Szilorom úgy gubbasztott az alacsony hegy oldalában, akár egy szemérmes kisasszony, akiről mindenki megfeledkezett.
Sziszegővadon ősöreg fái körbe zárták az épületet, mindössze egyetlen elhanyagolt kocsiút vezetett Temeran irányából az udvarházhoz. Az egymás mellé fektetett kőlapok közt fű sarjadt, az egykori árok partján magasra nőtt a gaz. Látszott, hogy jó ideje nem járt erre sem hintó, sem ellátmányos szekér.
Az erdő és a birtokhatárt jelző kőfal közt csak egy keskeny, füves sáv húzódott, a fák közt ezernyi madár trillázta tavaszi udvarló dalát. A tölgyek alatt még kora délután is tejfehér ködpamacsok lebegtek, a levegő hűvös volt az előző esti esőtől. A felázott föld szaga nedves levelek és tavaszi virágok illatával keveredett.
Miközben Aral békésen felfelé kaptatott a lankás emelkedőn, Jeremy a nyeregben ülve hallgatta a madarak csivitelését. Nehéz volt elképzelni, hogy valóban bosszúálló kísértet jár egy ilyen békés helyen, Nadar nagykövet emberei azonban esküdöztek, hogy találkoztak eggyel és nem hajlandóak folytatni a tatarozást, amíg valaki el nem űzi a bosszúszomjas lelket. Jeremy már akkor sem adott sok hitelt a zavaros, elnagyolt történeteknek, amikor elvállalta a megbízást, most pedig, ahogy közeledett az udvarházhoz egyre inkább úgy látta, a munka könnyű pénzt fog hozni. A környező földből nem áradt halál bűze vagy fekete mágia, az erdő is nyugodt volt.
A férfi tapasztalt szelleműzőnek tekintette magát, úgy ismerte a kísértetjárta helyeket, ahogy kovács az üllőjét, vagy felcser az emberi testet. Szilorom inkább tűnt elhagyatottnak, mint bosszúszomjasnak, valószínűleg a polgárháború óta senki sem zavarta meg az épület magányát. Jeremy remélte, hogy dühös, megkeseredett kísértet helyett csak néhány padlásra beköltözött szárnyaskígyót kell majd kiebrudalnia a házból. Úgy vélte, a munkások a neszezést hihették szellem művének, gyakran megesett az ilyesmi, különösen a Sziszegővadon közelében. A sápadt, karcsú lényeket könnyű volt kísértetnek nézni, különösen az udvarlási időszakban, amikor kitárták hártyás szárnyukat és násztáncra hívták egymást.
Már majdnem elérték a kaput Arallal, amikor a fák közt éles, riadt rikoltás csattant. Jeremy összerezzent a hangra és körbekémlelt. Aral bezzeg nem zavartatta magát. Harci mének vére folyt az ereiben, csikó korától arra képezték, hogy oda is elvigye gazdáját, ahová más ló be nem tenné a lábát. Az erdőben zajló csatározás éppúgy nem zavarta, mint egy sikítószellem vagy egy lápi démon felbukkanása.
Jeremy sóhajtva hajolt előre, hogy megpaskolja a kanca nyakát.
– Élénk ma az erdő, nem igaz, kedvesem?
Aral puha horkantással nyugtázta a szavakat.
A fák közt hamarosan elcsendesedett a dulakodás, a madarak meglapultak. Jó néhány perc telt el, mire ismét felcsendült az első tétova trilla a fák közt. Jeremy azon merengett, vajon Nadar megengedné-e, hogy később, a párzási idény után bejárja a környéket. Jó hasznát venné néhány tucat zsengehéjú, mágiával teli kígyótojásnak, és errefelé biztos több fészek akadt, mint a város közelében. Addigra talán egy ügyes segédet is sikerül találnia, ő maga a marai sikítószellem óta egyre nehezebben mozgott, nem volt már olyan fürge, mint huszonévesen.
A férfi önkéntelen fintorral dörzsölte meg örökké sajgó térdét. Bizony, jól jönne végre valaki, aki úgy tud feljutni a legmagasabb fára is, akár maguk a szárnyaskígyók. Fürgén és nesztelenül.
Aral megtorpant Szilorom kapujában. Fehérre mázolt, kovácsoltvas műremek magasodott az érkezők előtt: az egymásba gabalyodó kacsokon ülő fémlevelek sok helyen egymásra simultak, alig lehetett köztük belátni az udvarba. Jeremy leszállt Aral nyergéből és a nyeregtáskába túrt a Nadartól kapott kulcsért. A kapu nehezen, hangos nyikordulással mozdult meg, amikor nekifeszült, a fák közt ismét elhallgattak a madarak. Az udvarban végre láthatóvá vált az első nyoma annak, hogy valóban emberek jártak itt nem rég: a magas gazban széles nyomvonalat tépett a sok-sok év után feltáruló kapu alja.
Jeremy karján felállt a szőr, a bőrére égetett mágikus szimbólumok bizseregni kezdtek, amint bentebb lépett. Szilorom az udvar túlfeléből bámult rá tucatnyi fakeretes üveg ablakával. A férfi az oldaltáskájába csúsztatta egyik kezét, miközben farkasszemet nézett a házzal, és az apró kövekből álló rúnafüzére köré kulcsolta ujjait.
A földből azonban nem tört fel rothadás bűze, a levegő nem hűlt ki és nem bukkant elő egyetlen kísértet sem, hogy megpróbáljon a betolakodó életerejéből lakmározni. Jeremy azért előhúzta a rúnafüzért és alkarja köré tekerte, aztán elmormolta a szokásos ráolvasást is, amitől feléledtek a bőrére égetett védelmező bűbájok. Az elővigyázatosságba még senki sem halt bele, az óvatlanságba viszont annál többen.
Amikor végzett, megragadta Aral kantárját.
– Gyere kislány, nézzük meg miféle kísértettel van dolgunk!
Az út a kapun belül széles ívet írt le és megkerülve a házat, hátrafelé tarott. Az ív és az épület közt kaviccsal felszórt, gazos udvar terült el, amit elvadult virágágyás szegélyezett. Szilorom büszkén magasodott a közeledők felé. Közelről sokkal elhanyagoltabb arcát mutatta, a sötétkék ablakkeretek sok helyen megrepedtek, a szürke palacserepek itt-ott hiányoztak és a falakról is nagy foltokban pergett az égszínkék vakolat. Jeremy összehúzott szemmel méregette a házat, miközben átvágtak az udvaron. Aral hátracsapott füllel lépdelt mellette, patái alatt csikorgott a nedves kavics.
Amikor elérték a bejárati ajtót, Jeremy megállt és a nyeregkápára akasztotta a kantárt.
– Hamarosan jövök – ígérte. Aral horkanva bökte meg orrával a férfi vállát, aztán ismét felnézett Sziloromra és idegesen megkaparta patájával a földet. Jeremy megpaskolta a kanca nyakát. – Tudom kedvesem, tudom. Engem is zavar.
Úgy tűnt, az udvarházban mégiscsak szellem jár. Csakhogy Szilorom még ilyen közelről sem mutatta a kísértett helyekre jellemző jeleket. Se ördögi aura, se bűz, se síron túli, csontig hatoló hideg. Egyedül a férfi karján végigbizsergő mágia árulkodott arról, hogy valaki rejtőzik a házban.
Jeremy felsétált a repedezett lépcsőn és a második kulccsal kinyitotta az ajtót.
Magányos csend fogadta, amikor belépett. A bejárat közelében takarítószereket és kőműves eszközöket halmoztak a falhoz, de ettől eltekintve a helyiség üresen állt. A levegő friss volt, mintha nemrég szellőztettek volna, a falakból azonban hosszú évek elhanyagoltságának illata áradt. Jeremy még mindig érezte a kiszáradt penész, a felhalmozódott por és az udvarházba beköltözött apró állatok szagát.
Olyan érzése volt, hogy az egész udvarház visszafojtott lélegzettel vár körülötte, semmi se moccant. Találomra indult el, hogy körbejárja a házat, de a többi szobában is hasonlóan sivár kép fogadta. Itt-ott maradt ugyan néhány törött bútor vagy sarokba dobott kacat, és látható volt a beköltözött rágcsálók nyoma is, de ettől eltekintve az udvarházat teljesen kifosztották. Egyedül a szalon falát borító vastag, drága tapéta őrizte a régi gazdagság emlékét. A királykék papír megkopott, a boltíves ablakokon át beszökő fényben azonban még fel-felcsillant a pávatoll mintázat aranyozása.
Jeremy puha, surranó neszt hallott a háta mögül, amikor bentebb lépett. Azonnal megpördült, a karján libabőr serkent. A rúna füzér azonban élettelenek maradt, a bőrére égett bűbájok nem éledtek fel, hogy beburkolják védelmező erejükkel.
Nadar emberei lehet, hogy valóban szellemet láttak, Jeremy azonban fogadni mert volna, hogy támadásról szó se volt. A munkások bizonyára elmenekültek, amint megneszelték a kísértet jelenlétét, aztán hantáztak egymásra licitálva, hogy elkerüljék a nagykövet haragját. Jeremy nyomát sem érezte bosszúszomjnak vagy gyilkos vágynak, az udvarházat egészen másfajta jelenlét itatta át. A falak titkukat őrizve, tartózkodóan húzódtak el a betolakodótól, a tapétáról tucatnyi kíváncsi szempár bámulta Jeremyt.
A férfi felkapta a fejét, amikor a plafont borító falemezek megnyikordultak, de azonnal meg is bánta. A résekből szitálva szállt alá a szürke por.
– Az istenekre! – csattant fel, amikor a por a szemébe ment, és sűrűn pislogva próbált megszabadulni könnyeitől. Léptei hangosan dobbantak, ahogy a szalon közepére masírozott és megvetette a lábát. – Gyere elő végre! Bárki vagy, épp annyira akarok ártani neked, mint te nekem.
Szilorom falai közt túlvilági fuvallat támadt, a hűvös szellő felkapta a plafonról szitáló port és a bejárat felé sodorta. A szemcséken megcsillant a délutáni napfény.
Ön is kiabálni fog és itt hagy, egyedül.
– Nem fizetnek ki, ha itt maradsz – felelte Jeremy a mindenhonnan egyszerre suttogó hangocskának. Bárki volt a lány, bizonyára fiatalon halt meg. – Na gyere szépen elő, ígérem, nem futok el. Azért jöttem, hogy segítsek neked is elmenni.
– Tud segíteni?
Jeremy megpördült és tágra nyílt szemmel a mögötte álló alakra meredt. Bőre mágiától bizsergett, a szíve úgy vert, hogy belesajdult a mellkasa. A szellem mindössze karnyújtásnyira állt, áttetsző testén keresztül nedvesen remegő, elmázolt pávaszemek meredtek a férfire.
A rúnakövek azonban még mindig hidegek és nyugodtak maradtak.
– Az istenekre kislány, ha meg akarsz ölni, csináld tisztességesen és viselkedj úgy, mint egy bosszúszomjas kísértet! – dühöngött Jeremy, miközben öklével megdörgölte a mellkasát.
– Sajnálom. – A szellem bűntudatosan húzta fel vállait és aggódva hátrább lépett. – Ígérem, nem akartam megölni, uram. Kérem, ne hagyjon itt!
– Jól van, jól van. Megmondtam, hogy nem maradsz itt.
Jeremy végigmérte az előtte álló kislányt. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor meghalt, a torkán keresztül futó mély vágás még holtában is nedves, nyers sebként sötétlett. Virágmintás, áttetsző ruhájának mellkasát vér borította, a keskeny arcocskából éjsötét szemek meredtek a férfire. Valószínűleg a legutóbbi polgárháború alatt halt meg, amikor Szilorom még az uralkodóház nyaralója volt, Jeremy meg tudta érteni, miért hitték a munkások bosszúálló léleknek, amikor meglátták.
– Mi a neved?
– Lucrezia Alberton – felelte a kislány, aztán pillanatnyi tétovázás után szoknyáját megragadva meghajolt. – Nagyon örvendek a találkozásnak, uram.
Szóval a lányka valóban az egykori uralkodóház tagja volt, legalább szegről-végről. Jeremy elgondolkodva érintette meg a karjára tekert rúnafüzért. A szellemeknél sose lehetett tudni, mennyire emlékeznek a múltból, a halál sok mindent megváltoztatott. Lucrezia halála bizonyára fájdalmas volt, a kislány mégis békésnek, beletörődőnek tűnt.
– Tényleg rátámadtál a munkásokra?
– Dehogy! – Lucrezia elborzadva rázta meg a fejét. – A létra feldőlt, én csak segíteni akartam azzal, hogy elkapom, nem tehetek róla, hogy azok az emberek utána meg sem hallgattak, csak hozzám vágtak mindent, ami a kezükbe került és elrohantak!
Szóval innen eredt a történet, hogy a szellem tárgyakat kapott fel és a munkásoknak repkedő malteroskanalak meg festékesbödönök közül kellett kimenekülni. Jeremy megdörzsölte az állát. Meg tudta érteni a férfiakat, csak elvétve lehetett hallani olyan lélekről, akit nem a bosszúszomj, a harag vagy az elkeseredettség tartott az élők közt.
– Ostoba fajankók voltak. Ne is törődj velük – nyugtatta azért kötelességtudón Lucreziát. A kislány félénken rámosolygott, amitől fiatal arcán apró gödröcskék jelentek meg. – Mondd, tudod, hogy miért maradtál itt?
Lucrezia szomorúan körbenézett az üres szobában.
– Azt hiszem, könyörögtem, hogy ne öljenek meg, de nem sokra emlékszem. Apa kiabált és rángatott. Anya és Marie sírtak. Azt hiszem… Én talán csak arra tudtam gondolni, hogy még nem láttam soha a világot. – A lány tétova mozdulattal körbeintett. – Mindig beteg voltam, ezért nem mentem sehová. A levegő itt jó volt, segített. Azt hiszem, ezt mondták apának. Mindig arra vágytam, hogy egyszer elmehessek innen.
Lucrezia hangja elcsuklott. A lány boldogtalanul nevetett fel, miközben leereszkedett a földre és ruhája ujjával megtörölte a szemét
– Buta kívánság volt itt maradni.
A lány félénken, felhúzott térdeit átkarolva nézett fel Jeremyre.
– Tényleg tud segíteni, hogy elmenjek innen?
Bár sérült térde sajogva tiltakozott, Jeremy mégis Lucreziához sétált és nagyot nyögve leült mellé a padlóra. Szilorom együttérzően nyikorgott a feje felett.
– Megvan a módja – magyarázta kedvesen a lányka felé fordulva. – Segíthetek például, hogy nyugalomra találj és a szüleid után tudj menni.
Lucrezia összeszorította a száját és válasz nélkül elfordította az arcát. Jeremy meglepetten figyelte, ahogy a kislány ujja hegyével a padlót kaparta maga mellett.
– Muszáj oda mennem? – kérdezte végül boldogtalanul.
Jeremy meglepetten pislantott.
– Nem szeretted őket?
– Dehogynem! – tiltakozott Lucrezia azonnal. – Anya volt a világon a legjobb anya!
– Akkor miért nem akarsz utána menni?
Lucrezia beharapta a száját és válasz helyett ismét a szemközti fal felé fordult. Jeremy odanézett. A hatalmas, földig érő ablakokon át látni lehetett a birtok határát jelölő hófehér falakat és azokon túl az erdő üdezöld tengerét. A temerani út zöldfoltos barna szalagként futott le a hegyoldalból, egyenesen be az ősöreg fák közé.
Északon két karcsú, szürke szárnyaskígyó keringett a lombok felett.
– Én csak… Még mindig nem láttam szinte semmit – motyogta Lucrezia maga elé. – Még nem akarok anyuék után menni. Ők látták a világot. Én is akarom.
A szobára csend telepedett, csak az ablakon túlról szökött be a madarak vidám csicsergése. Szilorom kíváncsian figyelte őket ezernyi aranyozott szemével.
Jeremy kinyújtózott ültében és együttérzően hümmögött. Megértette a kislány vágyát, fiatalon ő is utazni akart, látni a világot. Ezért is választotta a szakmáját. Manapság mindenütt akadtak nyugtalan lelkek, ha valahol elfogyott a munka vagy elunta magát, egyszerűen továbbállhatott.
Jeremy azon töprengett, mit tehetne, miközben a szárnyaskígyók násztáncát bámulta.
Itt nem hagyhatja a lánykát; Nadar aligha akarta megosztani új nyaralóját egy kísértettel. Felfogadna valaki mást, hogy elvégezze a munkát, ha Jeremy kudarcot vall. Ha kicsalja a kislányból, hol földelték el a család maradványait a felkelők, nyugalomra helyezheti őt úgyis, ha nem akar békében nyugodni. A gondolat keserű ízt hagyott Jeremy szájában, amikor oldalra sandított a mellette üldögélő gyerekre, aki vágyódva bámult ki a szalonon túli világba.
– Tudsz fára mászni? – kérdezte hirtelen ötlettel.
Lucrezia meglepetten neszelt fel a merengésből.
– Még sose próbáltam – felelte tétován, aztán kis gondolkodás után hozzá tette: – De tudok lebegni. Az nem jó?
– Az még jobb – felelte Jeremy mosolyogva. – Mondd, velem lenne kedved elmenni innen? Sokat utazok, mint édesapád, és igazán jól jönne egy ügyes segéd, aki segít a munkámban.
Lucrezia szemei tágra nyíltak.
– Lenne!
– Akkor gyerünk, lássunk munkához.
Jeremy mosolyogva nézte, ahogy Lucrezia izgatottan kacagva a levegőbe szökken és megsimogatta sajgó térdét. Szilorom békésen nyikorgott a feje felett, miközben ő maga is feltápászkodott, hogy vidám kis asszisztense után induljon.