Kiss Zsuzsanna: Megtörik a jég

Ülök a fedett korcsolyapálya szélén és a cipőfűzőmmel babrálok – már rég befűztem, de húzom az időt. Béna vagyok minden sporthoz, miért lenne a korcsolya kivétel? Stefi és Ivett addig győzködtek, amíg végül eljöttem velük, de már abban a pillanatban, hogy igent mondtam, bántam az egészet. Semmi kedvem kiröhögtetni magam.

– Hé, Gréti, ne legyél már ilyen morcos!

Barátnőim épp most jöttek vissza a büféből egy-egy pohár forró csokival. Ivett nekem is átnyújt egyet. A forró, édes italtól kissé megenyhülök, de azért nem feledem, amit velem készülnek tenni.

– Gyere, menjünk végre!

Ivett a kezét nyújtja. Sapkája alól kikunkorodnak hosszú, sötétbarna fürtjei, amelyekre annyira irigy vagyok – én hiába göndörítem azt a kis csenevész hajamat, fél óra múlva összeesik. Stefi a másik oldalamról támogat. Ő szőke és kicsit duci, de még így is olyan magabiztosan lépked a korcsolyacipőjében, mintha azzal a lábán született volna. Csakúgy, mint Ivett. Én bezzeg… hagyom, hogy a lányok jobbról-balról átkaroljanak, úgy lépünk be a palánkkal körülvett korcsolyapályára. A kis kapuhoz érve teljesen lemerevedem.

– Jaj Gréti, ne csináld már! – szól rám Stefi. – Mondtuk, hogy segítünk! Nem olyan nehéz, te is bele fogsz jönni.

Mereven, robotszerűen lépkedem a jégen, úgy érzem magam, mint aki most tanul járni. Az ormótlan, kölcsönzött korcsolyacipő nehezékként tartja a lábamat, a vékony éleken egyensúlyozva arra gondolok, micsoda nevetséges látványt nyújthatok.

– Nem úgy kell – igazít ki Ivett. – Dőlj egy kicsit előre, és engedd el magad.

– Na, belehúzunk? – kérdezi vidáman Stefi. Azzal a lányok a két oldalamon hirtelen megindulnak, siklanak a pályán, középen velem. Elfog a félelem. Ebből hatalmas zakózás lesz! Felsikítok.

– Mi van már? – fordul felém Ivett türelmetlenül.

– Semmi, csak kis híján felborultunk – dohogom.

– Na jó – Ivett elenged, amitől kapálózni kezdek, de ekkor Stefi mögém áll és megragadja a bal karomat is. Kis szédelgés után végre stabilan állunk.

Ivett karba fonja a kezét, közben kis köröket ír le előttünk a jégen, de a tekintete engem vesz célba. Az arckifejezése semmi jót nem ígér.

– Miért nem próbálod meg élvezni legalább egy kicsit? – fakad ki.

– Talán mert el sem akartam jönni, csak ti rángattatok el? – teszem fel a költői kérdést. Ivett az égre, vagyis a fedett pálya plafonjára emeli a tekintetét.

– Na jó – mondja ismét, a hangja csupa sértődöttség. – Ha ilyen vagy, akkor itt hagyunk. Stefi, jössz egy körre?

– Legalább kísérjük vissza a palánkig – feleli Stefi. Bár ő nem mondja, de látszik rajta a csalódottság, amit okoztam. De magukra vessenek, én megmondtam, hogy nem tudok korcsolyázni!

Némán a palánkhoz siklunk hárman egymásba karolva, vagyis Ivett és Stefi siklanak, én meg próbálok nem elesni, aztán a lányok szótlanul továbbállnak. Olyan elegánsan futnak végig körbe-körbe a jégen, hogy csak lesek rájuk szomorúan. Erősen kapaszkodva a palánkba a kijárat felé indulok. Áh, ez a korcsolyacipő! Recés az éle az elején, ha nem figyelek, még sétálva is orra bukom benne!

Leülök a palánkon túl a kis, támla nélküli padra, bágyadtan integetek a lányoknak, akik épp előttem haladnak el. Ivett felhúzza az orrát és úgy tesz, mintha észre se venne, Stefi bizonytalanul viszonozza a gesztust, aztán már suhan is tovább. Kedvetlenül nekiállok kifűzni a korcsolyacipőmet.

– Szia – köszön rám ekkor egy fiúhang –, hát te?

Hátrafordulok a hang irányába. Milán az, az egyik osztálytársunk.

– Megvárom Stefit és Ivettet – felelem színtelen hangon –, aztán megyek haza.

Milán a pálya irányába néz, látom, hogy tekintete a két lányt keresi – akik szemlátomást kitűnően érzik magukat, és valószínű, hogy nem mostanában fogják befejezni a korizást.

– És te addig itt fogsz üldögélni? – kérdezi Milán, a lehelete apró párafoltokat rajzol a szemüvegére.

– Aha – nézek el a távolba.

– Ne már, ez olyan béna!

– Béna? – tárom szét a két karom. – Nem tudok korcsolyázni, az a béna!

– Nem nehéz – mosolyog Milán és kisöpör a homlokából egy szőke hajtincset. – Megtaníthatlak, ha akarod.

– Ivett és Stefi is ezt mondták, aztán meg jól itt hagytak a fenébe – morgom bosszúsan.

– Hé, azért ez nem egészen így volt! – csendül ekkor a fülembe Ivett éles hangja. Észre sem vettem, hogy Stefivel együtt már itt vannak, és a palánkra könyökölve bámulnak rám. – Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk, te meg behisztiztél!

– Jól van na – motyogom. Próbálnám védeni magam, de be kell látnom, hogy igazuk van. Nem tudok mit mondani.

– Lányok, nyugi – emeli fel a két kezét Milán –, mi lenne, ha átvenném tőletek Grétit, és én tanítanám? – Az arckifejezése lelkes, olyan tanár bácsis.

– Rendben, sok szerencsét hozzá – szúr oda epésen Ivett, azzal tovasiklik a jégen, Stefi követi. Igaza van. Az én tanításomhoz egy vagonnyi szerencse sem lenne elég. Ügyetlen vagyok, a legkevésbé sem sportos, tesiórán is csak lóbálom a hosszú karomat és lábamat, úgy kapálózom a kosárlabda után. Szerencsétlen vagyok. Milánnak is meg fog gyűlni a baja velem, tudom. Vagy jól kiröhög. Nem is tudom, melyik a rosszabb.

– Na, vedd vissza a korcsolyád – szól rám Milán –, indulunk a jégre.

Kelletlenül engedelmeskedem. Most is sokáig morzsolgatom a fűző végét az ujjaim közt. Végül felállok, és belekarolok Milánba, ahogy kéri.

Még soha nem kerültem ilyen közel fiúhoz, úgyhogy ez először zavarba hoz. Nem tudom, Milán észrevette-e, de én most még a korábbinál is szerencsétlenebbnek érzem magam. Amint belépünk a jégre, görcsbe áll a gyomrom.

– Nekem ez nem megy! – fakadok ki, és elengedem Milánt, de ekkor megbillen az egyensúlyom, és majdnem oldalra zuhanok. Milán elkap és magához ránt, érzem, hogy az arcom felforrósodik a közelségétől. A kabátjának fahéjillata van. Erősen tart, én pedig igyekszem megállni a lábamon, hogy ne égjek be még jobban. Amint úgy érzem, hogy viszonylag stabilan állok, eltávolodom kissé Milántól.

– Kezdjük a palánk mellett – javasolja Milán. – Könnyebb lesz úgy megtanulnod, ha először a palánk mellett mész és kapaszkodsz belé.

Követem az utasításait. A türelme és segítőkészsége hatására lassan felengedek. Sikerként élem meg, hogy a palánkba kapaszkodva már tudok menni a jégen, sőt, aprócskákat siklani is! Milán közben időnként meglódul és tesz egy-egy kisebb kört, de soha nem megy messzire, figyel rám.

– Következő lecke – kacsint rám Milán. – Engedd el a palánkot! Még ne menj messzire tőle, de már ne kapaszkodj végig.

Esetlenül próbálkozom. Párszor épp hogy csak elkapom a palánkot, vagy Milán kezét, mikor melyiket, még mindig kínosnak érzem a bénázásomat, de valahogy már nem akarok annyira hazamenni, nem akarok annyira menekülni.

Aztán megtörténik az, amiről sose gondoltam volna, hogy meg fog történni: elrugaszkodom a palánktól, és siklok, két lábbal állva a jégen, egyenesen, és feltör belőlem a boldog nevetés. Aztán viszont a korcsolya recés éle megakad a jégben, elvesztem az egyensúlyom, és orra esem a korcsolyapálya kellős közepén. Milán felé kapok, de erre őt is magammal rántom, ketten ülünk a jégre.

– Semmi baj – nevet fel Milán – mindenkivel előfordul. Folytassuk – tápászkodik fel, ami nagyon is könnyen megy neki a jégen mindenféle kapaszkodó nélkül, és felém nyújtja a kezét.

– Ne, én már nem szeretném – szegem le a fejem, még mindig a jégen ülve.

– Azért, mert egyszer elestél? Ne csináld!

– Nem azért – válaszolom, pedig az igazság az, hogy de, azért. Fáj a bal tenyerem, amellyel az esést tompítottam – a jobbal Milán után kapkodtam –, és a térdemet is beütöttem.

– Pedig már olyan jól megy! – biztat Milán. – Figyelj, az esések ebbe beletartoznak, senki nem ússza meg enélkül. Mindent ilyen könnyen feladsz?

Ez a kérdés picit fáj. Méghozzá azért, mert igaz: tényleg mindent túl könnyen feladok, legyen szó tanulásról, hobbikról, a zeneiskoláról, vagy akár a korcsolyázásról. De ezt most nem akarom feladni. Így aztán megfogom Milán felém nyújtott kezét, és hagyom, hogy felsegítsen. Mosolyog rám, kivillan fehér fogsora, ami, nem tudom, miért, de megdobogtatja a szívem. Pedig nem is tetszenek a szemüveges fiúk!

Még sosem jutott eszembe úgy gondolni Milánra, mint pasira. Nem az a típus, akiért rajonganak a lányok, ő inkább a kedves fiú, aki mindenkinek segít. Viszont a szemüveg mögött csillogó, sötétzöld szeme van hosszú szempillákkal keretezve. Magas, és igazán jól áll neki a fekete szövetkabát, amit visel. Az érintése égeti a kezem és megmelenget belülről.

– Tudod mit? – kérdi. – Mögéd állok és fogom mindkét kezed. Ez lesz a következő lépés. – És már helyezkedik is, a hátam mögül támogat, ellenkezni nincs időm, sem erőm. Most már nem csak a kezünk ér össze, hanem az egész testünk, ami borzasztóan zavarba hoz, de Milán már meg is indul, tol maga előtt engem, és suhanunk a jégen, a lábunk egymás mellett, körbesiklunk a pályán, leelőzzük Stefit és Ivettet is.

– Bezzeg velünk nem akartál korcsolyázni! – nevet rám Ivett, úgy tűnik, a sértettsége már tovaszállt. – Te nagyon tudhatsz valamit – bokszol bele játékosan Milán karjába. Én meg úgy érzem, mindjárt megolvad a jég alattunk, annyira ég az arcom a beszólása miatt. Vagy inkább amiatt, hogy a testem Milánéhoz simul? Magam sem tudom.

Nem telik bele sok idő, és egyedül is megpróbálom. Milán, Ivett és Stefi hangosan drukkolnak nekem, bárcsak ne csinálnák! Elrugaszkodom, enyhén hátradőlök, ők hárman mellettem siklanak, hogy ha bármi van, el tudjanak kapni.

– Egész ügyes! – dicsér meg Stefi. – Látod, fölösleges volt annyira parázni!

Megerőltetek egy kis félmosolyt. Valóban nem rossz. Azért a profi szinttől még messze vagyok, de az is eredmény, hogy már kapaszkodó nélkül is megy. Közben szép lassan kiürül a korcsolyapálya: közeledik a záróra. Szinte sajnálom, hogy mennünk kell.

– Ha gondolod, szívesen tanítalak még – kacsint rám Milán. – Gyertek el jövő héten is!

– Naná, hogy jövünk! – feleli helyettem Ivett. – És hozzuk ezt a kétballábast is! – mutat rám nevetve.

– Na! – szólok rá, de nem sértődöm meg igazán, tudom, hogy csak incselkedik.

– Nekünk jövő hétre más programunk van – szól közbe Stefi, és jelentőségteljesen Ivettre pillant. – Azt ígérted, eljössz velem ajándékot venni a nagynénémnek!

– Milyen nagynénéd… ja, igen, tényleg! – nevet fel Ivett nagy hangon. Ezek valamit sumákolnak, arra a nyakamat teszem.

– Akkor nincs mese, ketten kell jönnünk – fordul felém Milán –, de remélem, nem bánod – mosolyodik el.

– Nem, persze…

– Hazakísérhetlek?

– Nekünk most mennünk kell! – kiált fel Stefi, és magával ráncigálja Ivettet. A következő pillanatban már ott sincsenek.

Én pedig ismét zavarba jövök, jó szokásomhoz híven, de bólintok.

 

Következő héten már sokkal magabiztosabban veszem fel a korcsolyacipőt. Milán a palánk mellett vár, és mosolyog rám. Rójuk a köröket a pályán, hol egymásba kapaszkodva, hol külön, de mindig vidáman. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyen jól haladok, és szinte szörnyülködve gondolok arra, hogy ha nincs Milán, akkor sosem bújok ki a csigaházamból, és sosem tanulok meg korcsolyázni. Milán megígéri, hogy továbbra is tanít majd, amíg csak szükségem van rá.

Mindig szükségem lesz rá.