Kiss Zsuzsanna: Sütemény

Marika néni nem volt mindig az az örökké elégedetlenkedő, zsémbes vénasszony, aki mindenben csak a rosszat látja. Ezeket a tulajdonságokat főleg az hozta ki belőle, amikor megjelentek a házban a szomszéd Pali bácsi unokái: visítozva szaladtak fel a lépcsőn a második emeletre, minden egyes fokon nagyot dobbantva, hogy az ember feje majd megfájdult tőle. A szüleik a lépcső aljából kiabáltak a négy gyerek után, hogy óvatosan a körfolyosón, ki ne essenek a korláton. Felverték az egész házat. Aztán nekiálltak dörömbölni Pali bácsi ajtaján, az öreg meg kukucskát játszott velük a levélnyíláson át, hogy annál hangosabban dörömböljenek és visongassanak. És ez így ment minden karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, a hosszú hétvégéken és a nyári szünetekben. Meg kellett tőlük zavarodni.

Marika néni szerette a nyugalmat. Szerette azt hinni, hogy nem ő az egyetlen ezen a világon, aki egyes-egyedül van. Neki sem gyermekei, sem unokái nem voltak, csak egy kitömött varjú a nappali két ablaka közötti fakósárga tapétás falon, azzal szokott beszélgetni unalmas óráiban. A varjút Rozinak hívták, igen jó hallgatóság volt, sose beszélt vissza neki. Nem úgy, mint Pali bácsi legidősebb lányunokája, aki mikor a múltkor itt volt, olyan rövid nadrágot vett fel, hogy az egész mindene kilátszott belőle. Marika néni meg is jegyezte, hogy kislányom, rossz rád nézni, mit fognak szólni a fiúk az utcán, de az csak mosolygott rajta, és még megjegyezte, hogy ma már minden lány ilyet hord, ez nem a sötét középkor. És kiment így a boltba. Visszafele jövet integetett Marika néninek, aki épp az ablakban üldögélt, de az asszonyt ez nem hatotta meg. Régen, az ő idejében még hallgattak a fiatalok az idősebbekre!

– Látod, Rozi – fordult Marika néni a varjúhoz –, a régi szép idők már sohase fognak visszatérni.

Amit Marika néni „régi szép időknek” nevezett, azt valójában csak a múló idő emlékezete festette szépre. Az ő gyerekkorában otthon és az iskolában is nagy szigorúság uralkodott, Haller tanárnőtől különösen félt, mert aki rossz választ adott a kérdéseire, vagy rendetlenkedni merészelt az óráin, az jókora körmöst kapott. Marika néni sem úszta meg a tanulóéveit véres körmök nélkül. Gyakran állította, hogy ez kellene a mai fiataloknak is, akkor aztán rend lenne.

Rend volt a nyolcadik kerületi társasházban is, ahol lakott, legalábbis akkor, amikor mindenki szépen megült otthon a hátsó felén. A szomszédságra sem lehetett panasz, Pali bácsira is csak akkor, amikor az unokái nála voltak. A fal túloldalán olyan ricsajt rendeztek, hogy majd megbolondult tőle. Amikor már a rendes délutáni szunyókálását is megzavarták, akkor Marika néni nem bírta tovább, fogta magát és átcsöngetett a szomszédba.

Pali bácsi nyitott ajtót, a nyakában a legkisebb, szőke kislánnyal.

– Üdvözlet, Szomszédasszony, miben segíthetek? – mosolygott, miközben a háta mögött a két kisfiú épp kiabálva kergette egymást.

– Nem lehetne egy kicsit csendesebben? – szólt Marika néni éles hangon.

– Hiszen tudja, milyenek a gyerekek. – Pali bácsi elnéző szeretettel tekintett végig az unokáin, aztán bekiabált a lakásba:

– Fruzsinám, hoznál ki légy szíves egy kis muffint? Kínáld meg a szomszéd nénit!

Az ajtóban ekkor megjelent a legidősebb, vörösesbarna hajú lány, még rövidebb nadrágban, mint a múltkor, kezében egy tálca csokoládés-málnás muffinnal. Marika néni elfintorodott, nem szerette ő az ilyen modern süteményeket, neki a régi ízek voltak az igaziak, a zserbó meg a csörögefánk. Különben is, őt nem lehet lekenyerezni. A délutáni szundikálásának lőttek, ez pedig nem egy olyan dolog, ami könnyen megbocsátható. Ezt meg is mondta otthon Rozinak, aki egyetértően bámult rá üveges szemeivel.

 

Egyszer aztán nem volt több ricsaj, nem volt lódobogásra emlékeztető roham a lépcsőházban, nem volt hangos kacagás, csak tompa léptek és fojtott, ünnepélyes suttogás. A szűk körfolyosón alig tudták elvinni a hosszúkás fém koporsót. A házra sűrű, pókhálószerű hallgatás telepedett.

Nem fognak többet jönni, gondolta magában Marika néni az ablakban ülve. Ezentúl mindig csend lesz a házban, üres csend, melyet már nem tör meg gyerekkacaj, csak halk, fojtott sírás.

– Hallod, Rozi – fordult Marika néni a kitömött varjúhoz –, én már úgy megszoktam őket…

Ekkor megszólalt a csengő. Marika néni kicsoszogott elnyűtt házipapucsában az ajtóhoz. Fruzsina állt ott, Pali bácsi legidősebb unokája, magas nyakú fekete blúzban és fekete szoknyában, a kezében egy ételesdobozt szorongatva.

– Ezt a torról küldik anyukámék – nyújtotta át a dobozt Marika néninek.

– Mi az… sütemény? – emelte meg Marika néni a fedelet. Egészen ellágyult. – Nem jöttök többet, igaz? – szegezte neki a kérdést aztán a lánynak. Furcsán szorongató kérdés volt ez, nehéz volt kimondani, mert felfele jövet égette a torkát.

– Anyáék még fognak jönni intézni a lakás dolgait – válaszolta Fruzsina. – És én is eljövök, elviszem magamnak Papa egy-két dolgát emlékbe. Akkor majd beköszönök megint.

– Jól van az, lányom – sóhajtotta Marika néni –, jól van az.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (12 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük