb, a végső elfeledés előtt álló kéziratok gyűjtőszintjeire, ahonnan azért már itt-ott kibontották a könyvek tégláit, hogy máshol beépítsék őket a falba, vagy szalvéta, nyakkendő, lampion legyen belőlük.

Saltimus Bór óvatosan, tagjait gondosan eltekergetve a kiálló sarkok és könyvgerincek útjából halad, még lélegzetét is visszafojtja, nehogy árulója legyen. Amikor arcára hull egy papírlap, térde összekoccan az ijedségtől. Aztán látja, hogy egy hanyagul felpolcolt kéziratról szállingóznak alá az oldalak, és már-már továbbosonna, amikor vörös jeleken akad meg a szeme.

A lapot, amelyet a kezében tart, összefirkálták, margóján titokzatos jelek sorakoznak, de nem tart sokáig megfejteni az odarajzolt ╒, ╢és ╕jelentését, mert szöveggel egészülnek ki.

Saltimus Bórban megáll az ütő, megtorpan a lélegzet a szentségtörés láttán: valaki átírta a kéziratot!

Először nem mer beleolvasni, mintha a perverz ragály őt is megfertőzhetné, aztán szeme önkéntelenül is követni kezdi a sorokat.

Lekapja a következő lapot a halom tetejéről, majd az azt következőt is, és olvas, olvas, állva és papírok fölé görnyedőn, mert azt olv…

A többit elnyelte az Írók Házának csatornarendszere.

 *

 Óvó karjaim, írja korommal a kéménybe az ápolt, csillogó körmű kéz, tinektek szabadulás, neki súlyos lánc. Fajtája örök, ha egynek vérét veszem, terem második, hát bebörtönzöm, és parazita léte meddőn hamvad el. Regényeitek szűz érintetlensége az én érdemem.

Tudjátok meg, ki valódi megváltótok. Nem az a fruska.

Én, ártó szellem gyilkosa, én, a testőr, egyedül csak én.

 *

 Reng az Írók Háza, évszázados egyensúlyt bont meg egy láthatatlan kéz, lapok peregnek a mennyezetről, könyvoszlopok inognak meg és temetnek lezúdulva maguk alá tálalószekrényeket, íróasztalokat, szalmazsákokat, gyilkos agyagtáblák zuhannak le a magasból. Töredékek záporoznak a földre:

…és Mord Boglárka perdül, piros szoknyája szétterül, kezében élesen villan a papírvágó kés, hegye tátott könyvtorkokba döf, lapokról leszédült betűk peregnek holtan és értelem nélkül a kőre…

…most dől el minden, valóban rám várt a Ház? Azt hiszem…

…csattognak a könyvfedelek, tintát fröcskölnek a falakra, Lantori Lonzo aranysujtásos nadrágjára, nem tudni, csatornavíz vagy az elfeledett mesék vére…

…ha legyőzöm őket, az lesz a válasz, ha megvédem őt mellettem, akkor mindenkit meg tudok menteni…

…zihálás, surrogás, csobbanások sorozattüze, és a szálldosó, tintába érve megfeketülő, elnehezedő papírfecnik hóesése – Mord Boglárka pedig kacag, és mögötte kacag Lantori Lonzo is…

…hát mégis én vagyok!…

…én, én én, én!

 *

 Saltimus Bór, írja gyöngybetűkkel Borús Hella Andrej mágusnak címzett levelében, úgy lopakodott a vörössel írt kéziratlapok ösvényén, ahogy én lopakodtam egykor az Írók Házának sötét, tornatermi folyosóján, hogy meglepjelek. Az arcodon a döbbenet, amikor a pauszpapíron átsejlő lámpafény körberajzolta alakom, egészen olyan lehetett, mint Saltimus arcán a vággyal és félelemmel kevert rököny, mert ő – akárcsak te magad – túlvilági jelenést vélt megpillantani az egyszerű bőr-hús-szőr ember mögött. A láncait maga után vonszoló, tépett, mocskos férfi nem szánalmat, de csodálatot keltett benne, és elernyedő kezéből puhán a földre hullottak a megszerkesztett lapok.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte reszkető hangon a férfi, és piros tollát, akár egy varázspálcát, maga elé emelte.

Saltimus Bór megtehette volna, hogy felelősségre vonja, elvégre lába előtt ott hevert a bizonyíték, a legyilkolt a novella; hogy kezet emel rá, hogy megüti, bezárja, ahogy az a másik tette – mert ezekben a történetekben mindig van egy ellenfélként szolgáló másik –, sőt, meg is ölhette volna.

Mondd, Andrej, te mit tettél volna a helyében? Eszedbe jutott volna neked az, ami Saltimus Bórnak, hogy letérdelj, iszákodból pedig előhúzd a noteszedet, úgy ajánlva fel, akár egy szent kardot, mely lovaggá üthet, de fejedet is veheti – eszedbe jutott volna-e, ami nekem biztosan nem, és ami elszomorít, mert kevesebb lettem így egy krimiírónál is – hogy lehajtott fejjel azt mondd:

–Megszerkesztenéd a könyvemet?

 *

 Saltimus Bór helyett Zomborossy Zuzmó versel, transzcendens mennyekből hívja le a szavakat, amelyeket maga sem ért igazán:

Kerestelek: emberevő óriást

a cicerónyi pont. Köröttem szavak

meddő salakjából felhúzott falak,

s megleltem rajtuk nyomod: a rianást.

 

Mint raklapról a papír, ha hirtelen

gép torkába tolják, borultam eléd,

reszketve nyújtva, mit csak adhatok, két

kincsemet: tollam s múzsanyálas szívem.

 

Más bennem nincsen: betűkből pergetett

homokvár-életem a szél elfújja,

s ha soraim torz táncát meg is veted,

piros tollad alá ajánlom újra:

 

mert az élet csak korrektúrázva az,

javításaid Kleiót áldó malaszt.

 *

 Nem tudod, kitől kaptad, nem tudhatod, kinek adod tovább. Két itatós közé csúsztasd ezt a lapot, menj ki a folyosóra, nyiss ki egy öltözőszekrényt, meg se nézd, kiét, és tedd a könyvek közé! Aztán siess vissza, és ha kérdezik, mit olvastál, hallgass!

Ne áruld el, hogy tudsz arról, hogy ▄▄▄▄ a saját kéziratai után másokét is kibontotta a falakból, hogy étkül adja a szerkesztőnek, és reggelre kelve azért lyukasak a falak, mert éjjel ▄▄▄▄ talicskán elhordta a kötegelt lapokat. Miatta tátong szakadék az oldalfolyosók padlóján, az ő ásása nyomán omlott be a kártyaterem, ő tüntette el a második emeleti női fürdőszoba teljes keleti falát. (Rigolya Éva ennek ellenére továbbra is odajár zuhanyozni.)

Kérdezhetnéd, mivégre teszi ezt ▄▄▄▄.

Úgy is van, kérdezd meg, akkor én is elmondhatom, hová kerülnek a kifejtett kéziratok: fel, a Kiadó asztalára, ahol megkapván a vágyott és mindannyiunk által a betegedésig áhított pecsétet, kikerülnek a Házból, oda, ahová valók: az olvasók elé.

Hát ezért bontja a falakat, fúrja a padlót, viszi el a könyveket sorra az asztalok lába alól. Ezért hárul rád is a nemes feladat: ha kell, laponként húzgáld ki szobád falából a kéziratokat, kösd össze cukorspárgával, és tedd az ajtód elé, hogy éjjel, amikor ▄▄▄▄ arra jár rozzant talicskájával, akár egy hórihorgas könyvtündér, magával vihesse, s jutalmul párnád alatt hagyhassa a nyugodt álmokat és a bizonyosságot. Megértél a publikálásra.

 *

 Minden küzdelem véget ér egyszer. Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az író kifogy a tintából, s nem tud több névtelen áldozatot hőse elé vetni, hogy halálukkal tovább emelhesse az olvasó szemében. Előbb-utóbb elvásik a papírvágó kés éle, leszállingózik a papírhulladéktól hófehérre vált tintafolyóra az utolsó fecni is, akár őszi pillangó, és az acsargó fedélcsattogást és ádáz lapsuhogást felváltja a zihálás, mely úgy tölti be a boltíves sötétséget, akár imént az elfeledett könyvek ármádiája.

Mord Boglárka ruháján vérfoltnak tetszik az eredeti piros, arcát nyomdatinta maszatolja. Kezéből kihull a papírvágó kés, térde megremeg, és lerogyna a szennybe, de állva tartja az egyedüli erő, ami még tagjainak tónust ad: a diadal mámora. Körülötte könyvek hullái szerteszét, és egy elfeledett lexikon K–L kötete megadón kitárja előtte fedelét. A tintafolyón ringatózó fehér papírcsónakon arany kulcs csillan.

A jóslatoknak be kell teljesülniük, gondolja Boglárka, cseppet sem meglepetten, és lehajol, hogy fölvegye jussát.

A ház sorsát mégsem teljesítheti be, mert két, tollforgatáshoz szokott kéz megmarkolja nyakát, és akár holmi kárhozott keresztelővízbe, alámeríti a tintába.

 *

 A Kiadó asztalán kézirat; lapjai zizegnek, ahogy az ablakon beszisszenő szél megrezegteti. A történet ismerős: hallottad már valahol, megálmodtad vagy épp te magad írtad egykor régen. Saltimus Bórról szól.

De ezt már tudtad.

A legfölső lap száma a 308-as, pirossal javított szövege vonzza a szemet:

…gyott, Saltimus Bór dönteni bontani kezdte a falakat. Dőltek az ajtókeretek, lezuhantak a képek, vér víz szivárgott a támaszték nélkül maradt csövekből. A megszállott könyvfejtés a padlókat sem kímélte: a tátongó lyukakon keresztül tanácstalanul lődörgő, fejüket forgató írókra lehetett lelátni.

A világuk omladozóban voltott, és ezzel együtt létezésük is alapjaiban rendült meg.

Saltimus Bór lassan felszedte a lépcsőket, és a kötegelt fokokat a szerkesztő lába elé borította, aki a lift mellett kuporogva javított, szeme ide-oda rebbent, akár egy szövőgép vetélője. , sSzánkázott a piros toll a lapokon.

Az előcsarnok padlóján keresztül árok húzódott végig, akár egy hatalmas hernyó nyoma. Saltimus Bór térdepelve, laponként húzgálta ki a talpak által barnára koszolt fedlapok alól a történeteket. Még és még és még, mígnem lába halott szereplőkbe könyvhalomba ütközött, és hátrafordulva felnézett az ajtó előtt tornyosuló kupacokra.

Kezét felemelte Fölemelte kezét, de nem merte érinteni a könyveket. Tabu, mondta magában némán, és érezte: ha hozzájuk nyúl, lesújt rá a Kiadó dühe, ezúttal bizonyos, hogy felkelti a haragját. Füle zúgott.

Aztán felismetrte a hangot. A szerkesztő tolla sercegett éhesen, és Saltimus eltökélte magát. Inas pókkeze a kaput eltorlaszoló egyik kéziratköteg sarkára tapadt, és egyetlen mozdulattal kirántotta a halomból.

Az Írók Háza kártyavárként omlott összeNem döndült semmi, csak a papírok szisszentek halkan, ahogy újabb könyv hullott a kihúzott helyére. Saltimus Bór lassan kiengedte a levegőt, majd némán, makacsul és szorgalmasan tovább törte az Írók Házának szentségét, regényről regényre, kötetről kötetre lebontotta és a szerkesztő elé hordta az utolsó írásokat is.

 *

 

Mord Boglárka első gondolata nem az, hogy elárulták – nem, őt elsőként a felháborodás önti el, amiért van, aki olyan ostoba, hogy nem látja meg benne a hősnőt, és akadályozni merészeli sorsfordító győzelmében.

Lantori Lonzo diadalmasan fojtogatja a csitrit, a beképzelt bakfist, ezt a felfuvalkodott luvnyát, aki nem átallott évekig a megmentő szerepében tetszelegni, holott az mindvégig ő volt, LL, a szerkesztők szörnyeit kordában tartó és lebíró Thészeusz. Erő duzzasztja izmait, ahogy leszorítja Mord Boglárkát, hadd tűnjön el a fekete tinta mélyén.

 

A lány megfeszíti vállait, hogy lerázza magáról Lantori Lonzót – de nem képes rá.

 

 

Orrába fekete tinta tolakszik, fémes szagú csápok, keze a csatorna alján felgyűlt papírpépet kavarja föl.Csapkod, rúgkapál, de egykor piros ruhájának átázott fodrai lehúzzák, őt pedig lassan legyűri a férfi és női anatómia kilókban kifejezhető különbözete, és Mord Boglárkán pánik vágtat át: tudja, hogy közel a halál, dramaturgiailag itt kell bekövetkeznie, de még halványan él benne a remény, hogy hirtelen erő önti el, mint a hősöket az utolsó pillanatban. Hogy is lehetne képes? A történetnek sima folyása van, a valódi kiválasztott a cselekmény által mutatkozik meg: a hamis hős elbukik, a valódi pedig magányosan, egy barát elvesztésétől görnyedt háttal, de glóriás fejjel emelkedik majd fel a lifttel az Írók Házának felső szintjeire.Lantori Lonzo várt még egy utolsó nagy összecsapást, egy sorsdöntő harcot, mint a kalandregényekben, ahol az utolsó pillanatban még kétséges a hős győzelme.

 

De ez már az utolsó utáni pillanat.

 

Lantori Lonzo súlya megkettőződni tetszik a hátán, ő pedig már álláig süllyed a papundeklipépbe, keze egyre erőtlenebbül kaparászik.Az nem lehet, hogy hamis premissza alapján éltem az életemet, gondolja Mord Boglárka, és egyszeriben siváran kiterül előtte az Írók Házában leélt huszonegy év. Sebaj, gondolja Lantori Lonzo, azért szép történet lesz így is, és nyomja tovább Boglárka fejét a tinta alá. A lány hajfürtjei csuklójára tekerednek, szoknyája ballonként szétterül a haikuköltő körül.Aztán…

 

Nem én vagyok a kiválasztott!

 

Aztán keze valami keménybe ütközik, és ráébred, hogy még mindig az utolsó pillanat hosszúra nyúlt kegyelmi idejét éli. Felujjong fuldoklása közben, és kiemelve a rézzel vasalt sarkú elfeledett könyvet a papírsárból, válla fölött hátralendíti, egyenesen Lantori Lonzo vérben forgó szemébe. – fut át Lantori Lonzo agyán, amikor a tintából kiemelkedik egy szögletes tárgy, és büntető isten ujjaként sújt le rá, betörve orrát.Feljajdul, és ahogy hátrahanyatlik, feltámad benne a kétely.

 

Innen már ismerjük a történetet. A hős – ahogy annak lennie kell – győzedelmeskedik.

 *

 Talicska nyikorog, toll perceg, derék ropog, ahogy kinyújtóztatják.

Lift surrog a falban, és odafönt, a magasban egy pecsét koppan a papírokon.

 *

 Egy papírlap kering a szélben. Ha felugrasz érte, elérheted.

…Mord Boglárka jön a folyosón, akár egy sötét angyal: arcát tintamaszk borítja, szoknyája pirosából csak vércseppnyi látszik ki a tusfeketére ázott fodrok közül. Szeme dühösen, eltökélten villog. Hol van már a kérkedő, minden lében kanál lány?

Sín Antonio döbbenten húzódik félre az útjából, Hohori apóban benne szorul a felelősségre vonó károgás. Az üres szobákból rettegő, reménykedő írók bújnak elő, és motozni kezd bennük a gondolat, hogy talán Mord Boglárkának mindvégig igaza volt.

Jön, fekete csíkot húzva maga után, jön, a kezében csillogó kulccsal, és nyomába szegődnek a többiek is: tollakat, ceruzákat, viasztáblához való stylusokat szorongató menet kígyózik végig a folyosókon és lépcsőkön, egyre duzzadva, és mindannyian az ajtó felé tartanak.

Ahol már ott áll Saltimus Bór.

*

A történet vége nincs leírva sehol, de te meg én tudjuk, mi történt.

Mord Boglárka megtorpant Saltimus Bór előtt, és pillantása a hórihorgas, kínosan vigyorgó krimiíróról az ajtóra tévedt, amelynek kopott zöldjét most először látta teljes valójában. A zománcfestékkel lekent fán szintjelzőként sötétlettek az egykori kézirathalmok maszatos csíkjai.

– Hová tűntek a könyvek? – kérdezte halkan, növekvő balsejtelemmel.

– Elhordtam, és látod, a Kiadó mindet elfogadta…

– Hogy merted beleártani magad az én dolgomba? – szisszent rá dühösen a lány, aztán körülnézett. Mögötte az írók szánalmas serege várakozón mosolygott. De nem rá. Nem egyedül őrá, és Mord Boglárka tudta, hogy elég egy szó, és Saltimus Bór, a mellőzött firkász, a sötét zugokban kuporgó rejtélygyáros elfogadja a régóta vágyott, de csak titkon remélt áhítatot.

– Várj! – mondta neki Saltimus Bór, de Boglárka félrehessegette. – Van valami, amit…

A lány megindult, egyre gyorsabban és gyorsabban lépkedett. Egész életének értelme és csúcspontja fölé magasodott, és már emelte a kulcsot, hogy a zárba illessze, és véget vessen ennek az egésznek, megváltsa az Írók Házát, aztán a többiek szemébe nevethessen megvetőn, amiért nem hittek benne igazán, amikor Saltimus Bór elébe vágott, és bocsánatkérően megérintette a könyökét.

– Nyitva van – súgta oda neki. – Nincsen zárnyelv. Nincsen szükség kulcsra.

Mord Boglárka megrökönyödve meredt rá, aztán lenézett a kezében tartott kulcsra. Összeszűkült a szeme.

– Nem én voltam – tette hozzá Saltimus Bór bűnbánóan. – Így találtam. Ők nem tudják – intett a többiek felé, akik hátul várakoztak áhítatos csendben.

Mord Boglárka behunyta a szemét. Tudta, mit várnak el tőle, és azt is, hogy a regénye végét most már mindörökre elrontotta az, hogy az ő küzdelme mellékszálnak bizonyult. Talán abban a másik valóságban, ahol Mord Bogárka lakik, másként van. Szájában savanyúságot ízlelt, de talán csak a tinta volt az.

Keze és a kulcs még mindig a zár előtt lebegett.

– Legyőztem az elfeledett kéziratokat – szólalt meg végül higgadt hangon. Csak ő tudta, mennyi mérget kellett lenyelnie hozzá. – Megbüntettem Lantori Lonzót. Megtaláltam a kulcsot.

– Igen – mondta neki szelíden és nagyon szomorúan Saltimus.

És mégsem én vagyok a kiválasztott, gondolta Mord Boglárka, de már nem érzett dühöt, csak fáradtságot. Leengedte a kulcsot.

– Mindegy – mondta. – Nem számít.

Saltimus Bór alig észrevehetően megrázta fejét, majd a többiekre sandítva megfogta Mord Boglárka fekete kezét, és felemelte. Nem tudta elmondani a lánynak, miért teszi, de remélte, hogy így is megérti, vagy ha nem, egyszer majd, valamikor, megírja neki.

Beleillesztette a zárba a kulcsot, aztán még mindig összefont ujjakkal, kilökte az ajtót.

Az lassan tárult, fénycsík kúszott be rajta és siklott egyre sebesebben az írók riadt csoportja felé. Hunyorogtak a fényben, akár a baglyok. Sötétség után mindig bántó a nappal.

– És most? – kérdezte Boglárka megtörten, és még mindig nem nézett föl. – Mi lesz velünk?

Nem tette fel a kérdést, létezni fognak-e ezután is, vagy csupán régi írások szereplőiként futnak le dramaturgiailag kimért köröket.

– Írunk.

– De miről?

Saltimus Bór nem válaszolt, mert az ajtó immár teljesen kitárult.

Egy darabig csak szorongtak a küszöb előtt, aztán Saltimus Bór fölemelte Boglárka állát, hogy ő is lássa, mert ami az ajtó mögött elterült: látvány, ragyogás, hang, illat, érzés és újdonság, válasz volt mindenre, amit valaha tudni akartak, és aminek elmondására őbenne még nem születtek meg, csupán készülődtek a szavak.

 

 

 

 

***

Kleinheincz Csilla

1978-ban született, magyar–vietnami származású író, szerkesztő, fordító. A gödöllői Szent István Tudományegyetem agrármérnöki szakán szerzett diplomát és szakfordítói képesítést. 2007-ben a Pécsi Tudományegyetemen kiadói szerkesztői szakon végzett. 1999 óta foglalkozik angol nyelvű regények magyarra ültetésével (Peter S. Beagle regényei, Anne McCaffrey: Sárkányröpte, Kelly Link: Különb dolgok is), 2004-2011-ig a Delta Vision kiadó szerkesztője (szerkesztett sorozatok: Delta Műhely, A képzelet mesterei). Majd az Ad Astra kiadó szerkesztője. Tagja volt a Stádium Fiatal Írók Körének, a Cohors Scriptorium írói műhelynek. Jelenleg a Delta Műhely írókör tagja (irokor.com),  és 2007 óta szervez írótáborokat.

Versciklussal debütált a Huszonötödik óra antológiában, 1999-ben. Első önálló kötete, a Város két fül között és más elvarázsolt történetek (2005), második regénye az Ólomerdő (2007). Összegyűjtött novellái a Stádium kiadó gondozásában jelentek meg Nyulak • sellők • viszonyok kötetcím alatt (2009). Több novellája látott napvilágot angol, portugál és cseh nyelven. Jelenleg Kistarcsán él.

Bibliográfia: http://kleinheincz.wordpress.com/bibliografia-bibliography/

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (6 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Csillának köszönjük a meghökkentő írást. Nagyon szépek a nyelvi eszközök; a téma és a megírás módja pedig valóban egyedi.
    Azt hiszem, nagyon is a novella célközönsége jár erre az oldalra, remélem a sok amatőr szerzőnk egyszerre szórakozik rajta és tanul belőle. Az ajtó valóban nyitva.

  2. Az ilyen mondatok miatt szoktam irigységi rohamot kapni:
    „Altimus Bór fülel, de nem hallja a zenét, amely a szereplők visszatérését kíséri a könyvekbe.”
    Ámulva gyönyörködöm a színes mondatokban, és az általuk sugallt képekben (változatlanul mérhetetlen irigységgel).
    Sajnos hemzsegnek benne az ilyen sorok:
    „…de valahányszor mocskos fedlapú könyv surran végig a fal mentén, megszaporázza lépteit. „
    Ezek nem engedik lankadni bennem az irigységet.
    „A Kiadó asztalán kézirat; lapjai zizegnek, ahogy az ablakon beszisszenő szél megrezegteti.”
    Egy igazi író nem lapozgatja a szinonima szótárt, ki sem nyitja. Rója a sorokat, aztán azokból átkerül a szótárba ez-az.
    Ha eddig nem éreztük meg a kiadók és írók gyötrelmes vergődését a közös munkában, akkor most elolvasva megtapasztalhattuk. Olvasás után csak azon töprengek, mi a fenét keresek én azok között, akik így tudnak írni.
    Persze! Szemlélve az életrajzot, világos, hogy csakis ilyen írást tehetett elénk a szerző, aki valódi író, de aki a pult túlsó oldalán állva azt is tudja, milyen ott a világ. (Mint ahogy Bea is tudja.) Köszönöm szépen ezt a rövid tanfolyamot, amin részt vehettem az elmúlt percekben!

  3. Amikor egy hozzám hasonló kezdő amatőr kritikaírásra adja fejét, megpróbál az író tudásszintjéhez mérten kritizálni. Már nem foglalkozik olyan aprósággal, mint pl. az „s” kötőszó inkább illik versbe, mint prózába, ezt meghagyja az elsőnovellások számára.
    Nekem az ironikus stílus tetszetős, főleg, ha önirónia, bár most egy közhely ugrott be miszerint az igazi diplomata képes úgy elküldeni a francba, hogy alig várod, hogy mehess. Megjegyzem, nekem Petőfi remekműve a „Helyiség kalapácsa” jobban bejött, olvasmányosabb, és itt az irónia némely estben erőltetettnek tűnik. Persze, dicséret hogy egy lapon említem a kettőt, vagyis ebben is volt volt, ami nagyon tetszett.
    Az első mondatok után arra gondoltam, a színész témaszegénység esetén a színészek kálváriájáról ír, a favágó a favágók kálváriájáról, az írók pedig az írók kálváriájáról. Tévedtem, jelen esetben másról, rólunk, kezdőkről van szó. Egy férfi jelent meg az agyamban – bár némelyek kétlik, hogy nekem van olyanom – akinek, állítása szerint, kinevezésekor azt mondta neki Kádár: „Ügyeljen a feleségére, mert némely nő siker esetén hajlamos NŐ-ből hercegnővé amortizálni magát.” Persze mondhatjuk hogy Kádár hím soviniszta volt, de ezt inkább magamra vállalom, mivel nem szó szerint idéztem, a fene sem emlékszik a húsz évvel ezelőtti szószerintire, de a lényege ez.
    Mint már többször említettem engem a stílus csupán három oldalig köt le, ez sajnos több, így hamarosan feltűnt a hosszú mondatok monoton egyhangúsága.
    Demeternek igazat adok az igazi írónak nincs szüksége szinonima szótárra, de ott egye meg a fene azt a fordítót, akinek pár sci-fi fordítása után van. Jelen esetben a pazar szókincs természetes, ha nem volna, igencsak sivár művet olvasnánk, mivel nem a cselekményen van a hangsúly.

    A korábbiakat az első pár részlet után írtam – előbb olvastam a hozzászólásokat, mint a novellát – de most a végére értem. Órámra tekintek, két órája kezdtem el, igaz, közben elvonultam reggelizni, egyben ebédelni, egyben uzsonnázni, de ez csupán annyiban tartozik ide, hogy el tudtam szakadni a novellától, sőt egynél többször megtettem, mert picit ki kellett kapcsolódnom. Így a végére érve, inkább tartom öniróniának, ami természetesen pozitívum a számomra, ki is húznám Kádárt, de mivel a szavaival egyetértek, inkább hagyom.
    Egy biztos. Újra olvasni nem fogom, de elfeledni sem, és jól esik a tudat, hogy én már olvastam ezt, amíg az író kihagyta az enyémet. Egy null ide, és biztos vagyok abban, hogy soha nem lesz kettő null. Egyébként a honlapján lévő becsületkasszát jó ötletnek tartom, el is kezdtem a: „Nyulak” c. novelláját, de az első jelenet végén abbahagytam. Nem kötött le.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük