Kiss Zsuzsanna: Szerednyey grófné ruhája

Forró nyári nap. Bár már öt óra elmúlt, még mindig rekkenő a hőség. A kastélymúzeum légkondicionált kávézójának enyhe hűvösében fiatal nő támaszkodik a falnak, kezében ásványvizes üveget szorongat. A gyöngyöző palack hűs cseppjei végigcsorognak az alkarján, de nem bánja. Negyedóra szünetet tarthat, mielőtt körbevezetné a következő, mára az utolsó kirándulócsoportot a kastélyban.

Kinéz az ablakon. Odakint, a kastély udvarán már gyülekeznek a csoport tagjai, tizennégy-tizenhat ember. Balszerencséjükre a nap éppen szembesüt és a kastély árnyékát a túlsó oldalra vetíti, így az emberek a nagy szökőkút hosszúra nyúló árnyékában kénytelenek összezsúfolódni. Ketten a füvön ülnek, ez tilos, de túl messze van tőlük ahhoz, hogy rájuk szóljon.

Még öt perc. Felhívja a párját, hogy rendeljen egy nagy tál gyrost, mire hazaér, egy ilyen fárasztó nap után ő biztosan nem fog főzni.

Felharsan a kastélytúra kezdetét jelző csengő. Most utoljára kell előadnia jól betanult monológját a Szerednyey családról és mindennapjaikról. A magasfényű csempe tükrében lesimítja sötét haját, felteszi a nap végére kissé megfakult mosolyt az arcára, és kilép a vendégek elé.

– Üdvözlöm Önöket, Tatár Erika vagyok, én leszek ma az Önök idegenvezetője, aki bemutatja a kastélyt. Mindenkinek kellemes időtöltést kívánok. Amennyiben pedig bármilyen kérdésük van, nyugodtan forduljanak hozzám.

Megkezdődik a kastélytúra. Szokás szerint mindenütt elmondja, mi mikor készült, kié volt ez a nyakék, ki készítette a vitrinben tartott kézműves porcelánt, kit ábrázol ez a festmény és kit az a szobor.

A harmadik teremben ruhákat és fegyvereket állítottak ki.

– A középen látható ruhát Szerednyey Cecília grófnő viselte az esküvője napján. A legfinomabb valenciai csipkéből készült 1889-ben. Állítólag kétszáz varrónő dolgozott rajta, de hogy ebből mennyi igaz, az természetesen nem tudjuk – erőltet meg egy halovány kis nevetést. – Mellette Szerednyey András gróf díszmagyar öltözete a kardjával együtt. Van-e esetleg valakinek kérdése?

Vékony lányhang szólal meg a hátsó sorból:

– Mesélne még, kérem, az esküvői ruháról?

– Nos, mint mondtam, a ruha 1889-ben készült, az anyaga valenciai csipke… egészen pontosan mit szeretne tudni?

Úgy érzi, már mindent elmondott.

– Rövid vagy hosszú ujjú? És van hozzá fátyol?

Erika a hang irányába fordul, és szemügyre veszi annak tulajdonosát. Tizenhét év körüli szőke lány fehér felsőben, farmer rövidnadrágban és sötét szemüvegben. A lány egy középkorú férfiba karol.

– A lányom vak – mondja a férfi.

Erika zavarba jön. Hirtelen csak egy kérdés jut eszébe: hogy vajon a vakok is látnak színes fénykarikákat lehunyt szemhéjuk mögött, amikor fáradtak? Valószínűleg nem, adja meg magának a választ.

Miért hoznak egy vak lányt múzeumba? Nyilván erre kirándultak, apuka pedig mindenképpen meg akarta nézni a kastélymúzeumot, nem gondolva arra, hogy a lányának ez nem lesz élmény. Hiszen itt nem szabad megfogni semmit, látni nem lát, akkor mégis mire hagyatkozhat?

– A ruha… fehér színű…

Hoppá. Megint egy olyan dolog, amivel egy vak lány nem tud mit kezdeni. Erika teljes zavarban van.

– Tehát, az itt látható… vagyis… ez egy földig érő ruha. Hosszú ujjú. Végig csupa csipke. A mellrésznél enyhén kivágott. Bő szoknyája és hatalmas uszálya van. Igen, van hozzá fátyol, az is földig ér. Itt-ott ki van rakva drágakövekkel. Igazán mesteri darab.

– Igen, gyönyörű – teszi hozzá egy másik turista, egy kopaszodó, szemüveges férfi. – még egy csipkés napernyő is van hozzá. Biztos nagyon tetszene a kis hölgynek.

– Gyönyörű lehet – sóhajtja a lány. – És milyen finom lehet a tapintása! A csipke a kedvencem.

Továbbmennek a következő helyiségbe.

– Ebben a teremben a család tagjait ábrázoló festményeket állítottuk ki. A küszöbnél vigyázzanak, egy kicsit magas – teszi még hozzá Erika.

Mi marad ennek a vak lánynak, ha a látás és a tapintás kiesik? A hallás. Ez pedig őrajta, az idegenvezetőn múlik, hogy sikerül-e ezt a kastélylátogatást élménnyé tenni valamennyi, és nem csak a látó vendégek számára.

Elkezdi máshogyan szemlélni a kastély berendezését, amit már ezerszer látott és ezerszer bemutatott. De még soha nem figyelte meg, mint az előbb, hogy hol magas a küszöb. Azt sem vette eddig észre, hogy a Szerednyey Miksa-szobornak milyen görbe az orra, csak most, amikor részletesen leírta a külsejét. Azt sem, hogy az egész kastélyban padlócsiszoló- és régibútorszag van, mint azt a szőke lány az imént megjegyezte. Mennyi minden kerülte el eddig a figyelmét!

Annak, aki nap mint nap bejárja ezeket a termeket, már nem sok újdonság akad itt. Annak már mindez megszokott és természetes. Gondolta eddig. Mekkorát tévedett!

Belép a bálterembe, nyomában a csoport tagjaival. Milyen hatalmas! És hogy visszhangzik, amikor megszólal:

– Ez itt a bálterem. A Szerednyey család itt rendezte meg minden évben a hagyományos Terézia-napi bált, Szerednyey Terézia emlékére, aki számára férje, Szerednyey József ezt a kastélyt építtette 1778-ban. A terem azóta többször esett át felújításon, a nyugati falat az első világháború után teljesen újra kellett építeni, annyira megsérült a bombázások következtében. Ez egy hatalmas terem, talán száz lépés hosszú és hatvan lépés széles lehet, de ha van kedvük, nyugodtan megszámolhatják – mosolyodik el. – Középen a mennyezetről egy hatalmas kristálycsillár lóg alá, akkora, mint egy… mint egy kisebb szoba.

– Hű – hallatszik egy csodálkozó hang. – Az tényleg nagyon nagy!

Erika örül, hogy sikerült elég érzékletesen bemutatnia a csillárt. Szinte gyermeki boldogság önti el.

– A mennyezetet aranyozott angyalfestmények díszítik. Egyéb aranyozott díszítések, főként virágok és madarak a terem falain is láthatóak. És sok-sok tükör. Pontosan tizennégy.

Ezután hagyja, hogy a csoport tagjai kedvükre körülnézhessenek a bálteremben. Ezalatt a vak lány és az apja odamennek hozzá, beszélgetésbe elegyednek vele, és az apa hamarosan már arról mesél neki, hogyan vakult meg Lenke, a lánya egy baleset következtében, ami ötéves korában történt. A fejének pont az a része sérült meg, amely a látásért felel. Emlékszik rá, hogy milyen volt látni, és emlékszik a színekre is. A ruhák a mindenei, az alapján ítéli meg őket, hogy milyen a tapintásuk.

– A grófné ruháját is olyan szépnek képzeltem el – mosolyog a lány. – A csipkének olyan különös a tapintása, érződik rajta, hogy milyen szép és különleges. Azt is el tudom képzelni, hogy mekkora ez a terem. Nagyon visszhangos, szóval hatalmas lehet – neveti el magát.

Ezután a család hálószobái következnek. Erika nem csak azt mondja el róluk, hogy ki aludt itt annak idején és mennyi idősek ezek a bútordarabok, ahogy szokta, hanem hozzáteszi, hogy az ágy nagyon puha, hiszen több matrac is van rajta, és hogy a mosdótál kerek és csillogó halacskákkal díszített. Nem felejt ki egyetlen részletet sem.

Végezetül a hátsó kapun kimennek a szépen gondozott, árnyékos és kellemesen hűvös kertbe. Itt véget is ér a kastélytúra, a vendégek szabadon nézhetnek körül a nemesebbnél nemesebb fák, bokrok és pompázatos virágok közt. A kirándulócsoport tagjai köszönetet mondanak Erikának. Nem túlzás: van, aki azt mondja, hogy ilyen jól szervezett tárlatvezetésen még sohasem járt. Erika boldog. A fáradtságának már nyoma sincs. A vak Lenke és az apja is lelkesen köszönik meg az idegenvezetést.

– Nagyon jól éreztem magam – lelkendezik a lány. – Annyira el tudtam képzelni mindent! Köszönöm, hogy segített!

– Nagyon szívesen – feleli Erika. – Örülök, hogy jól érezték magukat. A viszontlátásra! – azzal becsukja maga mögött a kastély hátsó kapuját és eltűnik az épületben. Lehunyt szemmel jó hosszan beleszimatol a levegőbe. Padlócsiszoló- és régibútorszag.