Halálos ítéletet szokás olyan kimérten aláírni, mint ahogy a dohányzóasztal felé görnyedő Kovács a megállapodásunkra kanyarította a nevét. Látványosan nézegettem meggyvörös körmeimet, míg ügyfelem vért izzadt, és igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne vigyorogjak kajánul a kínlódásán. Szilveszter környékén mindig sok volt a balek, aki segítségre szorult; az elfelejtett, vagy épp részeg bódulatban tett fogadalmakon majdnem olyan jól lehetett keresni, mint a válásokon.
– Ajánlom, hogy ne verjen át, kisasszony! – pillantott fel Kovács, miután aláírta a papírokat, és úgy mért végig, mint aki épp valami rém visszataszítóban próbál szépséget találni.
– Hetvenkét óra múlva gondolnia sem kell többet erre az egész kis kellemetlenségre – ígértem, miközben az asztal felett átnyúlva megráztam legújabb kliensem kezét.
Amint átutalta az óradíjamat – tettem hozzá gondolatban. A férfi arcáról lerítt, hogy ezt ő is jól tudja. Egész csinos összeget tettem volna fel arra, hogy nem először kell szakemberhez fordulnia a megszegett fogadalmai miatt, talán pár ügyes kókler már le is húzta az évek során.
Legszívesebben felkaptam volna a dohányzóasztalon fekvő papírokat, hogy a megszaglásszam azokat; szerettem a frissen felásott föld, ánizs és elfújt gyertyák viaszának halvány illatát. A könnyen jött pénz szaga volt.
– Menjen, igyon meg valamit! – javasoltam az ajtó felé terelve a férfit. Nem kellett nagyon noszogatni, úgy festett, mint aki maga is szeretne inkább valahol máshol lenni, nem egy mágiatörő irodájában. – Élvezze az év végét!
Alig vártam, hogy becsukjam az ajtót Kovács László, kutyabőrös közjegyző úr mögött, és máris kiszakadt belőlem az éles vihogás. Még hogy idén boldoggá teszi a nejét…! Hazug seggfej.
Szórakozottan csóváltam meg a fejemet, miközben ellöktem magamat az ajtótól, és felkaptam a dohányzóasztalon hagyott szerződést, hogy eltegyem. Félútig se jutottam, amikor meglegyintett Lilla mágiája, és finom bizsergésként végigfutott a karomon. Olyan volt, mint a felhők mögül kibújó nap melege egy hűvös kora tavaszi napon.
Mire hátra pillantottam, be is nyitott a szobába.
– A kliensed rémesen tapintatlan – mutatott rá a nyilvánvaló tényre, ahogy becsukta az ajtót és az iroda hátuljában kialakított kis pult felé indult, mintha csak otthon lenne. – Nem kellene ennyire aláadnod a színvonalat és minden jött-ment alakkal üzletelni.
– Jól fizet – legyintettem. – És valószínűleg visszajön. Fel kellett volna ajánlanom neki, hogy amennyiben hat hónapon belül válik és hozzám fordul, kedvezményt kap a házassági esküje feloldására.
Lilla mágiája megcsípte a karomat. Meglepetten fordultam felé, de háttal állt, a testtartása pedig semmit sem árult el. Épp forró vizet töltött a Disney hercegnős bögrébe, amit csak miatta tartottam az irodában, aztán kezében a kávéval felém fordult.
– Néha úgy felképelnélek, hátha észbe kapsz.
– Hajrá – szaladt ki a számon, de egy pillanat múlva meg is bántam annyira, hogy békítően elvigyorodjak, és megvonjam a vállam. – Legalább olyan izgi lenne, mint mikor Hercegnő életében először látott egeret.
Lilla elnevette magát, amitől azonnal fesztelenebbé vált a hangulat, és odébb lebbent a csalódottság. A nyugtalanság azonban makacsul kitartott, akárcsak Lilla mágiájának édes gyöngyvirág illata. Minden egyes szőrszál égnek meredt a karomon, az idegesség pedig kis gombóccá szorította a gyomromat.
Talán ablakot nyithattam volna, de tudtam, az nem segít ilyenkor. A könnyed viccelődés hatékonyabb volt, sokkal többet értem azzal, ha elterelem a figyelmét és közben saját magamat is megpróbálom lekötni.
Egek, de utáltam az empatikus mágusokat!
Lilla volt az egyetlen, akit megtűrtem, még ilyen állapotban is, úgyhogy lenyeltem a rám is átragadó idegességet, és inkább elfordultam, hogy elrakjam a Kováccsal kötött szerződést. Igyekeztem időt adni Lillának, hogy magától hozhassa szóba, mi nyugtalanítja. Nem kapkodta el a dolgot.
– Kérsz kávét?
– Inkább egy felest. Ott van a hátsó polcon.
Lilla mosolyogva megrázta a fejét, aztán letette a poharát, és a szekrényből előhalászott egy másik, tök egyszerű ikeás bögrét. Nem vettem a szívemre, amiért teljesen figyelmen kívül hagyta a válaszomat, pedig csak félig szántam viccnek a dolgot. Az idegeim biztos nem bántak volna egy italt, bár Lilla máris kezdte visszanyerni uralmát a mágiája felett. Mindig lenyűgözött, mekkora önuralma van, bár gondolom, az ilyesmit elvárták jobb körökben az egyik legrégebbi mágus család sarjától. Szerintem már a bölcsőben megtanult uralkodni az érzelmein.
Mióta csak ismertem Lillát, a jelenlétét mindig körbelengte az a csendes odafigyelés, amivel a világot szemlélte, s ami könnyen átragadt másokra is. Mellette még én is összeszedettebbnek éreztem magamat, csapongó gondolataim elcsendesedtek, és a jövő miatti aggódás is ostobaságnak tűnt. Amikor velem volt, csak a jelen és az együtt töltött idő számított.
Az ő kedvéért szoktam le a dohányzásról (úgy ahogy), vettem pár csini felsőt (hogy mégse szakadt farmerben meg kinyúlt kardigánban másszak el vele a színházba), és tanultam meg, hogy mi a túró az a desszertes villa. Nem mintha ez utóbbi, szörnyen fontos tudásnak valaha hasznát látnám, de Lilla édesanyja határozottan értékelte a dolgot, amikor végül beadtam a derekamat és hagytam, hogy Lilla bemutasson a szüleinek.
– Nem holnapra beszéltük meg a mozit? – kérdeztem, miközben átvettem tőle a második kávét.
A mozizás semleges témának tűnt, úgy véltem, biztonságosan megtörhetem vele a csendet. Plusz megmagyarázta volna Lilla idegességét is, ha megint elfelejtettem a dolgot és órákig várattam a plázában.
– Elsejére.
Válla az enyémnek simult, ahogy leült mellém a kanapéra. Bőven lett volna helye arrébb húzódni, de nem zavartatta magát, nekem meg nem volt semmi kedvem átülni a szemközti fotelbe. Hagytam, hogy combja az enyémnek simuljon, miközben felemeltem a bögrét és beszívtam a kávé forró gőzét. Még a keserű illat sem tudta elrejteni a gyöngyvirágok szagát. Lilla vérvonala „túl” régi volt, a mágia átitatta az egész lényét, és körbelengte, akár egy visszafogott parfüm. De ez most más volt. Sokkal töményebb, szinte émelyítően intenzív szag, ami kaparta a torkomat.
– Szeretnék veled szerződést kötni.
Kis híján elejtettem a bögrémet. A kilöttyenő kávé a kezemre folyt, amitől felszisszentem, és gyorsan letettem a poharat. Lilla egész kicsit elhúzódott, hogy egész testével felém tudjon fordulni, tekintete szokatlanul zárkózott volt. Bambán pislogtam rá. Biztos csak viccelt.
– A szokásos ár háromszorosát fizetem.
Felhorkantam a sértésen, de ez legalább kijózanított.
– Tiszta hülye vagy – közöltem, miközben lenyaltam ujjaimról a kávét. – Mi’ől van szó?
– Gyerekkori ígéret.
– Áu…
A gyerekkorban tett ígéretek keményebb kihívást jelentettek, mint egy meggondolatlanul tett fogadalom, vagy akár egy házastársi eskü. A mágia trükkös jószág; sokkal komolyabban vette egy kisgyerek őszinte, ártatlan szavait, mint egy felnőtt fogadkozását. Normális esetben az ilyen melóért kemény felárat számoltam fel, és meghagytam magamnak a kiskaput a szerződésben, hogy kihátrálhassak az üzletből, ha túl nagy gubancba botlanék.
Lillával azonban más a helyzet. Ő volt az egyetlen, akinek a kedvéért egyszerűen újra felvettem a bögrét, és eszembe se jutott számolgatásba kezdeni.
– Mit fogadtál meg?
– Hogy hozzá megyek Cseszneky Dávidhoz.
Nem tudtam megállni, hogy halk füttyentéssel felnevessek, amitől Lilla fülig vörösödött.
– Hatéves voltam! – mentegetőzött azonnal. – Nem gondoltam komolyan, csak… csinált nekem egy gyűrűt virágból, és amikor megkérdezte… Kicsúszott a számon, hogy igen! Azt se tudtam, hogy fogadalmat teszünk!
– Hé, hé, nyugi, nem kell magyarázkodnod – ingattam a fejemet kuncogva. – A legtöbb kölyök csinál marhaságot, nagyobbat is, minthogy egy magiszter fiának elígérkezzen. Sima ügy. Mármint nem a fogadalom, azt elég kemény lesz megtörni, csak… Az egész. Maga a szitu. Kicsit ciki, de nem kell magyarázkodnod. A szüleid tudnak róla?
– Istenem, dehogy! Édesanya valószínűleg elájulna a gyönyörűségtől, ha elmondanám neki. Dávid újév után jön haza New Yorkból, amióta megtudta, megállás nélkül arról beszél, hogy feltétlenül meg kell hívnia őt és a szüleit is az évindító vacsorájára.
– Nem értem, mi bajod azzal, hogy szereti a munkáját. Nincs is ennél jobb.
– Akarod, hogy rád uszítsam? – sandított rám Lilla.
Kínos nevetéssel megráztam a fejemet. Még csak az kellene, hogy a gazdagok és befolyásosak boldogságának önjelölt felelőse megint a nyakamba akaszkodjon és megpróbáljon nőt faragni belőlem, ne adj isten még egy újabb „jó partit” is találni nekem! Már első nekifutásra is katasztrofálisan sült el az ügy, nem szándékoztam új kísérletet tenni.
– Na és ez a Dávid is tett neked fogadalmat? – kérdeztem, visszaterelve a szót Lilla problémájára, mert az jelenleg sokkal kényelmesebb témának tűnt, mint a saját nemlétező szerelmi életemen agyalni.
Lilla gyászos arckifejezése mindent elárult.
– Tett. Évek óta nem beszéltem vele, nem is akarom tudni, hogy emlékszik-e még egyáltalán az egészre. Csak… meg akarok szabadulni a dologtól, mielőtt hazaér. Nem akarom… Hát… Tudod. Megvárni, hogy mi lesz.
– Kiszolgáltatni magad – bólintottam.
Az ilyen fogadalmak kemények voltak, rendesen megbolygatták az ember érzéseit és gondolatait annak érdekében, hogy valósággá váljanak. Ha a magiszter nem küldte volna el évekkel korábban a fiát külföldre, Lilla valószínűleg most a barátnője lenne, akár akarja, akár nem. A gyerekkori fellángolásokat könnyen ki lehet nőni, főleg úgy, hogy a távolság is besegít és az embernek van alkalma „megtalálni önmagát”. De ha a távolság nincs jelen…? A mágia szépen tette a dolgát, a gyerekkori elígérkezést pedig szinte lehetetlenné vált „lerázni”.
Csak egyszer láttam olyan válást, amit ilyesmi eredményezett. Még az átlagosnál is ocsmányabb ügy kerekedett a dologból, az oldalvonalról is kemény volt végignézni.
– Jól van – biccentettem inkább csak magamnak, aztán kiittam a kávé maradékát. – Kelleni fog egy kis idő, hogy felkészüljek, és pár apróság, de megoldjuk. A gyűrű, amit adott, még megvan?
– Dehogy! Kisgyerek voltam, rég elhajítottam már, vagy lehet, hogy el se tettem.
Lilla úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát, de csak egész halványan éreztem a gyöngyvirágok illatát. Bármit érzett, mostanra visszanyerte az uralmát a hatalma felett, és nem vetítette ki rám is, úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és átöleltem a vállát. Furcsán esetlennek tűnt, ahogy maga alá húzta a lábát, és egészen felkuporodva a kanapéra nekem dőlt, miközben mély, szaggatott sóhaj szakadt fel belőle. Nem tudtam eldönteni, hogy az aggodalom vagy a megkönnyebbülés miatt, szóval nem szóltam semmit, egyszerűen simogatni kezdtem a karját.
– Van esetleg… valaki más? Valaki, aki miatt fel akarod oldani a fogadalmadat?
Lilla beharapta a szája szélét, aztán pár pillanattal később lassan bólintott.
Keserűség fogott el, igyekeztem elhinni magamnak, hogy csak a sértettség miatt. Azt gondoltam, mindent elmondunk egymásnak, de sosem említette, hogy tetszik neki valaki, vagy hogy randizni jár.
– Oké, az szuper – kényszerítettem ki magamból a szavakat. – Kaptál tőle olyasmit, ami fontos neked? Valami ajándék vagy apróság… Tök mindegy, csak sokat jelentsen mindkettőtöknek.
A mágia néha kegyes kedvében volt, és rugalmasabban állt a szerelmi fogadalmak elengedéséhez. Talán még ő is tudta, hogy az emberek változnak, és így a szív is változik. Még egy hivatalosan megkötött házassági esküt is könnyebb volt feloldani, ha egyik, vagy akár mindkét érintett életében volt már valaki más, akihez a szíve jobban kötődött az évek múltán, mint a volt házastársához. De azért a szabály az szabály maradt; valami fontosat mindig fel kellett ajánlanod, hogy bizonyítsd, komolyan el akarod engedni a múltat.
Lilla kicsit elgondolkodott, miközben a bögréjét forgatta. Aztán ismét bólintott.
– Jól van, akkor kell az, meg egy kép erről a Dávidról. Szilveszterkor megcsináljuk.
~*~*~*~
Minden szakmában vannak trükkök. Az idézők ereje sokkal hatalmasabb volt például samhain éjjelén, de olyankor csak a hülye kontárkodott bele a mágia áramlásába (vagy az, aki valami igazán nagy rohadékságra adta a fejét), a többiek szépen meghúzták magukat.
A hozzám hasonló mágiatörők ereje a hold járásához és a természet ciklikusságához kötődött. Nagyi már egész kicsi koromban megtanította, hogy újhold idején vagyok a legerősebb, és az újjászülető holdat bármikor megkérhetem rá, hogy segítsen hátrahagyni azt, ami régi és idejétmúlt. Úgy magyarázta, hogy a mágia ilyenkor ismeri fel leginkább a mágiatörőkben testet öltött darabkáját, mert ilyenkor ő maga is épp megújul.
Az Akadémián persze ennél jóval tudományosabban próbálták megmagyarázni a jelenséget, amit a tudósok évszázadok óta kutatták, nekem azonban nagyi magyarázata maradt a kedvencem. Minden más elképzelés, amit a fejünkbe akartak verni száraz volt és tényszerű, gyakran egymást is cáfolták a különböző irányzatok, és egyik sem vette figyelembe azt a megnyugtató, otthonos jelenlétet, amit az erősödő mágia hónapról hónapra magával hozott.
Nagyi elmélete a minket felismerő, élő mágiáról sokkal közelebb állt hozzám, mint bármilyen akadémiai tananyag.
A lényeg persze minden megközelítésben ugyanaz maradt; ha valami igazán keménnyel kellett szembenéznem, akkor az oldást mindig próbáltam a hold ciklusához igazítani. Vagy az illető születésnapjára, esetleg az óév utolsó és az újév első napját elválasztó éjjelre tenni. Olyan időpontra, amikor a világ, vagy az illető épp megújul.
Harmincegyedikén egész nap nyugtalanul készülődtem, nem találtam a helyemet. A mágia puhán dorombolt körülöttem, akár egy figyelmet követelő kiscica; a testemhez törleszkedett, körém csavarta magát, és egyre erősödött, ahogy közelített az újév. Délutánra már kis fantom karmok szurkálták a bőrömet, némán kérleltek, hogy kezdjek valamit a bennem gyűlő erővel. Az adrenalintól remegett a kezem. Ez volt a kedvenc időszakom egész évben.
– Jóképű srác – jegyeztem meg a Dávid facebook oldaláról letöltött és kinyomtatott fotót tanulmányozva. A fickó hozzánk hasonlóan a húszas évei közepén járt, és átkozottul hasonlított az apjára. Ugyanolyan szögletes álla, fakóbarna haja és kissé görbe orra volt. A fotón épp rámosolygott valakire, aki a kamera látószögén kívül állt, az arca csibészes lett a vigyortól. Akárkinek szólt az a mosoly, szerencsés volt, hogy a srác így odáig van érte, és ez nekünk is hasznunkra válhatott. Reméltem, hogy nem is lesz olyan nehéz egyoldalúan feloldani egy kölcsönösen tett fogadalmat, ha a mágia megérzi, hogy ennek a Dávidnak is van már valaki más az életében.
Felsandítottam Lillára, akinek érzelmei ismét a szobára telepedtek, és émelyítően erős gyöngyvirág illattal töltötték meg a levegőt, pedig még az ablakot is résnyire nyitottuk. Semmi haszna nem volt, az engem is nyomasztó idegesség nem illant el, mégsem kérdeztem rá, biztos-e a döntésében. Olyan sápadt eltökéltséggel ült a kanapémon, ami nem hagyott kétséget a szándékai felől.
– Jól van, kezdjünk hozzá!
Letettem a képet a dohányzóasztalra készített, köralakú terítőre. Még a nagyié volt, az egyik legértékesebb tulajdonomnak tartottam, amit csak komoly szertartásokra szednem elő. Általában nem vittem túlzásba a flancolást, beértem a szaküzletben árult tucat-cuccokkal, de ezúttal úgy döntöttem, Lilla gyerekkori fogadalma megkívánja, hogy komolyabban vegyem a dolgot és nagyi emléktárgyaihoz forduljak segítségért.
Lilla letette a bögréjét, és megoldotta a nyakába kötött csinos, púderrózsaszín selyemsálat. Mutatós darab. Amíg a sállal volt elfoglalva, elfordultam, és felvettem az asztalról nagymama naplóját, hogy fellapozzam ott, ahol előző este megjelöltem.
Lilla felállt a kanapéról, és mellém sétált, menet közben meglegyintett a hatalma. Még mindig ideges volt, olyannyira, hogy ereje túlcsordult, és én magam is a sajátomnak éreztem az aggodalmát. Akár csak az acélkemény eltökéltséget, amikor egy pillanatra megszorította a vállamat, mielőtt teljesen háttérbe húzódott, hogy ne zavarjon.
Lenyeltem a rám telepedő nyugtalanságot, ami próbált visszakozásra bírni, és az irodai szőnyegbe szőtt kettős hatszög közepén álló asztalkára összpontosítottam. Tekintetem végigsiklott az előkészített tárgyakon; egy kistál víz, a fotó és a gombóccá gyűrt sál katonás rendben állt egymás mellett, alattuk nagyi megkopott terítője vöröslött.
Az ismerős látvány megnyugtatott, emlékeztetett rá, hogy pontosan tudom, mire készülök, szóval semmi okom izgulni.
Mély levegőt vettem, és kántálni kezdtem. Csak az első néhány mondatot olvastam a könyvből, aztán elragadott a lendület, fejből szavaltam a sorokat, amiket annyiszor olvastam, de még csak alig néhányszor használtam. A mágia engedelmesen válaszolt, túláradó erővel rohant rajtam keresztül, orromat megtöltötte a felásott föld, a frissen morzsolt ánizs és a gyertyaviasz illata. A gyerekkor mámorító emléke, amikor nagymama állt mögöttem és erős kézzel szorította a vállamat, hogy terelgethessen a tanulás első bátortalan léptei közben.
Félénk szerelem lobbant bennem, autók füstjével keveredő fűillat csiklandozta az orromat, miközben a szavak puha zsongássá olvadtak a számban. Keserű ízt hagytak a nyelvemen, amibe meleg, ragacsos édesség keveredett. Méz. Meglepetten ismertem rá a melange csipetnyi fahéjjal és fekete borssal megbolondított édes ízére. Annak a kávézónak a különleges ajánlata volt a fűszeres kávé, ahol egyetemistaként dolgoztam. Ott ismertem meg Lillát.
A kántálás ritmusa nem tört meg, nem tükrözte a meglepettségemet. Fiús kacagás úszott körülöttem, gyerekes izgalom töltött el. Tavaszi napfény melegét éreztem az arcomon, fűszálakból font gyűrű ölelte az ujjamat, miközben Lilla túláradó érzelmeinek gyöngyvirág illata körbefont. Ártatlan és zsenge illat volt, ami a vidéki élet békéjét idézte.
Elcsuklott a hangom, a levegő összesűrűsödött körülöttem, és beburkolt akár egy hatalmas takaró. Aztán hirtelen elillant az érzés, az idegen emlékek szétgurultak. Csend borult a szobára.
Az asztalon áttetsző, vörös lángmadár trónolt. Tollairól szikrák hullottak a terítőre, de nem tettek kárt az anyagban. Fejét félrebillentette, ahogy okos, vadsággal teli aranysárga szeme engem pásztázott.
Lilla megérintette a hátamat, de ez sem tudott kizökkenteni, kábultan bámultam a testet öltött mágiát. A madár figyelme azonban elfordult rólam, a lény éles rikoltással tárta ki szárnyait. Dávid fotója lángra kapott, és a hangos reccsenésből ítélve valószínűleg a dohányzóasztal üveglapja is megadta magát a forróságnak, amikor a madár éles villanással eltűnt a szobából.
Elvégezte a dolgát, felégette a gyerekkor feszülő fonalát.
Olyan volt, mintha egy elszakadó gumikötél vágott volna mellbe, pedig még csak nem is a saját fogadalmamat oldottam fel. Hátratántorodtam, azt hittem, elvágódok a földön, Lilla azonban ott volt mögöttem. Zihált ugyan, mintha kilométereket futott volna le, ujjai azonban határozottan markolták a felkaromat, nem engedett elesni. Nem tudom, engem akart-e megtartani, amíg nyárfaként remegek, vagy saját magának keresett kézzelfogható támaszt.
Ha rajtam ilyen erővel vágott keresztül a mágia… El sem tudtam képzelni, ő mit érezhetett. Vagy Dávid, aki azt sem tudta, mi történik tőle több ezer kilométerre.
Percekig is eltartott, amíg kilihegtük magunkat. Lilla egy idő után végigsimított a karomon, és átölelte a derekamat. Nekidőltem, és egyszerűen hagytam, hogy magához szorítson. Mágiájának ismerős illata ismét lágy felhőként lengett körbe, segített megnyugodni.
Tudtam, hogy szörnyen büszke rám.
Halálosan kimerültnek éreztem magamat, az idétlen vigyort azonban képtelen voltam levakarni az arcomról. Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára ennyire könnyű és boldog, soha többé nem akartam elmozdulni Lilla öleléséből.
– Köszönöm.
– Bármikor – motyogtam zavartan, amikor puszit nyomott a tarkómra. A felismerés hirtelen vágott fejbe, hogy mennyire… kínos is az egész szitu. Mégsem akartam távolabb húzódni, jól esett Lilla közelsége, vagy… Inkább neki esett jól az én közelségem?
Elképesztően nehéz volt megmondani, melyik érzelem tartozik hozzám és melyik hozzá, hiszen… Nem is voltak ezek tudatos dolgok. Sokkal inkább benyomások, amiket képtelen voltam szavakba önteni.
Lilla kivette a kezemből nagyi könyvét. Egy pillanatig tiltakozni akartam, aztán mégis hagytam, hogy lefejtse róla az ujjaimat, és az íróasztalra tegye. Még azt is engedtem, hogy a kanapéhoz húzva leültessen.
– Szerinted Dávid is megérezte?
– Tuti. – Elnyomtam egy ásítást, és csukott szemmel a kanapé háttámlájára hajtottam a fejem. – Gondolom, lassan túljut a sokkon, és próbálja kideríteni, hogy mi a fene történt.
Lilla félresimította az arcomhoz tapadt tincseimet, de nem szólt semmit. Meglepetten nyitottam ki a szememet. Amíg simogatni nem kezdte az arcomat, addig észre sem vettem, hogy időközben mellém ült a kanapéra, és egyik könyökével a háttámlára támaszkodott, amitől arca zavarba ejtően közel került az enyémhez. Lilla csak a karját engedte le a háttámlára, amikor gyorsan hátrább húzódtam, hogy rendesen felülhessek, kézfeje továbbra is hozzáért a nyakamhoz. Gyanúsan forrónak éreztem az arcomat.
– Fel kellene hívnod.
– Majd írok neki.
Úgy tűnt, a gondolatai valahol máshol járnak, és egyáltalán nem érdekli, mi lehet Dáviddal.
A púderrózsaszín sál még mindig az asztalon hevert, jó figyelemelterelésnek tűnt. Meglepő mód érintetlennek látszott, még csak meg sem pörkölődött, pedig körülötte a terítőn kívül mindent megviselt a szertartás.
– Sajnálom a sáladat – jegyeztem meg udvariasságból, zavaromban a finom anyagért nyúlva. Vajon kiszakadt valahol? – Elég gyakran hordod mostanában, kitől…
A porcelándarabok hangos csörömpöléssel hullottak ki a sálból, amikor felemeltem. Megdermedtem, a selyem ernyedt ujjaim közt lógott, miközben a törött bögrére meredtem.
A legnagyobb darabról Csipkerózsika élettelen tekintete bámult vissza. Gondolkodás nélkül elengedtem a sálat, és a tönkrement bögréért nyúltam, a gyomrom görcsbe rándult, ahogy kézbe vettem. Alig éreztem, amikor a törött porcelán megvágott.
Annyi mindent szerettem volna kérdezni, de egy szót se tudtam kinyögni. Lilla mágiájának illata fojtogatott, hányingerem támadt, amit csak szítottak a rám rohanó érzelmek. Aggodalom, nyugtalanság, szerelem…
Zaklatottan ugrottam fel a kanapéról, amikor Lilla ujjai ismét súrolták a nyakamat, kis híján átestem a dohányzóasztalon, miközben azon igyekeztem, hogy távolabb kerüljek tőle. Ezek nem az én érzéseim, nem az enyémek! – ismételgettem magamban, és szitkozódva a pólóm nyakához kaptam. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a törött bögrét szorongatom. Váratlan dühvel hajítottam vissza az asztalra.
Újabb hullámban öntöttek el Lilla érzelmei, egy kisebb lavina erejével temettek maguk alá, öklendezve rohantam az ablakhoz, hogy teljesen kitárjam.
A francba! Hogy kezdődhet ennyire elbaszottan egy év?
– Befejezted?
Lilla hangjától összerezzentem. Nem mintha elfelejtettem volna, hogy ott van, mindössze a hangját átható vitriolos arrogancia volt szokatlan. Kijózanító, akár az arcomba vágó fagyos, szmogszagú levegő, vagy két jókora nyakleves. Megszámolni sem tudtam, hányszor hallottam az akadémián egynémely tanároktól, vagy épp arisztokrata porontytól hasonlót, amikor le kellett ereszkedniük a hozzám hasonló „ösztöndíjjal felkapaszkodott senkik” szintjére.
– Mi a franc… – motyogtam magam elé rekedten, olyan erővel szorítva a párkányt, hogy egész elzsibbadtak az ujjaim.
– Azt kérdeztem, befejezted-e a hisztériát – ismételte Lilla kimérten.
– A hiszt… Mi a jó franc?!
– Fázok. Zárd be az ablakot, kérlek.
Döbbenten fordultan Lilla felé. Még mindig a kanapén ült, szőke haját bosszús mozdulattal fésülte előre az egyik válla felett, hogy ideges mozdulatokkal a hosszú tincseket igazgassa. Feltűnően került a tekintetével, s bár a tartása még mindig feszültségről árulkodott, mágiájának gyöngyvirág illata lassan eloszlott a szobából.
– Sajnálom – szusszant néhány pillanat múlva, ölébe ejtve mindkét kezét. – Nem akartalak kiborítani, egyszerűen… Nem tudtam, hogyan mondjam meg. Elnézést! Nem mintha bármire kötelezne, ami történt, szóval igazán túlreagálod.
– Bocs, hogy rosszul érint, ha hirtelen már azt se tudom, tényleg szerelmes vagyok-e beléd, vagy csak évek óta felszívom a szivárgó érzelmeidet, mint egy agyatlan drogos! – csattantam fel.
Legalább azt elértem, hogy Lilla végre felnézzen. Olyan volt, mint egy megrugdosott kiskutya, aki nem tudja, mit kezdjen a hirtelen felajánlott jutalomfalattal. Szitkozódva csuktam be a szememet, legszívesebben tényleg belerúgtam volna valamibe.
– Meg ne kérdezd! – morrantam rá ingerülten, mielőtt megnyikkanhatott volna. – Nem tudom, oké? Eddig azt hittem, de most gőzöm sincs!
Lilla zavartan hajtotta le a fejét, és aprót bólintott.
– Sajnálom… Esküszöm, sose próbáltalak befolyásolni.
– De megtetted?
Becsületére legyen mondva, nem vágta rá gondolkodás nélkül, hogy „dehogy”. Megnyugtató volt tudni, hogy próbál őszinte lenni, még akkor is, ha épp emiatt végül csak egy nehézkes, semmitmondó sóhajt kaptam válaszként. Meg egy tétova vállvonást.
Pazar.
Az ablakpárkánynak támaszkodtam, a fáradtság ismét erőt vett rajtam, amikor becsuktam a szememet. Túl hosszú lett ez az éjszaka, semmire se vágytam annyira, mint egy bögre teára és egy kiadós alvásra. Meg egy kis magányra, hogy kibőghessem magamból a frusztráltságot, aztán végre megint gondolkodni tudjak, mert jelen pillanatban egyedül abban voltam biztos, hogy utálom az empatikusokat.
Kivéve Lillát.
– Jobb lenne, ha most elmennél.
– Persze…
Nem éreztem a gyöngyvirágok illatát, sem a zaklatottságot és a bánatot, amiről Lilla minden vontatott mozdulata árulkodott. Mégis elszorult a torkom, és nyirkos lett a tenyerem, ahogy ökölbe szorítottam a kezemet. Átkozottul rossz ötletnek tűnt hagyni, hogy ebben az állapotban vezessen.
– Lilla!
A küszöbről nézett vissza, a tekintetében visszafogott reménykedés villant. Átkoztam magamat, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit akarok mondani. Nem akartam marasztalni, de elengedni se. Hiába szerettem volna, hogy pár szó varázsütésre megoldjon mindent, bármi, ami eszembe jutott, már a fejemben is hihetetlenül hülyén hangzott.
– Dobj egy SMS-t, ha hazaértél – böktem ki végül, rövid tétovázás után.
Kész idiótának éreztem magam, de az arcán felsejlő hálás mosolyért megérte.
– Fogok – ígérte. – Jó éjt!
Egészen addig figyeltem, amíg az utca végén el nem tűnt a szemem elől, aztán sóhajtva bezártam az ablakot, és az iroda hátuljába indultam, hogy megcsináljam a teámat, a dohányzóasztal mellett azonban megtorpantam. A törött bögre még mindig az asztalon árválkodott, akárcsak a kávé maradékával pettyezett selyemsál. Nagyi terítőjét azonban Lilla gondosan összehajtogatta és félretette a kanapé karfájára, míg nem figyeltem.
A teáról megfeledkezve, meglepett mosollyal vettem fel terítőt, és leültem a kanapéra. Az anyag az ujjaim között siklott, a megfakult, sárga fonállal hímzett lángmadár visszabámult rám, ahogy széthajtottam térdemen az anyagot. A mágia feloldotta Lilla fogadalmát. Látott benne… Nem. Látott bennünk valamit, ami elég erős volt – erősebb, mint egy gyerekkori fogadalom.
Akár meg is bízhattam a döntésében, ha már a sajátomat egyelőre nem tudtam meghozni.
„Egy kávé holnap a mozi előtt? Kimehetnénk a Városligetbe.”
Vadul doboló szívvel szorongattam a mobilomat, képtelenül hosszúnak tűnt az a kis idő, amíg a válaszra vártam.
„Remek tervnek hangzik.”
*